Uj Nemzedék, 1923. október (5. évfolyam, 221-246. szám)

1923-10-02 / 221. szám

'»"Kedd uj nemzeneK mamssmsBBSBmaaBamM 1923 október % . — A lapokban olvastam, hogy egy­néhány keresztény politikus a szé­kesfővárosi cirkuszt akarta kibé­relni. Nem tudok elképzelni Euró­pában olyan országot, ahol politi­kusoknak részvénye ne legyen, mert a világon mindenütt ingótőkéjüket a politikusok is ilyen részvények­ben helyezik el. De nem bírom el­képzelni, hogy legyen a világon még ■ország, ahol vezető politikusok cir­­kus­z engedélyt kérnek és amikor a­­sajtó ezt kifogásolja, akkor a ke­­­resztény ellenzék egyik vezére nem röstel­ azt mondani, azért akartunk cirkuszt vásárolni, mert ezt is ke­resztény, nemzeti alapra akartuk helyezni Ezen lehet nevetni, de én megbotránkozom rajta, mert én a keresztény nemzeti jelszót, a ke­resztény nemzeti törekvéseket ko­molyan veszem, ezek előttem szen­tek. Én megbotránkozom rajta, hogy vannak emberek, akik ilyen­ olcsó tréfára ilyen különös védekezésre használják fel ezt a jelszót.­­ Keresztény nemzeti alapon le­het politikát csinálni, lehet bölcsen, okosan arra törekedni, hogy keresz­ténységünk megerősödjön, de ke­resztény­ nemzeti cirkuszokat csi­nálni, abból üzletet csinálni és ak­kor még azt mondani, hogy ezt nem jövedelem miatt teszik, hanem azt állítják, hogy ilyen üzletekkel nagy­politikát csinálnak, ez erkölcstelen­ség, ennek célja csak a becsületes nép félrevezetése lehet. Az álhírterjesztők ellen — A forradalmi sajtó egyik tulaj­donsága volt az álhírek terjesztése. Ilyen álhírek jelennek meg most is napról-napra arról, hogy a kormány tagjainak egy részét fel fogják vál­tatni, ami elvégre mindig bekövet­kezhet. Azt írják azonban, hogy Vázsonyival, Szterényivel, vagy Példllal fogják a távozók helyét betölteni. Azért írják, ezt, hogy el­hitessék, hogy a kormány csak­ugyan eltért balra és ma Rassayban és Peidlben látja szövetségesét. Jól tudják maguk is, hogy ez nem igaz. Mi, ennek a kormánynak tagjai nem abból a fából vagyunk farag­va, hogy meggyőződéseinket nap­ról-napra változtassuk. Azért, mert Friedrich István, vagy Gömbös Gyula megtámad, nem szaladunk segédcsapatokért azokhoz, akiknek politikai meggyőződése más, mint a miénk. — Azt is­­frjresztelik és írják lap­jaikban, hogy rövid idő múlva úgyis ők veszik át a kormányt. Ugyanezt láttuk a Károlyi-forrada­lom előtt is, amikor egy évig­ körül­­belül folyton azt írták a forradalmi lapok, hogy nemsokára Károlyi lesz a miniszterelnök. Ez arra való, hogy közönséget toborozzanak maguknak és elijesszék a közönséget a kormány támogatásától. A kormány meg­bukhat, mint minden kormány, de hogy képzelik el ezek az urak, akik hetedmagukkal ülnek a parlament­ben, hogy akkor ők fognak kor­mányt alakítani. Tegyük fel, hogy lesznek harmincan, vagy ötvenen, ezzel még mindig nem lesznek kor­mányképes párt, még mindig ellen­zék maradnak, tehát ha­ mindenáron és erőszakkal meg akarják buktatni a kormányt, nagyon rosszul számí­tanak, ha azt hiszik, hogy akkor majd ők jönnek. Attól félek, hogy ennek az lesz a következménye, hogy miután ők nem jöhetnek, olyan kor­mány jó, amely az ő szemükben is rosszabb a mainál. — Látjuk tehát a csodálatos ha­sonlóságot Károlyiék és a jelenlegi ellenzék agitációja között. De ha a célokat nézzük, sok szempontból egyek vagyunk. Ma kivétel nélkül a parlament minden pártja erkölcsi és gazdasági konszolidációt és ezál­tal a belső rend és gazdasági élet helyreállítását kívánja. A forradal­mat már megpróbálta ez a nemzet, több fáradalmat nem akar és nem fog eltűrni. Vétket, bűnt, hibát kö­vet el tehát az, áld bár a legideáli­sabb célokat is, forradalmi eszkö­zökkel akarja elérni. FEHÉRNEMŰEK ÉS VÁSZNAK STERK JÓZSEF R.-T, KIILVIH­TER 1 A kormány nem tűr vörös izgatást .­ A keresztény ellenzék újabban azt kezdi hangoztatni, hogy a kor­mány miért velük szemben áll sar­kára és miért nem a szocialistákkal szemben. Mióta belügyminiszter vagyok, nem hiszem, hogy akadjon ember, aki azt állítaná, hogy két­­tyűs kézzel bánok a szocialistákkal, hogy elnéző lennék mindenféle vö­rös veszedelem vagy izgatás újabb lábrakapásával szemben. Megnyug­tatok mindenkit ebben az ország­ban, hogy addig, ad­ig én belügy­miniszter vagyok- nemhogy vörös uralom nem lesz itt, de vörös izga­tás sem lesz. — Biztosítok mindenkit, az ál­lamrendőrség, a csendőrség és az állam által­ fenntartott nemzeti munkavédelmi intézmény elegendő arra, h­ogy ebben az országban min­den vörös izgatással szemben fenn­tartsa a rendet és hiábavaló dolgot követel, aki továbbra is azt kívánja, hogy rendkívüli, különleges szer­vezkedéssel védekezzünk az ellen, hogy itt megint radikális felfordu­lás legyen. Feleslegesnek tartom, hogy emellett mindenféle ürügyek­kel mellékszervezkedések, alakulá­sok, tömörülések, különböző egyéb rendfenntartó intézmények alakul­janak, mert minden ilyen szervezet, mely nem a kormánytól kapja pa­rancsait, lehet hogy adott pillanat­ban a kormány és a­ hatóságok se­gítségére siet, de sohasem tudjuk, hogy nem épp a kormány, a ható­ságok és a rendészeti közegek ellen fog fellépni. Ilyen alakulatokat többé meg nem tűrünk, fokozatosan megszüntetjük és biztosíthatom az országot, hogy ezen a téren a tel­jes konszolidáció beállott. (Éljen­zés.)­­ Az erkölcsök konszolidációját elértük, most következik a másik nehéz feladat, a gazdasági konszo­lidáció­­megteremtése. Annak az es­tének másnapján, amelyen a mi­niszterelnök Génfből hazajött, úgy érzem, hogy ünnepi alkalom­mal vagyunk együtt, mert a miniszter­­elnök a külföldön olyan eredmé­nyeket ért el, amelyek alapján bíz­vást, és bátran reméljük, hogy gaz­dasági téren is néhány hónap múl­va felvirrad ránk a régen várt haj­nal. Ha egyesek azt­ mondják, hogy ezt a külföldi kölcsönt csak az­ or­szág önállóságának feláldozásával tudjuk elérni, ezeknek az a vála­szom, — amikor a tárgyalások már be vannak fejezve — hogy rágalom, amit mondanak. Se Bethlen István gróf, sem a kormány, sem a mö­götte álló párt nem hajlandó arra, hogy akár gazdasági érdekek eléré­séért is az ország függetlenségéből és önállóságából bármit is engedjen. Azt, hogy egyes kereskedelmi és gazdasági kérdések rendezése körül tárgyalást folytatunk szomszédaink­kal, kifogásolni nem lehet. — Kérem Önöket, mikor az ország ügyeihez nyúlnak, az észt, az ítélő­képességet, higgadtságot vegyék elő, a virtuskod­ást hagyják a pihe­nés idejére. Ha a magyar nemzet rá fog jönni, hogy igazi értékes tulaj­donsága a higgadtság, akkor nem félek többé azoktól, akik a politi­kába a virtuskodást, a hetykeséget akarják belevinni, mert azzal a ma­gyar ésszel, magyar fegyelemmel, öntudatossággal és ezzel a nagy ma­gyar intelligenciával meg lehet te­remteni keresztény, nemzeti alapon a keresztény, nemzeti Magyarorszá­got. (Hosszantartó, szűnni nem akaró lelkes éljenzés és taps.) Ezután sokorópátkai Szabó Ist­ván mondott beszédet, majd Kekl László pártelnök zárószavaival a beszámológyű­lés véget ért. A fajvédők nagygyűlése a régi képviselőházban Friedrich István, a pesti déli vá­lasztókerület nemzetgyűlési képvi­selője vasárnap délután beszámolót tartott a régi képviselőházban. A gyűlés kezdete előtt egy órával már az utolsó helyig megtelt a nagyte­rem és a karzat, úgy hogy a később érkezett emberek ellepték a Sándor­­utcát és a Múzeum-kertet, ahonnan egyre hevesebben hangzott fel a tömeg követelése: — Itt hinni mondják el! Nem fé­rünk be!­­ A teremben körülbelül hatezer főnyi közönség várakozott. Az el­nöki emelvényen Gömbös Gyula Eckhardt Tibor, Lendvai, István és Zsilinszky Endre foglalt helyet, Förster Aurél mint korelnök, né­hány szóval megnyitja a gyűlést és átad­ja a szót Friedrich Istvánnak. Friedrich István percekig nem jut szóhoz az éljen­zésről. — Az első nemzetgyűlésnek, úgy­mond, alkotmányjogi kérdéseket kellett volna elintéznie, választójo­got kellett volna alkotnia, de ezt nem tette. Jött a második nemzet­gyűlés. A miniszterelnök úr (Óriási zaj. Le vele!) megjelent a magyar nép előtt, mint a keresztény nacio­nalizmus apostola és kérte a magyar nép bizalmát. Megint összeült a nemzetgyűlés, megint lett egy több­ség. — A választás folyamán hallot­tunk is nyilatkozatokat, hogy ők milyen intrivzigens keresztények. Amikor az ébredő magyarok ezt a társaságot hatalomra segítették, hálából csúnya puccstársaságnak deklarálták őket. Ezt a nemzetgyű­lést is utolérte a sorsa, azt mond­ják, mindez azért van, mert rosz­­szak a házszabályok. Ebben az or­s­zágban a győzelmi lobogó a speku­láció kezében van, amely a szeme­tekbe vicsorog: bolondok, minek dolgoztok. Nem kell több, csak 1,5 millió, ezt kosztba kell adni, egy­­ hétre 100.000 koronát kapni érte. Friedrich itten, hosszabban szólt egy lovasról, akit spekuláció őnag­v­­­ságának nevezett és aki igen jó viszonyban van a másik lovassal a főtanácsos úrral. — Nagy hiba volt —– folytatja — az egész magyar politikát egy kér­­déses külföldi kölcsön reményére felépíteni. Mi azt állítjuk, hogy ez­­az ország akkor is talpra fog állni, ha nem vesz fel külföldi kölcsönt. Ez a pép nem érdemli meg, hogy úgy beszéljenek róla, mint egy rész­vény­társaságról. Ha jön az a kül­földi tőke, prosperál a részvény­­társaság, ha nem jön, csődbemegy. Ha becsületes a kölcsön és jó felté­telek mellett adják, hát jöjjön, de szeretném látni azt a gazdasági programmal, amelynek a kiegészí­tésére, rendezésér­e hozzák ezt a köl­csönt■ Mert ha azért hozzák, hogy­­ ezt a ma uralkodó gazdasági rend­szert alátámasszák, hogy az a siker és társai ne fizessenek végre annyi adót, hogy az a szegény, rokkant hős csak haljon éhen,­­ akkor mi vétót emelünk a külföldi kölcsön ellen. (Óriási zaj! Nem kell a köl­csön! Nem kell alamizsna!) Nem tűrhetjük, hogy ezt is úgy kezeljék, mint a Jegy­intézet milliárdjait. Tudják Önök, hogy ma Magyaror­szágon a bankok érdeke, hogy a korona ne javuljon! Ha a korona esik, a spekuláció mindig keveseb­bet fizet vissza. Ez­­ szerintük a rend. De ha egyszer ez a korona megbolondul és tényleg megjavul­na, meg vagyok győződve, hogy a spekuláció kiváltna­­legjobban en­nek a rendnek az ellenkezőjét. — Mikor a pénzügyminisz­er visszajött Génfből, egy intervjúban azt mondta, hogy őt felhatalmazta Benesi.. A „„ hatalmaista“ kifejezésre ha­talmas derültség a válasz. — Felhatalmazta — mondja Fried­rich is nevetve — annak a kijelen­tésére, ő is reméli, hogy a magyarok és a csehek között békés szomszédi viszony lesz. Engem nem az érde­kel, mit üzent nekünk Benes, hanem az, hogy mit csinálnak Benes kazá­njában a mi derék tót testvéreink! A tótokat lelkesen megéljenzik és a tetszészaj Hlinka, Bodies és Hitler nevének említésekor újb­ól és újból kitör. — Tisztelem a horvátokat, — kiáltja b£le Friedrich a zajba — akik nem meghajlásra, megalku­vásra, hanem a férfias akaraterőre építik a feltámadást! — Nekünk mindig kell valami krampusz. Bécs és az antantmissziók után most keressük az­­ új kram­­­puszt. A népszövetség pénzügyi bi­zottsága néhány urat fog ide kül­­deni. Azt mondotta a miniszterelnök úr, minden attól függ, tud-e a kor­mány zavartalanul tárgyalni­­ezek­kel az urakkal. Nehogy önöknek eszébe jusson ezt a tárgyalást meg­zavarni (Zajos taps. Gúnyos fal­kiáltások. Eszünkbe se jut!) egyéni akciókkal.­­ — Vannak politikai sikerek is, örülök, hogy Bársony János, a le­lépő tudományegyetemi rektor, (Zajos éljenzés) nem helyezkedik a problémák elsíbolásának az állás­pontjára és odakiáltott az ifjúság­nak: Fiuk, tartsatok ki az intran­­zigens nacionalista irány melletti (Taps és éljenzés.) — Azt mondják a bölcs politiku­sok, békés politikát kell csinálni. Már­pedig kényelmes bársonyszék­ben nem lehet eljutni a feltáma­dáshoz. Aki a kényelmet szereti, az nem akar feltámadást, aki feltáma­dást , akar, az nem habozik szen­vedni. — Csehországiól már önálló zsidó párt is felvette a harcot. Örömmel üdvözölném, ha itt is mindenféle demokrata és egyéb nevek helyett tisztességgel kimondanák, hogy zsidó párt. A kis Fábián úgy ugrik, ha egy hitsorsosról van szó. Tőle kell tanulni.­­ — Az ingyen részvények elfoga­dását — tér át másik témára — oly súlyosan ítélem meg (Úgy van!), hogy az ilyen­ uraknak szerintem azonnal félre kellene államok. Pe­dig még mindig itt ülnek. (Nagy zaj! Le velük!) — Elképzelhetetlennek tartom, hogy felelős állásban levő férfiúk olyan állást, amelyhez kvalifikáció szükséges . . . Pubi! Pubi! — kiáltják kórusban — . . . a saját sógora révén kapjon meg. Tűrhetetlen, hogy az egyik miniszter úrnak az íróasztalát ki­nyissák és megnézzék, mi van az ott eltemetett „Eskü­dt“-üggyel. Az egyik volt képviselő úr, annak el­lenére, hogy vádlott, ki tud röpülni Amerikába. Nem tudom, hol az Angela! . . . (Tomboló derültség.) — Röpül — kiáltják. Ezután a kormányfőtanácsokat veszi elő a szónok. — Vannak olyan kormányfőtaná­csos urak — mondja — akik ezért a gyönyörűséges nagy elméyt súlyos anyagi áldozatot is hoztak. Nem merem elhinni, hogy ez igaz, de ha igen, akkor a keresztény ellenzék követelni fogja, hogy ezeknek az uraknak a címét a legközelebbi új rezsim nullifikálja. " Gömbös fala áll ezután a szónoki emelvényre. Alig kezd beszélni, rászólnak: Han­gosabban! — A magyar falu is, úgymond, részt kíván venni Budapest politi­kai életében. A fajvédő csoport ne­vében kijelentem, hogy a főváros a mienk, a fővárost a mi őseink ala­pították. A fajvédő gondolat ma már nemzetközi. Nem magunkért csináljuk a politikát, hanem a nem­zet örökkévalóságáért. Bejelentem Budapest népe előtt, elszántan me­gyünk a harcba! (Taps.) Minket semmi erővel nem lehet eltéríteni, amikor a magyar tehetségek szabad érvényesülését akarjuk biztosítani. Nem ismerünk különbséget társa­dalmi osztályok között. Az új Ma­gyarország legnagyobb katasztró­fája, hogy­ nem az a faj áll utunk­ban, amely ellen küzdünk, hanem azok az­­ álkeresztények, akiknek anyagi vonatkozásaik vannak ezzel a fajjal. — Ha a fajvédő mozgalmat helyesli a Pázmány Egyetem és Műegyetem tanári kara, a magyar ifjúság, a magyar dolgozók tömege, akkor én azt mondom, minden rabulisztika ellenére, a mi utunk a nemzet biz­tos jövőjének és útja. (Helyeslés.) Belluién nyilatkozata két részből áll. A terem baloldalán egy csoport kiabálni kezd: Le vele! Le a mi­niszterelnökké­! A zajban kihallani Gömbös hangját: — Méltóztassék nyugodtan beszélni hagyni.

Next