Uj Nemzedék, 1920. április (2. évfolyam, 79-104. szám)

1920-04-01 / 79. szám

Előfizetési árak: . . ■ ■ M Egész évre« • 220 K — f. Negyedévre . . 56 K — t Félévre .... 110 „ — f. Egy hóra .. . 20„ — f. Egyes szám­ára helyben, vidéken és pályaudvaros 7 80 fillér. r. Félidős szerkesztő: M­otay István. szerkesztőség és kinyomvatai: Budapest, IV. kerület, Gerlóczy­ utca 11. szám­. Telefonszámok: Felelős szerkesztő: 75—88 Közgazdasági szerkesztő: 75—31 Szerkesztéség és kiadóhivatal: 75—09, 150—82. Budapest, 1920. éL évfolyam 79 (1571. szám. Csütörtök, április 1. leaf dolsift a Reszetgyillés Jkapok­ot hetek óta eleinte suttogva, ké­­sőbb­ féllykban, végül üvöltő kórusban terjed és fuzzadt a vád a nemzetgyűlés ellen. Azt a vád­ét, "án­tik a nemzetgyűlés homlokán," hogy személyi villongások miatt, de főként Erkölcsi és­ szellemi tartalmának a mérhetetlen feladatok arányaihoz képest való sekélyessége és szegény­sége miatt képtelen és alkalmatlan az aljjotó és termékenyítő munkára. Ennek a vádnak mérgezett nyila először a küntrekedtek tegzéből röpült ki, azoknak az íj­­óból, akik nehezen tudnak belenyugodni a politikai hatalom el­vesztésébe s akik­ — mint iránytalanul tévelygő rö­ frifek — szemüket dörzsölik elsülyedt világuk romjain s nem képesek megérteni, hogy ama végzetes október után soha nem lehet folytatni a dolgokat, ahol a dupla forradalom és a­ nem­zeti felmozdulás megszakította. A vád mérge azonban tovább fertőz. Ma a keresztény töme­gek is bizonyos mértékig kiábrándultan és ke­serű ingerültséggel nézik a nemzetgyűlés med­dőségét, azt a kelletlen és visszataszító tüleke­dést, amelynek fekete gőze ránehezedik a nem­zeti ébredésre s amelyben elhomályosulni lát­szanak azok a roppant érdekek és feladatok, amelyeknek célgondolata ezt a nemzetgyűlést életre riasztóba. Aki figyelő füllel, hallgatja a tömegelégületlenségnek tompa moraját, azt a tények és jelenségek kiáltó­ bizonysága tüstént meggyőz arról, hogy azok, akik a keresztény nép bizalmának tőkéjével sáfárkodni kötelesek, vezérek és közkatonák nem érzik át és nem mu­­tatják azt­ a hivatottságot, a lelki és szellemi erőfeszítésnek azt a nagyságot, mely történelmi munkájukkal szemben kellene, hogy hevítse őket. Mi a magunk részéről sok tekintetben meg­értjük a keresztény tömegek keserűségét. A nemzetgyűléstől mi is több férfiasságot, lelki erőt, szinte konventi energiát vártunk, főként pedig a gyorsaságnak és cselekedni tudásnak olyan ritm­usát, amely követni képes a vadul száguldó időt és megérteni azt a végtelen nyo­mort,­ amelynek sötét fellegei nyomában ólál­kodnak a keresztény renaissance fényének. A mi elégedetlenségünk kutforrása azonban egé­szen más, mint azokénak, akik a maguk pecse­nyéjét szeretnék megsütni a fáradt és kiábrán­dult tömegek keserveinek zsarátnokán. Azok, akik teli tüdővel trombitálják a keresztény parlament akusztikájába a gyanúsítások és vá­dak szólamait, tulajdonképpen örülnek szívük mélyén és örvendezhetnek is, ha a nemzetgyűlés munkaképtelen. Sőt csakis akkor örülhetnek, ha az ádáz tülekedés és személyi versengés harci zaja teljesen elfojtja és lehetetlenné teszi az alkotó munkát. Mert ez az alkotó munka, ha egyszer istenigazában elkezdődik, nem igen lesz ínyük és kedvük szerint való, sőt attól tar­tunk, hogy akkor lesz méltó és alapos okuk az elégületlenségre és ,,Vergeschk­e“-ra a Lipótvá­rostól a Dob­ utcáig. A budapesti sajtó s a mögötte meghúzódó politikai és plutokratikus érdekeltségek elisme­résre méltó művészettel tudnak zongorázni a tömegindulatok billentyűin. Új választást col­legeinek s attól várják, h­ogy az elfáradásba, rezignációba és­­„józanságba“ fűlt keresztény mámor elpárolog, é s maradt, mi volt, a puszta jég, amelyben újból felzsendülhet az a poli­tikai és gazdasági tenyészet, amelyet a keresz­tény nemzeti forradalom vihara elsöpört. Most azonban csalódni fognak. Lehet, hogy a tö­megek csalódtak a vezérekben és a képviselők­ben, akiknek szellemi és erkölcsi szintje nem tudott fölemelkedni és félszárnyalni arra a lelki magasságra, amelyet a szavukba és ígére­teikbe vakon bízó nép mutatott a választáso­kon. Ha végképpen kiderülne, hogy a vezérelő demagógok csupán, hogy öblös hangon és szé­les taglejtésen kívül semmi más kellékét nem hozták magukkal a politikai hivatottságnak,­­ akkor leszámol velük, elejti és porba ta­possa őket az az elemi förgeteg, amely ma­gasba lendítette őleet. A személyes botrányok és tülekedések championjai után majd azokat ruházza fel bizalmával és mandátumával, akik intranzigensek, kérlelhetetlenül egyenesek és következetesek s akik férfiasan haladnak előre a magyar végzet útján. Kinek érdeke, hogy a nemzet, alig hogy kilábolt a választásokból, uj politikai és társadalmi izgalmaiéba rohan­jon bele? Senkinek. De ha bizonyos urak uj választást és uj nemzetgyűlést kivonnak, az az uj, amely jönni fog,­m­ásképpen számolna le velük is, mint a mostani. „Mindenki kisgazda akar lenni.“ Az U­j Barázda m­­ reggeli számában szóvá teszi és négjegyzésekkel kiséri lapunk tegnapi ve­zércikkét, am­elyben azt a fonák és különös helyreleszroráltuk, hogy a hitelét vesztett li­beróimmá­s és a lappangó destrukció most a kisgazda- és földmivesrétegek politikai kép-­ viseletén át próbálja hatalmát és politikai céljait szolgálni. Tegnapi cikkünkben, telve a kisgazda- és földmiveselemek iránt való szeretettel és kímélő féltéssel, óvni iparkod­tunk a pártot az agrár­maszkban kísértő rontás szelleme ellen s intelmünk azoknak szólt, akik nem tudják vagy nem akarják észrevenni a pitykés dolmányban és népszín­műi kosztümben díszelgő Shylockot. Zokon veszi tőlünk az Új Barázda, hogy nem­csak nem támogatjuk a földmives- és kis-­­gazda-pártot, hanem egyenesen ellene dolgo­zunk. Mi ezt határozottan tagadjuk. Az Uj Nemzedék alap hasától fogva hirdeti, hogy a magyar nemzet regeneráló erej,és a föld népéből merítheti csupán, s egész politikai koncepciónk tengelye a magyar őserő ama rétegeibe volt szilárdítva, amely szellemi, er­kölcsi és anyagi képességeinél fogva egye­dül lehet alapja az új Magyarország fejlő­désének. Nagyon lekötelezne minket a kis­gazdák újságja, ha az Uj­ Nemzedék akár­melyik számából merí tett egyetlen idézettel A mze nem mmMnM ját írta : Huszár Lrima bárónő Aki kíncstanában Megfordul a műcsarnokban, csodáltaivá látja Atifix kiállított oroszlánok, tig­risek ómsi tömegjár A laikus meghatóban nézi az elhalt művész rojtonszenves mellszobrát, nagy pa­lettájával, beséhult, utolsó festékh­almocskáit és eltűnődik, jaufyan is tudott valaki ennyit összefes­teni életében. A hozzáértő tisztelettel bámulja tanulmányai­nak komolyságát, ecsetkezelésének mesteri bizton­ságát, technikai tudásának nagy diadalát, mely le­győz minden nehézséget egyszerre. Ott nincs té­tova, nincs elsikkasztott részlet, nincs tévedés, bi­zonytalanság! Minden a maga helyén van, ahol és ahogy kell lennie. Mesterségének nagy szerete­­téből­ fakad minden. Tárgyának komoly megértése vezeti alkotó kezét. Biztos tudásának áldása jel­lemzi az eredményt : a nemes egyszerűséggel és őszinte mesicskéletlenséggel festett képet Neki nem kellenek művészi trükkök, elég neki, ha le tudja festeni témáját úgy, amint ő azt a természet­ben látja és érzi az ő finomult, nemes esztétikájá­val. Elég. És nekünk is elég, mert gyönyörű, pom­pás, egészséges s­zépműv­észetet látunk ma­gunk előtt. De én lá­tok még egyebet is. Nekem a Vas­­t­ag­h­ Géza-kiállítás többet jelent, mint a magyar történelem egy betöltött lapját. Én programmbe­­szédet olvasok a festett vásznakon a megifjodni készülő keresztény Magyarország részére a jövő­ben. Ott látom Magyarország géniuszát, amely fe­lénk mosolyog, követésre int, babérkoszorút és olajágat tart felénk. Rajtunk áll, hogy szavát meg­értsük és kövessük. Tiszta erkölcsökről, megal­kudni nem akaró becsületességről, gyönyörű ösz­­szetartásról szól. De ezt nem mindenki hallja, nem mindenki látja, pedig tudnia kell mindenkinek. Rö­viden elmondom. A múlt század 34. évében Szeged városának egyik tekintélyes iparos családjában született egy­ kis honpolgár, aki apja házánál szigorú erkölcsö­, két, szorgalmat, becsületes, munkás életet és­ szín­­magyar hazaszeretetet tanult De az ipara foglal­kozáshoz kedvet nem mutatott, hanem kijelentette, hogy ő festő akar lenni, mint nagybátyja, aki néha Bécsből hazavetődött Szegedre. A szegedi előadő­s manglist-osztály nagyon elő­ítéletes volt, a művészetet csak a néha odavető dőlt vándorszínészek révén ismerte és erkölcseik után elnevezvén őket «toprongyosoknak», mélységesen le­nézte őket. A kisfiú kijelentése tárgytalanná vált, mert ki­­­­ütött a forradalom és a 15 éves gimnazisták, mintegy 20—25-en, szüleiket azzal lepték meg, hogy belép­tek a nemzeti hadseregbe. Zöklzsinóros, szürke ma­gjaikéban, zöldcsíkos sapkával vonultak a hős fiuk Nmetty bíborába, Törökbecsére. Lángoló honszere­­tettel keblükben küzdtek végiig számtalan csatát, míg az aradi fogságból elbocsáttatva, koldulva és ron­gyosan értek haza szülővárosaikba. A megrendült szülök megengedték Vastagh Györgynek, hogy festő legyen és így a szegedi jó piarista páter segítségével kezdődik számára a bol­dog működés korszaka. Élete ettől fogva hosszú lán­colata a legbuzgóbb, legkövetkezetesebb munkának. Mindent lefest, amit lát. Mindenütt fest ahol meg­fordul. Neki nem kell biztatás, ilyen vagy­ olyan mű­terem. Jó az erdő szélén megdűlt fatörzs, a szikla­darab, az őszi avar közé beszúrt festőszékecske, a patak melletti, köves partszél, egy deszkarakás vagy egy parasztház lépcsője. Nem zavarja­­ hangulatát­ semmi. Jó neki Isten szabad ege alatt. Hidegben, me­legben egyaránt. Művészete nem függ a környezet kellemeitől. Amit néz, abban mindig lát, festőit. Amit festőinek lát, azt lefesti. Az egész élet körülötte kép­téma és vele van mindig az, ami alkotó művésznek igazi kelléke: festéken, vásznon, ecseten, palettán kí­vül ott van művészi tudása és mesterségének nagy szer­etet­e. Kóborlásaiban érinti a magyar haza minden vidékét és igy keletkeznek a számtalan kedvesnél­­kedv­esebb népies életképek. Kolozsvárit telepszik meg, hol arcképei a tár­saság kedvenc festőjévé teszik. Elhalmozzák meg­bízásokkal. Schwarzenberg herceget, Erdély akkori kormányzóját is" lefesti és utána 3000 forintos ál­lami ösztöndíjat ajánlanak föl neki, amit visszautasít a magyarellenes Bach-korszak Poiizeichef-jének. Ro­mániában marasztalják, fényes ételkilátásokkal­ ke­csegtetik, de nem marad, mert Magyarországon helye az igaz, jó­­bazaltnak. Bécsben is megfordul, kiállít, j­ó dolga van, nagy sikeres, de mégis csak hazajön. Végre Budapesten látjuk családjánál, ahol a magát magyarnak valló József főherceg kegyes barátságát élvezve, sokat tartózkodik Alcsúton. Váci­ utcai szerény családi háza — amit „összes festett“ magának — valódi mintaképe az igazi bol­dog családi egyetértésnek. Műtermében dolgozik két fiával együtt, akiket szigorú diszciplínával szoktat szorgalomra, áhitatos munkára, megalkuvást nem ismerő becsületességre. Szárnyai alatt nőnek nagyra­ festő fia, Géza és a szobrász, ifjabb György. Tisz­­telettel néznek apjuk tudására, követik elveiben, alávetik magukat szigorú kritikájának és amikor kivonulnak a szik­éi házból, elviszik magukkal a világ legnagyobb örökségét, a becsületes munkai szeretetet és szorgalmat, melynek különb külön mindenik saját templomot épit.­­ Saját kis családi háza mind a két fiatal Vas-­­taghnak a csöndes, nemes családi béke, a bensősé­­ges befelé élés szent hajléka, amelyben viszont ők­ is arra tanítják gyermekeiket, amit ők tanultak szü­leiknél otthon. Mindenik a saját otthonában fényesen bebi­­­zonyítja, miként lehet összeegyeztetni a művészet ideálját a polgári erényekkel, hogy a művészet nem áldozatokat követelő zsarnok, mely tör, zúz, pusztít mindent maga körül, hanem boldogságot, békét hozó jó szellem, ha nem kívülről akarjuk berán­gatni a sikert, ha nem futnak utána eszeveszetten, hanem csöndesen otthon ülve, áldásosan működve, belülről­ magunkból építjü­k ki két becsületes man­*­kás kezünkkel a sikert. De figyelem! Mind a három tűzhelynél három igazi asszony áll ort, akik fanatikus munkaszere­tettel segítenek férjeiknek megküzdeni a minden-­­napi élet nehézségeivel. Nem tollas kalap, térdig érő szoknya, színház, korzó, mulatás kell nekik, hanem az otthon megszentesített boldogsága, mely­,­ben csöndes hősiességgel juttatják diadalra a fér­fiak nagy munkaerejét és lehetővé teszik az egyenletes, békés, áldásos és ez által si­keres munkálkodást. Ezt látom én a műcsarnok­ falai közt. Én, aki harminc esztendő óta ismerem és tisztelem a Vas­­tagh-család minden egyes tagját Ez a Vastagh Géza! kiállításának program­­beszéde. ■ A becsület, az erény, a szorgalom szentháromságának hitvallástétele! Bár megértené mindenki, aki a megújhodni készülő Magyarország, hasznos munkája kíván, lenni. Az Új Nemzedék mai száma 8 oldal.

Next