Uj Nemzedék, 1934. április (16. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-01 / 73. szám

\-JJh 1 1 1 U IDŐ: I­ két ünnepen enyhe. Dunántúl már eső valószínű. Hétfőn máshol is lehet eső. MA: HETI RÁDIÓ! j| amelyen már nem lesz magyar HpfJÉJ lamentáció?.» Budapesten ma 10 órakor 14 C van (//Nemzedék Budapest, 1934 április 1. vasárnap # R # XVI. évfolyam, 73. szám (flM­IKOR JÖN EL EZ N­HN­SVÍT, Roppant idő e förgeteges két ezredév, mely elvágtatott fölöttünk azóta, hogy utolsót lehelít a szégyen fáján az Ember Fia. E közel száz emberöltő mohón megrágott népeket, országo­kat, eszméket, kultúrákat, homokba taposta az emberi elme gőgös alko­tásait, eltörölte hódító fejedelmek, világbiró hatalmak nevét is, ki­cserélte százszor a világnak arcát. És e kétszer ezer esztendő még­sem birt a húsvéti ünnep varázsával, nem tudott megbirkózni mély értel­mével, amely hervadhatatlan szép­ség, örök ifjúság, elpusztíthatatlan erő, mert olyan gondolatot adott az emberiségnek, amelyre legjobban szomjazott, vigaszt, amelyre leg­nagyobb szüksége volt és reményt, reményt, reményt, amire mindörök­­kön örökké rászorul a siralom völ­gyében. A húsvéti gondolat az üldö­zötteket, a megcsúfoltakat, a bal­sors fiait teszi erőssé két ezredév óta a soha meg nem fakuló igazsággal, hogy minden gyalázatból, nyomo­rúságból, még a halálból is van föl­támadás. Aki keresztjét hordozza, egyes ember, vagy nemzet, egyén, vagy százmillió, véres szemével ama másik Keresztnek Útjára mered, mely a Koponyák Hegyére vezetett, a kinhalálba, ahol Istennek fiát is megfeszíthették. íme, lássátok em­berek, szenvedők, megalázottak, ki­­uzsorázottak: Istennek egyszülött Fia elszenvedte mindazt, amit év­ezredek alatt szenvednetek adatott, őt is megkorbácsolták, őt is leköp­ték, őt is tövissel koronázták, vért verejtékezett ő is és meghalt gyöt­relemben. A husvét példája a szen­vedő örök százmillióknak, a változó és meg-megújuló tömegnek, mely „állítván jármába utódot, meghal“, hatalmas menedék a kétségbeesés éjszakájából. A husvét örökké ifjú hajnala zúgja a száz sebből vérző lelkek fülébe, hogy hiábavaló min­den erőhatalom és ideig-óráig tart a gazság győzedelme, mert az anyag zsarnok-bilincse lehull a leigázott Lélekről, az Igazság ledobja a sir sziklafedelét és győzedelmesen föl­tárnád. E húsvéti tanulság, e húsvéti vigasz soha sem volt még olyan időszerű, mint ma, mikor egyetemes szenvedés görnyeszti porba az em­beriség tömegeit. A szovjet­ anti­­krisztus korbácsa, az új­pogányság szöges csizmája, a hitetlen kapzsi­ság emberevő mohósága alatt síny­lődő tömegek fölserkenő hittel, meg nem tört bizakodással, vigaszt szom­jazva figyelnek a húsvéti harangok ujjongó híradására. Mi, élve széjjel­szabdalt magyarok is, szadista vé­rengzők és kontár csodadoktorok viviszekciós kísérleteinek áldozatai, tárjuk szélesre az ablakot, űzzük ki szobánk téli fülledtségéből a csüg­­gedés lidérceit és fogadjuk ma­gunkba a beáradó harangszóval a föltámadás örök biztatását. Messzeágazó kémkedési botrány Csehországban Horthy Miklós emlékeit Acton tengernagyról és az otrantói csatáról elmondta Scholtz sorhajó­hadnagy, szárnysegéd Rövid újsághír közölte, hogy Acton tengernagy, az otrantei tengeri ütközet ellenséges flottillájának parancsnoka, meghalt. Tizenhét esztendő távolságá­ból ködlik előttünk újra haditengeré­szetünk egykori dicsősége. 1917 május 15.... Az U­j Nemze­dék munkatársa kérdésére S­c­h­o­lt­z Andor sorhajóhadnagy — ez a száza­dosi rangnak felel meg —, a kormányzó szárnysegéde, elmondta Horthy Miklós kormányzónak, az otrantói ütközetben részt­­vett cirkálóraj akkori pa­rancsnokának visszaemléke­zéseit flottánknak erre a győzelmes haditénykedésére. Scholtz Andor akko­riban mint zászlós szolgált a „H­e­­ g­o- l­a n­d“ hajón, a tengeri csatában ele­jétől végig harcban állott egységen. Szavainak nyomán elmosódik körülöt­tünk az aranycirádás parancsőrtiszti szoba, eltűnnek a pesti háztetők, a bu­dai hegyek, s ott vagyunk a szürke, végtelen vizen. Az Adria sima tükrén még az éjszaka sötétsége bur­kol be jóbarátot, ellenséget, aknát, tor­pedórombolót, mindent, aminek szerepe lesz, mihelyt a tavaszi hajnal első su­garai átfúrják magukat az éjszaka ho­mályán. Mert ugyanilyen ígéretes, nap­fényes tavasz borult akkor is a lőpor­füstös ködgázas hullámok fölé ... Scholtz Andorban is újjáéled az egykori tengerész, önfeledt lelkesedés­sel magyaráz. Horthy Miklós eszméje volt az, hogy az Adriai-tenger bejára­tát őrző ellenséges „driftereket“, — így hívták ezeket a szabadtengeri halász­gőzösökből regrutálódott ágyús űrhajó­kat, amelyek hosszú, mély dróthálót vontattak maguk után — rajtaüté­s­­s­e­l meg kell semmisíteni. Tengeralatt­járóink kijutását a Földközi-tengerre ugyanis rendkívül megnehezítették ezek a veszedelmes hálók: ha ebbe belegaba­lyodhat az U-hajó, nem volt menekvése, tettünk, másik tizet ronccsá lőttünk. Ha jól emlékszem vagy hetven tengerészt megmentettünk. Mind angolok voltak, később s­a­­ját szövetségeseik ágyutüzét kellett végigszenvedniök és amikor a kikötőbe kerültek, ünnepélyesen megköszönték az életük megmen­tését. — A mentés alatt nem indultak ellen­séges hajók az üldözésre? — De igen. Brindisiben már haj­nal előtt begyújtották a kazánokat. — Feltétlenül meg kellett ütközni az ellenséggel? — Nem­ Horthy Miklós a cir­kálóraj parancsnoka, az egységeink egyesülése után tisztán látta a re­pülő- és felderítőosztag jelentése­iből, hogy milyen túlerővel kerül szembe és hogy az a tekin­tetbejövő vizeken miként oszlott meg, így módjában állt volna, hogy harc nélkül vezesse vissza az egységeit Cattaróba. Csakhogy a „Csepel“ és a „Balaton“ nehéz harcba keveredtek az ellen­séges túlerővel és Horthy parancs­nok, felfogva rádiójlentésükt, egye­­nsen az ütközet színhelyé­re irányította a cirkálókat. A legzgalmasabb filmet is túlszár­nyalja Scholtz sorhajóhadnagy elbeszé­lése, amelyben a maga visszaemlékezé­sein keresztül Horthy Miklós em­lékeit mondja el. Négy francia tor­pedóromboló oldalról támadta meg flot­tillánkat. Horthy nyolc kilométeres tá­volságban tűz alá veszi és elzavarja őket. Erre lőtávolon kivid követték ha­jóinkat és mozdulatainkról szikratávíró­­jelentést küldtek Acton tengernagynak. Azután: Fliegeralarm! Már hull­tak is a bombák, egy se találj Huszonkét megsemmisített, őrhajó Május 15-ére virradó éjszaka kifutott a cattaroi öbölből Horthy Miklós sor­hajókapitány vezérhajója, a „liovara“, mögötte a „H el g o l an­d“ és a „L­a i­d a“ cirkálókkal. ,— Két felderítő torpedórombo­lónk , a „Csepe­l“ és a „Bal­a­­ton“­— meséli Scholtz Andor — le­­húzódtak Valona alá. Itt csapat­szállító gőzösökre bukkantak, ame­lyeket egy olasz torpedórombolóval együtt azonnal elsüllyesz­tettek. Éjszaka három óra tájban legyezőalakban elváltak egymástól a cirkálók, hogy a Cap-Sta--Maria di Leuca és Fano szigetek között az Adria bejáratánál őrszolgálatot tel­­jesítő, dróthálós hajókat megtá­madják. A „Saida“ bukkant első­nek ilyen drifter flottillára, leadta a jelzést, hogy a legénység hagyja el a hajókat. — Ilyen előkelő gesztusra is jutott idő? — Természetesen. A tengerész bajtársi szellem az ellenség iránt is belátással van. — Hány hajót sülyesztettek el? — Tizenkettőt elsüllyesz­

Next