Uj Nemzedék, 1920. április (2. évfolyam, 79-104. szám)
1920-04-01 / 79. szám
Előfizetési árak: . . ■ ■ M Egész évre« • 220 K — f. Negyedévre . . 56 K — t Félévre .... 110 „ — f. Egy hóra .. . 20„ — f. Egyes számára helyben, vidéken és pályaudvaros 7 80 fillér. r. Félidős szerkesztő: Motay István. szerkesztőség és kinyomvatai: Budapest, IV. kerület, Gerlóczy utca 11. szám. Telefonszámok: Felelős szerkesztő: 75—88 Közgazdasági szerkesztő: 75—31 Szerkesztéség és kiadóhivatal: 75—09, 150—82. Budapest, 1920. éL évfolyam 79 (1571. szám. Csütörtök, április 1. leaf dolsift a Reszetgyillés Jkapokot hetek óta eleinte suttogva, később féllykban, végül üvöltő kórusban terjed és fuzzadt a vád a nemzetgyűlés ellen. Azt a vádét, "ántik a nemzetgyűlés homlokán," hogy személyi villongások miatt, de főként Erkölcsi és szellemi tartalmának a mérhetetlen feladatok arányaihoz képest való sekélyessége és szegénysége miatt képtelen és alkalmatlan az aljjotó és termékenyítő munkára. Ennek a vádnak mérgezett nyila először a küntrekedtek tegzéből röpült ki, azoknak az íjóból, akik nehezen tudnak belenyugodni a politikai hatalom elvesztésébe s akik — mint iránytalanul tévelygő rö frifek — szemüket dörzsölik elsülyedt világuk romjain s nem képesek megérteni, hogy ama végzetes október után soha nem lehet folytatni a dolgokat, ahol a dupla forradalom és a nemzeti felmozdulás megszakította. A vád mérge azonban tovább fertőz. Ma a keresztény tömegek is bizonyos mértékig kiábrándultan és keserű ingerültséggel nézik a nemzetgyűlés meddőségét, azt a kelletlen és visszataszító tülekedést, amelynek fekete gőze ránehezedik a nemzeti ébredésre s amelyben elhomályosulni látszanak azok a roppant érdekek és feladatok, amelyeknek célgondolata ezt a nemzetgyűlést életre riasztóba. Aki figyelő füllel, hallgatja a tömegelégületlenségnek tompa moraját, azt a tények és jelenségek kiáltó bizonysága tüstént meggyőz arról, hogy azok, akik a keresztény nép bizalmának tőkéjével sáfárkodni kötelesek, vezérek és közkatonák nem érzik át és nem mutatják azt a hivatottságot, a lelki és szellemi erőfeszítésnek azt a nagyságot, mely történelmi munkájukkal szemben kellene, hogy hevítse őket. Mi a magunk részéről sok tekintetben megértjük a keresztény tömegek keserűségét. A nemzetgyűléstől mi is több férfiasságot, lelki erőt, szinte konventi energiát vártunk, főként pedig a gyorsaságnak és cselekedni tudásnak olyan ritmusát, amely követni képes a vadul száguldó időt és megérteni azt a végtelen nyomort, amelynek sötét fellegei nyomában ólálkodnak a keresztény renaissance fényének. A mi elégedetlenségünk kutforrása azonban egészen más, mint azokénak, akik a maguk pecsenyéjét szeretnék megsütni a fáradt és kiábrándult tömegek keserveinek zsarátnokán. Azok, akik teli tüdővel trombitálják a keresztény parlament akusztikájába a gyanúsítások és vádak szólamait, tulajdonképpen örülnek szívük mélyén és örvendezhetnek is, ha a nemzetgyűlés munkaképtelen. Sőt csakis akkor örülhetnek, ha az ádáz tülekedés és személyi versengés harci zaja teljesen elfojtja és lehetetlenné teszi az alkotó munkát. Mert ez az alkotó munka, ha egyszer istenigazában elkezdődik, nem igen lesz ínyük és kedvük szerint való, sőt attól tartunk, hogy akkor lesz méltó és alapos okuk az elégületlenségre és ,,Vergeschke“-ra a Lipótvárostól a Dob utcáig. A budapesti sajtó s a mögötte meghúzódó politikai és plutokratikus érdekeltségek elismerésre méltó művészettel tudnak zongorázni a tömegindulatok billentyűin. Új választást collegeinek s attól várják, hogy az elfáradásba, rezignációba és„józanságba“ fűlt keresztény mámor elpárolog, é s maradt, mi volt, a puszta jég, amelyben újból felzsendülhet az a politikai és gazdasági tenyészet, amelyet a keresztény nemzeti forradalom vihara elsöpört. Most azonban csalódni fognak. Lehet, hogy a tömegek csalódtak a vezérekben és a képviselőkben, akiknek szellemi és erkölcsi szintje nem tudott fölemelkedni és félszárnyalni arra a lelki magasságra, amelyet a szavukba és ígéreteikbe vakon bízó nép mutatott a választásokon. Ha végképpen kiderülne, hogy a vezérelő demagógok csupán, hogy öblös hangon és széles taglejtésen kívül semmi más kellékét nem hozták magukkal a politikai hivatottságnak, akkor leszámol velük, elejti és porba tapossa őket az az elemi förgeteg, amely magasba lendítette őleet. A személyes botrányok és tülekedések championjai után majd azokat ruházza fel bizalmával és mandátumával, akik intranzigensek, kérlelhetetlenül egyenesek és következetesek s akik férfiasan haladnak előre a magyar végzet útján. Kinek érdeke, hogy a nemzet, alig hogy kilábolt a választásokból, uj politikai és társadalmi izgalmaiéba rohanjon bele? Senkinek. De ha bizonyos urak uj választást és uj nemzetgyűlést kivonnak, az az uj, amely jönni fog,másképpen számolna le velük is, mint a mostani. „Mindenki kisgazda akar lenni.“ Az Uj Barázda m reggeli számában szóvá teszi és négjegyzésekkel kiséri lapunk tegnapi vezércikkét, amelyben azt a fonák és különös helyreleszroráltuk, hogy a hitelét vesztett liberóimmás és a lappangó destrukció most a kisgazda- és földmivesrétegek politikai kép- viseletén át próbálja hatalmát és politikai céljait szolgálni. Tegnapi cikkünkben, telve a kisgazda- és földmiveselemek iránt való szeretettel és kímélő féltéssel, óvni iparkodtunk a pártot az agrármaszkban kísértő rontás szelleme ellen s intelmünk azoknak szólt, akik nem tudják vagy nem akarják észrevenni a pitykés dolmányban és népszínműi kosztümben díszelgő Shylockot. Zokon veszi tőlünk az Új Barázda, hogy nemcsak nem támogatjuk a földmives- és kis-gazda-pártot, hanem egyenesen ellene dolgozunk. Mi ezt határozottan tagadjuk. Az Uj Nemzedék alap hasától fogva hirdeti, hogy a magyar nemzet regeneráló erej,és a föld népéből merítheti csupán, s egész politikai koncepciónk tengelye a magyar őserő ama rétegeibe volt szilárdítva, amely szellemi, erkölcsi és anyagi képességeinél fogva egyedül lehet alapja az új Magyarország fejlődésének. Nagyon lekötelezne minket a kisgazdák újságja, ha az Uj Nemzedék akármelyik számából merí tett egyetlen idézettel A mze nem mmMnM ját írta : Huszár Lrima bárónő Aki kíncstanában Megfordul a műcsarnokban, csodáltaivá látja Atifix kiállított oroszlánok, tigrisek ómsi tömegjár A laikus meghatóban nézi az elhalt művész rojtonszenves mellszobrát, nagy palettájával, beséhult, utolsó festékhalmocskáit és eltűnődik, jaufyan is tudott valaki ennyit összefesteni életében. A hozzáértő tisztelettel bámulja tanulmányainak komolyságát, ecsetkezelésének mesteri biztonságát, technikai tudásának nagy diadalát, mely legyőz minden nehézséget egyszerre. Ott nincs tétova, nincs elsikkasztott részlet, nincs tévedés, bizonytalanság! Minden a maga helyén van, ahol és ahogy kell lennie. Mesterségének nagy szeretetéből fakad minden. Tárgyának komoly megértése vezeti alkotó kezét. Biztos tudásának áldása jellemzi az eredményt : a nemes egyszerűséggel és őszinte mesicskéletlenséggel festett képet Neki nem kellenek művészi trükkök, elég neki, ha le tudja festeni témáját úgy, amint ő azt a természetben látja és érzi az ő finomult, nemes esztétikájával. Elég. És nekünk is elég, mert gyönyörű, pompás, egészséges szépművészetet látunk magunk előtt. De én látok még egyebet is. Nekem a Vastagh Géza-kiállítás többet jelent, mint a magyar történelem egy betöltött lapját. Én programmbeszédet olvasok a festett vásznakon a megifjodni készülő keresztény Magyarország részére a jövőben. Ott látom Magyarország géniuszát, amely felénk mosolyog, követésre int, babérkoszorút és olajágat tart felénk. Rajtunk áll, hogy szavát megértsük és kövessük. Tiszta erkölcsökről, megalkudni nem akaró becsületességről, gyönyörű öszszetartásról szól. De ezt nem mindenki hallja, nem mindenki látja, pedig tudnia kell mindenkinek. Röviden elmondom. A múlt század 34. évében Szeged városának egyik tekintélyes iparos családjában született egy kis honpolgár, aki apja házánál szigorú erkölcsö, két, szorgalmat, becsületes, munkás életet és színmagyar hazaszeretetet tanult De az ipara foglalkozáshoz kedvet nem mutatott, hanem kijelentette, hogy ő festő akar lenni, mint nagybátyja, aki néha Bécsből hazavetődött Szegedre. A szegedi előadős manglist-osztály nagyon előítéletes volt, a művészetet csak a néha odavető dőlt vándorszínészek révén ismerte és erkölcseik után elnevezvén őket «toprongyosoknak», mélységesen lenézte őket. A kisfiú kijelentése tárgytalanná vált, mert kiütött a forradalom és a 15 éves gimnazisták, mintegy 20—25-en, szüleiket azzal lepték meg, hogy beléptek a nemzeti hadseregbe. Zöklzsinóros, szürke magjaikéban, zöldcsíkos sapkával vonultak a hős fiuk Nmetty bíborába, Törökbecsére. Lángoló honszeretettel keblükben küzdtek végiig számtalan csatát, míg az aradi fogságból elbocsáttatva, koldulva és rongyosan értek haza szülővárosaikba. A megrendült szülök megengedték Vastagh Györgynek, hogy festő legyen és így a szegedi jó piarista páter segítségével kezdődik számára a boldog működés korszaka. Élete ettől fogva hosszú láncolata a legbuzgóbb, legkövetkezetesebb munkának. Mindent lefest, amit lát. Mindenütt fest ahol megfordul. Neki nem kell biztatás, ilyen vagy olyan műterem. Jó az erdő szélén megdűlt fatörzs, a szikladarab, az őszi avar közé beszúrt festőszékecske, a patak melletti, köves partszél, egy deszkarakás vagy egy parasztház lépcsője. Nem zavarja hangulatát semmi. Jó neki Isten szabad ege alatt. Hidegben, melegben egyaránt. Művészete nem függ a környezet kellemeitől. Amit néz, abban mindig lát, festőit. Amit festőinek lát, azt lefesti. Az egész élet körülötte képtéma és vele van mindig az, ami alkotó művésznek igazi kelléke: festéken, vásznon, ecseten, palettán kívül ott van művészi tudása és mesterségének nagy szeretete. Kóborlásaiban érinti a magyar haza minden vidékét és igy keletkeznek a számtalan kedvesnélkedvesebb népies életképek. Kolozsvárit telepszik meg, hol arcképei a társaság kedvenc festőjévé teszik. Elhalmozzák megbízásokkal. Schwarzenberg herceget, Erdély akkori kormányzóját is" lefesti és utána 3000 forintos állami ösztöndíjat ajánlanak föl neki, amit visszautasít a magyarellenes Bach-korszak Poiizeichef-jének. Romániában marasztalják, fényes ételkilátásokkal kecsegtetik, de nem marad, mert Magyarországon helye az igaz, jóbazaltnak. Bécsben is megfordul, kiállít, jó dolga van, nagy sikeres, de mégis csak hazajön. Végre Budapesten látjuk családjánál, ahol a magát magyarnak valló József főherceg kegyes barátságát élvezve, sokat tartózkodik Alcsúton. Váci utcai szerény családi háza — amit „összes festett“ magának — valódi mintaképe az igazi boldog családi egyetértésnek. Műtermében dolgozik két fiával együtt, akiket szigorú diszciplínával szoktat szorgalomra, áhitatos munkára, megalkuvást nem ismerő becsületességre. Szárnyai alatt nőnek nagyra festő fia, Géza és a szobrász, ifjabb György. Tisztelettel néznek apjuk tudására, követik elveiben, alávetik magukat szigorú kritikájának és amikor kivonulnak a szikéi házból, elviszik magukkal a világ legnagyobb örökségét, a becsületes munkai szeretetet és szorgalmat, melynek különb külön mindenik saját templomot épit. Saját kis családi háza mind a két fiatal Vas-taghnak a csöndes, nemes családi béke, a bensőséges befelé élés szent hajléka, amelyben viszont ők is arra tanítják gyermekeiket, amit ők tanultak szüleiknél otthon. Mindenik a saját otthonában fényesen bebizonyítja, miként lehet összeegyeztetni a művészet ideálját a polgári erényekkel, hogy a művészet nem áldozatokat követelő zsarnok, mely tör, zúz, pusztít mindent maga körül, hanem boldogságot, békét hozó jó szellem, ha nem kívülről akarjuk berángatni a sikert, ha nem futnak utána eszeveszetten, hanem csöndesen otthon ülve, áldásosan működve, belülről magunkból építjük ki két becsületes man*kás kezünkkel a sikert. De figyelem! Mind a három tűzhelynél három igazi asszony áll ort, akik fanatikus munkaszeretettel segítenek férjeiknek megküzdeni a minden-napi élet nehézségeivel. Nem tollas kalap, térdig érő szoknya, színház, korzó, mulatás kell nekik, hanem az otthon megszentesített boldogsága, mely,ben csöndes hősiességgel juttatják diadalra a férfiak nagy munkaerejét és lehetővé teszik az egyenletes, békés, áldásos és ez által sikeres munkálkodást. Ezt látom én a műcsarnok falai közt. Én, aki harminc esztendő óta ismerem és tisztelem a Vastagh-család minden egyes tagját Ez a Vastagh Géza! kiállításának programbeszéde. ■ A becsület, az erény, a szorgalom szentháromságának hitvallástétele! Bár megértené mindenki, aki a megújhodni készülő Magyarország, hasznos munkája kíván, lenni. Az Új Nemzedék mai száma 8 oldal.