Uj Nemzedék, 1933. február (15. évfolyam, 26-48. szám)
1933-02-01 / 26. szám
£ ..«t /? & ■................. ..* * ^ ’ E» IDŐ: /51Si\ ., PÁRISI TÖPRENGÉS: szakon is olvadás lesz. Sokfelé eső és ked. , ■ JLt mfétmi jULiS ’fmffJlmr — Vájjon a horog került.e uralomra, I! budai hegyeken jeges a hó, a magasabb her %## vagy Hitler került — horogra?gyeken még nem. Budapesten tiz órakor 0 C van \ f§§ Budapest, 1933 febr. 1. szerda , XV. évfolyam, 26. szám Az irgalom és könyörület nemtője síró szemekkel jár körül a földön. Letarolt mezőkről szedegeti össze az a Hullajtott kalászokat, hogy a szemenkint összegyűjtött életből juttasson még az ínségben éhezőknek. Kevés van és sok helyre kellene. Fáj a tehetetlenség, az üres erszény, üres raktár, a tömérdek kérő kéz és a ritka adakozó. A világ érdeklődését földetrázó politikai események kötik le. Kormányváltozások Parisban, Berlinben, Bukarestben. Csatározások a miliárdok körül Newyork és London között. Két gondolat- és érzésvilág birkózása Németországban. A pénz, az arany, az áru, a forgalom problémája minden országban. A népek mind kapkodnak, ide-oda tántorognak, félelem és remény között hánykolódva keresik az utat, amelyen életfeltételeiket megtalálják. Egy új korszak születésének, indulásának kínja, vajúdása, tapogatódzása fut keresztül minden idegszálon. A felszín rendkívül érdekes, mozgékony, változó. Minden percben mást mutat és mást ígér. A felszín... De mi van a mélyben, a felszín alatt? Fokozódó nyomás, sűrűsödő levegő, indulat, kin, keserűség. Ott lenn az ember van, a tetreg, a népek atomjai, a nemzetek tengerének cseppekre bomlott részecskéi. Ami felül van, állítólag azokért történik, akik alul vannak az ismeretlenség homályában és a nyomor mélységeiben. Mert a mélység a veszedelmes. A nagy viharok magva ott csírázik, a mindent elborító hullám ott feszül, a láva és tűzeső fészke ott lappang. Enyhíteni kell a nyomást minden áron. Kenyérrel és jószivel. Szeretettel és szabadító karral. Nem ismerik a mélységek erejét, akik nem sietnek az áldozattal. Akik nem adnak a könyörület oltárára bőkezűen, nagylelkűen. Nem a hőség asztaláról lesepert morzsákat, hanem ha megfelezett karéj kenyeret. Nem adni a feleslegből, hanem megosztani a falatot. Ez a szeretet és az okosság parancsa most. Ez a nyomás enyhítése, a feszültség levezetése, a fagyott mélységek felmelenge- tése. A politika világszerte folytatja tapogatódzásai. Útjára fog találni, ha a társadalom a nyomor- enyhítő akciók által az emberek lelkét tartja készen az alkotó munkára. A magyar irgalmasság nemzője panaszkodik, hogy folyton több a kérő és kevesebb az adakozó. A magasság és a mélység kér és követel. Segíteni, adni, áldozni kell, hogy erre még legyen. Ha nincs fölösleg, törjük kétfelé a magunk kenyerét. Szenzációs részletek a kormány szanálási javaslatából Laskay ' s az öngyilkos Gálffy képviselőtől várta, hogy segítesen rajta ! „Ha kényszerítenek rá, majd beszélek!“ Bécs, január 30. Laskai Dénes kormányfőtanácsos tartózkodási helyét még mindig nem ismeri a bécsi rendőrség és sem a bécsi, sem a külföldi újságok nem jöttek még rá, hol rejtőzködik. Ma a VI. Stumpergasse 24. számú ház második emeletén levő szállásán ismét meglátogattam és nagy betegen találtam. Éppen akkor ment el tőle az orvos, aki súlyos influenzát állapított meg. 39,8 fokos láza Van, erősen köhög, a nátha a gyomrára húzódott. Olyan gyönge, hogy alig bírja a szemét nyitva tartani. Alig akarok hinni a szememnek. Hát ide jutott a valamikor irigyelt gazdag ember! Rozoga ágyon, cselédágynemű közt fekszik egy ócska pokróccal letakarva. A B sik olvasót szorongat, arcát törött éjjeliszekrény- világítja meg. Siró hangon beszél és arcán kétoldalt szakadatlanul patakzanak a könnyek. A nehéz kór erőtlenné, gyámoltalanná tette, semmi ellenállóképesség sincs már ebben az emberben. Leülök mellé és kérem, hogy könynyítsen magán. — Ha kibeszéli, ami a lelkét nyomja, — mondom — bizonyosan jobban fogja érezni magát. — Kérem, — kezdi a beszédet akadozva és nehezen keresgélve össze szókat, miközben szemét lehunyva tartja. — Olyan keveset tessék írni rólam, amilyen keveset csak lehet. Én nem olvasom a lapokat, nem bírnám látni, hogy meghurcolják, hogy sárba rántják a nevemet! Én, mióta Bécsben vagyok, nem merek újságot a kezembe venni. Rettenetes, rettenetes ez a dolog. Isten a tanúm rá, hogy én csak jót akartam. Az egész összeg, mind a nyolcszázezer frank propagandára ment el. Arra az átkozott propagandára! Beugrattak, azt mondták, csináljak olyan reklámot, amilyet csak bírok. — Kik ugratták be? — kérdem. — A magyar közvélemény feleletet vár erre a kérdésre! — Majd megtudják, majd megtudják. — nyöszörgi panaszos hangon. — Én nem akarok vádolni senkit, én nem dolgozom olyan eszközökkel mint az ellenségeim. De ha kényszerítenek rá, én nem bánom, majd beszélek! Hogy hova lett a pénz? Hiszen láthatja, itt állok koldasszegényen, mint az üldözött vad. Elvesztettem mindenemet. . . Hirtelen élénkebben fordul felém: — ön nős? — kérdezi. — Igen — feleltem meglepetten. — És gyermeke is van? — Igen — válaszolom. Laskai hirtelen felsikolt és fogaival harapja a párnát. — Mit bánom én a bérházat — kiáltja és hangja azonnal köhögésbe fül. — Én elvesztettem az egyetlen fiamat és a feleségemet a botrány miatt. Aznap, amikor kipattant a dolog a feleségem elhagyott és magával vitte a 15 éves fiút is. Most, amikor minden összedőlt fölöttem. Nézz , nézze! Felül és lázasan keres az éjjeliszekrényen. — Itt van a fénykép? Ugye, milyen gyönyörű gyerek? Rávetette magát a képre és könynyék között, jajgatva csókolgatta. Nézze — mondom neki —, ha anyira meg van győződve az igazáról, nem lenne a legokosabb, ha felépülése után egyenesen Budapestre menne és nyíltan odaállna az emberek elé: ezt tettem, vállalom a felelősséget? — Nem, nem! — tiltakozik kétségbeesetten. — Dehogy megyek én Pestre! Félek én, ké !!