Új Symposion, 1980 (16. évfolyam, 177-188. szám)
1980-03-01 / 179. szám
Vajda Gábor az újromantika furcsaságainak védelmében Bori Imre: Varázslók és mákvirágok. Fórum, Újvidék 1979) Bori Imre új könyve négy hosszú tanulmányt tartalmaz. Ezek „zömükben már megjelentek”. A munkák techikai jellegzetességükben és módszertani lényegükben egyaránt az egyetemi előadások bizonyos fajtájának jegyeit mutatják: az értékelés, a szélesebb összefüggések keresése másodrangú kérdéssé válik s az irodalomtörténeti jelenség inkább csak önmagában nyer bemutatást, hosszú és halmozott idézetekkel, az életműnek vagy a pálya valamely részletének, esetleg egyes műveknek meghatározott szempontból alapos, a korábban csupán érintetthez kényelmesen visszatérő interpretációjával. Ennek az eljárásnak önmagában nemigen lenne frissesége, ha Bori Imre munkássága nem rendelkezne egy fontos vonással - amit probléma-érzékenységnek nevezhetünk. A tanulmánykötet címe közvetlenül vonatkozik a dolgozatok témájára: a magyar irodalomtörténetnek az új társadalmi rendszer kutatói által kevésbé méltányolt s olykor félre is ismert korszakára: a fin de siece-re, a szecesszióra. (Bori természetesen nem indít terminológiai vitát s - nyilván nem függetlenül Mario Praz híres művének hatásától - az újromantika kifejezést még nagyobb előszeretettel használja). Azért lehet és kell a századforduló művészetével kapcsolatban ,,varázslók”-ról illetve „mákvirágok”-ról beszélni, mert a romantikával színezett realizmus hitelvesztésével párhuzamosan ebben az időszakban kezd rájönni az alkotók többsége az észlogika és a művészet közötti szakadék áthidalhatatlanságára s a meghódíthatatlannak, felfoghatatlannak tetsző, egyre zűrzavarosabbá, elüzletiesedettebbé váló helyett a szubjektum tisztább és hitelesebb anyagából épült álomvilág és fellegvár építésének szükségességére. Durván leegyszerűsítve a szembeállítást: a „varázslók" az idegélet új csodáinak felfedezői és teremtői; a „mákvirágok” viszont azok, akik az élet rohamosan változó feltételeihez alkalmazkodva, bármi áron is a felszínen tartják magukat. A két életformát egyébként csupán az életlendület és a művészi alkotóerő választja el egymástól. Művészekké egyre inkább csak azok lesznek, akik valami oknál fogva kiestek az élet versengéséből, esetleg nem is vehettek részt benne. (Thomas Mann szerint az írás bosszú az életen.) Az elmondottakat az világíthatja meg a konkrétumok felől, hogy 97 Bori Imre Jókai Mór kései regényeinek boncolgatásával kezdi vizsgálódását. (Megjegyzendő: a könyv szerkezete nem a tanulmányok keletkezésének időpontja szerint alakult ki, ezért kerülhetett a legkorábban itt, mégis legértékesebb, legátfogóbb munka a Csáth-esszé - harmadik helyre.) Kutatónk Jókai-dolgozatának bejelentett feladata: bebizonyítani, hogy tévednek, akik fitymálják a nagy magyar romantikus kései regényeit, mert e művészet igenis tükrözte kora társadalmi és emberi problematikáját -az irodalomtörténésznek viszont nem hiánylista készítése a feladata, hanem a ,,van”-ok kimutatása. Bori nem hallgatja el: Sőtér Istvánnak a harmincas években már volt az övéhez hasonló elképzelése - nyilván nem függelenül az őseit felkutatni igyekvő szürrealisztikus kísérletektől. A módszer meghirdetése és alkalmazása a pozitívizmusnak és a szellemtörténet szociológiai ágának sajátos szimbiózisára vall Bori Imre művészet-látásában. A ,,van”-lista nem elégítheti ki teljes mértékben az érdeklődőt, méghozzá azért nem, mert benyomása szerint: egy tudományos munka előmunkálataival áll szemben, mely kiváló részletmegfigyelések ellenére sem tisztáz bizonyos alapfogalmakat. Ezek között az első: Jókai kései alkotásainak újromantikus stílusjegyei egyfelől bármennyire is együtt rezdülnek a korabeli művészet nemzetközi jelenségeivel, másfelől bármilyen érzékenyen reagálnak is a magyar társadalom diszharmóniáira - önmagukban még nem képeznek értéket. Azt is el kellett volna mondani róluk: az alkotó egyéniségektől függően hogyan szervesednek műalkotás-individuumokká, s eképpen: mi az a többletük, ami a teremtő géniusz révén hozzánk, a mai emberek világába is átsugárzik. Értsünk szót: a századelő művészeti problematikáját nem csupán lehet, de kell is visszavezetni a kései Jókaira és Justh Zsigmondra (ebben vitathatatlanok Bori Imre érdemei) - csakhogy a motívumok korai jelentkezésébe nem szabad (bizonyítatlanul!) önértéket belelátni. Ne engedjünk a szakmai betegségnek: az irodalomtörténész és a mai ember örömei nem azonosak. A Jókai, Justh és Török Gyula művei alapján készített patológia-leltár kort és ízlést egyaránt kifejez, de hogy mi marad ebből csupán a divat szintjén s mi emelkedik a művészi hitel színvonalára - ezt nem tudjuk meg Bori Imre könyvéből, melyben az interpretáció hömpölygése elsöpri az itt-ott kicsírázó ítéletet. Az elmondottak egy pillanatra átsuhannak az irodalomtörténész tudatán: „ ... nehéz megállapítani, hol végződik a kort kifejező írói szándék, s hol van maga kifejezésének a kezdete, hol az a pont, ahol az írói személyiség is kortünethordozóvá válik a maga rejtett vagy rejtegetett meghibbanásaival." Bori Imre előtt Gyulai Pál, a nemzeti klasszicizmus elméletírója elveinek gyakorlati tagadása már továbblépést jelent, lévén, hogy számára a huszadik század művészi forradalmai felé vezető út kijelölése elsődleges fontosságú. Pedig akarata ellenére, közvetve, saját maga is a magyar nemzeti klasszicizmus hatása alatt van bizonyos mértékig, hiszen (nem úgy, mint Mario Praz) a nemzet által tisztelt író magánéletét, kérdéseit olyan „tisztelettel” kerüli meg, mint elődei. Az alkotó egyéniségének művével való összefüggése pedig nem eshet érdeklődési körén kívül, minthogy szemlélete értelmében a mű hiteles emberkép nélkül fejezi ki a társadalmiművészeti korszak lényegét. Az író azért nem degradálódik tükröző géppé, mert a valóság kettősségének tudatában élve és alkotva s a saját furcsaságaira és álmaira programszerűen hagyatkozva, a jelenségek felszínétől való távolodással s önnön mélységei felé fordulással a torzulásokat szülő kor leglényegét ragadja meg. Az álmok, a torzulás tudatos vagy öntudatlan vállalása, a beteges szexualitás stb. már önmagában értéket képvisel Bori felfogásában, mivel mindebben a klasszicizmus meghaladását érzékeli. Bori, sajnos, túlnyomórészt, csak az okozatokat láttatja, az okokat pedig a társadalmi deformációkra szűkíti: az egyéniség részben, a mű egésze pedig teljességgel elkerüli figyelmét. Íme, hogyan ír Bori arról az irodalmi korszakról, melyben Gyulai normái már nem érvényesek, de az új művészi igazságok még nem hitelesítődtek. ..Gyulai Pál megrovása, mely szerint Jókainál a »cselekményt« a főhősök »minden lelki fejlemény nélkül hajtják végre« valójában írónk regényművészete egyik alapsajátosságát homályosította el. Holott nyilvánvaló az összefüggés a magyar kapitalizmus sajátos formájáról alkotott írói elképzelés és az emberek sorsának »menete« között, de a látszat és a valóság között is." A Gyulai-féle esztétika ellen az új törekvések antropológiai hitelének bizonyítása jelenthetne hathatósabb fegyvert - e munka azonban már nagyobb anyaggyűjtést és több türelmet igényelne. Bori Imre tanulmányai tanulságos, vitára ösztönző olvasmányok, melyekben a történész az alkotói törekvéseket a művek megítélése mércéjeként vállalja. Justh Zsigmond írói arcképét néhol valóságos művészi ihletettséggel festi: „Azt ünnepli A puszta könyve lapjain, ami önmaga már nem lehet, miután az a bizonyos honvágy ráirányította figyelmét arra a vélt természetes életre, amely ott létezett kastélyának az ablaka alatt, a kőfalon túl. Úgy hitte, nem kell messzire mennie, ha édeni állapotok látványában akarja megfürdetni „látását": egyszerűen csak haza kell utaznia Szenttornyára, ha valahol külföldön tartózkodik, vagy csak kisétálnia a szenttornyai határba, ha otthon van. ”