Uj Nemzedék, 1930. augusztus (12. évfolyam, 173-197. szám)

1930-08-01 / 173. szám

ProteSS, augusztus UJ Nemzedék Némely tanulságok . Talán nem­ ér minket az a vád, hogy azo­kat a székesfehérvári és egyéb panama­­botrányokat, amelyek nem jelentenek gyönyörűséget senkinek sem, valósággal kifacsarjuk, mint a citromot. Hiszen sava­nyúan-keserű nekünk is, nemcsak azoknak, akiket legközvetlenebbül, érin­tenek ezek az események, de ha már ilyen hém éppen édes illatokkal és ízek­kel traktálja mostanában a közéletet a sors. ..akkor legalább hasznosítani kellene mindazt, ami orvosságos érték ezekben a savanyúságokban és keserűségekben adódik. Igaz, hogy némely emberek minden­áron­­édességeket akarnak szüretelni az élet minden változatából, és szeretnének tudomást sem venni arról, ami nem édes­ség. Éppen egyik székesfehérvári — és hozzá keresztény — napilapban olvashat­tunk néhány nappal a Zavaros—Varga­botrány kipattanása előtt hosszabb cik­ket arról, hogy mennyire nem szép dolog az emberek hibáinak kiteregetése, hány­­torgatása, hogy az újságoknak nem kel­lene annyira a panamákban turkálgat­­niok, hanem ehelyett inkább a szép, ne­mes, fölemelő dolgoknak kellene több te­ret és méltatást szentelniük. Íródott pedig mindez a Vay-botránnyal kapcso­latban, úgyszólván a Zavaros—Varga­botrány előestéjén. Szó sincs róla, min­den valamire való újságíró azt szeretné legjobban, ha a panamák, a közéleti becs­telenségnek, a közpénzek gyalázatos, ci­nikus elherdálásának még a fogalma is ismeretlen volna megnyomorított ha­zánkban, és ha csupa lélekemelő, derűs, szép dologról adhatna csak hírt. Ha azonban akadnak a közéletnek tol­vajai, ha igenis akadnak megvesztegetett vagy sikkasztó közfunkcionáriusok, akkor a sajtó becstelenné válnék, ha a bűnök kipellengérezése helyett cukros, gyermek­ded híradások fátyolát borítaná min­denre, hogy e fátyol alatt vígan foszto­gathassák tovább ezt a csonka országot lelkiismeretlen emberek. Nem az újságo­kat kellene tehát oktatgatni, hogy miről írjanak, hanem a közéleti szereplőket arra, hogy ne adjanak alkalmat az új­ságoknak panama-kvónlikákra. Mert a­míg panamák vannak, addig az újságoknak kötelességük azokat feltárni, és ezzel a pellengérezéssel kedvüket szegni az esetleg készülő panamáknak. A fehérvári polgármestert is éppen újabb „városfejlesztési tervek“ mellől riasztotta fel és szállította fogházba a megtorlás lesújtó karja, és igazuk van azoknak a fehérvári polgároknak, akik azt mondo­gatják­ most, hogy ugyan mi maradt volna még meg Fehérvárból, ha ez a két úr még tíz évig nyugodtan tovább „mű­ködhetett“ volna? Már most az újságok ne írják meg minden részletét az ő viselt dolgaiknak, ne legyenek segítségére a nyomozásnak, és álszeméremből ne süs­sék rá a bűnösök homlokára a közmeg­vetés bélyegét? Hiszen ha a sajtó nem csap évek óta lármát, szomorú kénytelen­­ségből, akkor kérdés: megkezdődött volna-e már az az üdvös purifikáció, melyet lidércnyomás alól felszabadult lélekkel köszönt minden becsületes em­ber, s amely még egészségesen vezet le olyan indulatokat, amelyek már-már for­radalmi robbanásig sűrűsödtek? És ki tagadhatja, hogy az utóbbi hónapok pannanahadjárata miatt igen sokan meg­gondolják, hogy mit cselekszenek? * Igen, megértem én annak a derék idő­sebb urnak a szomorúságát, aki nem­régiben jött haza a Felvidékről, és azon borongott előttem, hogy milyen rettene­tes hatásuk van odaát a megszállt terü­leten az ilyen csonkamagyarországi pa­­namahíreknek. Szegény üldözött magyar testvéreink kétségbeesve látják, hogy ideát az anyaországban nem szentek, nem fanatikus és tisztakezű hazafiak ül­nek minden hivatali székben, és hogy valóságos végeladás folyik itt anyagi és erkölcsi javakban. A bocskoros ellenség pedig fokozza fájdalmukat azzal, hogy vigyorogva és kárörvendve mutat rá minden magyar panamára: Íme, ilyen az a híres ezeresztendős, dicsőséges ma­gyarság! Mindez sajnos, így van, de ennek nem az a következése, hogy ha már megtörténnek is a botrányok, leg­alább újságpapírral takarjuk el őket magyar testvéreink és a külföld elől. Hanem igenis az, hogy százszoros erővel üldözzünk mindenkit, aki a mai időkben feledkezvén meg erkölcsi kötelességei­ről, nemcsak itthon okoz anyagi és er­kölcsi károkat, hanem a trianoni hatá­rokon túl is bénítja a magyarság belső ellenállását, lelki kitartását, és akarat­lanul is cinkostársuk Csonkamagyaror­­szág külső ellenségeinek. Megszállt test­véreinknek sovány vigasztalás volna az a tudat, hogy nálunk a sajtó bűnpalás­­tolást visz véghez, hogy nálunk az em­berek panamáznak, az újságok pedig ezt hamis hazafiságból elhallgatják s igy továbbtenyésztik a panamákat. Nem az újságokat kell tehát megróni, amiért a panamákat megírják, hanem azoknak a derekát kell leütni, akik még ma sem átallnak panamázni. Ha csak az újságokkal van baj, egyszerű azt elin­tézni: ne adjon senki alkalmat az új­ságoknak arra, hogy a tolvajlásairól ír­hassanak. Babráljanak ki a sajtóval , , hogy megvonnak tőlük minden ilyenn hírszolgálati alkalmat, röviden: ne lop­jon senki. * Mindenki azon szörnyűködik, aki az ős­koronázó várost csak messziről ismerte és tisztelte: — De hát hogyan van az, hogy senki nem látta tíz éven keresztül, ki jó ez a Zavaros Aladár? A második szörnyüködés pedig, amely sok székesfehárvári lelken is­­borzong mostanában, az­t kérdi: — De hát ki gondolta volna arról a jó katolikus Zavarosról, hogy még a Pro­­hászka-alapból, még a Szent­ Imre-pénz­ből is sikkaszt? Ami az első kérdést illeti: voltak, akik látták Székesfehérvárott, és meg is mondták, meg is írták, ha nem is éppen Apponyi Albert stílusában, Barth­a Mik­lós írásművészetével? De hát az egyik „csak“ újságíró volt, a másik pedig vá­rosatya volt ugyan, de egyébként „csak" kántortanító. így aztán az újságíró hiába írt, hiába közölte a leleplezések egész sorát, végül hat hétre lakat mögé ke­rült. De ami még ennél is szomorúbb, végül az a polgárság is, amelynek az ér­dekében harcolt, kezdte unni a támadá­sokat, kezdte azt hinni, hogy mindez csak egy­­izgága újságírónak a személyes­kedése, tekintélyromboló igyekezete. A vá­rosatyát maga az érdekelt polgármester elnevezte „a város űzetett ellenségeinek, tapintatos célzással városi járandósá­gaira, és végül azok buzgólkodtak a vá­­rosatyaságból való kitessékelésén, akikre most Zavaros Aladár a legnagyobb szé­gyent hozta. Pedig az újságíró is, a kán­­torflanitó is nem a maga jóvoltáért har­colt, hiszen ha csak a maguk zsebét, a maguk hasznát és nyugalmát nézték volna, együtt „működtek“ volna a teljha­talmúnak és megdönthetetlennek látszó városi potentátokkal. De hát van nálunk valami furcsa bál­ványimádat, amely nem is veszi észre, milyen következetlen, mikor az első pa­rancsolatot imádkozza, mondván: „Fara­gott képet ne csinálj magadnak“. Fából, kőből hát nem is faragnak, az igaz, de annál inkább emberekből, méltóságokból, címekből, összeköttetésekből. És mikor egy-egy ilyen maguk faragta bálvány a koponyájukra zuhan, akkor elképpednek és szörnyüködnek, a fejüket és a zsebüket tapogatják. Ahelyett, hogy még jókor nyitott szemmel, egészséges kritikával figyeltek volna minden dolgot és min­den személyt, és nem utasították volna el a tulajdon javukra szolgáló kritikát csak azért, mert aki azt gyakorolta, nem kezdte pályafutását báróságon és millio­­mosságon, és mert azok nem tudtak ta­lán olyan méltóságteljesen viselkedni, mint azok, akiknek ugyanakkor a belső zsebében a polgárság ellopott pénze duzzadozott finom bőrtárcában. Ami pedig azt a „jó katolikus“ jelzőt illeti, bizony-bizony azzal kellene a lég­iókban vigyázni. Nem azoknak kellene mindig kiutalni, akikről egy kis egész­séges tekintettel messziről észre lehetne venni, hogy csak kifelé katolikusok, s pedig olyankor, amikor bizonyosak fe­lőle, hogy látják őket. Ezek mindig olyankor gyónnak, áldoznak, térdelnek, körmene­tb­u­zgó­lkodnak, mikor bizonyo­sak felőle, hogy fényképezik őket, fény­képezni pedig nemcsak Kodak-géppel lehet, hanem az emberi szem lencséjével is. Ezek mindig tudnak róla, hogy most a püspök úr, most a kanonok úr, most a tömeg látja őket, és hogy ez az ő látott­­ságuk „meg fog térülni“ akár politikai­lag, akár anyagilag, így vagy úgy, de reális hasznukra lészen. Ezek mindig a kirakatban és mindig csak a kirakatnak katolikusok,­­ semmi lelki közük Krisz­tushoz és katolicizmushoz nincs, és végső eredményben csak szégyent, csak vesze­delmet, csak botrányt zúdítanak Krisz­tus egyházára. Nemhogy vonzanának az Egyházhoz, egyenesen riasztanak tőle so­kakat, és rendszerint húsz fizetett szov­­jetagitátornál több bajt okoznak a pél­dát, a cselekedetet, a lelkiséget néző és nem a külsőségeken tapadó lelkekben. De hát hogyan lehet védekezni elle­nük — kérdezhetné valaki — hiszen amíg­ botrány nem történik, nem lehet tudni: őszinte-e vagy hamis a katoliciz­musuk? Nos, egyfelől jószemű ember jókor mögéje lát a hamis külszínnek, meglátja a festett koporsóban nyüzsgő skorpiókat. De általában azt kellene végre divatba hozni, hogy senkiről a külsőségek után ne ítéljenek. Szóval: nézzék mindenkinek a cselekedeteit, azt, hogy a közéletben az igazi katolikus er­­kölcsiséget sugározza-e, az igazi kato­likus érdekeket — és ezek nem tévesz­tendők össze apró egyéni vagy helyi ér­dekekkel — szolgálja-e vagy sem? A hit­­buzgalmi élete Istenre, a maga lelki­­ismeretére és lelkiatyjára tartozik. Ép­pen azért, nehogy akárkit is megtéveszt­hessen valaki a­ maga hamis, tartalmat­lan, színészkedett álhitéletével, a köz­életi értékelésben ne erre tekintsünk. A hitbuzgalmi élet különben is kötelesség, ne tekintsük senkinél érdemnek s ne va­lorizáljuk közéletileg minden más szem­pont mellőzésével, mikor hiszen ki va­gyunk téve annak, hogy hamisnak fog bizonyulni. Semmi esetre sem tekintsünk csak erre, hanem azokra a motívu­mokra, amelyeknél nem lehet szó meg­tévesztésről, farizeusságról. Ne imád­junk faragott embereket sem, és minde­­­nekelőtt legyünk tisztában azzal, hogy mi az igazi katolikus érdek, mi a krisz­tusi lélek. Lendvai István. 3 Magával rántotta egy autó Kálmán Imre feleségét, mire ernyője beszaladt a szájába ---——— Attól félnek, hogy az asszony megnémul — Az Új Nemzedék tudósítójától. — Bécs, július 31. Súlyos baleset érte szerdán este az ischli Esplanade­ sétányon Kálmán Imre ismert zeneszerző feleségét, Verát. A fiatalasszony néhány ismerősével a járda szélén állott, amikor S­t­i­a­s­s­n­y bécsi kereskedő autója végigrobogott az Esplanadon. Stiassny előzni akart egy motorkerékpárost és közben sorolta a járdát. A sárhányó elkapta Kálmán Vera szoknyáját és­­magával rántotta az asszonyt. Az esernyő nyele beleszaladt Kálmán Vera szájá­ba és súlyosan megsértette a gégét. A fiatalasszony több foga is kitörött. Attól tartanak, hogy a gégesérülés súlyos következményekkel fog járni a hangszalagokra és hogy Kálmán Vera asszony esetleg megnémul. B éss­aszaoszágútain már épülnek az új házak „Ez nem csoda, hanem fasiszta stílus!“ — Az Uj Nemzedék tudósítójától. — Róma, július 3. A földrengés sújtotta terület tizenegy községében szerdán reggel megkezdődött az újjáépítés munkája. Macedonia polgár­­mestere a következő táviratot küldte Mussolininak: „Alig néhány napja, hogy a földrengés elpusztította Délolaszorszá­­got, s az életben maradt lakosság máris hálás csodálattal látja, hogy a rombadőlt házak helyén újak épül­nek. Macedonia város lakossága nevében leg­melegebb köszönetemet küldöm a király­nak és a nemzeti kormánynak.“ Arnaldo Mussolini „Tettek és nem sza­vak“ címmel a következőket írja a Po­­polo d’Italiá­ban: — „Pontosan egy héttel a földrengés után megkezdődött az újjáépítés. A fa­sizmus ismét megmutatta, hogy a gyor­saság nem boszorkányság. Ez nem csoda, hanem fasiszta stílus. A minisztertanács százmillió lírát utalt ki a közmunkaügyi minisztérium költ­ségvetéséből és ezzel megmutatta, hogy az újjáépítés munkáját rendes állami pénzekből is végre lehet hajtani, ha a feladatának tudatában levő állam pénz­ügyileg is mindig készen áll minden es­hetőségre.“ A brünni legfelsőbb bíróság is helybenhagyta Tuka büntetését . Az Új Nemzedék tudósítójától - -Brünn, július 31. A brünni legfelsőbb bíróság ma dél­előtt hirdette ki az ítéletet a cseh uralom alá került Felvidék legnagyobb politikai perében, a Tuk­a-perben. A legfelsőbb bíróság ítélete az egész vona­lon megerősíti a pozsonyi elsőfokú bíró­ság és a pozsonyi tábla ítéletét. A bíró­ság tagjai pontosan kilenc órakor vo­nultak be a tárgyalóterembe és az elnök azonnal kihirdette az ítéletet. A brünni ítélettel a Tukára kiszabott tizenöt évi fegyház és a Snacky Antalra kiszabott öt évi fegyház jogerős lett. A nagy per harmadik vádlottja, Mach Sándor nem jelent meg a legfel­sőbb bíróság előtt, miután felmentése már másodfokon jogerős volt. Tukát és Snackyt az ítélet kihirdetése után való­színűen a lipótvári fegyházba vi­szik a büntetés kitöltésére. A kommunisták kirabolták is felgyújtották az elfoglalt kínai várost­ ­ Az Új Nemzedék tudósítójától. — Peking, július 31. Honan tartomány fővárosa, Csangcsa, amely kedden a kommunista bandák ke­zére került, lángokban áll. A középülete­ken kívül a kommunista csőcselék a gazdagabb polgárok házait is fel­gyújtotta. Az üzleti negyedben mindent kifosztot­tak, majd felgyújtották az áruházakat. A Standard Oil és a Texas Oil csangcsai raktárházai szintén elhamvadtak. A vá­ros teljesen kihalt, mert a polgári lakos­ság ezrével menekül a kommunisták elől. A kommunisták a külföldieket sem kímélik. Dühüket leginkább rajtuk és a nankingi kormány hivatalnokain töl­tik ki. Az elmenekült hivatalnokok fejére magas vérdíjat tűztek ki. A Csangcsa környékén álló kormány­csapatokat ismét visszaszorították. A vá­ros elvesztése Cseng Kai Csek csapatai­nak legnagyobb balsikere. A nankingi hadseregben teljesen meglazult a fegye­lem s Csang Kai Csek helyzete újból megrendült. Az északkínai ellenkormány csapatai ezt a körülményt a jelek sze­rint, újabb offenzívára akarják kihasz­nálni. A nankingi csapatokat most már tehát két oldalról szorongatják s miután a pártviszály is felütötte fejét Nan­­kingban, a délkínai kormány uralma aligha tart már soká. Egy szofea tapétázása 60.­ IP 11... Netefflgleslvérell ügyelni! ! 1 Kamermayer Károly­ utca 8. Külföldi tapéták nagy ribertékban ................................................................. B­útor részletre Árban, feltételekben legelőnyösebben CORVIN BÚTORCSARNOK “"soTM1 Phaima,,,- 1­518. láknak mpedmén I

Next