Uj-Somogy, 1941. szeptember (23. évfolyam, 199-223. szám)
1941-09-06 / 204. szám
4 ÚJ-SOMOGY 1941. szeptember 6. kirándulóhely még e hónapban szeretettel várja az igen tisztelt vendégeit. Olcsó árak! Cigányzene! Hideg és meleg ételek. Antennás levelek írja: Darab Ferenc Albin. VI Tanulta Figyelmed, hogy bizonyos földfémek oxidjai mekkora fényt izzadnak ki a nagy melegű lángban. Ezek az izzófények felülmúlták az eddigi gázvilágítást, mert új fényjelek sugározták be a Földet!... Valahogy így áll az Új Világ fényessége a régi világ világosságához képest. Töméntelen izzó fém, lelkes fém-lény vetíti ki magából most az ember-légiókban is a maga fényét... Szinte belekáprázik a szemünk, akkora ez a világosság!... És most látszik meg teljes nagyságában a Sötétség is! Ahol csak rejtőzött valami árnyék, sűrű gomolyagban párázik a Föld felett ez izzó fényességben. A sötétség és a világosság nagy birkózása ez! Mert az Írás is, Jézus azt mondotta: »Nem rejtelhetik el a hegyen épített város!« »Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem hogy fényljék mindazoknak, akik a házban vannak!«... Ezek az Uj világ fényjelei ... Látja, Figyelmed! Halomra dőlnek benne az összes addigi világismeretnek csak még gázzal világító fényjelei... Amint nőtt a sötét, úgy nőtt a világosság is! Ez meg lelki törvény, mely éppúgy fel van rejtve a mindenségijein, mint a természeti világban a fizikai törvények, jelenségek sokasága. Micsoda izzó lángban, fényességben lobognak a milliók lelki lámpásai!.. Mert jaj a sötétségben ülőknek!... A világ világossága ragyog: Jézus! A lelkek millióiban, vezéreiben. Ez az a Nap, mely feljött, melynek nagyságáról jövendöltek a próféták és ki nem aluszik addig, míglen mindenek fényességet látnak! Megdörzsöli tán Figyelmed a szemét és befelé fordul a pitvarán, — de ott meg a kakas is hajnali kukorékol és egy gondolattól nem tud szabadulni: meddig leszen ez, ez az éghasító, világot elöntő valami, melynek áradása belelobog a legelrejtettebb zugba is. Ha kimegyen a munkájára, ott is ez a gondolaat világít és a nappali világosságban, vagy az aláhanyalló izzó napfényben csak ott karikázik a szemei előtt... Megpróbálta Figyelmed: elfújta a gyertyát,eloltotta a lámpást, de szemeiben ott izzott még a fénye sokáig. Pedig ez csak fizikai fény volt... S akkor egy másik fényesség is tovább ott lobogott a lelkében... Elgondolta: mi lenne az élet, a világ, ha ez a fény is kialudna végkép az emberből? ... Egy pusztító, borzalmas sötétség, a halál, a temetők sötéte, mely elnyelné a világot örökre... Hát ezért nem tehét a gyertyát a véka alá rejteni. .. sem a hegyen épített várost elrejteni! Nem volna jó! Nem volna jó birkózni a világossággal, mert az jobban a földhöz teremtené az embert, mint a legerősebb díjbirkózót! Inkább: kitárja az ember még az ablakát is, had jöjjön a fény és ami sötétség, árnyék, rossz, az hadd pusztuljon! Mert akkora a földi sötétség, hogy minden fény kevés még ahhoz, hogy azt legyűrje. Elmerülhettek benne századok, ezredek, de a sötétnek mindig éreznie kellett, hogy Valaki birkózik vele. Valaki nem hagyja nyugton, akár egy hadvezér, akár egy tudós, vagy mérnök, vagy bölcs, de nem volt nyugta a sötétnek, mert ha itt megállás lenne, nem remélhetnénk halhatatlanságot, nem volna egy jobb, igazabb világ, nem létezne Isten, nem volna remény, de mindent beborítana, a legfényesebb agyvelőt is a sötét éjszaka... így már talán megérti Figyelmed, hogy mire való a kultúra és hogy az mindennél előbbrevaló, mert az adja nekünk a világosságot és öli a sötétséget... Segít ahoz,hogy felfogjuk a fényt, ami felülről árad és meglássuk a már kiáradt világosságot, ami körülöttünk fénylik... és a sötétséget, mely hazug, gonosz és tagadja az igazat, a jót, a szépet, álnokság felhője, amit csak az ismeretben kigyulladt fényes értelem tud elűzni ... Ez a birkózás bizony tart a világ végezetéig, míg levettetik végkép trónjáról a Sötétség Fejedelme ... Olvashatta Figyelmed, hogy a Szovjetnek nem kellett a fényes agyvelő, a kultúra embere... Halomra ölte a legkiválóbb társadalomvezetőket, míglen most, hogy pokoli sötétbe került, előszedné a haza bölcseit, de hol vannak? Vádolják és ítélik az örök bíró trónja előtt esedezve, hogy büntesse meg gyilkosait... Mert mártírok nagy serege könyörög az Úr trónja előtt ezért, míglen meghallgattatik könyörgésük! Így függ össze a szellemi világ a földi világgal! Szorosan öszszefügg. Mert az, aki világot teremtett, világosságot is teremtett és poklot is, e kettő felé száll itt minden küzdelem ... Míglen mindenek megfényesednek. A világosság erősebb lesz ... Ha beszökik a reggeli homályba egy fénysugár, legyőzi az egész lakás sötétségét... Birkózva a sötéttel, menjünk a fény, a fény után, úgy vág jól az ekéje, kardja Figyelmednek! egy somogyi polgárhoz. Kassai Vidor Kaposváron. Irta: K. Pap János. A magyar színészet 150 éves! Kassai Vidor születésének 100. évfordulójaalkalmával Kassai Vidor emlékezései című rendkívül érdekes, magyar színművészeti és művelődéstörténeti szempontból igen értékes és tanulságos könyv jelent meg a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadásában. A sajtó alá rendezés nehéz munkáját Kozocsa Sándor dr egyetemi m. tanár, az Irodalomtörténet c. folyóirat szerkesztője végezte. Én, mint a budapesti Népszínház tagja, ismerkedtem meg Kassil Vidtorral s igen bizalmas jó barátságban voltam vele egész haláláig. A könyv megjelenése után írtam Kozocsa Sándornak s elküldtem neki Kassaira vonatkozó írásaimat és Kassai fényképét s levelét. Levelemre Kozocsa Sándor igen kedves és érdekes levélben válaszolt. Kassai Vidtor Emlékezései voltaképpen folytatása a magyar színészet hőskorát rajzoló Öériné Naplójának. A múlt század második felének páratlan színességgel megírt története, melyben a század nagy művészeivel s a vidéki színészet sanyarú állapotával ismerkedünk meg. Kassai nagy művész és a tudományos művészetek minden ágában jártas, igen becsületes, kiváló jó ember volt. Kassai Vidor volt az egyetlen jó emberem a színészek között, ki tanácsával, szíves, megértő szeretetével nagy befolyást gyakorolt életpályámra. Igazi művész volt Kassai Vidor, akit már életében eltemettek, elzárva előle azt a tért, holnagy tehetsége szárnyait kibonthatta volna, sakit bár még a színpadon élt, soha nem méltányoltak eléggé, sőt kigúnyolták. Miért? Mert nagy volt, nagyobb sok nagynál, kit vállán hordott s magasba emelt a közönség kegye, nem annyira érdemükért, de mert maguk is kapaszkodtak, mit ő nem tudott soha. Hogy annyira félreismerték vagy nem ismerték, azaz nem akarták ismerni, annak okát megmondja maga aforizmáiban: Ki nem tud túrni, az tudjon tűrni. Ha víz vagy, csak igyekezzél valamelyik tengerhez tartozni. De az igazi nagy tehetségnek éppen az az ismertetőjele, hogy más, egészen új, szokatlan, mások által nem ismert, soha nem látott utakon halad. Szóval egyéniség. Kassai Vidor egyéniség volt. A régi nagy színészekre emlékeztető, nagykoncepciójú, mély, tiszta, az ábrázolandó jellem minden legelrejtettebb tulajdonságai, a legfinomabb vonásokat is felfogó értelem, meleg érzés jellemzik. Az ábrázolás eszközei határozottak, élesen, tisztán, világosan jellemzők, mint a nagy festők művei, a színek melegek, pompásak s a természetnek megfelelően hívek. Emlékezzünk csak vissza egyes alkotásaira. Azok az alakok, miket ő teremtett, soha el nem mosódnak az emlékezetben, mindig ott állnak világosan, határozottan, mint Rubens vagy Munkácsy híres alakjai. Az ő alkotásai mint külön művészi alakok élnek lelkünkben, a színjátszó személye teljesen eltűnik, megsemmisül. Ő sohasem magát játszotta. Sajnos, hogy igazi, nagy tehetségéhez méltó alkotásra igen kevés alkalma lehetett a fővárosban. Az ő helye a Nemzeti Színházban lett volna, s a fájdalom, operettekben, selejtes, egyéniség nélküli papírfigurákban kellett mókáznia. Mint minden nagy művész, művészetét nagyon komolyan vette. Mindig tanult, nemcsak a színészet, hanem a filozófia, történelem, esztétika, sőt a természettudományok is kedves tárgyai voltak, melyeket művészete körében érvényesített. Páratlan szorgalommal igyekezett szerepeit az életből ellesett tanulmányai alapján kiaknázni. Nemcsak mint művészt, hanem mint embert is félreismerték. Különc volt. (Szerinte: különb, mint más.) Ember- és világgyűlölőnek tartották. Pedig csak a halál gondolata bántotta és azzal a tudattal, hogy meg kell öregednni, nem tudott kibékülni. Emiatt elégedetlenkedett. Sokat vitatkoztam vele s bizonyítottam, hogy minden úgy van jól, ahogy van s hogy legokosabb dologbelenyugodni. Legutolsó, halála előtt pár hónappal (1928. január 12-én) kelt levelében köszönte hasonló értelemben írt tanácsomat, melynek »hasznát fogja venni, s elismeri, hogy így van jól«. Emberszerű iő volt, a kezdő fiatal tehetségeket szerette s jóakaratos tanácsokkal látta el. Kassai, mint vidéki vándorszínész, az országnak csaknem minden városában megfordult. Pár hétig Kaposváron is játszott, erről Emlékezéseiben ezt írja: Télvíz idején otthagytam Pécset, azaz csak az igazgatót, mert a város szeretett. Kaposvárra mentem, ahol Bernyei István és Kaczkó Gergely társigazgatók testülete működött, ahol is 1886. év január 25-én együtt sejtettük Roti Erzsivel a tót táncot. A pécsi keserű hangulat, amely Kaposvárra kergetett, meg az a körülmény, hogy itt, Kaposváron már nem sokáig maradtunk, okai, hogy nem sok az, amit Kaposvárról feljegyezhetek. Előadásainkat Kaposváron a nagyvendéglő termeiben tartottuk. A kis társulatnál (amilyen ez is volt) a kollégiális szellem sokkal jobb, mint a nagyoknál, a színésznek bő tere nyílik a játékra. Össze-vissza adtam itt mindenféle (persze leginkább komika) szerepet. Bényeiné (Harmath Emma), az élénk operettprimadonna és népszínműénekesnő és egyszersmind az igazgató neje kedvéért (de még a közönségéért is), sok ilyennemű víg darabot adtunk elő. Sőt másik igen jó és élénk operettprimadonnánk is volt, amilyen kis társulatnál ritka bőség (Szigetközönné Herelyi Antónia személyében), itt volt az eleven játékú, jóízű Tímár Jancsi is. (Róla szólok még később.) Legkedveltebb szerepem volt e társulatnál Szigligeti »Csikós« népszínművében Márton öreg csikós, melyet még szintén Budán tanultam be előre. FERENC JÓZSEF KESERŰVÍZ