Uj-Somogy, 1944. november (26. évfolyam, 248-270. szám)

1944-11-03 / 248. szám

2 ÚJ-SOMOGY 1944. november 3. A légi veszély-jelzés kis-riadét jelent Zavaró repülés és kis-riadó esetén nem kötelező az óvóhelyre-vonulás Az ellenséges repülő-alapok közelsége folytán az ország egész területét állandó légiveszély állapotában lévőnek kell tekinteni, miért is a honvédelmi miniszter a légiveszély előjelzésének motorszirénákkal való közlését azonnali hatállyal megszüntette. Az eddig alkalmazott légiveszélyjelzés, azaz a motorszirénák egyszer fél percig tartó egyhangú búgása ezentúl az úgynevezett kis-riadót jelenti. Kis-riadót a jövőben akkor rendelnek el, ha legalább 4, de 12-nél nem több gép közelíti meg a légiteret. Ha a gépek száma négynél kevesebb, úgy az eddigi rendszernek megfelelő zavaró-repülést csupán a műsorszóró rádió közli, de a motorszirénák nem szólalnak meg. A zavaró-re-pülés tényéről a lakosság ezenkívül az ágyúlövések, illetve" esetleg bombarobbanások hangjából értesül. Este és éjszaka a közvilágítási lámpák eloltása is, jelzi a zavaró-repülést. ,Mind a kis riadó, mind zavarórepülés esetén azokat a rendelkezéseket kell végrehajtani, mint eddig a zavaró-repülésnél, azaz az óvóhelyekre való levonulás nem kötelező, de igen ajánlatos. Ha 12-nél több ellenséges gép közelíti majd a riasztókörzet területét, akkor ugyanúgy, mint eddig, két háromszor megismételt üvöltöző hangon adnak jelt a motorszirénák. Nyomatékosan felhívja a honvédelmi miniszter a lakosság figyelmét arra a körülményre is, hogy az ellenség közelsége miatt a szirénák megszólaltatását követő percekben már lehet bombák ledobásával számolni és így az óvóhelyeket a riasztás után haladéktalanul fel kell keresni. BIZAKODÁS Nemzeti életünk hosszú kábultságából felébredt. A válság még nem múlott el. A reánk erőszakolt önvédelmi harc óriási erőfeszítéseket követel, de a politikai fronton, politikai életünk harcmezején, a megújhódott ország igaz magvarjai vállvetve küzdenek. Bízunk benne, a siker nem maradhat el! Hitünkben megerősít bennünket az a tudat, hogy gigantikusküzdelmünkben nem állunk egyedül. Német bajtársaink a magyar Alföldön szilárd elszántsággal védik hazánkat a vörös áradattal szemben. A magyarság állott útjában a nagy-szláv államoknak. Minden egyéb hazug frázis. Az ázsiai hordáknak föltálalt, vörös ügynökök által terjesztett tévhit. A legpokolibb agyban megfogamzott őrület. " Fölvetődik a kérdés. Ki az a személy, aki szemhunyorítás nélkül meg mer állani a történelem ítélőszéke előtt? Nem járunk messze az igazságtól, ha a legborzalmasabb vérfürdő főbűnöseit nyugaton keressük. A vörös hadsereg és vezetői csak a végrehajtók szerepét töltik be. Az ázsiai hordáknak eszközei a minden emberi mivoltukból kivetkőzött, őrült nyugati uszítóknak, akik hatalmi tobzódásukban vérbeborították a világot. Aljas érdekekből fakadó érzéseiknek engedve idézték elő minden idők legborzalmasabb vérfürdőjét. A politikai kóklerek természetesen nem így képzelték el az eseményeket. Azt hitték, ha a mesterkedéssel egymásnak uszítják Európa népeit, rövid idő alatt sikerül majd újabb politikai manőverrel a helyzet magaslatára emelkedni és amit oly sokszor hangoztattak, a »felszabadítók« besétálnak a harcban kimerült nemzetek fővárosába. Azonban másképpen történt. Saját népeik bőrén érezhetik a »felszabadítók«, hogy a háború borzalmai éppen úgy sújtják országaikat, mint az életüket és szabadságukat védő német nemzetet. Mi, magyarok soha nem kértünk a »felszabadítás«-ból, mint ahogy nem kérünk a »vörös paradicsom« áldásaiból sem. A magyar nép lelkétől távol áll mindaz, amit sötét propagandájukon keresztül terjesztenek és amit velünk elhitetni igyekszenek. De egészen bizonyos, hogy szemérmetlen, hazug ígéreteikben ők sem hisznek, mert mindaz, amit mondanak a legszégyenteljesebb arculcsapása az igazságnak. Tudjuk ezt mindnyájan éppen úgy, mint a holland, belgavagy francia polgár, akik napjainkban tapasztalják a »felszabadítók« áldásos működését. És úgy látszik, nem volt elég. A vérgőzökbe burkolt agyak újabb tervet kovácsoltak. A polgárháború, a testvérharc mindeni borzalmát átszenvedett Spanyolországot szemelték ki maguknak. A vörös dogmákkal átitatott csőcseléket felfegyverezték és kéjelegnek abban, hogy még egy országot sikerült belevonni a világégésbe. Milliók könnye és átka kíséri cselekedeteiket... Nem látjuk messze azt az időt, amikor ezeket a meglbomlott agyú fenevadakat a saját népük fogja megérdemelt sorsukba taszítani. Amikor rádöbbennek az angol és amerikai népek arra, hogy ők is csak áldozatok, játékbábok egy pár hatalmon lévő politikai kalandor kezében, akik azt sem érdemlik meg, hogy embernek nevezzék őket. Azt kívánjuk, a népharag ítélkezzék felettük! CZAKÓ GYÖRGY Három napig állt ellen huszonnégy székely levente az orosz túlerőnek Miskolc, október hó. Az egyik miskolci vöröskeresztes hadikórházban pár nap óta három sebesült iránt fokozottabb érdeklődés nyilvánul meg. A rokonszenv és a bajtársi szellem a többi sebesült körében talán soha nem volt olyan bensőséges, mint most a három fiatal székely levente iránt. Amikor belépünk a kórterembe, mindjárt élénkbe tűnik három, csaknem gyermeki arc: Fábián István, Tóth Kálmán és Bernáth József háromszéki leventéket közülülik a sebesült honvéd bajtársak és beszélgetnek. A beszéd tárgya, természetesen, ezúttal is az a csodával határos szép teljesítmény, amit a három székely fiú végzett a hadijelentésekben annyiszor megnevezett székely kiszögellésben. Beszél a három székely fiú azzal a becsületes székely szavahihetőséggel, amit őseiktől örököltek. Nem Hári Jánosok módjára mesélik el mondanivalójukat, szavaik hitelessége lett becsületes, napsütötte arcukról. A legfiatalabb, Fábián István 16 éves leventét kérdezzük meg először, aki két térdén aknaszilánktól sebesült meg, de sebe már gyógyulóban van. — Csak annyit csináltam én is, — mondja, — mint a többi székely fiú. Mivel az oktató úr bevonult katonának apáinkkal együtt, öszszeálltunk ahányan voltunk a községben leventék és FÉG céllövő puskával felfegyverkezve, elébe indultunk az ellenségnek. Később azután kaptunk kézigránátokat is de azokat mi magunk élesítettük. — Ugye milyen jó volt, hogy a a levente foglalkozásokon ezt már tanultátok?’— vágunk a szavába. — Hála Istennek, ment minden, mint a karikacsapás. Ahogy kijutottunk az erdő szélére, láttuk, hogy bundás alakok közelednek felénk és románul kiabálnak. Bevártuk 80—100 méterre őket, azután megeresztettük a tüzet. Amint az egyik elesett, kivillant a bundája alól a román egyenruha. Már tisztában voltunk az egésszel. Azután melegséget éreztem mindkét térdemben, többre nem emlékszem. Szőke hajú, fiatal arcú, honvédegyenruhát viselő sebesült levente veszi át ezután a szót. A jobbkezefeje hiányzik, amputálni kellett. Bernáth József még csak 17 éves, de amit végbevitt, az méltán válik fajának becsületére. — Édesanyám küldött, de ha nem is küldött volna, akkor is mentem volna harcolni — mondja, — hiszen már egy puskalövésnyire voltak tőlünk az oroszok. Községünkben mindössze huszonnégyen voltunk leventék, összeálltunk mi is. A csendőröktől kaptunk kézigránátot, fegyverünk csak a levente puska volt. Bevettük magunkat az erdőbe És három napig harcoltunk,tartottuk magunkat. Még most sem tudom megérteni, hogy miért nem kerítettek be bennünket az oroszok. Apám, aki 80 százalékos hadirokkant, szintén fegyvert fogott, szüleink a legnagyobb puskatűzben hordták ki nekünk az élelmet. Három nap után az oroszok aknatűzzel árasztottak el bennünket, nem tudom, hogy bajtársaimmal mi történt, engem szekéren hoztak hátra a ■kötözőhelyre. Hogy apámmal mi lett, azt sem tudom. — Csak azt sajnálom, hogy ottmaradt a levente sapkám! — mondja és fel sem veszi azt, hogy a jobb keze feje hiányzik. Éppen a harmadik hős székely leventével kezdünk el beszélgetni, amikor belép a terembe vitéz Borbély-Maczky Emil főispán. Amikor megtudják a leventék, hogy ki a látogatójuk, érzékenység ül arcukra, meghatódva köszönik meg azt a 100—100 pengős adományt, amit a főispán küldött az elmúlt napokban. Lassan a főispán köré csoportosul a kórterem összes lábadozó sebesültje. Az egyik öreg székely, Szilágyi Gyula, nehezen felül az ágyán, bár két karján és mellén, lövést kapott, fiának, a szintén sebesült 19 éves Lajosnak támogatása mellett odatipeg. Meglátja vitéz Borbély-Maczky Emil az öreg székelyt és máris megindul a beszélgetés. — Nemzetes uram — kezdi el a székey, — én már a múlt világháborúból is kivettem a részem. Most a fiammal ragadtunk fegyvert. Egymás mellett harcoltunk, egyszerre sebesültünk meg a gránátszilánktól. — Aztán hol szolgált a múlt világháborúban? — kérdezi a székely tizedestől a főispán. — A 9-es huszároknál szolgáltam — felelt büszkén. — Emlékszik-e még, hogy ki volt a századparancsnoka? — Már miért ne emlékeznék? — Soha sem fogom elfelejteni. A századparancsnokomat — jól emlékszem a nevére — vitéz Borbély- Maczky Emilnek hívták. — Hát ,én vagyok az — feleli örömmel vitéz Borbély-Maczky, Emil és melegen megrázza az öreg székség kérges tenyerét. — Emlékszem én magára, hiszen még a fényképe is megvan. Ha még valaki látott életében elérzékenyülni arcot váratlan örömtől, akkor az az öreg székely arca volt. — Becsülettel harcoltunk — mondja a főispán, — mindig büszke voltam székely huszárjaimra, most pedig különös figyelemmel gondolok rátok. Hosszan elbeszélgetett még vitéz Borbély-Maczky Emil főispán a székely sebesült leventékkel és a honvédekkel. Nagy Tibor. Cserépkályhák nagy választékban kaphatók VÖRÖS JÓZSEF kdlyhdtmuUrnil, ÍRZSzBIT-ül 12 SZÁM.