Uj Nemzedék, 1926. október (8. évfolyam, 222-248. szám)
1926-10-08 / 228. szám
-----__ Ara 2000 koron/ hóra 40.000 kor., negyed- ESI H K gEaSti fS!! . V 0 SiH 'atal: Budapest, V. ker.t’1* 120.000 korona. — pmflBajifilll BraHnim Gki __ ____ _________ \vvA' - Honvéd utca 10. síim. E*ye. «ám ára helyben, BM «MB EIE», BffiH BBMEMaSg AX&Sj' WM Telefon: 117-47, 127-48, vidéken és pályaudvaron BMggss MggS is 1 **• Gyorsírók: 7—20. — 2000 kor. Wienben hét §|§§gg JpReg BUBI HHrcjBraBi JffKImfPI fn*“**1*111^ jfisjjíl&aF Fiókkiadóhivatalok: VIII„ köznap és vasárnap 2500 M8H ffijffl tBtTIiíB * Hfflrff H§r! /é|H /ffim Rákóczi-ut 1. sz., Telefoni osztrák kor. Hirdetések MpSI TaSMjS Mljan Eggyál ífel MBSsPfek. j. 136-06, Teréz-körút 62, ■un-es díjszabás szerint. NBkffiSMyggg^ VfcSgjMRiShfl ||||§ SSX é* Telefoni 121—«1. és Vili. évfolyam 228. (2073.) Issám + Péflrefel "Budapest, 1926 október 8. A számok felszíne alatt Az idők változását jelzi, hogy a magyar kormány pénzügyminisztere kiadta II. jelentését az ország pénzügyi helyzetéről. A pénzügyi ellenőrzés megszűnése után is van szerencsénk tehát a jelentésekhez, bizonyítékául annak, hogy a magyar közvélemény nem megy el már nagyúri előkelőséggel a financiális kérdések mellett. Valamikor, nem is olyan régen, a magyar közvélemény egész financiális érdeklődése kimerülni látszott abban, hogy a t. Ház meghallgatta a pénzügyminiszter, költségvetési expozéját, amikor is nem annyira a felsorak ezta to 11 számok érdekelték az embereiket, hanem azt figyelték, hogy miként zsonglőrködik például Wekerle Sándor, az emlékezetből elmondott számok szédületes zuhatagával s miként produkálja el hiba nélkül a számok játékát. Azon túl legfennebb csak az a kérdés barázdálta fel a magyar pénzügyi érdeklődés holt vizeinek tükrét, hogy ad-e kölcsönt Rotschild és hogy emelkedik-e az adó és tovább préselik-e a városok és a községek a polgárság pótadóját. Ezek a primitív szempontok egy hatalmas és gazdag monarchia belső jólétének, egyensúlyozottságának és biztonságérzetének felszínes jelentkezési formái voltak. Lenn a mélységben azonban annál nagyobb volt akkor is a financiális problémák hatása és reakciója. Az a puszta tény, hogy 1913 december 31-én, tehát a nagy világkatasztrófa küszöbén, amikor a Balkán-háborúk már megindították az európai pénzügyi összeomlás görgetegét s amikor már veszedelmesen jelentkeztek a pénzhiány és a hitelmegvonás feszültségének tünetei, 1.603.979.109 aranykorona, azaz jóval több, mint másfélmiliárd volt a betétek összege a postatakarékpérnzzárnál és a 13 legnagyobb budapesti pénzintézetnél, s azt bizonyítja, hogy a társadalom a külső érdektelenség látszata alatt reagált a pénzügyi helyzetre. A pénzügyminiszter f jelentése azt bizonyítja, hogy a felszín alatt lappangó érdeklődés napfényre tört. A magyar politikai élet, a társadalom igen is tudni akarja a pénzügyi tudnivalókat s népi elégszik meg a számokkal való zsonglőrködéssel, hanem boncolja, mérlegeli és ellenőrzi a számadatokat. Ez az érdeklődés kétségkívül a realitások útján megtett fejlődési irányra mutatója most megmaradunk a betétek vizsgálata mellett, az érdeklődő közönség bizonyára fel fog figyelni a jelentésnek arra az adatára, hogy rohamosan emelkednek a betétek s a rendelkezésre álló statisztikai adatok a betéteken át mutatják meg legpregnánsabban azt az emelkedő tendenciát, amelyet a pénzügyi konszolidáció három év alatt megtett. Az 1924. évben a postatakarékpénztárnál és a 13 legnagyobb budapesti pénzintézetnél a betétek összege még csak 76 millió aranykorona volt, 1925- ben már 450 millió, 1926 első felében pedig 567 millió. Ha figyelembe vesszük, hogy a Pénzintézeti Központ megállapítása szerint az egész ország pénzintézeteiben legalább is ennek az összegnek kétszeresét, tehát több mint egymilliárd aranykoronát tesznek ki a betétek, akkor megállapíthatjuk, hogy a társadalom reagál a pénzügyi konszolidációra s nem megy el tétlenül az állam pénzügyi szanálásának, a magyar korona stabilitásának nagy eredményei mellett. A betétek rohamos emelkedése arra mutat, hogy megindult a tőkeképződés folyamata, a társadalom már érdemesnek és szükségesnek érzi a takarékosságot. Véget ért a „Tőzsde Magyarország“ pénzügyi és erkölcsi anarchiája s megkezdődött az az új korszak, amelyen át felnyílik a takarékosságnak, a gyümölcsöző befektetésnek és a hitel rendezésének perspektívája. Ha már a csonkaország eltudott jutni oda, hogy több mint egy milliárd aranykorona betéttel jelzi a bizalmát, a belső fejlődés szilárdságát, akkor el kell következnie a legégetőbb gazdasági mizériák gyorsabb ütemű megoldásának is. Rendelkezünk saját tőkéinkkel, tehát belülről, saját erőnkből kell megoldanunk a hitel kérdését, a munkanélküliség megszüntetését és a drágaság csökkentését. A létfenntartás még mindig drágább ebben a stabil valutájú és mezőgazdasági országban, mint amenynyit az árak természetes alakulásának folyamata indokolna. Valahol bajok vannak a fuvar, a vám, a forgalmi adó krétája körül, tehát: cselekedni kell. A takarékosság akkor fog valóban kibontakozni, amikor véget ér a túlzott drágaság, amely ostorcsapásokkal igyekszik visszafordítani a pénzügyi konszolidáció előrerohanó szekerét. A demokraták titkos megállapodással arra az esetre is le akarták mondatni Bárczy Istvánt, ha csak a BESZKÁRT elnökévé választják Baracs Marcell mandátuméhségének tulajdonítják a polgármesterharc elvesztését — Ezért szegték meg az alvezérek Vázsonyi politikai végrendeletét — Baracsnak minden esheetőségre „garantálták“ a képviselőséget, pedig Bárczynak, mint polgármesternek sem kellett volna lemondania Rassay védte a szociáldemokratákat és támadta saját szabadelvű párttársait — Az Új Nemzedék tudósítójától. —« A nyilvánosság előtt már régóta nem titok az elkeseredett belső forrongás, amely a baloldalt elemeire bomlasztja. Az örökké visszatérő kérdés: tulajdonképen miért buktak meg a polgármesterválasztó küzdelemben? — mostmár nemcsak belső, házi veszekedésekre ,ad alkalmat náluk; immár nem restellik a nyilvánosság előtt is egymást vádolni. Egyik politikus a másikra, egyik baloldali párt a konkurrens pártra akarja hárítani a bukás ódiumát. Ilyen „jajgató gyűlést“ tartottak tegnap a demokraták egy külvárosi vendéglőben. A nevezetes itt nem az volt, hogy egy Benedek nevű úr felajánlotta Rassay Károlynak Magyarország valamennyi demokrata polgárát, sem az, hogy Rassay habozás nélkül elfogadta a nem megvetendő ajándékot, — az a kirohanás és szerelmi vallomás volt nevezetes, amellyel ezúttal Rassay Károly még azok előtt is kompromittálta magát, akik eddig jó politikai meglátást tulajdonítottak neki. A szerelmi vallomás a szociáldemokratáknak szólt. Kijelentette, hogy szemben áll ugyan velük, de rögtön sietett felállítani őket a nemzeti gondolat védőinek, a Trianon elleni harcosoknak és a kommunizmus legelkeseredettebtt ellenségeinek a piedesztántjára, sőt mindennek tetejébe nekik ajándékozta az egész munkásságot, mondván, hogy a harc a szociáldemokrácia ellen nem más, mint harc a munkásság ellen. Azt már nem magyarázta meg, hogyha mindez így van, ugyan miért áll szemben velük! Egyben pedig támadást intézett azok ellen, akik szabadelvű jelszavakkal kerültek a törvényhatóságba, de szembefordultak „a szabadelvű gondolattal.“ Mivel pedig Rassay Károly nagyon jól tudja azt, hogy az Ugron Gábor vezetése alatt álló szabadevűpárt, tehát az ő saját pártja tekintélyes részében Sipőczre szavazott, támadásával sanda mészárosként a Ripka-pártra célzott, de Ugronékra ütött, mint Bárczy bukásának főokozóira. „A demokrata párt nem állott minden katonájával a szabadelvű gondolat mellett" — mondotta Rassay. Most ne firtassuk azt, hogy a szabadelvű gondolat ezúttal Bárczy Istvánban ölt testet, abban a Bárczy Istvánban, aki a fővárosi választás idején cserbenhagyta az egész szabadelvű pártot, vezéreivel, Rassayval és Ugrón Gáborral együtt. Csupán azokra a kulisszatitkokra kívánunk rámutatni, amelyeknek nagy részéről még a legháborgóbb demokrata elemiek sem tudnak az önjelöltet, aki sokkalta alkalmasabb gyapontja lehet a szimpátiának, mint Bárczy István. Küzdelem a mandátumért Volt azonban egy érdemes, sőt érdekes tagja a demokrata labornak, aki jogos reményeket táplált arra, hogy Bárczy helyén a nemzetgyűlésben érvényesítheti képességeit Baracs Marcell, akit képviselői ambícióiról ismernek, veszélyeztetve látta számításait. A demokrata pártban különben is elkezdtek gondolkodni, mi történjék Bárczyval, ha nem őt, hanem Márkus Jenőt juttatják a polgármesterséghez! Elhatározták, hogy Bárczy Istvánt a Beszkárt elnökévé teszik meg. Baracs Marcellben azonban felülkerekedtek a honfiúi aggodalmak, hiszen csak ki kellene nyújtania a kezét ott a képviselőség és most elveszítse? „Belefeküdt“ az ügybe és addig furt-faragott, amíg szenzációs megállapodást sikerült kivívnia. A vezetőség — és ez az, amiről a demokrata tábor nagy része ma sem tud — olyan értelmű megállapodást létesített, hogy Bárczy István akkor is lemond a mandátumáról, ha a Beszkárt elnöke lesz, tehát ha nem is indul a polgármesterségért. Vázsonyi Vilmos időközben i ►ekövetkezett halála összekuszálta a helyzetet. Sgy tudjuk, Vázsonyinak nem volt része a választási küzdelem ilyen apró kis praktikáiban, de nem lehet csodálni, hogy a demokrata tábor forrongott már a választás előtt, most pedig az explézió előtt áll, hiszen ott már az emberek nagyrésze tisztán látja, hogy Baracs Marczell személyes hatalmi aspirációi miatt vesztették el a polgármester választó küzdelmet. „A választás nem életbiztosítás, — mondják ők — lehet, hogy Márkussal is megbuktunk volna, de ha Baracs Marcel nem akar mindenáron képviselő lenni, akkor nem következik be a Bárczy személyéhez történt visszatáncolás. A demokraták rájöttek arra, hogy tulajdonképen szimpla eszközei voltak Baracs aspirációinak: a nagy Marcell, a legmértékadóbb minden Marcellek között, bebiztosította magát mindkét eshetőségre Vázsonyi Vilmos az élre állította, azután elejtette Bárczy Istvánt Vissza kell nyúlnunk arra az időre, amikor még Vázsonyi Vilmos intézte a városházi baloldal politikáját. Vázsonyi valóban Bárczy Istvánt akarta polgármesternek, de — és itt van az óriási különbség — csak egy bizonyos időszakon belül. Ez az időszak a fővárosi választással kezdődött. A baloldal Vázsonyi vezérletével azzal indult a küzdelembe, hogy vissza kell hozni Bárczyt, mert arra számítottak, hogy így az ő táborukba csalják a keresztény polgárság tekintélyes részét is. Ezért intette át Vázsonyi Bárczy Istvánt a szabadelvű pártból a blokkba és ezért indult meg a választási agitáció Bárczynak minden képzeletet felülmúló, szélsőséges reklámozásával. De minden dicsőség rövid életű és Bárczy napja is hamarosan leáldozott a vezérnél. Vázsonyi Vilmos ugyanis minden hibája mellett okosabb volt, mint a mai alvezérek és egyéb pakozsok együttvéve. Különböző oldalról, de mindenesetre nagyon jó és mértékadó helyekről figyelmeztették Vázsonyit, hogy Bárczy István polgármestersége a legélesebb ellentállásra fog találni olyan tényezőknél, amelyeknek közvetve vagy közvetlenül kötelességük őrködni a keresztény és nemzeti gondolat érvényesülése fölött. Az előrelátó Vázsonyi erre kijelentette környezete előtt: „Nekem nem Bárczy személye fontos. Az én vezető gondolatom az, hogy a polgármesterséget a baloldal számára szerezzem meg. Ezt a pozíciót ki kell harcolnunk feltétlenéül, mert ha ez nem sikerül, elbuktunk a fővárosi politikában.” És itt következett az időpont, amikor Vázsonyi Vilmos teljesen elejtette Bárczy Istvánt, mint polgármesterjelöltet. A maga részről végleg megszüntette a Bárczy mellett való propagandát és új csillagot tűzött a demokrata hívek elé, Márkus Jenő személyében. Hatalmas ismeretsége körében megindította Márkus Jenő mellett a propagandát. Gyakran lehetett látni Márkus Jenőt Vázsonyi Vilmos és f életágé társaságában. Ahol a vezér megfordult, mellette tündöklött az uj csillag és annak a kitartásnak, amelylyel Vázsonyi mindenüvé magával cipelte Márkus Jenőt, az volt a tendenciája, hogy ime, adom nektek asni polgárites-t