Uj Nemzedék, 1923. január (5. évfolyam, 1-24. szám)
1923-01-03 / 1. szám
Itaél januuár 3. Új tseniszdék Petőfi-ünnepségek hosszú sora Szilveszter-napján Az ország és a főváros hódolata Petőfi nagysága előtt — A Zeneakadémia főünnepén egyetlenegy miniszter sem jelent meg — Az Új Nemzedék tudósítója tól. — Szilveszter-napján volt az az ünnep, amelyre a magyar nemzet már egy éven át készült, Petőfi Sándornak, a nemzet egyik legnagysilú költőjének századik születésnapja. A nemzet a mai sivár és szomorú alapokban lehetőség szerint igyekezett a legszebben és a legfényesebben megünnepedni azt a költőt, akivel a magyar kultúra és a magyar költészet leginkább kapcsolódott bele a világ kultúrájának közösségébe. Homérosz, Shakespeare, Goethe, Mistral mellett Petőfi neve is ott ragyog a világ öt legnagyobb halhatatlanjának neve között, mint akik magukban hordozták és meg tudták szólaltatni mindazt a szépet és jót, ami az emberi szívben lakik. A Petőfi-ünnepeknek első jelentőségét ez a világirodalmi nagyság adja meg. Mert Petőfi amellett, hogy speciálisan és fanatikusai, magyar tudott lenni és magyar is volt, minden nemzet közkincse is, mivel az ő lelkében a két legszebb emberi érzés lobogott kiolthatatlan lánggal: a szerelem minden szépsége és a szabadság minden nagysága. Mikor az újévben először szólunk a magyarokhoz, jól esik, hogy éppen Petőfi nevével köszönthetjük az újévet és köszönthetjük a minden magyarokat. Bárcsak az a fanatikus lélek lobogna a mai nehéz napokban és ennek az ismeretlen és színisarcú évnek kezdetén is a magyar lelkekben, mint amely Petőfi életét, költészetét és halálát anynyira magyarrá tette. Ő, akinek a magyarsága nemcsak zengő szó, nemcsak himnusz, óda, elégia vagy dithiram volt, hanem önfeláldozó az eszmékért, és a honért meghaló halál is, tanítsa meg ezt a mai cinikus, elernyedt, mindennel megalkuvó generációt ismét fanatikusnak, önfeláldozónak és a hazaértmindent odaadónak lenni. Mindenki érzi, hogy erre nagy szükség van. Petőfi halhatatlanságának közöttünk kell járnia, hogy szavának korbácsoló erejével tudja ismét magyarrá ostorozni elkorcsosult fajtánkat. Valahogy az egész nemzet is érezte, hogy sokkal, nagyon sokkal tartozik annak a költőnek, aki leginkább mutatta meg nemzete értékeit a világnak. Mégis voltak az ünnepségeken zavaró momentumok, amelyeket még ünnepi hangulatunkban sem hallgathatunk el. Úgy gondoltuk, hogy a Petőfi-ünnep nemcsak az egyszerű embereké, még lekesedni tudóké, hanem a hivatalos Magyarországé is. A legkínosabb feltűnést keltette tehát, hogy a Zeneakadémián, hol a Petőfi Társaság nagygyűlése alkalmával az ország minden rétege, az összes tudományos intézetek képviselete jelen volt, mindenkit ott láttunk az államfőtől kezdve le az egyszerű munkásig, csak éppen a magyar kormánynak egyetlenegy miniszterét nem. Petőfi nagysága, s a nemzet az az ünneplése, amelynek nagy visszhangja van a külföldön is, mindenesetre megérdemelte volna hogy az egész kormány egyöntetű megjelenésével emelje az ünnep nagyságát. Hiába kerestünk azonban egyetlenegy minisztert is, mindenüknek sürgősebb dolga volt, mint ez az ünneplés. A másik ünneprontó momentumi főváros házainak kivilágítása körül volt. Míg a kormány távolléte meglepett, ennek a cinikus lelki fővárosnak viselkedése szinte természetes. Tudjuk régóta, hogy Budapest lelke nem magyar, hogy mindenféle szállal át és át van szőve, csak éppen azzal nem, ami képes volna a széthullott ország részeitösszetartani. A hivatalos főváros még meggyújtotta a maga ünnepi láznysát az útvonalakon, a Petőfi- szutak feje körül még ragyogott a villanykorona nimfuszfénye, de hiába kerestük a lakások ablakaiban a hódoló gyertyafényeket, az embereknek elsőbb volt a szilveszteri mulatozás, mint az, hogy néhány gyertya fényével tüntessenek Petőfi emléke mellett. Szerencse még, hogy ennek a kőszívű városnak legjobbjai mégis egrével ill.. ezrével zarándokoltak el úgy a szoborhoz, mint más Petőfi-ünnepekre és mindenki, aki még nem szakadt el a régi hagyományoktól, ott volt az ünneplők sorában. Diszülés a Zeneakadémiában A szilveszternapi Petőfi-ünnepek sora a Petőfi Társaság diszülésével kezdődött a Zeneakadémiában délelőtt fél 11 órakor. Már 10 órakor zsúfolásig telve volt a nagyterem, a karzatok roskadoztak az ünneplő közönségtől. A földszinten a magyar társadalmi élet előkelőségei foglaltak helyek A magyar nemzetgyűlés nevében Somovszky Béla, a nemzetgyűlés elnöke jelent meg családjával. Ott láttuk a leg- nagyobb magyart, Apponyi Albert , grófot is feleségével és leányával. Az Akadémia részéről megjelent , Berzeviczy Albert, Balogh Jenő, a Kisfaludy Társaság részéről Szász Károly. Jelen volt még bárdházi Bárczy István államtitkár, Németh Károly v. k. t. t., volt államtitkár, Blaha Sándor, Jekel Péter államtitkár, Wlassich Gyula báró, a közigazgatási bíróság elnöke, ifj. Wlassich Gyula báró, Petri Pál államtitkár a beteg kultuszminiszter helyett, Tóth István államtitkár, Breyer István pápai prelátus, miniszteri tanácsos, Raffay Sándor evangélikus püspök, Kiss Menyhért, Zsirkay János, Pakots József nemzetgyűlési képviselők és még számosan.A zenekari emelvényen a Petőfi Társaság foglalta el a középső helyet. Itt ültek a kulturális és társadalmi szervezetek küldöttségei, a Finn-magyar irodalmi Társaság, Pestvármegye küldöttsége Agarasztó Tivadar alispán vezetésével, a főváros küldöttsége és a vidéki kiküldöttek. A baloldali páholyban a királyi hercegek ültek, a jobboldaliban pedig a kormányzó családjával. Fél 11 órakor a Budai Dalárda Szegkeő Sándor vezetésével elénekelte a magyar Hiszekegyet, majd Pekár Gyula mondotta el ünnepi beszédét. Pekár Gyula ünnepi beszéde Tisztelt diszülés! A költő mondta egyik szilveszteri búcsújában : „Egy esztendő a másik sírját ássa, „Gyilkolják egymást, mint az emberek, „Idő, szárnyadnak még egy csattanása. .. a jelen év is a sírban ,szendereg. . . — e sorokat mormoljuk most halkan s lopva az óra mutatóját lessük: pár óra még a majd percen a szilveszteri éjféli pillanat, sírba dől ez az ínséges esztendő s ugyanakkor feltámad, az új év első lélegzetvételére, a Centennárium világünnepére újjászületik nékünk Petőf Sándor. Szilveszteri Áldott név, ezeréve a szent koronát hozta a magyarnak s nyolc század múltán egy másodikat, a költészet koronáját adta e hazának. Arany mind a kettő; az egyik éke a kereszt, a másiké a babér s földöntúli égi ihlet kereste ki, jelölte ki mindkét korona számára a jutalmazandó főt, a hivatott magyar homlokot. Az elsőt fényes sereg, ragyogó küldöttség hozta bíboros Esztergomba s egy egész megtérő, ájtatos ország volt a tanúja a felmagasztaltatásnak; a második korona lopva, rejtve, éjjel jött, téli fergeteg sürü hófátyolába burkoltan érkezett egy nagyalföldi, kiskunsági alázatos pórfaluba. Nem várta senki... csak egy istenfélő jó asszony, Petrovics mészárosné várta öt évi házasság után az Isten áldását. Beszélgetve, zsoltárt énekelve ült a szilveszteri éjen átalellenben Dinga Samuiknál, úgy várta az éjfélt, ám a sors úgy parancsolta, neki éjfélre otthon kellett lennie. A vajúdó asszony bizony alig tudott az utca féléles havában hazalábolni. És pont éjfélre, és mikor a toronyőr az órát, a születő újévet kiáltotta, meg lett a gyerek. Egy beteges, vézna fiacska. Jó toronyőr, ahogy zsolozsmásan zengte a tizenkettőt s kitekintett, várjon látta-e a fényességet a hóviharban a szalmafedeles parasztház felett! És az apa maga, jó Petrovics István, mialatt táncolva tapsolt az újszülöttnek, vajon érezte-e a korona káprázatát a mestergerenda felöli Csitt, a természet mentői nagyobbat munkál, annál jobban szeret titkolódzni. Szilveszter második magyar koronája már ott lebegett a hóbafuló szalmafedél felett és Petrovics István mégis csak annak örült, hogy milyen jó székálló legényt nevel majd az ő fiából... De a múzsa, ha látatlanul is, ott állt már az ágy mellett. Ujja az ajkán, ne tudja senki! Az apa legkevésbé. .. csak legutoljára tudja meg, majd ... majd ha az egész világ tudja. Az anya hamarább sejdíthet valamit a nagy titokból, hisz azó van közelebb, az anya van legközelebb az isteni rejtelmekhez. A fiú csak induljon el a tövises után, az élet fájdalma, a szenvedés parazsa majd meggyujtja benne hivatása mécsét... Künn ezalatt csak tovább esett a hó, fehér vihar zúgása zenéit s múzsák e bethiehemi érműk hite. [ . Ó, a viharban született, a pere jegyével lelkén csakugyan elindul élete viharára. A pere jegyei Érzi és szinte babonásan tart születése szilveszteri éjszakájának jelentőségűre. Később majd Szilveszternek fogja hívni verses regényének. „Az apostolinak a hősét s úgyszólván minden szilveszteri éjen külön költői Bucsukban méláz a múlt felett s tekint jós szemmel a jövendőbe. Kicsi, vézna ímeska... ime indul a magyar betlehemi éjből; ahogy a múzsa rendelte, megy a tövises után és nincs nagyszerűbb és meghatóbb, az élet fájdalma, a szenvedés parazsa a múló percekkel , évekkel lassan-lassan mint gyújtja meg a hivatás tudatának mécsét a küszködő gyermeklétekben. Uicben lobban e lángocska, olykor majd kialszik... kivált ha nyakas apja reáful. Mert az apja bizony.sörtől, hogyne, hisz a fiú nem akar székálló legény lenni! Apjával van a fiúnak az első életharca, — no de amint az öreg Petrovics kiadja a mérgét és hátat tetttt, a szent lángocska mindannyiszor csak annál nagyobb erőre kap. A fiú — tán húsz éves lehet már — anyja karjaiba búvik és mivel Csak vele mer erről szólni, neki súgja: „Mondád, anyám, hogy álmainkat „Szente festi égi kéz, „Az álom ablak, melyen álla! „Lelkünk a jövőbe néz. „Anyám, álmodtam én is egyet „Nem fejtenéd meg, mit jelent! „Szárnyaim nővének s átröpültem ..A levegőt, a végtelent... Az anya aggódik, csi Útja, csintja, de a fiú már nem is hallja, egyszerre látni kezd s jövendöl, bűvös éneke égig fog repülni s lehozza neki a ,Jilr csillagát", de ugyanekkor azt is megjósolja, hogy ifjan fogja éltét venni a „dal édes méze." Anyja sikoltva esd: „halál... Ne vidd korán el a fiút!" de a fiúnak arca lángol s átszellemülten kiált: „Anyám, az álmok nem hazudnak. ..Takarjon bár a szemfödél, „Dicső neve költővadnak, „Anyám, soká, örökkön él. Mi ez! Stádium e vére, ébredés, hályogbullán, döntő perc: az a pisla lángocska egyszerre hatalmas lánggá lobban, a hivatás szent tudata tűzoszlopként gyűl ki Petőfi Sándorban. Alig volt húsz éves, de kész a költő: erei a koronát a feje körül s a „korláttalan természet vadvirágaként“ veti fel a fejét. Nekivág a világnak s amily ifjú, oly őrjöngően türelmetlen, hogy fel nem ismerik. Hisz neki, hogy hivatását betölthesse, hogy faja, kora uralkodó eszméit kifejezhesse, neki fel kell ismertetnie, meg kell hallgattatnia! S a pere késik, s nem ér rá sokáig... Űzi az apostoli nagy nyughatatlanság: kicsapott diák, éhes baka, rongyos lasted ?ánxikirgauiénk.,, igen, Op váéto .. álruhákban kóborol a földi göröngyön, de élt benn, az ő tudattól égő számét mögött, ott már az eszmék fejedelme és benső szeme « másik szellemi létcsudáira van tárva-nyitva, sisak G. uita nem látja ezeket, — mások vakok, de süketek is, nem hallják azt, amit ő hall, s hangokat Omnnátról. Ő az „istenség szent levele“... maga mondja s nem habozva, nem tapogatózva, hanem az isteni hivatás parancsoló biztonságával toppan a század elé. És jön, érkezik a Carlyle-i héroszok ötszörösen teljes fegyverzetében, mint kettő, látnok, apostol, hős és mártír egy személyben. Volt-e, jött-e, érkezett-e valaha poéta teljesebb és emberfelettibb attribútumokkal! A többi legnagyobbak szinte szegények mellette . . . Itt a nagy Petőfi-rejtelem magyarázata, ezért csodája ő a világirodalomnak s innen az ő nemzetét s minden más nemzeteket magával ragadó erejének a titka. Ezt a fenséges csodát érezzük mi belőle s harminc nyelven ezt érzik az ámülő többi nemzetek, ez nyűgözi le őket, olyananynyira, hogy összes volt és jelenlegi ellenségeink képesek e szörnyű korban egy percre megfeledkezni a gyűlő , s ellentmondás nélküli hódolattal lak le a magyar szellem reprezen hőse, Petőfi Sándor előtt. Diád:» fiai neplik a föld körül minden országi minden éghajlat alatt. Nő Petőfink külföldi dicsőség tükrében is gondolkodásra, újraértékelésre készt bennünket. Költő, látnok, apostol, hős és mártírt ötszörös isteni felrujázás , ez adja meg a Petőfi fölényénél, azt színjátszó, rejtelmes, dús ragyogást,lyet még külön bűvkörrel vet be ifjúság aureolája. De az öt kil van melyik a fő attribútum! Én y érzem, Petőfi mindenekelőtt és nevek előtt le.inok. Hisz csoda az ő eg lep . a. amit rövid huszonhat és ott .r,védett, alkotott, de a csoda tán mégis az, hogy ő mindét .’.ál, mindent előre megjósol. Meggyiuja magában a „sejtes tündértüzét“ s amit a „sötét mélytitku jövendő fátyolán“ át lát, mind az döbbentően, betűről betűre teljesedik. A látnok benne költővé lesz, épp hogy e jóslásait feljegyezze (hisz legszebb költeményei mind megannyi jövendölések!), — a költő aztán apoti,ill. erősödik, a szabadság márciusi apostolává. De mindezt benne a látnok igazgatja; a látnok ad utóbb, mikor kell, kardot az apostol kezébe, hogy hőssé legyen se hős, ugyancsak a látnok ihletéből, ugyanekkor tudja már, hogy mártírrá kell lennie. íme, ez pár sorban Petőfi élete . . . Tudatos végzetszerűséggel halad a pályáján toronyiránt a segesvári csata felé, hol a költeményeiben rögzített jóslások szerint a látnok ihlette költő-apostol végre hős mártírrá less és . . . eltűnik. El, mint Romulus . . . . Nincs sírja, de tán jobb is így, így minden szélgörgette magyar rög őt a magáénak vallhatja s ma e szilveszteri napon minden magyar porszemből ő támad fel. És nézzelek körül, a magyar porszemek élednek, a dicsőség vihart fújja őket világgá s Petőfi feltámad köröskörül az egész planétán! Tisztelt díszülés! A Petőfi Társaság a Petőfi-esztendő ünnepnyitó októberi nagygyűlésén a szabadság Petőfijét, a a novemberi nagygyűlésén a szerelem Petőfijét, ünnepelte, s ez a mai III-ik és legfőbb diszülés az egész embernek hódoljon. Leborulunk és feltekintünk a legelső zsenik legmagasabb Olympusára: a mi magyar Petőfink ott áll a kiválasztottak kiválasztottjai közt, azok közt, kiknek homloka már az isteni titkok fellegeit éri. A tudós Grimm mondta pár évtizeddel ezelőtt: a legmagasabb költői ihlet a századok folyamán e földön ötször vett testet: az első inkarnáció volt Homér, a második Shakespeare, a harmadik Goethe, a negyedik Petőfi, az ötödik Mistral, és hangsúlyozzuk, nem netalán elfogult magyar ítész mondta ezt, hanemegy tárgyilagos külföldi gondolkodó vette fel Petőfinket a legnagyobb öt közé. E legnagyobbak a grimfyi értelemben mind testvérek, bármilyen korban, bármilyen nyelven énekelnek is. Testvérek, sőt annál is többek , . olykor, ha a legnagyobb ötöt olvasgatom eredetiben, lassan kint feledni kezdem a hellén, angol, német, magyar és provánszi nyelvek különbözőségét s olyan érzés fog el: ezek mind egy nyelven, egy ugyanazon nyelven írnak, sőt nem is itt, hanem egy ember írta mindezt, egy ugyanaz a nagy valaki, aki csak épp, mint a megtörő sugár, több kor és nyelv több sziében ragyogtatja ugyanazokat a világrejtelmeket. Igen, a külső nyelv más lehet, de egy e legnagyobbak benső nyelve a e benső nyelv lényegében nem tariaárit éroít és üsltfif - $ tsztíi'da *1»