Új Symposion, 1965 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1965 / 3. szám
25 gobby fehér gyula néhány szó a növi sad-i kenyérről in — Megmondom — mondtam —, azonnal beszámolok mindenről. Csak igyon előbb egy kis vizet, az meg fogja nyugtatni. — Nem iszom — üvöltötte. — Mondd meg! Igyekeztem az ajtó felé surranni, de elállta az utamat, s minden kapálódzásom ellenére megragadott. Nem is figyelt már szavaimra, csak a magáét hajtotta. Még e veszélyes helyzetben is nevetségesnek tűnt, hogy izgalmában letegezett, ugyanúgy, mint a szomszédok szokták veszekedés közben, vagy mint a szerelmes a nagy perc előtti izgatottságban. Teljesen önkívületbe esett és ütemesen ordítozott. — Mondd meg! — hajtogatta. — Mondd meg! — Talán megfojtott volna, ha félelmem nem ad nekem is hatalmas erőt. Gdavaszoltam a vízcsaphoz, én is nevetségesen ragaszkodva ötletemhez, és belenyomtam fejét a vízsugárba. Megijedtem saját cselekedetemtől. A víz surrogva fröcskölt szét mindenfelé. A nyaka, s egy pillanat múlva már háta is merő víz volt. Önkéntelenül is hátraléptem, majd rettegve attól, hogy megfordul és újra elkap, rohanni kezdtem kifelé. Az ajtóból még visszanéztem. Feltűnt, hogy mögöttem csönd van. Ugyanolyan helyzetben görnyedt a zuhogó csap alá, ahogy otthagytam. Nem mertem visszamenni hozzá. Belenéztem a megkezdett ügybe, de csak mímeltem, hogy dolgozom rajta, mert csöpp kedvem ,sem volt folytatni a munkát. Megint úgy éreztem, hogy a tegnap hallott hír csak nagyszerű tréfa, és olyan volt a közérzetem, mintha órákig vicceket meséltek volna a fülembe. Nem voltam tisztában azzal sem, hogy nem tréfa volt-e a baloldali szomszéddal történt eset, és nem tréfa-e az, hogy ülnöm és dolgoznom kell. Sőt rémképeimtől is megoldott a gondolat, hogy csupán tréfa az egész. Úgy éreztem, csak ez a gondolat őrzi még józan eszemet, s vigasztalása nélkül megbolondulnék. Ültem hát és babráltam az iratokkal, miközben odajött a főnök. — Maga gyorsan dolgozik — mondta. Megijedtem, mert azt hittem, hogy gúnyolódik velem. Előbb körülnéztem, majd az ő arcát vettem szemügyre, de ő is és mindenki komoly volt. Kezébe vette az iratokat és bólogatott. — Szép — mondta. — Igazán gyorsan halad. Maga talán a kelleténél is gyorsabban végzi el a rábízott feladatokat. Nem állhattam ki tovább a fecsegését, mert még mindig bizonytalan voltam benne, gúny-e vagy dicséret, amit mond. —• Hogy érti? — kérdeztem. — Hogy érti ezt? Rámtekintett és a vállamra tette a kezét. — Úgy gondolom — mondta —, hogy maga talán meg is erőlteti i magát. El kell ismernie, hogy sokat dolgozik, s joggal mondhatja, hogy a legtöbbet e hivatalban. Gyorsan, becsületesen és alaposan. Ha elgondolom, milyen ütemben végeznénk el minden munkát, ha mindenki átvenné a maga iramát, megáll az eszem a csodálkozástól. Fantasztikus eredményeket érhetnénk el, egyenesen fantasztikusakat. Kiszámítottam, hogy akkor például egy hónap alatt elvégeznénk annyit, amennyit különben egy év alatt csinálunk meg. El tudja ezt maga képzelni? Egy hónap alatt! Nyomaték kedvéért a vállamra csapott néhányszor, és diadalmasan tekintgetett az odapislogó kollégákra. Szavaira elismerő moraj zúgott föl minden oldalról. Azaz, lehet, hogy el,emelésükkel adóztak a kollégák, de az is lehet, hogy a főnök gúnyos szavait helyeselték. Ezt nem tudtam eldönteni. Nagyon bántott a dolog. Sértett, hogy esetleg mindenki előtt kifiguráznák, de nem volt időm a megfejtésre,mert egy sokkal fontosabbnak tűnő ötlet jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy a főnök jobban értesült ember, mint mi, és biztosan többet tud a várható eseményekről. Ügyesen és észrevétlenül ki kellett volna szedni belőle a titkoltakat, de nekem nem jutott semmilyen erre alkalmas módszer eszembe, csak ültem a főnök rá rácsapkodó keze alatt és az izgalomtól hideg veríték csurgott végig gerincemen. A moraj elhalt a kollégák száján, és a főnök még egyszer megveregette a vállamat. — Van valami kívánsága, kedves kolléga? — kérdezte. Biztosan nem várt egy mukkanást sem tőlem, mert tovább akart indulni, de intettem neki, hogy hajoljon közelebb. Magam is elcsodálkoztam bátorságomon, de számomra annyira élethaláli kérdés volt, amit meg akartam tudni, hogy nem tétovázhattam tovább. A főnök szemöldökei felrándultak, de szótlanul fejemhez hajolt. A teremben csend lett. Láttam, hogy egy kövér, buzgó kolléga tovább ír, de tollának percegése annyira zavarta a többieket, hogy mérgesen mutogattak neki, míg nem tette le ő is az írószerszámot. A főnök várt. Nem tudtam hogyan megfogalmazni a kérdést. Egy pillanatig csak a cél járt az eszemben, az, hogy meg kell kérdeznem tőle, ami érdekel, majd a különféle részletkérdések serege rajzott fel bennem, de nem az igazi, számomra és számára is egyből érthető, ezért hallgattam, míg végül, mivel meg kelllett törnöm a csendet, azt kérdeztem: — Hallott valamit? Szégyelltem magam az ostoba kérdésért, hiszen ez nem vonatkozott senkire és semmire, afféle általános butaság volt. De, csodálatosan, a főnököt szemmel láthatóan érdekelte. — Rólam? — kérdezte. — Énrólam mesélnek? Észrevettem, hogy a hangja reszket és nem mertem ránézni. Megjelent előttem baloldali szomszédom sápadt arca, amint azt ordítja: — Mondd meg! Már láttam a főnököt, amint a csap alá dugom a fejét és fröcsköl róla a víz, önkéntelenül is elvigyorodtam. Ő azonban egészen másként értelmezte vigyoraimat, mert elsápadt és így szólt: — Szóval így! — mondta. — Szóval, már ilyeneket mesélnek rólam! Pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta: — Köszönöm, kolléga, hogy tudtomra adta, nagyon köszönöm! — De kérem — mondtam —, én igazán semmit... — Így is értem — mondta. — Így is megértettem és köszönöm! Nem voltam tisztában azzal, hogy mit értett meg, mert nem is gyanítottam, hogy mire gondol. Sértődött arcáról csak azt láttam, hogy rosszat feltételez rólam, és hogy ennek következményei lesznek. Meg akartam kérni, hogy hallgasson meg és tisztázzuk a félreértést, de nem hagyta, hanem felállított és kákra sért. — Nagyon köszönöm, kedves kolléga — mondta —, mindazt, amit most tudtomra adott, de legfőképpen odaadó, példás munkáját az egész hivatal nevében. Már azt hittem, hogy újra gúnyolódik és elbocsátásomat hirdeti ki, s a félelemtől reszketni kezdett a gyomrom, hiszen ez igazán okot adott volna arra, hogy ott legyek az első áldozatok között, de az arca komoly volt, szinte túl komoly, és sehogy sem tudtam megállapítani, hogy színészkedik-e, vagy őszintén beszél. Mégis, hinnem kellett neki addig a pillanatig, míg valamilyen kis jel el nem árulja, hogy tréfál. Komolyan folytatta. —■ Elhatároztuk, hogy érdemeiért megjutalmazzuk — mondta. — És engedje meg, hogy én legyek az a szerencsés, aki ezt közölheti önnel. Zavartan néztem végig a kollégák arcán és úgy tűnt, hogy egy jó tréfa csattanóját várják. Előre mosolygó, apró feszültséget láttam rajtuk. A főnök folytatta. — Három nap fizetett szabadságot adunk magának — monda. — És kérjük, fogadja őszinte örömmel. Hatalmas nevetés robbant ki a többiekből és hiába tapsoltak mialatt a főnök jól megszorongatta a kezemet, szüntelenül úgy éreztem, hogy csúfot űznek belőlem. Azonban nem tudtam megfejteni a rejtélyt, mert a főnök kituszkolt az ajtón túlra, valószínűleg a hatás kedvéért, és még egyszer szívélyesen megrázta a kezemet, majd sarkon fordult. Utánaszaladtam ugyan, de nem állt meg. Visszamenni a terembe nem akartam, attól féltem, hogy kisül, mégiscsak játék volt a dicséret, a szabadságolás, és minden, féltem a kollégák kérdezősködésétől, meg őszintén szólva, untam is a munkát. Hirtelen megszűnt az az érzésem, hogy tréfa volt az új törvény kihirdetése, és hogy az első áldozatok közt vagyok. Valami ránehezedett a mellemre. Üldözött vadnak éreztem magam. Reszkető kézzel gomboltam be kabátomat, amelyet, akkor vettem csak észre, széttárva hagytam. Rápillantottam a fürdőszoba ajtajára és eszembe jutott baloldali szomszédom. Kirohantam a hivatalból. Hazafelé azon gondolkoztam, hogyan tölthetném el a rendelkezésre bocsátott szabadnapokat. Olyan váratlanul ért ez az ajándékszabadság, hogy kihasználásáról jóformán egyetlen ép ötlet se jutott eszembe. Lehetségesnek tartottam, hogy a főnök csakugyan úgy hitte, mosolygásom valami fontosat árul el neki. Talán valamilyen titka van, s annak kitudódását sejtette belőle, vagy más effélét, de ugyanakkor az sem tűnt lehetetlennek előttem, hogy vigyorgásom megsértette, és ily módon tetézte be kigúnyolásomat. Tulajdonképpen az volt a legristelyesebb számomra, vajon dicsérte-e a főnök a munkámat, vagy pedig gú