Uj-Somogy, 1928. július (10. évfolyam, 147-172. szám)
1928-07-01 / 147. szám
2 főtanácsos, dr. Mayr József postakerületi főigazgató, dr. Weissenbach Iván, Stephaich Pál, Lárpczig Imre alezredes, dr. Hoss József apátplébános, Mayer Bertalan kormánytanácsos, Takács Béla lelkész, Izsák Lajos, Siposs Kálmán, ifj. dr. Kovács József, dr. Matolcsy Sándor, Stetz László, Babocay Kálmán, Lengyel Pál, Kraut Jakab és más képviselőtestületi tagok, dr. Halmos Árpád, dr. Krieger Pál, Kiss Kálmán, Lánczi Béla és más rendezők, valamint a hölgybizottság élén Tallián Andorné, dr. Vétek Györgyné, özv. dr. Csejdy Gáborné stb. Pontosan délután negyedhatkor állították fel az összes jelenlevő dalárdákat szólamok szerinti négy közös csoportban és Gaál Sándor országos karnagy vezényletével énekelte ezer dalos, csodálatos szépen a magyar „Himnusz“ gyönyörű akkordjait, amelyek leírhatatlan hatást tettek a hallgatóság hatalmas tömegére. Dr. Lehotzky Brúnó főjegyző, mint a D. D. Sz. ügyvezető elnöke, intézett először üdvözlő beszédet a megnyitó ünnep szép közönségéhez, hálás köszönetet mondva a megjelent dalárdáknak és vendég előkelőségeknek és méltatva a dalosverseny kulturális jelentőségét, majd felkérte dr. Vétek György polgármestert, mint díszelnököt, a dalosversenyek megnyitására. Dr. Vétek polgármester mondott ezután gyönyörű megnyitóbeszédet, óriási tetszés mellett, hangoztatván egyebek között, hogy aki ma teljesíti kötelességét, annak aranybetűkkel lesz felírva a neve e kornak történetébe. Majd így folytatta többek közt: Elképzelhető-e ez a szép, virágos Kaposvár a magyar dalkultúra ápolása nélkül? Végül az illusztris vendég előkelőségek üdvözlésével, a rendezők munkájáért és az érdeklődők megjelenéséért mondott köszönettel, valamint az ezeréves Magyarország mielőbbi épsége iránti bő kívánsággal nyitotta meg a dalosversenyeket, pazar tapsokat és éljenzést aratva szavaival. Dr. Gerlóczy Béla, az Országos Dalos Szövetség ügyvezető elnöke az összes jelenlevő dalárdák nevében köszönte meg a kedves fogadtatást, hálát mondva szavaiban a város vezetőségén kívül a rendezőbizottságnak és a hölgybizottságnak is, dicsérve a pár év alatt megszépült Kaposvárt és annak fejét, adottak köszönetét a gyönyörűen előadott, szép, hazafias szövegű jeligékért. Végül ismét a szólamok egy csoportba vonásával énekelte el az ezer dalos Sztára Sándor karnagy vezénylésével az új magyar Hiszekegyet, amelynek fenséges „Amen“-je után véget is ért a gyönyörű, impozáns megnyitó ünnepély. Difrer-centennárium Budapesten. Tegnap délelőtt az Akadémia előtermében nagyszabású emlékünnepély folyt le a magyar származású Dürer Albert halálának négyszázéves évfordulójával kapcsolatban. Az ünnepésen Hermann Luppe dr. a mester működési helyének, Nürnbergnek főpolgármestere, valamint származási helyének, Ajtósfalvának képviseletében Vargha Gyula dr. Gyula város polgármestere is jelen voltak. Az ünnepi beszédet Petri Pál dr. államtitkár tartotta. A fenti „A lovag, a halál és ördög“ című kép Dürer egyik legszebb rézkarca. Szelíd széljegyzetek. Irta : Dr. Goitein Gábor. Heine — jaj, majdnem az jött ki a tollam hegyéről: nagynevű elődöm — Párisból küldte haza széljegyzeteit a német lapokba. Objektive megállapítom, hogy a széljegyzetek sűrűbben jelentek meg, mint az enyéim s talán valamivel szellemesebbek voltak a jelen soroknál, de viszont semmiesetre sem voltak olyan szelídek, mint az enyéim és így ebben az egyben én vagyok sórban. Egy tisztelője — neki is volt egykettő, — egyszer megkérdezte tőle, honnan szedi folyton az uj és új témákat? A költő irónikusan mosolygott : — Fiam, amíg az emberek szíve és agya tele van bolondsággal, addig én nem félek, hogy nem lesz miből élnem. Nézze, itt járnak az utcán az én témáim. Látja azt a bankárt ottan. Arról annyi írni valóm van, hogy egy bőrfotelt keresek rajta. Vagy ott megy az a szépasszony, lássa, arról annyi téma telik, hogy azon egy hátaslovat veszek. Ahányszor találkozom vele, mindig ez a pejle jut eszembe. Gyi te !... Hja, Heinenek könnyű dolga volt. No, ne tessék megijedni, nem arra gondolok, hogy őt jobban fizették az írásaiért, nem csoda, hogy olyan jó kedve volt. Hanem arra, hogy ő Párisban írt a párisi bankárokról és nőkről, de a cikkek nem ott, hanem Frankfurtban, vagy Lipcsében jelentek meg. Ha nem próbálna csak Heine Kaposváron lakni, aztán a kaposvári lapokba kaposvári alakokról írni, majd elmenne a jókedve. És ha nem menne el magától, majd elvennék. Ma is bámulom a vakmerőségemet, hogyan merhettem én húsz évvel ezelőtt huszonhárom tipikus kaposvári alakról cikksorozatot írni. És még jobban csodálom, hogy baj nélkül úsztam meg az egészet. Csak a „sportsman“ öklözte meg egy kicsit barátságosan a róla írt cikkért a gyomromat, de ezt még akkor könynyen kibírtam. Ma már alig merné az ember Kaposvár érdekes alakjait kifigurázni. Nem mintha ma nem lennének ilyenek, nem is a gyomromat félteném ma már jobban, hanem félek, hogy megbotlom és elesek, ami könnyen megeshetik. Mert az egyik fővárosi lap szerint amerkaiasan fejlődő Kaposvár a technika vívmányaiban is vezet. Hiszen igen, igen az a rádió is érdekes, láthatatlan szálakkal kötözi keresztül-kasul a világot, de valami svindli azért mégis van benne, mert egy kevés drót mégis csak kell hozzá. Kaposvár azonban már tovább tart. Az érdekszálak sűrű hálózata itt teljesen láthatatlan, drótmentes és ebből lehet a baj. Az ember kifiguráz valakit, beleakad egy ilyen érdekszálba, amelyiknek a másik végén váratlanul egész másvalaki jelentkezik leadóállomásnak. És amit az leadna a cikkírónak, az esetleg nemesebb testrészt is érinthet. Hagyjuk tehát egyelőre a most élő kaposváriakat és lapozzunk az ép most megjelent „Kaposvári Kalauz“ első oldalain, ahol a régi Kaposvárról van szó. Ezt a Kaposvári Kalauzt e lap felelőse, az én kedves barátom, küldte ma fel hozzám kedvesen, rá van írva az első lapra, hogy „tiszteletem jeléül“. A könyv bolti ára két pengő, ennyit kerestem tehát ezen az egy tiszteleten, így aztán már megértem, miért olyan gazdagok a köztiszteletben álló városi polgárok. Kaposváron 31.000 ember lakik, a két pengő, vagyis a köztisztelet 62.000 pengőt jelent. De jaj, gyerünk gyorsan vissza Kaposvár múltjára. Legérdekesebbnek azt az adatot látom a kalauzban, hogy 1403-tól 140 éven át az egész Kaposvár, cakkumpak, a Kapos is, a város is, a községbiró és a kapcakészítő, a templomtorony és a cigánysátor, az asszonyok és a háziállatok, mind-mind egy-egy ember magántulajdona volt, aki, ha elunta, vagy sok pénzre volt szüksége, eladta egy másiknak. Istenem, Istenem egy mai ügyvédnek ritkán jut egy ilyen szép szerződés. De az is lehet, hogy ügyvéd sem kellett hozzá. A gróf úr, akinek Zsigmond király a várost odaajándékozta, de aki azért bizonyosan sohsem látta a várost, a bécsi nagyurakkal kockázott. Nagyon szerencsés lehetett a szerelemben, mert az utolsó ezüst mentegombját is elvesztette. Hitelben akkor még nem játszottak, mint ma a tőzsdén. A mi grófunk — ha mi az övé voltunk, akkor ő a mienk — busán kelt föl a hatszögletű tölgyfaasztal mellől. De aztán fölragyogott az arca, visszaült. — Te — mondta a rézorru partnerének — van nekem lenn Angériában egy falum, most kaptam féléve a királytól. Hogy is hijják ? Copazvivár vagy Kaposvár, vagy ilyes valami. Testvérek közt megér ezer dénárt. — Tartom, mondta a vörösorru. — No Gábor diák, fordult Kapos grófja az iródiákjához, hegyezd a ludtolladat és ird meg róla a levelet, majd én rányomom a kardmarkolatom pecsétjét. így cserélt gazdát Kaposvár az Úr 1403-ik esztendejében tiltott szerencsejátékon. És te nyájas olvasó, még csodálkozol, hogy azóta mind a mai napig olyan sokat és olyan szenvedéllyel kártyáznak a férfiak és az asszonyok itt a Copazviváron ? De mi ez? Én itt beszélek,beszélek és senki sem hallgat rám. Sőt magam is alig hallom a hangomat. Egy hatalmas, de harmonikus hangoszlop emelkedik diadalmasan az ég felé és elnyom minden más hangot ebben a városban. Hja persze, míg én itt a tizenötödik században járok, megkezdődött Kaposváron a dalosverseny. Na, nem zavarom tovább az éneküket. Dalra fel! UJ.SOMOGY polgármestert, aki felismerte azt a nagy értéket, amely a magyar dalban rejlik. A legszebb kaposvári leányok szép szerepe következett ezután. A koszorúsleányok a dalárdáiktól kapott gyönyörű csokrokkal és vőfélyeikkel karjaikon az addigi együttes csoportjukból dalárdáikhoz léptek és miközben dalárdájuk elénekelte a saját jeligéjét, felkötözték a dalárda lehajtott lobogójára a város kék-sárga színű és a verseny dátumával megjelölt szalagjaikat, valamint a cserfalombos zöld koszorúikat. A szebbnél-szebb jeligék nagy tetszést arattak és elhangzásuk utáni lelkes éljenzések és tapsokon 1928. július 1. A városi új díszpark felavatása. A huszonnégy dalárda a megnyitó ünnep végeztével példás rendben tartotta meg diszes felvonulását a katonazenekar üzemeire ugyanazon feldíszített útvonalon, amelyen a megnyitó helyszínére lejött a gimnáziumból. A hömpölygő emberáradat kísérete dacára is sikerült megtartani a mintaszerű rendet, amelyben az egyes dalárdák felkoszorúzott, szalagos diszzászlóikat és az ezek előtt haladó, vőfélyeiktől kísért koszorús lányaikat követve vonultak fel a Fő-, Somssich-, Szent Imreutcákon át a Honvéd-téren létesített városi új diszparkba. A ragyogó szép nyáresti alkonyban mint egy csodás tarka szőnyeg terült el a nyolc holdas diszpark, amelynek fehér kavicsos útjain már várta az ezerekre menő tömeg a felvonuló dalárdákat. A széles főút bejáratánál óriási diadalkapu fogadta az érkezőket „Isten hozott“ felirattal. A nyílegyenes Fő út végén nyugodt, fenséges méltósággal játszott a Zsolnai diszkót. Allegorikus figurái csillámlón ontották a vizsugarakat, amelyek szikrázva ezüstösen törtek meg a pihenőre térő nap sugárkéveiben. Amint a csobogó, csillámló vizsugarak visszahultak a vízinövényektől dús medencébe, az ember Versaillesbe álmodta magát. A kút köré szaladó utak fehér kavicshátán sorakoztak fel a dalárdák s helyezkedett el a közönség. Körülbelül 10.000-re tehető közönség volt tanúja a feledhetetlen szép ünnepnek. Amint a dalárdák és a közönség ezrei elhelyezkedtek, a katonazenekar Soupé „Könnyű lovasság“ című darabját játszotta oly 'precizitással, hogy a csengő, bongó melódiák teljesen átfonták a közönség lelkét s amint az utolsó akkordokat is elnyelte a csendes alkony, percekig ünnepelték a kiünő katonazenekart. Majd dr. Vétek György polgármester lépett a szónoki emelvényre.