Uj Nemzedék, 1922. február (4. évfolyam, 26-48. szám)
1922-02-01 / 26. szám
4) Szerda (1) Nemzedék Csak szövetkezeti szervezkedéssel kerülhetjük el a burgonyatermelés válságát — Az Új Nemzedék tudósítójától. — Az elmúlt évben az ország burgonyatermelésében feltűnő csökkenés mutatkozott. Majd mindenütt harminc-negyven százalékkal kevesebb vált az eredmény a normális, várható mennyiségnél, ami azután az egész közélelmezésre bénítóan hatott vissza. Ennek a feltűnő jelenségnek számos oka van, közöttük a legfontosabb az, hogy a háborús viszonyok következtében a gazdák nem frissíthették fel vetőanyagkészleteiket. A finomabb burgonyafajták termelésére sem törekedtek, hiszen a jobbminőségű burgonyát ugyanolyan árra maximálták, mint a rosszabb minőségűt. A másik, igen fontos oka a burgonyatermelés rosszabbodásának az, hogy a gazdák legnagyobb része áttért a kései burgonya termelésére, márpedig a mi klímánk és talajviszonyaink ennek nem kedveznek. Szakértők véleménye szerint így a magyar burgonyatermelés könynyen válságba juthat és ennek az ország élelmezésére katasztrofális hatása lenne. A mai helyzetről és ennek valamilyen orvoslásáról munkatársunknak alkalma volt beszélni Bertsek Ottóval, a földmvelésügyi minisztérium burgonyatermelési gazdasági szakértőjével, aki a következőket mondotta: — A háború alatt a finomabb és korábban élő burgonyafajták jóformán teljesen kipusztultak, hogy helyet adjanak a nagy mennyiségben termő kései burgonyának. A gazdák gyakran száz kilométerre is elkocsiztak a kései vetőmagért és abbahagyták a korai fajták termelését. — Pest vármegyében például ma alig található rózsaburgonya, holott még hét-nyolc évvel ezelőtt az egész vármegye úgyszólván kizárólag ezt termelte. A mi éghajlatunk alatt a korai burgonya termelése sokkal biztosabb eredménnyel jár, mint a késői burgonyáé. Ehhez azonban a legnagyobb gondosság szükséges, ezért Szeged magasságán felül minden tíz esztendőben nyolcszor Reáliának az utifagyok. A fáradtságnak meg is van a jutalma: a múlt évben például június elején harmincöt-negyven korona volt a korai burgonya kilója. A belföldi termelés azonban ebben, az élelmezés szempontjából legkritikusabb időszakban, nem tudta fedezni a szükségletet és ezért olasz burgonya került, a piacra. Arra kellene törekednünk, hogy az ilyen módon külföldre vándorló milliókat itthon tartsuk, sőt annyira fokozzuk a hazai produktumot, hogy elérhessük a háború előtti exportunkat. Annak idején a teljes Magyarország korai burgonya-exportja kitűnő piacot talált mind Ausztriában és Csehországban, mind pedig Berlinben, Drezdában, Lembergben, a nagy sziléziai iparvidéken. — Az egész magyar közélelmezésnek vitális érdeke, hogy ezen a téren olyasmit produkáljunk, ami megelőzi a mai viszonyok közt könnyen bekövetkezhető válságot és amelynek révén a gazdaközönség legalább két-három esztendőre anynyira biztosítottnak látja termelésének értékesítését, hogy a korai és finomabb fajták termesztésére szükséges befektetésekre is hajlandó. Célszerűnek tartanám, ha a korai burgonya termelésére a gazdák szövetkezetbe tömörülnének. Ez a szövetkezet import útján elsőrendű vetőmagot biztosíthatna, meghonosíthatná újra a kitűnő minőségű rózsaburgonya termelését, a belföldi piacot ellátná korai burgonyával, végül pedig a keresletet és kínálatot, akár külföldi, akár belföldi vonatkozásban, közvetlenül a gazdaközönség körében elégítené ki és igy az itt kínálkozó haszon jelentékeny része megmaradhatna a termelők kezén. Hiszen Franciaországban ma 1 frankot fizetnek a korai rózsaburgonya kilójáért, míg a közönséges burgonya ára hatvan centime. Angliában két-három font szerbna ugyanennek az ára métermázsánkint, ezekkel az árakkal pedig belföldi termelésünk legnagyobb könnyűséggel sersenyezhetne._______ —.......! Amit Huszár Károly emlékezetes nemzetgyűlési beszédében elmondott, minden borzalmával és tragédiájával, egy nap alatt felvonult a szemünk előtt. Ezt még nem ismertük! Nem ismertük és nem láttuk mi sem, akik már végigkószáltuk ennek a városnak minden rejtett zugát, minden sötét odúját és azt hittük, nincs tovább. Nem a nyomor és a nélkülözés nagy általánossága, borzalmas mindennapisága az ijesztő, hanem ahogy például Nagel Margit él, — ha ugyan él, — vagy ahogy B. Andor vonaglik az ágyon, ahogy Papp Sándorné, Sági Vendel és a többi, többi nyomorult vergődik — és enni kér. Mert ezeknél már csak az evésben jelentkezik az életösztön. Száznegyven halálraítélt Az „Irgalomház“ épülete Óbudán van. Itt kapták a „Láthatatlan Vendég“- től az első segítséget. Harmincezer koronát. Erre a helyre külön felhívta Huszár Károly az újságírók figyelmét. Az Irgalomházban száznegyven gyógyíthatatlan beteg, száznegyven halálraítélt emberroncs él. Nem tudom, hol van a földi élet határa, de itt nem hittem el, hogy az ágyakon vergődő vázak vegetálását ugyanazzal a szóval jelzik, mint a Ritz, vagy akár a körúti kávéházak sprint-pózoló vendégeinek a napjait. Az ajtót kifordult testű leány nyitja. Nevet. Boldog, mert itt ő az ép, aki még járni tud, tehát hivatalt is vállalhat. Aztán fenn a szobákban: vonagló emberkorcsok, rongyvégtagú nők, férfiak, törött gerincű, összehajtott rémek, felismerhetetlen torzok, mint egy borzalmas, megelevenedett Dante-kép. Négyéves gyerekek, akik az apjuk vagy az anyjuk terhét róják, csontfehér, piszmogó veteránok, akik mind-mind már csak enni tudnak., — Mit mondjak nekik, ha éhesek? —- panaszolja az emberfeletti munkát önfeláldozóan végző apácák főpöknője. — Ezek elé nem állhatok azzal, hogy nincs pénz, elfogyott a kenyér! Meg sem értenék. Pedig elég sokszor tartottunk már ott. Milliós adósságai vannak az intézetnek. Mikor már ég a lábunk alatt a talaj, hitelre vásárolunk élelmiszert, ahonnan lehet. Nincs kenyér, nincs tüzelő, nincs ágyrnha. Ezek a betegek évtizedeken át ágyban vannak, az idegbajosok folyton vergődnek, rángatódznak, elszaggatják az ágyruhát. — Mi?! Kérem, mi már igazán mindenről lemondtunk. Heteken át nem látunk bust, fűtetlen a szobánk, nap-nap után dőlnek az ágynak az ápolónővérek. Nem bírják a munkát. A legtöbb összeroppan a betegek folytonos emelése fia ott, meg az éjszakai hajszában. És nem enni! . . . Már nem bírjuk soká. Harmincezer koronát kaptunk most a Huszár-akciótól. Ha az adósságaink öt százalékát kifizetném, holnap megint hitelre vásárolhatnék kenyeret. Mit csináljunk? Egy havi bevételünk adományokból, betegdíjakból összesen 16—20.000 korona. Ezzel szemben a minimális kiadás egy hónapban 100—150.000 korona. Ha egy gazdag ember csak egy félórára benézne ide, biztos vagyok, hogy nem nyomorognánk tovább. Végigjárom a szobákat. Alig tudom feljegyezni a neveket, a panaszokat s mikor ezek előtt a nyomorultak előtt állok, valami meghatározhatatlan felelősséget érzek. Egy ember, aki huszonkét éve mozdulatlanul fekszik a hátán. És most elszakad alatta az utolsó lepedő. Egy másik, akit féléves korában behoztak és azóta csak tejet iszik és hörög. Most tizennégy éves. Vak és akkora, mint egy kétéves angolkóros gyerek. Honnan vegyünk tejet? Pedig Ancsurának nem magyarázza meg emberi száj, hogy nincs pénz az országban... É. Andor. Azt mondja, harminc éves. Tíznek látszik. B. Andor harminc éve táncol és tombol az ágyon éjjel-napnap, valami őrületes, részeg táncot. — Pihenni szeretnék már egyszer. — mondja és a viaszsárga kezét felém dobja,, mint egy rongydarabot. Vízfejűek, törött gerincűek, derékig amputáltak, őskórosak, vakok és bénák a borzalom paroxizmusában. És elém jön Nagel Margit. Egy pillanatra összeszorult a torkom, mikor a földön kúszva, felemelkedik és elém áll, hogy megmutassa magát... Nagel Margitnak eltorzult, óriás buldogfeje van. Olyan nagy, mint egy oroszláné, de a formája és a vonalai a buldogéra emlékeztetnek. Egy szem van az arca közepén, ezt vetette fel, mikor a nővér megszólított. — Tizenhatéves vagyok. Azt mondják, így születtem és ifántkóros vagyok. Már régen itt vagyok, mert nem mernek otthon tartani. Féltek tőlem az emberek ... És ledől a földre, hogy a kályhához kússzon. A férfiak szobája. Egy vasúd hivatalnok. A kezei, mint a ledobott keztjük, lógnak az ágyról. A lába is ilyen. Vak. — Kedves nővér, az András olyan gyönyörű képet festett. Nézze meg, én is láttam. — viccel és két üres szemüvegét a zsebkendővel nyomkodja. Már a háború is küldött ide áldozatot. Megbénult, elfagyott idegzetű katonák, összegörbült emberroncsok. De a legtöbb igy született. Harfflinc gyerek. Pólyába csomagolt tíztizenötéves korcsok, elnyúlt, csontvékony kamaszok, akik csak hörögni tudnak, mikor az apácák a szájukba csurgatják az ételt Talán nincs is vége . . . Szobáról-szobára a borzalom, a nyomorúság tébolyító ágysorai. — Ezeknek mondjam, hogy nincs kényére?! És az apácák. Drága, éhező mártírok, akik a halálraítélteknek áldozták az életüket. — Elgyengültünk már mi is, a betegek is, a sok éhezéstől, — mondják és a kezük imára kulcsolódik. Csak kenyeret kérnek .. . A Szondy-utcai nyomorkaszárnyában Szondy-utca 50. Hatalmas, kétemeletes sarokház. Itt laknak az „épek“, ha épek, mert a nyomor, az éhezés ,és a hideg mindegyiket megszaggatta már. Már itt is járt a Láthatatlan vendég. Most a házmesterné vezet. Ahova megyünk, mindenütt nyitott ajtó. Ezeknek nincs mit félteni.. A kétemeletes házban, nyolcvankét lakás közül este 9-kor tizennégy helyen világítanak. Pedig mindenhol otthon vannak... Első emelet 44. Pápay Sándorék lakása. Hosszú, sötét konyhán tapogatok a szoba felé, ahonnét gyereknyöszörgés hallik. Egy rekedt női hang fogad. Gyertyát gyújtanak. Az asszony és négy gyerek gubbaszt a kályha körül. A legkisebb háromhetes, egy cukorládában fekszik a kályhaajtó előtt. Övé az elsőbbség. A többinek már csak a kályha mellett jutott hely. — Az uram magánhivatalnok, de már régen nincs állása, — mondja az asszony. — Beteg ő is, én is. Rossz a tüdőm... — És a négy gyermek sárga, viaszos arcát nézi. — Miből élnek? — Eddig mosni jártam, de már nem bírom. Albérlőket tartunk. Az egyik gyerek, aki eddig aludt, felébred a beszélgetésre. Sir. — Adjon mama kenyeret! — követelődzik. — Csitt! — és lesüti az asszony a szemét Látszik, hogy nem rendezték ezt a jelenetet A második emeleten özvegy Krainauer Józsefné. Színésznő volt. Most alamizsnáért futkos a három gyerekének. Mind a három beteg. Drága, lázasszemü kis apróságok. , — Nem kell nekik az orvosság, —* panaszolja a szomszédasszony, aki őrzi őket — pedig 100 korona volt ez a kis üveg! Vájjon miből? — Éhezünk kérem hónapok óta* Ahol tudom, hogy tiz koronát kereshetek, oda rohanok. Sikálok, mások, csak hogy enni adhassak a porontyaimnak. De hiába, így elveszünk. Nem bírom már, én is beteg vagyok. — Csupa panasz, csupa segélysikítás ez az összetört, fekete asszony, aki négy év előtt még színésznő volt és nevetni is tudott. Most kendőkbe göngyölve lohol mosásért mert az ura, valahol Volhyniában maradt . .. Még csak a földszinten nézzek be! Ságiékhoz! Ott látok majd nyomort. Itt már túllicitálják egymást szegény, nyomorult, szolidárisai a limesnek. Ságiék ketten vannak Sági Vendel, az egykori asztalossegéd, és az asszony. Mind a kettő a hetven felé erőlködik. Az asszony az ágyban, a rossz tömlővel a mellkasában, az ember az asztal mellett, az üres pipával. — Nem tudok már dolgozni — magyarázza Sági, a 69 éves asztalossegéd. — Vérhast kaptam, és abból nem tudok kilábalni. A hangos szóra az asszony is felgörnyed az üres ágyban. A szemét ijedten körülforgatja a szokatlan gyertyavilágításra. Aztán az egyik szentképre néz. Úgy látszik félti ezt az utolsó kincset. Más nincs is a szobában, az ágyon, meg az asztalon kívül. — Krumplit vacsoráztunk. — És mit ebédeltek? — Krumplit. Három hete, mindig krumplit. Kér, hogy segítsek rajta. Csak egy cigarettát . . . És mélyen, erővel a mellére nyeli a füstöt. A rongyok közül kimosolyog az arca. Most boldog egy percre. (g. i.) Száznegyven gyógyíthatatlan beteg enni kér Látogatás az Irgalom házában és a Szondy-utcai nyomortanyán — Az Uj Nemzedék tudósítójától. — Az osztrák hadsereget átszervezik milic-katonasággá — Az új Nemzedék tudósítójának jelentése Berlinen át. — London, január 31. Politikai körök értesülése szerint az angol kormány azt is kiköti Ausztriával szervben a kölcsön feltételéül, hogy az osztrák hadsereget átszervezzék milic-katonasággá. Az angol kormány ugyanis meg van győződve róla, hogy Ausztria nem tud állandó hadsereget eltartani. A milic-katonaság sokkal olcsóbb, mert a legénységet első ízben csupán a kiképzés idejére, azután pedig csupán fegyvergyakorlatra hívják be. Ennek az a kettős előnye van, hogy az államnak csak rövid ideig kell a katonákról gondoskodnia, vi JOOOOOOCOOOOCXJOOOOO'JCOOOOOOOOCOOOOOOCXXXXXXXXXXXXXXXXX: szont' a legénység csak rövid időre kénytelen polgári foglalkozását abbahagyni. — Az Uj Nemzedék tudósítójának jelentése Berlinen át. — Paris, január 31. Hivatalosan jelentik, hogy az angol kormány pénzügyi bizottsága még nem hozott határozatot az osztrák kölcsön engedélyezésére vonatkozóan. A döntés keddre várható. Pénzügyi körökben hangsúlyozzák, hogy a kölcsön ügyében a legfontosabb kérdés az, hogy Ausztria a hitellel szemben milyen biztosítékotokat nyújthat. (I.) 1922 február 1. 3 hónap alatt miitoR mandolintóla« módszer szerint, kottaismeret nélkül le. 1 V. SztehMd-ut» tll. 17. Szfrkanén 0.1.J3IM