Új Symposion, 1965 (1. évfolyam, 1-11. szám)

1965 / 3. szám

25 gobby fehér gyula néhány szó a növi sad-i kenyérről in — Megmondom — mondtam —, azonnal beszámolok minden­ről. Csak igyon előbb egy kis vizet, az meg fogja nyugtatni. — Nem iszom — üvöltötte. — Mondd meg! Igyekeztem az ajtó felé surranni, de elállta az utamat, s min­den kapálódzásom ellenére megragadott. Nem is figyelt már sza­vaimra, csak a magáét hajtotta. Még e veszélyes helyzetben is nevetségesnek tűnt, hogy izgalmában letegezett, ugyanúgy, mint a szomszédok szokták veszekedés közben, vagy mint a szerel­mes a nagy perc előt­ti izgatottságban. Teljesen önkívületbe esett és ütemesen ordítozott. — Mondd meg! — hajtogatta. — Mondd meg! — Talán megfojtott volna, ha félelmem nem ad nekem is hatalmas erőt. Gdavaszoltam a vízcsaphoz, én is nevetségesen ragaszkodva ötletemhez, és belenyomtam fejét a vízsugárba. Meg­ijedtem saját cselekedetemtől. A víz surrogva fröcskölt szét min­denfelé. A nyaka, s egy pillanat múlva már háta is merő víz volt. Önkéntelenül is hátraléptem, majd rettegve attól, hogy megfordul és újra elkap, rohanni kezdtem kifelé. Az ajtóból még visszanéztem. Feltűnt, hogy mögöttem csönd van. Ugyanolyan helyzetben görnyedt a zuhogó csap alá, ahogy otthagytam. Nem mertem visszamenni hozzá. Belenéztem a megkezdett ügybe, de csak mímeltem, hogy dolgozom rajta, mert csöpp kedvem ,sem volt folytatni a munkát. Megint úgy éreztem, hogy a tegnap hallott hír csak nagyszerű tréfa, és olyan volt a közérzetem, mintha órákig vicceket mesél­tek volna a fülembe. Nem voltam tisztában azzal sem, hogy nem­­ tréfa volt-e a baloldali szomszéddal történt eset, és nem tréfa-e az, hogy ülnöm és dolgoznom kell. Sőt rémképeimtől is megoldott a gondolat, hogy csupán tréfa az egész. Úgy érez­tem, csak ez a gondolat őrzi még józan eszemet, s vigasztalása nélkül megbolondulnék. Ültem hát és babráltam az iratokkal, miközben odajött a főnök. — Maga gyorsan dolgozik — mondta. Megijedtem, mert azt hittem, hogy gúnyolódik velem. Előbb­­ körülnéztem, majd az ő arcát vettem szemügyre, de ő is és min­denki komoly volt. Kezébe vette az iratokat és bólogatott. — Szép — mondta. — Igazán gyorsan halad. Maga talán a kelleténél is gyorsabban végzi el a rábízott feladatokat. Nem állhattam ki tovább a fecsegését, mert még mindig bizonytalan voltam benne, gúny-e vagy dicséret, amit mond. —• Hogy érti? — kérdeztem. — Hogy érti ezt? Rámtekintett­­ és a vállamra tette a kezét. — Ú­gy gondolom — mondta —, hogy maga talán meg is erőlteti i magát. El kell ismernie, hogy sokat dolgozik, s joggal mondhatja, hogy a legtöbbet e hivatalban. Gyorsan, becsülete­sen­­ és alaposan. Ha elgondolom, milyen ütemben végeznénk el minden munkát, ha mindenki átvenné a maga iramát, megáll az eszem a csodálkozástól. Fantasztikus eredményeket érhetnénk e­l, egyenesen fantasztikusakat. Kiszámítottam, hogy akkor pél­dául egy hónap alatt elvégeznénk annyit, amennyit különben egy év alatt csinálunk meg. El tudja ezt maga képzelni? Egy hónap alatt! Nyomaték kedvéért a vállamra csapott néhányszor, és dia­dalmasan tekintgetett az odapislogó kollégákra. Szavaira elis­­merő moraj zúgott föl minden oldalról. Azaz, lehet, hogy el­­,eme­lésükkel adóztak a kollégák, de az is lehet, hogy a főnök gú­nyos szavait helyeselték. Ezt nem tudtam eldönteni. Nagyon bántott a dolog. Sértett, hogy esetleg mindenki előtt kifiguráz­nák, de nem volt időm a megfejtésre,­­mert egy sokkal fonto­sabbnak tűnő ötlet jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy a fő­nök jobban értesült ember, mint mi, és biztosan többet tud a várható eseményekről. Ügyesen és észrevétlenül ki kellett volna szedni belőle a ti­tkoltakat, de nekem nem jutott semmilyen erre alkalmas módszer eszembe, csak ültem a főnök rá rácsapkodó keze alatt és az izgalomtól hideg veríték csurgott végig gerin­cemen. A moraj elhalt a kollégák száján, és a főnök még egy­szer megveregette a vállamat. — Van valami kívánsága, kedves kolléga? — kérdezte. Biztosan nem várt egy mukkanást sem tőlem, mert tovább akart indulni, de intettem neki, hogy hajoljon közelebb. Magam is elcsodálkoztam bátorságomon, de számomra annyira élet­­haláli kérdés volt, amit meg akartam tudni, hogy nem tétováz­hattam tovább. A főnök szemöldökei felrándultak, de szótlanul fejemhez hajolt. A teremben csend lett. Láttam, hogy egy kövér, buzgó kolléga tovább ír, de tollának percegése annyira­ zavarta a többieket, hogy mérgesen mutogattak neki, míg nem tette le ő is az írószerszámot. A főnök várt. Nem tudtam hogyan megfogalmazni a kérdést. Egy pillana­tig csak a cél járt az eszemben, az, hogy meg kell kérdeznem tőle, ami érdekel, majd a különféle részletkérdések serege raj­zott fel bennem, de nem az igazi, számomra és számára is egy­ből érthető, ezért hallgattam, míg végül, mivel meg kelllett tör­nöm a csendet, azt kérdeztem: — Hallott valamit? Szégyelltem magam az ostoba kérdésért, hiszen ez nem vo­natkozott senkire és semmire, afféle általános butaság volt. De, csodálatosan, a főnököt szemmel láthatóan érdekelte. — Rólam? — kérdezte. — Énrólam mesélnek? Észrevettem, hogy a hangja reszket és nem mertem ránézni. Megjelent előttem baloldali szomszédom sápadt arca, amint azt ordítja: — Mondd meg! Már láttam a főnököt, amint a csap alá dugom a fejét és fröcsköl róla a víz, önkéntelenül is elvigyorodtam. Ő azonban egészen másként értelmezte vigyoraimat, mert elsápadt és így szólt: — Szóval így! — mondta. — Szóval, már ilyeneket mesél­nek rólam! Pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta: — Köszönöm, kolléga, hogy tudtomra adta, nagyon köszö­nöm! — De kérem — mondtam —, én igazán semmit... — Így is értem — mondta. — Így is megértettem és kö­szönöm! Nem voltam tisztában azzal, hogy mit értett meg, mert nem is gyanítottam, hogy mire gondol. Sértődött arcáról csak azt lát­tam, hogy rosszat feltételez rólam, és hogy ennek következmé­nyei lesznek. Me­g akartam kérni, hogy hallgasson meg és tisz­tázzuk a félreértést, de nem hagyta, hanem felállított és ká­kra sért. — Nagyon köszönöm, kedves kolléga — mondta —, mind­azt, amit most tudtomra adott, de legfőképpen odaadó, példás munkáját az egész hivatal nevében. Má­r azt hittem, hogy újra gúnyolódik és elbocsátásomat hir­deti ki, s a félelemtől reszketni kezdett a gyomrom, hiszen ez igazán okot adott volna arra, hogy ott legyek az első áldozatok között, de az arca komoly volt, szinte túl komoly, és sehogy sem tudtam megállapítani, hogy színészkedik-e, vagy őszintén be­szél. Mégis, hinnem kellett neki addig a pillanatig, míg valami­lyen kis jel el nem árulja, hogy tréfál. Komolyan folytatta. —■ Elhatároztuk, hogy érdemeiért megjutalmazzuk — mondta. — És engedje meg, hogy én legyek az a szerencsés, aki ezt kö­zölheti önnel. Zavartan néztem végig a kollégák arcán és úgy tűnt, hogy egy jó tréfa csattanóját várják. Előre mosolygó, apró feszültsé­get láttam rajtuk. A főnök folytatta. — Három nap fizetett szabadságot adunk magának — mond­­a. — És kérjük, fogadja őszinte örömmel. Hatalmas nevetés robbant ki a többiekből és hiába tapsol­tak mialatt a főnök jól megszorongatta a kezemet, szüntelenül úgy éreztem, hogy csúfot űznek belőlem. Azonban nem tudtam megfejteni a rejtélyt, mert a főnök kit­uszkolt az ajtón túlra, valószínűleg a hatás kedvéért, és még egyszer szívélyesen meg­rázta a kezemet, majd sarkon fordult. U­tánaszal­adtam ugyan, de nem állt meg. Visszamenni a terembe nem­­ akartam, attól féltem, hogy kisül, mégiscsak játék volt a dicséret, a szabadsá­golás, és minden, féltem a kollégák kérdezősködésétől, meg őszintén szólva, untam is a munkát. Hirtelen megszűnt az az érzésem, hogy tréfa volt az új törvény kihirdetése, és hogy az első áldozatok közt vagyok. Valami ránehezedett a mellemre. Üldözött vadnak éreztem magam. Reszkető kézzel gomboltam be kabátomat, amelyet, akkor vettem csak észre, széttárva hagytam. Rápillantottam a fürdőszoba ajtajára és eszembe jutott baloldali szomszédom. Kirohantam a hivatalból. Hazafelé azon gondolkoztam, hogyan tölthetném el a ren­delkezésre bocsátott szabadnapokat. Olyan váratlanul ért ez­ az ajándékszabadság, hogy kihasználásáról jóformán egyetlen ép ötlet se jutott eszembe. Lehetségesnek tartottam, hogy a főnök csakugyan úgy hitte, mosolygásom valami fontosat árul el neki. Talán valamilyen titka van, s annak kitudódását sejtette belőle, vagy más effélét, de ugyanakkor az sem tűnt lehetetlennek előt­tem, hogy vigyorgásom megsértette, és ily módon tetézte be ki­gúnyolásomat. Tulajdonképpen az volt a legris­telyesebb szá­momra, vajon dicsérte-e a főnök a munkámat, vagy pedig gú­

Next