Új Symposion, 1966 (2. évfolyam, 12-21. szám)

1966 / 12. szám

ész-beavatkozás csak akadályozza a költői feltárulkozást, de ugyanakkor ennek a belső szuggesztivitásnak fényében, ismét Picon szerint, ott látom a mélyen munkálkodó tudatot, az akaratot, a felismerés hajlamát. Szimbólumért feláldozni az észt és az értelmet csak rövidlátóan lehet. Különös módon azonban Nagy László A fekete költő és a Csontváry című versekben eljut a feloldozás egy olyan fokára, mintha az első vers tragikum meglátásának hatására a másodikban érvényesülne az a „tisztánlátás” és láttatás, melyet T. S. Eliot így fejezett ki (az imént parafrazáltuk, most idézzük): „A világos -vizuális képekben sokkal több intenzitás van, ha valamiféle jelentésünk is van — nem fontos, hogy ismerjük, mert ha a kép tudatában vagyunk, az is tudatos bennünk, hogy jelen van a jelentés.” (Dante) Ennek a felismerésnek a hiánya jelenti a belefulladást, adja meg a tragikus „fekete -görcs” szorításának körvonalait; a képek rendezetlen sora, ha hiányzik belőle -a szuggesztív intenzitás csak képiszonyt szül, nem teremti meg bennünk azt a beleegyezést, amit az értelem,a jelentés tudatossága nyújt. Talán emberi gyarlóságunk eredményezi azt, hogy a képeket is csak úgy fogadjuk el, ha nemcsak a kép maga van előttünk, hanem mi is ott állunk, pőrén és nyíltan, ha bennünk fogan meg a kép, illetve, ha magunk termékenyítjük meg. De el kell fogadnunk ezt a gyarlóságot, mert mi mást is követelne tőlünk a Csontváry című vers következő két sora: Rikolthat a művész az égenként kobalt páváiból, törvény, hogy cédrussá váljon a millió gyökű magány. Talán az Én és a fájdalom című vers egy sora: „s értelme nincs nem is szabad” példázhatja azt, hogy megvan Nagy László költészetében ez a felfedezés, de itt nem a közvetlen élménnyé válást látjuk meg, illetve nem az intellektuális meglátás költői felismerést eredményező hatását, inkább valamiféle programot, és mégis, mert a programot pozitív irányúnak látjuk,a törekvést is elismerjük. Természetesen az ilyen explicit állítások csak úgy lehetnek érvényesek, ha mögöttük az egyéniség működik, a költő személyes gyakorlata. Nagy László költői kvalitásai között már rámutattunk arra, amelyik példázhatja ezt az állítást. S elsősorban a Csontváry-vers az. S mert szólnunk kell Nagy László költészében a hivatás, az elhivatottság érzéséről is: a millió magány camus-i fogantatása nyilvánvaló (gondoljunk ,a Nyár című esszékötetre), de ez nem zavarhat meg bennünket, hiszen, ahogy a magány a cédrusban indult felmentést megvető állapottá, úgy látja meg a költő, szinte borzadva-súlyos intenzitással a megváltót is: a köteményt. Süt a mindenség, szemembe úsznak csillagok, vérdíjak, tünemények. Hulk világokkal felcicomázva állok, a megváltóm: csak az ének. (Kék hegyek hidege) Az „adhatunk” erkölcsi méretű felismerése ez a meglátás: ahogy a kép immár nem puszta képszerűség (ettől, sajnos, nem lehet nem félteni Juhász Ferenc költőbarátját), hanem belső, immanens kifejezése a költői láttatásnak, szinte megnemesítése a befogadásnak. A mindenség és a hultt világ talán egyenesen Juhász költészetéből került Nagy Lászlóéba, de ha figyelmesen vizsgáljuk meg helyüket és jelentéseiket, s akkor mellékessé válik ez a hatás. A mindenség ott makrokozmosz, itt benső láng, tűz, itt szenvedélyesen személyi. A Tűz című vers mutathatja meg legvilágosabban állításunk értelmét. A mozdony halála csak fokozása József Attila alagútból feltörő páncélszerelvényének, de itt ismét csak személyesen Nagy László méreteiben látjuk meg. A mindenség-gyökerű tűz kivirágzása azonban nem a főnix-álmú feltámadás képe, hanem a tűz elfogadása, a tűznek személyes és éppen ezért egész világot ábrázoló kimutatása. A mindenség Nagy Lászlónál személyes, emberi méretű, nem fokozza ezt a látomást önmagán kívülre, világábrázolássá, legalábbis nem közvetlenül. „A hamuvá izzó csont” képe lehetne talán az alapja annak a megállapításnak, hogy a látomás közben a szem maga aligha lát... Mi nagyon megtanultunk szemmel látni, és ezért érezzük a látomást sokszor természetellenesnek. A veszély azonban csak akkor félemlít meg, ha szabadulni akarunk a szemmellátás árán való látomástól. Nagy László elfogadja a látomást, elfogadja a tüzet, a nagy tüzet, és nem szimbólumként csupán, ahogy azt a Vérugató tündér példáján mutathattuk ki, hanem tovább fejlesztve azt, belső, személyes mindenség élményének mélyfúrású érzéskútjává alakítva. Költészetének ezek a ritka eredményei jelentik a csúcsokat. A ..magamat dúlva” kutatás eredményeit Nagy László néhány nagyobb versében is kimutathatjuk. A Búcsúzik a lovacska, a Menyegző, A forró szél imádata, de leginkább talán a Zöld angyal -az eposszal és az epikával nem kacérkodó, de a halál állát cirógató nagyobb versek olyan hatást keltenek, mint a sok irányba rétegeződő kőtömb, melynek művészivé való átalakításához a vésőnek és a kéznek csak elenyésző beavatkozására van szükség. A versek nagy irama, szenvedélyes kép láncolata, a költői szófűzés kiforrott gyakorlata olyan intenzitást és izzást kölcsönöz ezeknek a verseknek, hogy a nagy tűz mögött nem is keressük első pillanatban a forrást,a parazsa-t, mert elhisszük a költőnek „jelen van a jelentés”. Sőt nem is próbálkozunk azzal, hogy valamire is visszavezessük a képek sorát, hogy a képszerűség élményét levezessük valami hétköznappal csúfolódó eredőre, ahogy azt Illés Lajos tette, egyébként értékes meglátásokat közlő tanulmányában Nagy Lászlóról, az Új írásban. A képet képnek vesszük, a látomást látomásnak, mert a költemény szenzációja annyira szuggesztív, hogy bele kell egyeznünk mindabba a törésbe, amit az ember szellemi lustaságában okoz a vers irama, szenvedélye, a közlés anyaga. Itt nem veszélyeztet a tragikus szóhiány, itt inkább a lendület túlfokozása vezethetne tévútra. Az említett versek figyelmesebb vizsgálása közben a mondat kérdése merül fel első pillanatra: nem a hosszú és a rövid mondat itt a kritérium, hanem a mondat belső felépítése, a szavaknak olyan fűzése és telítése, a szavak olyan lázas előkészítése az új fogalmak, a költemény fogalmi érvényesítésére, mely teljesen fölöslegessé teszi a puszta rövid vagy hosszú mondatok kérdését, és ha ily módon bentről figyeljük a mondatot, az állítmányok és az állítmányos összetételek dinamikusságot teremtő, szinte a jelzőket is mozgásba hozó sajátossága fokozódik csupán, oly mértékben, hogy már a vessző is, az elválasztás egyetlen jele, ezekben a versekben, fékez,akadályoz, fölösleges tehát. Ha így tennénk fel a kérdést: hol? mit? miért? -akkor is csak a szavakat látnánk és eltűnne a mondatigény (mint József Attila néhány expresszionista versében), de az az áldozás, érdekes módon a ritmusigényt fejleszti tovább. S itt merül fel a kérdés: a szó szóra következik, s ez azt jelenti, hogy a jelek jelre épülnek, a világ így alakul ki,a fogaknak fogalmat követnek, s ez a belső hajszolás -a vers -indulatos dinamikája, melyet aligha lehetne másként követni, mint az állítmányok és összetételeinek példáján, -kiharcol magának, elnyer egy olyan érintetlen területet,ahol az érzés már nem diktál iramot, hanem a szó maga, a szó lényege, a szavak fűzése. Nincs módunkban kimutatni Nagy László költői apparátusának, műhelyének minden vonatkozását, de figyeljük meg ennek a csak részben stilisztikai állításnak lényegbevágó, költeményt teremtő hatását. Az ódát és elégiát, bordalt és panegíriszt,groteszk hősi költeményt és lírai elmerengést, olyan intenzíven, ahogy egy öntvénybe kapcsoló költemények sajátosan mutatják a stilisztikai állítás, illetve a stilisztikai gyakorlat költészetbe való termékeny átcsapását: villanykoronás fejemet hirtelen eloltja a bánat s mert a romlásba nem avatkozik erős kezem a zöld és mindent bekerít, kerepelve kormot a tűzvész biblikus malmai nem jöttek el. (A zöld angyal) A szavak szinte „a robusztus / növényi szabadság” szédületével növekszenek, élnek; jelentésük azonban kicsorbul, mint kemény kőbe mért penge, elvesztik a fogalmi iker szélességét, de ugyanakkor kialakul egy másfajta, -a költészethez inkább mérhető belső fogalomigény, kialakul mint -a dinamikus -semmit képző biblikus malomkő, egy egzisztenciális méretű szenvedély, kihalt fényben is -a világosság, -a romlásba már nem avatkozható -kéz mozdulatlansága. Különös módon értelmezhetjük -a fejben kioltott villanyt és a mozdulatlan kezet; mi mást akarhat ez a halállal érintkező lebecsülése a mozdulatnak, ha nem -a zöld éjben mindent tovább dagasztó, élesztő valóságú biblikus maiamnak apokaliptikus (mert nem jött el!) tűzvészét? Valami főnix-szerűen csírázó reményt mutat, de „lábéllel felkoronázva komornái mind a halálnak” (Menyegző) és ezzel már olyan mértéket ölt a hivatás érzése, az ének dicsérete, hogy a költemény kvalitásához aligha fér kétség. A módszer és a költői magatartás találkozása: beteljesülés. Lassan szivárgott be versébe mindaz,amit kimutathattunk,ameddig költői méreteit felismerve Nagy László eljuthatott: költői kvalitásait a meglepetés értékeivel kell mérni. Nagy László megismerte azokat a méreteket, melyeket felmutathat versében (talán igazságtalanok lennénk, ha szűköseknek vélnénk ezeket a méreteket); a hiányok annyira meggyőzőek, hogy azok meglátását is a költő értékeinek köszönhetjük! Ha nem látnánk a hibákat,akkor verséről nem is szólhatnánk a kritika hanghordozásában. Én sokszor hajlamos vagyok arra, hogy megdöbbenjek a vers súlyától és akarva-titkon fékezzem bele magam a mélyebb értelmezés örömébe, még ha ellentétes előjelű úton indulok is. Egyszer meg kellene már írni a rossz versek dicséretét is.