Uj Nemzedék, 1920. augusztus (2. évfolyam, 182-199. szám)

1920-08-01 / 182. szám

B? a­ Nemzedék 1020 vm. h közbeszólásokra Hasonló közbeszólásokkal vá­laszoltak a jobboldalon. A szónok csak akkor fejezhette be a fejtegetéseit, amidőn az elnök erélyesen felszólította a képviselőket, hogy fog­lalják el helyüket. Gallwitz után Rosenfeld dr. , független szocialista szólalt föl, akit szidalmak­kal és kacagással fogadott a jobboldal. A né­­met nemzeti párt tagjai tüntetően eltávoztak a teremből, csak­ néhányan maradtak közülük vissza és ezekkel ú­jabb szóváltást kezdtek a füg­getlen szocialisták. A véderőtörvényt végül mind a három olvasásban elfogadták, valamint­ a ka­tonai bíráskodás megszüntetésére vonatkozó törvényt is. .^-fr _ . _ , f Cecil Róbert lord legutóbbi nyilatkozata, ame­l­y a „Le Journal‘ londoni tudósí­tójának mondott, fordulatot világít meg abban­ a­ drámai folya­­­­matban, amely a nemzetekére­ttentő küzködése­­ mellett kibontakozást, ingaLÉKpodást és nyugalmat is keres Európa számára.Az angol lord először szíj­­sé­gez le két olyan noffcetes dolgot, amely gondolat­­■k­képpen eddig JAaff úszkált ugyan körülöttünk, de mint reális lehetőség most öltött először testet a­­ldmond elfer­ázó acélveretében. Az egyik kijelentése az:­*H!Isthogy Amerika nem járult hozzá a francia részről javasolt új hármasszövetséghez, amely Franciaországot, Angliát és Amerikát akarta egye­síteni, a franciáknak szembe kell nézniök azzal a valósággal, hogy Anglia sem köthet külön szövet­séget velük, jóllehet továbbra is jó egyetértésben akar élni a francia nemzettel. Ha Franciaország támaszt keres, — mondotta Cecil lard — ezt a nép­­szövetségben s egy új gazdasági programban ta­lálhatja meg, amely már magában is óriási méretű­nek kínálkozik. A másik körülmény, amire Cecil lord a fran­ciák figyelmét különös nyomatékkal tartotta szük­ségesnek felhívni, az, hogy Németország nélkül nem lehet Európát újra lapraállítani. Ez a kétfelé ágazó nyilatkozat az európai po­litika egyik új és talán döntő fázisának a beharan­gozása. Figyelmeztetés csendül ki belőle s ez a figyelmeztetés még elég jókor jön a francia állam­férfiaknak, ha él bennük az elszántság, hogy a Clemenceau-féle politika ópiumos mámorából ki­ragadják nemzetüket De a mi számunkra a nyilat­kozat nem mond semmi újat és meglepőt A ma­gyarság kezdettől fogva várja ezt a fordulatot, hisz benne, hogy elkövetkezik s tudja, hogy az ő életé­ben nevezetes szerepe lesz. De nem a balkáni pök­­hendiség diplomáciai zsenialitást bohóskodó komi­kumával tudja ezt, hanem azzal a hallgatag ko­molysággal, amelylyel a máglyára­ vetett és fakép­nél hagyott áldozat a maga mártíriumának magas­latáról előbb veszi észre a szemhatáron torlódó fel­legeket és jótékony záport vár tőlük, amely a máglya tüzet eloltja. Ez a zápor jönni fog, megint termékenynyé fogja áztatni felpörkölt ugarunkat, megdagadt folyóink hullámháta megint hozzánk görgeti majd évezredes hűségével északról, nyu­gatról és kelet felől a mi drága és kívánatos ér­ceinket, amelyek határőrző ősi hegyeink méhéből szakadnak. A magyar nemzet reális számítással vallja már régóta s vallja ma is, — amit Cecil lord most mon­dott s amit az Új Nemzedék is egyik régebbi cikke­lyében a latin szövetség gondolatával kapcsolatban részletesen kifejezett,­­ hogy Németország nélkül nincs Európa sem, Németországot nem lehet el­pusztítani, de ha Franciaország maradandóvá akarja tenni győzelmét, vagyis a németekkel való versengésében biztosítani akarja a maga számára azt a szerepet, amely egyébként a németségre vár a jövőben, ennek egyetlen — ismételjük, egyetlen — módja az, ha szolid bázison s nem légi oszlopokon építi újjá Lengyelországot, Magyarországot és Ro­mániát, mind a hármat a bennük élő értékekhez mérten hatalmassá fejleszti s ezzel sziklagátat épít Oroszország elé, amely mindenekelőtt betömi a Clemenceau-féle cseh-jugoszláv csatornát, hogy a szláv óceán azon keresztül el ne áradhasson az Adriai-tengerig s el ne nyelje az egész európai kontinenst És — bármennyire újszerűen hangzik is — Ausztriának ehhez a Magyarországhoz kell csatlakoznia, mert csak így választható el Német­országtól, amelyet a francia politika minden áron gyöngíteni akar. Minden egyéb kombináció Ausz­triával csak új és kompakt germán egységet te­remt, amelyet minden pillanatban egybeforraszt­­hat a birodalom elszakadt részeivel a közös ország­határ. Ha Franciaország ezt a problémát megoldja s Európának a nyugalom biztosítékát megszerzi, számíthat arra, hogy fölülmarad s hogy a két vi­lágóriás: az angol­szász és az orosz végül is cél­szerűségből megegyezést teremt vele. De ha ez a hatalom Németország lesz, amelyet még közvetlen földrajzi szomszédság is fűz a félelmetes orosz ver­senytárshoz, bizony Anglia sem cselekedhet majd mást, mint amit praktikus érdeke parancsol. De ez egyelőre még a jövőnek szól. Ma természetesen az angol politika rendület­lenül áll a francia szövetséges mellett s félreérthe­tetlen hűséggel igyekszik számára a végső győzel­met megszerezni. Lloyd George Anglia ázsiai érde­keit, Perzsiát, Indiát, Egyptomot igyekszik ugyan megvédeni azzal, hogy Oroszországot, amelyet ma még a moszkvai világfölforgató őrültek kormá­nyoznak, elhajlítja a németektől s a London felé való orientációnak szerzi meg, de ugyanakkor Franciaországnak is szolgálatot akar tenni, amikor az orosz béketárgyaláson való részvételre veszi rá. De vájjon meddig tart majd ez a nyugati orien­táció? Hiszen Oroszországban mindig el lehetünk készülve meglepetésre. Lenin, Trockij és Csicserin mellett igazán semmi sem biztos ezen a földön, legkevésbbé maga Lenin, Trockij és Csicserin. Az orosz kéz — s itt nem kell éppen csak a terroristák kezére gondolni — bármikor felkavarhatja újhifr a messzi keletet, Kínától Konstantinápolyig. De még ha meg is marad az angol-orosz közeledés, ez az előbb-utóbb úgyis véglegesen esedékes orientáció Berlinen keresztül is haladhat London felé. Mert az, hogy Anglia és Oroszország továbbra is világ­hatalom marad, pillanatig sem kétséges, ellenben kétséges az, hogy kettőjük között, Közép-Európá­­ban, az Északi-tengertől Szíriáig a francia vagy a német lesz-e az uralkodó hatalom? Lloyd George kísérlete pillanatnyilag ismét a szl­ávság­­felé fordítja a franciák figyelmét De Cle­menceau francia-szláv gondolata egyszer már alapo­­óan csődöt mondott. Kikre akar támaszkodni Frn­­ciaország? Az a Franciaország, amely Németország elszigetelésére törekszik, a Balkánon pedig úgy akar gyökeret verni­, hogy Magyarországot, amely ezer­­esztendő óta minden ilyen konceptusnak legfonto­sabb gerince volt, elpusztítja.. A esetiekre számít? Hi­szen a csehek által a pillanattól fogva, hogy é­e­vágyukat kielégítették, állandóan franciaellenes po­litikát követnek. És hiába járt most újra Benest Parisban és ígért a franciáknak — az új fordulat örömére — gyökeres javulást, mindazok, akik köz­vetlen közelből ismerik a cseh mentalitást, nagyon jól tudják, hogy ez a pánszláv asztalnál akar lak­­mározni, s hogy a mérhetetlen cseh kapzsiság min­denhol sápot akar szednie ami Fétervárról Belgrádba vagy Belgrádból Pétervárra vándorol — Prágán keresztül. De egyébként is a «cseh-szlovák» állami fönnállása óta szerzett tapasztalás mellett, még föl­tenni­ is őrültség, hogy négymilliónyi cseh sokáig uralkodhassék kilencmillióim idegen nemzetiség fölött. Vagy Szerbiára gondolnak a franciák? Arra­ a Szerbiára, amely műveltség dolgában a bolgárok­, románok és görögök után következük s úgy érte­kél a’ nyakába szakadt óriási birodalom mindenféle faji­, vallási és nemzetiségi tendenciája között, mint a dézsa a háborgó tengeren? Ez a Szerbia teremtse meg a délszláv b­irodalm­at, amelynek megszervezé­séhez és fönntartásához gall műveltség s egy uj Nagy Károly kellene? Ami­ áll a csehekre és szerbekre, áll a romá­nokra i­s. A mai «Nagy-Románia » nemcsak ide­gen országbeli] hegyeken, folyamrendszereken, klí­mákon és kultúrákon kapaszkodik keresztül, hanem benne fuldokol egy tízmilliónyi nemzetiségi tenger­ben is. Csak rá kell pillantanunk a régi és uj ro­m­án térképre s nyomban észrevesszük, hogy a régi], hurkaformájú Romániát egészen magába nyelte a gyomoralakuvá hipertrofiált új Románia. És most a gyomor azzal fenyegetőzik, hogy nem fogja meg­emészteni­ a hurkát, a hurka pedig azzal fenyegeti a gyomrot, hogy kirepeszti a falát. Hátra van még Oroszország. De ezen a téren még kevésbbé ringathatja magát illúzióban a fran­cia diplomácia. Az oroszok nem gyűlölik már a né­meteket, ellenben keserű csalódottsággal beszélnek a franciákról. K­e r­en s­z­k i a minap jelentette ki Slessingforsban, hogy „a franciák nem ismerik Euró­pát, de legkevésbbé ismerik Oroszországot.“ Az orosz viszonyok ismerete mellett aligha bízhatik va­laki abban, hogy az újonnan­ kialakuló Oroszország őszintén és tartósan együtt haladjon Franciaország­gal. Viszont Judenics és Denikin esete óta tisztában lehet mindenki, hogy milyen német szimpátiák virág­zottak ki az orosz birodalom földjén. A reálpolitika ilyen tünetei mellett önmaga ellen vétkezik Franciaország, ha átmeneti sikerek érdeké­ben még mindig holt szövetségeket ápol. A földráz Európára még sok keserű vívódás és sok meglepetés vár, amelyeknek mértékét és jó vagy rossz hatását senki sem tudhatja előre. De a megértő, céltudatos és praktikusan számító politika sok meglepetésnek vág­hat elébe. Ha pedig Cecil lord szerint Franciaország jövendőbeli reménysége egy nagystílű gazdasági po­litika lehetőségében van, mi a magunk részéről hoz­záfűzhetjük, hogy viszont komoly és megbízható gaz­dasági erőforrásokat csak szilárd államok nyújthat­nak. Ilyen szilárd állam pedig a régi Magyarország, amelyet még megközelíteni sem tud a tótok fülében tréfaként csengő „Cseh-Szlovákia“, a gazdaságilag tanulatlan és vigasztalanul korrupt „Nagy-Románia“ és a robbanó felületekre épített „Jugoszlávia“. Ennek a Magyarországnak értékét ezer esztendő óta ismeri a világ, tehát az, aki tartósan magához köti, tudják, hogy mit kap vele. De a cseh, román és szerb kul­­lancsállamok jövője még a nyugati optimisták ítélete szerint is túlságosan — irreális. Ezeknek gyakorlati értékével már régóta tisztában lehet az untóra, ezekért nem forgácsolhatja szét gazdasági erőit egy reálpolitikát követő állam, amilyennek Magyarország is vallja magát. És csak sajnálni való volna, ha Fran­ciaország még mindig a tanácsadóinak ábrándjait kergetné, az a Franci­ország, amelynek balkáni diplo­máciája eddig is többet gondolt arra, hogy a csehek, románok és szerbek meg legyenek elégedve vele, mintsem arra, hogy Franciaország érdekét biztos földbe építsék. A francia-szláv gondolat csődje — Az orosz béketárgyalás és Németország — * 1 •.— Ha semmi­ másért, de gyermekemért él­nem kell, élnem­ minden poklokon keresztül! * Felkért, felegyenesedett, arca komoly elhatáro­zásban ragyogott._ élnem­ kell egyért, ki­ a jövő századoké... és a szék­ még vadabbul üvöltött... eső verdeste az ablakokat... Antoinette elindult gyermekéhez. 1 .„v •; * Végig a sötét folyosókon..., egy-két kietlen őr a lobogó mécs mellett, álmosan valamely pillér mö­gött meghúzódva . . . odaért az ajtóhoz, benyit,­­valaki megállítja, afféle régi dísznek egy maradéka, roncsa, aki még az etikettet álmodta vissza... 1—1 Hová megy, asszonyom?. — Gyermekemhez. —■ A Dauphin aludni méltóztatik. Antoinette bement s az udvaronc azt hitte’, hogy Antoinette is forradalmár lett. Alszik... félhomály, kékes, aranyosszegélyü tapéták, mintha a mennyország tornáca lenne e szoba... üde homály teli gyermekálmokkal, va­lami olyan, amit csak a gyermekhaj illata lehelt... alszik és szép! Szebb, mintha azokban a furcsa el­­gyermektelenítő ruhákban lenne. Oh, abban a gyer­mekben sok rejtezik, amit eddig az anya nem is látott... És Antoinette vére felhevül, mint eddig még soha, hisz ez az ő, ő gyermeke, vére!... Nesz­telen ment az ágyhoz, melléje térdelt — a gyermek arca gyengén rángatózni kezdett, ajkai reszkettek, valamit nyögdécselt, majd érthetőbbé lett a hangja — álmodik — „azok a csúnya... emberek,miért kiabálna?... Mamuskától mért húznak el?... mért nevetnek oly csúnyán?... oly csillogó kövek... aranyruha rajtuk... aztán megint vének, bont­sak... rongyosak...“ egy ideig csend volt, majd folytatta valami szivet szakasztó panaszossággal: „mért húznak el mamuskától?“... Ismét elcsendesült...­ és Antoinete megértett mindent, mi eddig gyermeke és közte állott... lassan, cseppre-csepp szivárogtak könyyei, ráliol­tolta arcát gyermeke kis kacsájára és csókolta el sírt. A. Dauph­in felébredt, még az álom teljes ha­tása alatt volt, simogatni kezdte anyjának haját, dédelgette, mintha kedvenc játéka lenne. Antoinette felnézett, mikor a gyermek meglátta a királyné arcát, — mert csak azt látta meg, — nagyon meg­ijedt, párnáiba húzódott és valami félős áhítattal nézte a jól ismert arcot, — ismét a néma gyermek volt... Szivén találta ez szegény Antoinette— érezte, hogy ő is elhidegül, — mert természete na­gyon rideg volt és meleg szive nem bírt áttörni ezen a jégfalon, — mély fájdalmában felsóhajtott az ágy felett függő Mária-képhez : — Hátfájdalmas Szűz! Neked is volt fiad! Tegyél velem is csodát! , fis a kép üvegéről valahogyan rávetődött a­­ mécses fényétől a kis Dauphin arcára egy sugár...­­ Antoinette meg akart szólalni, torkát egy ért-­ hetesben, lonos félszegség szorította össze, de szive heves lüktetése áttörte s szégyenlősen kérdezte: — Mit álmodtál, fiacskám? A gyermek nagy szemekkel nézett és hallga­tott .. . Ez fájt Antoinettenek, majdnem ezt gon­dolta: „ostoba gyermek!“­ — kis hijja, hogy el nem ment... de valami nógatta, — csak kérdezz! Kér­dezz tovább! . — Ugy­e, hogy el akarnak tőlem ragadni a rossz emberek?. — Igen, — volt a félénk és alig hallható válasz. — Nem, sohsem fognak elvinni tőlem! — szólt végtelen melegséggel Antoinette és magához húzta a kis gyermeket és össze-vissza csókolta. _ — Maritts, maradj itt — oly jó— mindig, min­dig maradj itt... sohse elmenni! — És játszani kezdett az anyja szép szőke hajával. — Mindég nálad maradok, kis fiam! — és csókolta, csókolta... __ , ^ 2 Ez volt az az éjjel, amelyen, a hagy­­ók meg- s indult és értük jött É f A szombati piacon •^2 Kora reggel sűrű rajokbanjferfesik föl a Vá­sárló háziasszonyok a dunán*fU piacot, hol bő árukészletek várják a körülf­leget. A kereslet meg­növekedését azonnal met jerzi a piac s az árak a nagy készlet mellett is tartottak voltak. A zöldség­piacon legnagyb­b mennyiségben a zöldpaprika kerül eladása,amelynek darabjáért eleinte 40 20 fillért kértek, sőt nagyban már 10 fillérért­, lehetett kapni. A burgonya kilója 2.60 és 3 korona közt váltakozott. Egy helyütt nagyobb to­longás támadt, ahol vajbabot mértek 3.50 koro­náért. A kararábé 1 korona s a rengeteg mennyiség­ben fekvő uborka 60-80 fillér. Hagyma és fok­hagyma 5—6 koronás áron cserél gazdát, míg a paradicsom ára 2 korona körül mozog. A gyümölcs­piacon a dinnye uralkodott. Bár még vinnye­ itt a fő dinnyeszezon, magas gúlákba rakva várják a zöld dinnyefélék a vevőközönséget. A fajdinnye lu­­lója 7 korona, a parasztdinnye 4-5 korona. Az őszibarack 18—20 korona, a szilva a 7, az alma 3_10 korona, a körte 12—14 korona minőség sze­rint A hús- és baromfipiacról újólag­ nincs örven­detes jelentenivaló. A marhaus 84—86 és a sertés-, hús 98—03 korona között mozog. Zsír és szalonna: ,­0 illetőleg 9S koronáért kapható. A tojáspiacon átkyitS kftCOfils áron cseréltek gazdát a készletek.

Next