Uj-Somogy, 1928. január (10. évfolyam, 1-25. szám)
1928-01-01 / 1. szám
ÚJ.SOMOGY i kaposvári százéves k erek száz évvel ezelőtt csatacsákány ütésektől volt hangososvár mezővárosának mai Feája azon a helyen, ahol ma az in vármegyeháza hirdeti nemes szerüségü, nyugodt vonalaival az év előtti építő munkát. Bondák egy régi középületet, a mai egyeháza elődjét, hogy felemeltessék helyébe az újat, mellyel a Tekintetes Karok és Rendek, a vármegye nagygyűléseinek tagjai, akarták bebizonyítani áldozatkészségüket. A gondolat, hogy a megye gyűléseinek méltó hajlékot építsenek már a XVIII. század derekán megszületett. Felvetését a tanácskozások, megbeszélések hosszú sora követte. Az ősi megye törtés kimutathatóan a negyedikházát készült megépíttetni, e közül az első gr. Nádasdy 5 főispán idejében épült fel nyban. A tapsonyi megyerövidesen áttelepítették Mardr. Sigray József főispánsága, amit gr. Széchenyi Zsiglar, a marcali domíniumok főúri bőkezűsége tett lehre- Ingyen telket adományozott, a megye gyűlései számára ij létesülhessen. 1700-as évek első felében tovább vándorol a megye ilye. Harmadik és végleges Kaposvár mezőváros lett, ez akkori legfőbb nevezetesaz okozta, hogy a hercegházy-féle somogymegyei hírközpontja volt. Ez az első váci megyeház sorrendben a dik, — azonban hamarosan ,k, céljának nem megfelelőnek mit. A közóhaj, a közérdek felépítését sürgette. Az éppkapcsolatos börtönök rossz nénye a közóhajt az uj után akább siettette. Egyik 1769. nagygyülésen élénk eszmee adott alkalmat a börtönöknak furfangos leleményessége, a gyenge falakat kiástak és öktek. S mintha csak turáni piszmoilt volna a kérdés gyorsabb helv megoldására. Egyre-mászak a tárgyalások az uj hajlékon. Okos, körültekintő indik váltogatták egymást és kicsak a szóömlesztésnél tartott az ügy. Közben beköszöntött a kalapos király kora, a nemes nemzetes Karok és Rendek dereka nem igen hajlott József utasításaira. Természetesen a németesítés hivatalos közege, a magyar királyinak cimzett helytartótanács a maga módján tört borsot a makacs somogyiak orra alá. Tudott a megye óhajáról, mely uj székházat szeretett volna emelni már Mária Terézia alatt. Tehát rendeletet bocsátott ki, hogy uj megyei épületet emelni helytartótanácsi engedély nélkül nem lehet. Ezt a megkötöttséget súlyosbították az anyagi eszközök előteremtésének nehézségei is. Az első megyeház telke az újnak felépítésére kicsinynek tetszett. De meg honnan teremtsék elő az építés költségeit? Kétszeresen fogas kérdés, melyre nehéz volt feleletet találni. De még így is az építés lelkes propagálói módot találtak arra, hogy az ügy „ad acta“ ne kerüljön. Megszerkesztettek egy költségvetést és azt felterjesztették a helytartótanácshoz jóváhagyás végett 1796-ban. Egyúttal széleskörű mozgalom keretében közadakozásra szólították fel a megye birtokosait. Lassan-lassan kinyíltak a zsebek, az úgynevezett „építési cassa", melyet külön erre a célra alakítottak, kezdett telleni. Döntő lökést adott a mozgalomnak herceg Esterházy fejedelmi bőkezűsége, aki 1806-ban a megyeháznayitására s a tömlöcökre kapu ispáni lakot ingyen ajánlotta az adományokból is gyűlt é pén készpénzzel, ki meg zenész felajánlott építési anyagi kiigáltatásával járult hozzá életrehivásához. Az adomány meg tudták vásárolni a Prák- féle házat. Majd 1807-benn Esterházy az uradalmi trgrab levő két hold földjét engedte építés céljaira anyaggyűjtő , így kialakulhatott végre az építési terv, amely az első háza helyén az adományokb vétellel nagyobbodott telken tótta az uj székházat, vagy aho azt egykorú feljegyzések már az „uj Tanáts Palotát" félémél Török Ferenc akkori váry földmérő, finom kivitelű teái a régi épület formájától Szitudenben eltértek. Külön épíetképpen tervezték meg a főnt sok tekintetben a mostani ilban, melybe elsősorban a a szálló és a megyei törvi helyiségei kerültek, külön szólt az elkülönítendő rab és a vele kapcsolatos kettőskanának. Ez utóbbinak épitésit, már 1803-tól kezdve küldtötték és külön is kezeltél János a kettős-kápolna épitásyáról beterjesztett 1818. évi,már 2-iki jelentésében 1300 kir Somogy vármegye százéves székháza. : az ember és a művész, ami ritka kivétel) egyet jelentett, hél kevesebbel, minél többet, mindent kifejezni, — ez az ivészi mottóm. De mikor felmindig egy-egy kis revolució végbe bensőmben. Mintha mi újból és mindig újból kemegtanulnom !“ — A modernk, a haladásnak egészevanna van ebben a mondatban, szánalmas ezzel szemben az Ivész: impotencia, mely egy itt kérődzők azon, amit egy— megtalált? Nem, — hanem egyszer másoktól megtanult, enhat esztendőt töltött Párisban. Az idő“ — írja — „melyben felátadtam magamat a legszebb álatoknak, a legideálisabban jött művészetnek. A szegényül járó sok baj, emberek kellemkezése, a háziúrtól a grászig, a hazulról érkezett gáncsossokról szóló hírek, mindannyi ok volt arra, hogy mégis összeszedjem magamat . . . értettek, kinevettek, félbolondde legalább is feltűnést hajinak tartottak... Sokszor magamcsodálkoztam, hogyan lehetett keresztül élni a nagy idegenben, enben, Párisban jóformán den kereset és egyéb pénzforrás nélkül és igy élve nemcsak megélni, hanem még igazi művészetre is törekedni és soha meg nem alkudni! — Várjon mit szólnak ehhez az okos opportunisták és óvatos duhajok, akik ma is azzal mentik a maguk mindig megalkuvó rabszolgaszellemét, hogy a kenyérgond hajtja igába a fejüket? „Idehaza semmi reménység se kecsegtetett“ — írja egy helyütt. „A nagyfejűek részéről kinevetés, agyonkritizálás, soha semmi díj, vagy elismerés, mindig csak mellőzés — ez volt a részem 46 éves koromig.“ Ha sokszor fölényesen meg is jegyzi: „Vájjon csakugyan olyan fontos dolog az, hogy mi egy laikus nagyúrnak a véleménye a művészetről ?“ — mindenesetre a hazai hangadó körök e magatartása egyáltalában nem tette könnyűvé ideális gondolkozásához való hű maradását. De hagyjuk ezeket. Nem szemrehányásoknak készültek ezek a viszszaemlékezések, csak mutatni akarják, milyen rendkívüli, emberi és művészi tulajdonságok kellettek ahoz, hogy célját elérje. Zsenijének szárnyas lován és művészi erkölcsének csorbítatlan vértezetében vonult be a Pantheonba, — az Ufizzi halhatatlanjai kié, a sors, mely megélni enged: a vételes dicsőséget, úgy akar, tüneményes pályájának ezvélomása is legyen. Még éppni csak fejére tehettük idehaz a hatatlanság borostyánját, úr borította gyönyörű alakját a ke felhője és a somogyi anyaföldrős követelte magának nagy fié a Kapos mellől indult el, hogy be sön a nagy, művészi óceáni, vatala mellől, mely ott pomázo somogyi ég alatt, szinte a beszállt az epitáfiumok tömjirn; de még be sem hántoltál is egészen, a nagy halott mánag maradt s a téli göröngyre ma annak a könnyei hullottak, d tében is a legtöbb könnyet áll érte: a feleségéé. „Emberi életem jobbik fe !* igy aposztrofálja egy helyüttis Rónai Lazarine asszonyt fia művészfeleség, aki egy ében szinte napról-napra érdemelti a becsületrendet, az bizonyán Rónai felesége volt. Ebben a s merú és mégis felemelő órákat kér búcsút veszünk a Mesterei alakjától, hogy megkezdje a hatlanok legendás örök életét,Őszönjük meg hősies önfeláldo