Uj Nemzedék, 1920. augusztus (2. évfolyam, 182-199. szám)

1920-08-01 / 182. szám

Uj Nemzedék Budapest, 1920. II. évfolyam 182 1260­. szám. Vasárnap, augusztus 1. Előfizetési árak: Egész évre . . 280 K — f. Negyedévre . . 70 K — f. Félévre .... 140 „ — f. Egy hóra ... 25 „ — f. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron r. 1 korona. Budapest, IV. kerület, Gerlóczy­ utca 11. szára. Telefonszámok: Felelős szerkesztő: 75—88 Közgazdasági szerkesztő: 75—31 Szerkesztőség és kiadóhivatal: 75-09, 150-82, 55-82 Felelős szerkesztő: Muotay István. Szerkesztőség és kiad­óh­ivatal: Kööszöntjük Hollandiát! A keresztény Magyarország köszönti a ke­resztény Hollandiát. Köszönti meggyötört szi­vének minden melegével. A nagy m­essziségen által, mely országaink köze ékel m­ás népeket, nem először sóhajt Németalföld­re a magyar. Amikor az idegen hatalomi gályákhoz láncolta a magyarok jobbjait, nem hitük, hanem fajtájuk miatt — Jacstlandia népe nyújtotta fe­lénk segítő és vigasztaló kezét, amikor Rákóczi utolsó csatáit vívta a magyar szabadságért, hollandul diplomaták próbálták megállítani a végzetet, de nem sikerült, a magyar ügy elbu­kott. Elbukott, mint annyiszor a múltban, hogy egyszer újra talpra álljon, hogy teljesítse misszióját, a nyugati kultúra védelmét. Más népeknek érthetetlen a mi históriánk, nem érzi a magyar tragédiát, nem látja elzúgni rajtunk a végzetet, nem látja a történelem furcsa logi­káját, nem hallja csörögni az igazságtalanság ezerszer lerázott, de ezerszer újra csuklónkra vert bilincseit. A mi országainknak más a le­vegője. Hollandiában nedves párát leheli a ten­ger, mely a fénynek és árnyéknak csodálatos játékát adja, nálunk haragosan száraz szelek nyargalnak a végtelen síkságon, ahol csak lassú cammogással hömpölyögnek az álmodó folyók. Ott a tenger az ellenség és az élet, mely segít és amellyel harcolni kell, itt a föld, melynek a magyar örök szerelmese és örök birkózója. A föld nehezebben és kevesebbet ad, mint a ten­ger, mely hátán ringatja és messzi világba viszi Hollandia fiát. A föld csendes, de lenyűgöz leket, bilincsbe ver és mozdulatlanná tesz. A tenger mindenkié, a föld csak a miénk. A föld­del, a széllel, a bús magyar ősszel, a nagy nyár­ral, a fagyosujjú téllel örök a küzdelmünk, mi­ként a barbárral, aki mindig éhes erre a földre, akitől nem tudott megvédeni a végtelen tenger, csak a kard, a magyar kard, melyet nem em­legetünk soha, de­ most, a megaláztatás óráin, amikor Európa balkán barbárjainak vetette martalékul földjeink javát és testvéreink mil­lióit, mindig rágondolunk. Arra, hogy egyszer megnézi pengetükrében magát a nap és meg­nézik magukat benne az elrabolt magyar he­gyek. A mi tragédiánk azt volt, hogy idegen célokért villogott és fiaink vére idegen ország­ban öntözte az idegen földet. Nem a mi hábo­­runk volt, mi csak fegyvert és vért adtunk. Mire magunkért kellett volna küzdeni, kiapadt a magyar vér forrása, kihullott kezünkből a kard, melynek erejétől még ma is fél a rabló. És köröskörül egész Európában a rágalom nyi­lait zúdítja ránk, idegen erőkkel szövetkezik, hogy megfojtsa a maradék nemzetet. Kérdez­zük, miért ? Mert népünk és országunk a megújhodás forrásából ivott, a keresztény gon­­­­dolath­oz menekült. Nálunk Magyarországon­­ erősebb lett az orgonaszó, mint a kalapács - csattogás, az ősi énekek szava elnyomja a pénzcsörgést és a demagógiát. Az ellenség érzi, hogy ez az új élet, a gyógyulás, a jövendő, az erő. A belső ellenség kezet nyújtott a külsőnek és mialatt az ázsiai barbár hadai felvonulnak nyugat ellen, bojkottal akarják semmivé tenni a magyar megújhodást. Fimmen úr nevével Hollandiát akarják sorompóba állítani a ke­resztény magyarság ellen, de mi tudjuk, hogy Fimmen még nem jelenti Hollandiát. Tudjuk, hogy épp oly idegen Hollandiának, mint azok az ezrek, akik magyar névvel örök ellenségei marad­tak­ a magyarnak, akik egy rettentő faji szolidaritás törvénye alapján egyek és egyet éreznek Fimmen úrral. A magyar Fimmenek patkányserege hangulatot tudoa csinálni min­denütt, csak Hollandiában nem. Nem tudjuk, hogy mit köszön­jünk ennek az országnak ? Azt-e, hogy éhező gyermekeink, kik el voltak jegyezve a halálnak, új életet szívtak a hollan­dus levegőből, vagy azt, hogy az újszülött ma­gyarok a hollandus anyák pólyáiban alusszák­ első álmukat? Azt, hogy a gazdag tenger­járó nép élelmet és ruhát küld a legszerencsétlenebbnek, hogy a hatalmas hollandus keresztény sajtó gyűjtést rendez a magyar gondolat keresztény harcosainak ? Nem tudom, azt h­iszem, minden adományon, jóságon, szereiden túl a megértést kell megköszönni. A megértést, mely az első jele annak, hogy ébredőben van Európában a keresztény szolidaritás. És még egyszer kö­szöntjük Hollandiát. A világ legszegényebb népe,a leggazdagabbat, a legmeggyötörtebb a legboldogabbat, a legszabadabb a legelnyomot­­tabbat, mert népünk fele nem a maga ura. A távolságon és az ellentéteken keresztül már kezdi áthajlítani ivét az új híd, a keresztény szolidaritás és ezen keresztül jusson szavunk az érző hollandusok szivébe. Kádár Lehel. -------------------­ A kis Dauphin megszólal Irta: Bakonyi Zsolt Nyár volt — olyan meleg, ami­kor cseppfolyós üvegnek tetszik a levegő, fehéren ragyog min­den... m­ég a kövér XVI. Lajosnak fényét is emelte a hőség, mert nedvesen csillogott duzzadt, jóindu­latú arca az izzadtságtól. Egy szegény burzsoá felnézett a királyra és azt merte magában gondolni: vájjon csak ilyenkor izzad a király ! Versailles... a napkirály csodája... hol van a nap? Már régen elmaradt... és hamvaiból kelt virágot visz a kis Dauphin a Szűz Mária képéhez. A ki­s termek egyikében játszik a kis Dauphin Sophie nénjével a jégsimaságú parketten. A kis Dauphin alig beszél... talán nem is beszélt még. Nem is csoda, csemetekorában több súlyos betegség verte meg és az élénk gyermek fáradt lett... most mint hervadt virág konyitja le fejét, hiába nógat­ják, hiába visszhangzik körülötte az ifjú udvarhöl­gyek pajkos kacagása, hiába cirója";« Kis fürtjeit Gluck zenéje... a hárfa hiába mesél... a kis Dauphin csak egyre hallgat. Játéka egyhangú... mint egy fáradt homok­óra ... ha a kertben van kis homokbuckájánál, egyik kezéből a másikba csúsztatja a homokot... Aztán viszik felséges anyja elé, aki pajkosan át­öleli, — de mit is szólna hozzá, úgy sem érti meg — és viszik megint, amerre a jókedv sodorja az if­jú hölgyeket. Így él, egy örökké nevető forgatag­ban, mint egy elhagyot virág­,mi egy vízzuhatag­­ból kiálló sziklán. Komor napok feküdtek Versaillesre, olyan lassan jöttek, mint a falrakúszó repkény, benőttek­­minden ajtót, ablakot... üresek a telinek... és szegény Mária Antoinette? Vis­:asixnn nagy a zene 'Még Versaillesben van, de meddig? Ameddig Páris jónak látja... oh, az a nagy kerékpár avval a sok lábával... igen, a szélrózsa minden irányában szétmenő utak .. az egyik éppen a versaillesi pa­lota főkapujába torkollik s a pók csak kissé moz­dítja meg a lábát és beszippantja mindnyájukat gyomrába — Parisba. O­h Versailles! Trov­i lelt fényed? Trianon ... megsárgult leveleid hullanak — mind — mind egy­­egy szép óra... mikor e lombok még kirügyez­tek, de más világ volt. Antoinette ez elhagyó­­ kerben sétál, egy her­vadt levél bő hajába­ hull — ő megborzad, de aztán valami fájdalmas szeretettel simogatja a levelet... szegény Antoinette, mi vár tereád ? Egyik óra reményt hoz... mintha javulna a nagy betegség... a másik óra még rosszabbra for­dít mindent. Egy pár hit galamb maradt Antoinette, körül, Jemlíulifi és m­ég egy pár másik­ meg, a jő, Sophie hercegnő, akit eddig­ sou­se értett meg, de most, a­ fájdal­om, kezdett szeretni­. A kis Dauphin még mindig hallgat- nem érti, mit történik körülötte. A homok egyik kezéből a másikba csúszik vagy a vízben lubickol és­­a­ hattyú­kat eteti!... de nem­ beszél. Szeme olyan tiszta, mint az a tükör- amelybe még nem nézett rossz ember;­ sokat szeretnének mondani, abból a rej­,­telmes gyermekvilágból de a száj, amelyen a s­ok mondanivaló hangot éjthetne, tullinomuk... hja, sok nemzedéken át elfajult a Bourbon-vér —t a vér megutálta a vért. * És jöttek a fekete napok, amelyekben tüzes gyűlöletétől leh­et­ minden. A fényes termek csillogó tükrei-" ragyogó”aranyszegélyei és vakító fehér falai, a jégsimaságú parkettek, ahol , annyi , erkölcs olcsó- Berlin, július 31. A birodalmi gyűlés teg­napi ülésén folytatódtak a tegnapelőtti botrá­nyos jelenetek. Amidőn Galdvitz tábornok, né­m­et nemzeti párti képviselő az általános ka­­tonakötelezettség megszüntetéséről kezdett ik­szelni, sürümkör képződött körülötte és zajos je­lenetek kezdődtek. A baloldalon elhangzott A gobelinek kusza rajtjai komorak és gondot önte­nek­­ mindenfelé. .. Cseppra - csepp ... fájdalomra fájdalom... félelemre félelem, no kissan, mint a repkény... És mindez eg­z néma, rettenetes vára­kozásban történik ... még hallani némely elaggott légy fáradt zümmögését. Némely szőke fürtbe feltét' szál sápadt, né­mely arcba' uj ráncok repednek... mintha a'sok' sírástól kiaszott volna ... A kiirály közömbös — amíg enni lehet, még nincs igazi forradalom — gondolja és aztán miért is lenne itt Antoinette? Ha nem azért, hogy az osztrák segítség jöjjön.­­ • És Antoinette kinézett néha a kietlen éjbe — ősz és sötét, víztől ittas éjszakák, amelyekben az őszi­ esőtől részegült szél üvölt... megborzadt, még talán ide löknek ki egyszer s az én lábaim, az én cipőim hogyan bírják "ezt ki? A sár," meg a hideg ... csontjáig" átdidergett e gondolat... ágyával nézett, o­tt legyett mellette a mécses, az ágy fel­nyitva, gazdag takarók, lágyan duzzadó párnák s mindennek eltorzított árnyéka a falon... mintha Mirrabeau karrikaturája lenne ő! Az utolsó szikla lett ledöntött a szennyes áradat és úsznak most nyitnd’ neh égau­tós, ki tudja merre, k• simogatni kezdte párnáit, mily puhák, mily­ finomak s belé­jük temette arcát ás az izzó gond mintha lehűlt volna. Mit is simogatom: ezeket a párnákat? Nincs más miamim, amit jobban kellene szeretnem?... És eszébe jutott a kis Dauphin... és érdekelni­ kezdte egy új, ismeretlen világ; ennek a hallgatag gyermeknek a világa- mi is. .fejlődhet ott abban a hagy, némaságban? Valami­ nagy a jövő... mert ilyen némaságban csak nagy, szent titkok szoktak szü­letni;... mi lesz a gyermekből? Mi lesz vele eb­ben az iszonyú világban?'Elzsillik ... elpusztul! — irtóztató félelem ragadta meg... és felébredt benna irtóztatóan hatalmas valajm’... az ama... ■ nőstény; ■"" *' v'"' ' Pardon . . . „Munkások irják ...“ Azt hirdeti a Népszava első oldalának alján, vastag betűkkel: „A Népszava a munkások lapja: munkások írják, munkások ol­vassák.'' Pardon, miféle munkások Írják, ha szabad érdeklődnünk­? .lAg­gtff? Vanczák János, akit So­mogyi Béla örökébe ültettek, valaha csakugyan vasmunkás volt, de — kezet a szívre — dolgozott-e valaha esztergapad mellett, nyelte-e a gyárak kar­mát, füstjét munkatársainak serege ? Mikor írták a Népszavát munkások ? Munkás volt-e valaha is Somogy­i-Schlesinger Béla, Garami-Grün Ernő, Welt­­ner Jakab, Kunfi-Kohn Zsigmond, Göndör-Kraus, Náth­án Ferenc, Pogány-Schwarz József és így to­vább ? Dolgoztak-e ezek valaha proletkrizmokkal, szenvedtek-e munkásszenvedést és örültek-e mun­kásörömet, ezek, akik a becsületes magyar munkás nevében híztak, izgattak­, összeomlasztották az or­szágot és most külföldön viccelődve ordítják: nem, nem, soha, Magyarország nem lesz többi ép terü­­­letű ? Az ő szavukkal felelünk: nem, nem, soha nem voltak munkások és nem is lesznek, mert ha ural­muk elkrachol is valahol, milliókkal zsebükben odébb állnak és az Alliance Israelite testvéri támo­gatásával tovább dőzsölnek és izgatnak. Hogy mun­kások olvassák a Népszavát ? , igen, sajnos, azok is olvassák, ma már nem olyan sokan, mint tegnap, mert jó néhány ezeren kiábrándultak azokból a „munkásokból“, akik a Népszavát írják, — de, pardon, csal, nem munkások azok a telivér, jólöltö­­zött táncosok és vézna ideológusok, akiknek kezében sürűen látjuk a Népszavát, s akik épp úgy nem mu­nkások, mint az izgatás; tollas vitézei, de — pardon — épp úgy fajtestvérek ? Viharos jelenések a bherlini nemzetgyűlésen

Next