Uj Nemzedék, 1935. február (17. évfolyam, 27-49. szám)

1935-02-01 / 27. szám

A /] LAT ---------------------____________________________________________________________________________________________________________________ i/j / Jr 7 ' ***' * fr jf&31 , lllJ ~ llfLl___ VÉGLEG TISZTÁZÓDOTT, |T/% i wP* hogyan vesztettük el Erdélyt? Most már csak azt %J Lw ^ , ’ffilig kellene tudnunk, hogy hogyan szerezzük vissza... WbmJfcw §5 jpffllfi _ ^ _ inniáDÁC. SZELES MARAD, SOKFELÉ HÓ, HAVAS ÉS ÓNOS ESŐ, FŐLEG­ ÉSZAKON. A HŐMÉRSÉKLET KISSÉ EMELKEDIK. BUDAPESTEN MA TÍZKOR­­ VAN A francia álláspont Francia politikai körökben hang­súlyozzák, hogy Lávait, és Flandint Sir John Simon angol külügymi­niszter még a római megegyezés előtt hívta meg. Szó lesz azonban a miniszterek között Középeurópa újraszervezéséről és Ausztria függetlenségének ga­rantálásáról is, amelyhez Anglia máris csatlakozott. (Ezzel kapcsolatban Schuschnigg kancellár és Berger Walden egy oszt­rák külügyminiszter még e hónap folyamán Párisba és Londonba utaz­nak.) A megbeszéléseik hangsúlya azonban a leszerelési konferencia feltámasztására és Németországnak a Népszövetségbe való visszatérésére esik. Bizonyos, hogy Franciaország bizonyos feltételekhez fűzi a német fegyverkezések mai állapotának el­ismerését. E feltételek között szere­pel a keleti paktumhoz való csatla­kozás, amellyel Berlin — a francia álláspont szerint — tanúbizonyságát adhatná igazi békeakaratának. To­vábbá Franciaországnak a német fegyverkezési státus legalizálása ese­tére: a ketves katonai szolgálathoz való visszatérés. Mindezekkel a kérdésekkel kapcso­latban jól értesült francia helyen a következő Információt kaptam: — Angliában közelednek a válasz­tások. A kormány, mint ilyenkor ren­desen, a szokottnál is jobban igyek­szik kedvezni a közhangulatnak. Sőt, mint ahogy ez hasonló helyzetben megesik, ellenzéki politikát csi­nál. — Mi, francia politikusok, az egész angol kísérletet, amelynek az volna a célja, hogy a szigetország népének megmutassa: „íme még egyszer, utol­jára alkalmat adunk Németország­nak, hogy jó fiú legyen és szépen visszatérjen fogósdit játszani a pél­­dás magaviseletű nagyhatalmak közé“ — naivitásnak tartjuk. Azonban bizonyos feltételek mellett, amelyek az ily kísérletet ártalmas árnyolda­laitól megfosztanák, hajlandók va­gyunk csatlakozni hozzá.­­ Nem szabad szem elől tévesztenie senkinek, tehát a mi minisztereink­nek sem, hogy valóban és visszavon­hatatlanul ez az utolsó alkalom arra, hogy Európa két táborra szakadását megkadályozhatjuk. S megakadályoz­zuk egyúttal a háborút, amely­nek kontúrja keleten a horizontra rajzolódik. — A fegyverkezés, illetve a leszere­lés kérdése nem is a legfontosabb ré­sze ennek a veszélynek. Sokkal in­­kább az, hogy Lengyelország, Németországgal karöltve M Bizonyítvány ráosztás van ma az iskolákban. Száz­ezernyi kis és nagy diák remegve várja az osztályzatokat s fiatal élete egész terhes felelősségérzésével hajol a számjegyekkel teleírt papírlapok fölé. Arról már sokat vitatkoztak, hogy van-e egyáltalán szükség bizo­nyítványra, vagy nincs, meg kell-e ismertetni a gyermeket már élete hajnalán a munkájáért, tehetségéért, szorgalmáért és viselkedéséért való felelősség roppant terhével, vagy sem, különösen akkor, amikor a harced­zettebb és viharállóbb felnőtt kor oly sokakat mentesít az osztályzatoktól. Pedig mennyivel egészségesebb lenne egy kis bizonyítványkiosztást rendezni úgy néh­ányi­a­n a felnőt­tek között. Azokra gondolunk első­sorban, akik nem csak önmagukért felelősek. Azokra, akikre ügyeket bíztak, fontos és nagyjelentőségű ügyeket, akik sorsokat tartanak a kezükben, kisebb csoportok és egész országok sorsát. Mondjuk ki nyíl­tan, miniszterekre és diplomatákra, államférfiakra, közgazdákra és úgy­nevezett „felelős , tényezőkére gon­dolunk, vájjon csakugyan lény­eges-e a működésük, megérdemlik-e a ma­gukra vállalt leckékből a jeles, jó, elégséges osztályzatot, vagy oda kell-e írni a rovataikba a gyászos elégtelent? . . . Tanulmányi előmenetelük vájjon jobb-e, mint az élőt­tük jártaiké, ma­gaviselet­ük elbírja-e a dicséretes je­gyet, írásbeli dolgozataik — a poli­tikai paktumok és a gazdasági szer­ződések — küllesinta és belbecse el­fogadható osztályzattal kerül-e ki a közvélemény bizonyítványító ceru­zája alól? Félős, hogy csak úgy potyognának a szekundák. Az európai közélet té­nyezőinek jórésze úgy elzugna ép­pen legkedvesebb tárgyaiból egy ilyen képzeletbel; óriási bizonyít­­ványkiosztástkor, mint — ahogy mondják — a pinty. Egy passzust azonban kihagynánk a bukott felnőttek bizonyítványából. Azt, hogy „osztályismétlésre utasít­­tatik“. Ez maradjon csak a gyermek privilégiuma, aki még fejlődhetik, megjavulhat, komolyodhatik. A fel­nőtt azért nőtt fel, hogy befejezze a fejlődését és aki ebben a korban jut el élete eredményéhez, a szekundá­­hoz, az ne akarjon többé ismételni. Ha megbukott , hát megbukott. Men­jen más iskolába, mondjon le arról, hogy olyan helyen üljön, ahol csak iskolavégzetteknek van keresnivaló­juk. Elégedjen meg egy fokkal keve­sebb — dicstelenséggel és hagyja ott azt a helyet, ahol csak kárt okozni, fejlődést, munkát, jövőt meg­akasztani tudott. Hiszen — bármek­kora önérzet dagasztja is államfér­­fiúi keblüket — nem muszáj minden­kinek elvégeznie a legfelsőbb tudo­mányok iskoláját, különösen azok­nak nem, akiknek gyenge erre a szorgalma és tehetsége. Paris, január 31. (Az Új Nemzedék párisi munkatár­sától.) Ma délben tizenkét óra tíz perckor a francia miniszterelnök, külügyminisztere kíséretében elindul a le­bourgeti repülőtérről, hogy a Golden Arrow — Arany Nyíl — fedélzetén Londonba repüljön. Ahogy néhány héttel ezelőtt min­den út, minden remény ujra Rómába vezetett, most az A­rany Nyílra és Londo­n felé tekint a békevárók sze­me. Nem csupán a franciák, hanem Európa legtöbb országának lakói sokat várnak a találkozástól, amely­nek keretében a Népszövetség két főhatalma igyekszik megtalálni a béke megóvásának módozatait. Párisban ma reggelre optimizmus kerekedett felül. Az utóbbi napokban nyomasztóan hatottak azok a hírek, hogy a francia és angol kormány között súlyos nézeteltérések vannak, mára virradó éjszaka azonban Lon­donból az a hír érkezett, hogy a legfontosabb kérdésben, a né­met egyenjogúság kérdésében a francia és angol álláspont lénye­gesen közeledett egymáshoz, annyira, hogy most már valószínű­nek látszik, hogy a német katonai egyenjogúsítással kapcsolatos euró­pai problémák tekintetében is siker­rel járnak a megbeszélések. A fél­­hivatalos Times szerint a következő kérdésekben létrejött már az elvi megállapodás: 1. Anglia jóváhagyja a római jegyzőkönyvekben lefektetett nyi­latkozatot, amely szerint meg­engedhetetlen, hogy Németország egyoldalúan végrehajtsa a fegy­verkezési egyenlőséget. 2. Németország katonai egyen­jogúsítása érdekében, amelyre 1932 decemberében ígéretet tet­tek, a Versailles­ békeszerződés 5. szakaszának bizonyos határoz­­mányait, amelyek Németország fegyverkezésének korlátozására vonatkoznak, közös nyilatkozat­tal hatályon kívül helyezik, fel­téve, hogy Genfben létrejön egy általános egyezmény a fegyver­kezések korlátozására. Ezzel együtt Magyarország és a többi legyőzött állam katonai egyenjogúsítá­sát is kimondanák. 3. Szükség lenne egy európai egyezmény létesítésére, amelyben összefoglalják valamennyi fenn­álló egyezményt. 4. Németországnak vissza kell térnie a Népszövetségbe. Ez lenne az ára annak, hogy megszabadít­ják a német birodalmat a Versail­les- békeszerződés bizonyos hatá­­rozmányaitól. Az elvi megegyezés pontjait a leg­nagyobb titokban tartják és csak ak­kor hozzák nyilvánosságra, ha a tárgyalások során a részletekben is megegyeztek. Éppen ezért a Times közlését is fenntartással kell fogadni. De még ha az angol lap által felsorolt pontok meg is fe­lelnek a tényeknek, ez csak tárgya­lási alapot jelent, mert magából a szövegből kitűnően is vannak még ellentétek, az angol és a francia fel­fogás között. Az angol kormány a biztonságot továbbra is általános és kollektív megegyezéssel óhajtja meg­szervezni s bár helyesli a keleti egyezmény tervét, magában az egyezményben nem hajlandó részt­­ venni. Az osztrák függetlenség biz­tosítását célzó római egyezményben Anglia csak a tanácsadásig hajlandó elmenni, egyébként pedig cselekvési szabadsá­gát fenn akarja tartani. Bonyolítja a helyzetet, hogy Hitler állítólag is­mét közölte az angol kormánnyal, hogy Németország nem járulhat hozzá a keleti egyezmény mai formá­jához, már­pedig a katonai egyenjogúság kimondását a franciák ehhez a fel­tételhez kötik. Flandin és Laval ma délben Londonba repül

Next