Új Symposion, 1980 (16. évfolyam, 177-188. szám)

1980-03-01 / 179. szám

Vajda Gábor az újromantika furcsaságainak védelmében Bori Imre: Varázslók és mákvirágok. Fórum, Újvidék 1979) Bori Imre új könyve négy hosszú tanulmányt tartalmaz. Ezek „zömükben már megjelentek”. A munkák techikai jellegzetessé­­gükben és módszertani lényegükben egyaránt az egyetemi elő­adások bizonyos fajtájának jegyeit mutatják: az értékelés, a szé­lesebb összefüggések keresése másodrangú kérdéssé válik s az irodalomtörténeti jelenség inkább csak önmagában nyer bemuta­tást, hosszú és halmozott idézetekkel, az életműnek vagy a pálya valamely részletének, esetleg egyes műveknek meghatározott szempontból alapos, a korábban csupán érintetthez kényelme­sen visszatérő interpretációjával. Ennek az eljárásnak önmagá­ban nemigen lenne frissesége, ha Bori Imre munkássága nem rendelkezne egy fontos vonással - amit probléma-érzékenység­nek nevezhetünk. A tanulmánykötet címe közvetlenül vonatkozik a dolgozatok té­májára: a magyar irodalomtörténetnek az új társadalmi rendszer kutatói által kevésbé méltányolt s olykor félre is ismert korszaká­ra: a fin de siece-re, a szecesszióra. (Bori természetesen nem indít terminológiai vitát s - nyilván nem függetlenül Mario Praz híres művének hatásától - az újromantika kifejezést még na­gyobb előszeretettel használja). Azért lehet és kell a század­­forduló művészetével kapcsolatban ,,varázslók”-ról illetve „mák­­virágok”-ról beszélni, mert a romantikával színezett realizmus hitelvesztésével párhuzamosan ebben az időszakban kezd rá­jönni az alkotók többsége az észlogika és a művészet közötti szakadék áthidalhatatlanságára s a meghódíthatatlannak, felfog­­hatatlannak tetsző, egyre zűrzavarosabbá, elüzletiesedettebbé váló helyett a szubjektum tisztább és hitelesebb anyagából épült álomvilág és fellegvár építésének szükségességére. Durván le­egyszerűsítve a szembeállítást: a „varázslók" az idegélet új cso­dáinak felfedezői és teremtői; a „mákvirágok” viszont azok, akik az élet rohamosan változó feltételeihez alkalmazkodva, bármi áron is a felszínen tartják magukat. A két életformát egyéb­ként csupán az életlendület és a művészi alkotóerő választja el egymástól. Művészekké egyre inkább csak azok lesznek, akik valami oknál fogva kiestek az élet versengéséből, esetleg­ nem is vehettek részt benne. (Thomas Mann szerint az írás bosszú az életen.) Az elmondottakat az világíthatja meg a konkrétumok felől, hogy 97 Bori Imre Jókai Mór kései regényeinek boncolgatásával kezdi vizsgálódását. (Megjegyzendő: a könyv szerkezete nem a ta­nulmányok keletkezésének időpontja szerint alakult ki, ezért ke­rülhetett a legkorábban itt, mégis legértékesebb, legátfogóbb munka­­ a Csáth-esszé - harmadik helyre.) Kutatónk Jókai-dol­­gozatának bejelentett feladata: bebizonyítani, hogy tévednek, akik fitymálják a nagy magyar romantikus kései regényeit, mert e művészet igenis tükrözte kora társadalmi és emberi proble­matikáját -­az irodalomtörténésznek viszont nem hiány­lista ké­szítése a feladata, hanem a ,,van”-ok kimutatása. Bori nem hall­gatja el: Sőtér Istvánnak a harmincas években már volt az övé­hez hasonló elképzelése - nyilván nem függelenül az őseit fel­kutatni igyekvő szürrealisztikus kísérletektől. A módszer meghir­detése és alkalmazása a pozitívizmusnak és a szellemtörténet szociológiai ágának sajátos szimbiózisára vall Bori Imre művé­szet-látásában. A ,,van”-lista nem elégítheti ki teljes mértékben az érdeklődőt,­­ méghozzá azért nem, mert benyomása szerint: egy tudományos munka előmunkálataival áll szemben, mely ki­váló részletmegfigyelések ellenére sem tisztáz bizonyos alap­fogalmakat. Ezek között az első: Jókai kései alkotásainak új­romantikus stílusjegyei egyfelől bármennyire is együtt rezdülnek a korabeli művészet nemzetközi jelenségeivel, másfelől bármi­lyen érzékenyen reagálnak is a magyar társadalom diszharmó­niáira - önmagukban még nem képeznek értéket. Azt is el kellett volna mondani róluk: az alkotó egyéniségektől függően hogyan szervesednek műalkotás-individuumokká, s eképpen: mi az a többletük, ami a teremtő géniusz révén hozzánk, a mai emberek világába is átsugárzik. Értsünk szót: a századelő művészeti problematikáját nem csupán lehet, de kell is visszavezetni a kései Jókaira és Justh Zsigmondra (ebben vitathatatlanok Bori Imre érdemei) - csakhogy a motívumok korai jelentkezésébe nem szabad (bizonyítatlanul!) önértéket belelátni. Ne engedjünk a szakmai betegségnek: az irodalomtörténész és a mai ember örömei nem azonosak. A Jókai, Justh és Török Gyula művei alapján készített patológia-leltár kort és ízlést egyaránt kifejez, de hogy mi marad ebből csupán a divat szintjén s mi emel­kedik a művészi hitel színvonalára - ezt nem tudjuk meg Bori Imre könyvéből, melyben az interpretáció hömpölygése elsöpri az itt-ott kicsírázó ítéletet. Az elmondottak egy pillanatra átsuhannak az irodalomtörténész tudatán: „ ... nehéz megállapítani, hol végződik a kort kifejező írói szándék, s hol van maga kifejezésének a kezdete, hol az a pont, ahol az írói személyiség is kortünethordozóvá válik a maga rejtett vagy rejtegetett meghibbanásaival." Bori Imre előtt Gyulai Pál, a nemzeti klasszicizmus elméletírója elveinek gyakorlati tagadása már továbblépést jelent, lévén, hogy számára a husza­dik század művészi forradalmai felé vezető út kijelölése elsődle­ges fontosságú. Pedig akarata ellenére, közvetve, saját maga is a magyar nemzeti klasszicizmus hatása alatt van bizonyos mértékig, hiszen (nem úgy, mint Mario Praz) a nemzet által tisz­telt író magánéletét, kérdéseit olyan „tisztelettel” kerüli meg, mint elődei. Az alkotó egyéniségének művével való összefüggése pe­dig nem eshet érdeklődési körén kívül, minthogy szemlélete ér­telmében a mű hiteles emberkép nélkül fejezi ki a társadalmi­művészeti korszak lényegét. Az író azért nem degradálódik tükröző géppé, mert a valóság kettősségének tudatában élve és alkotva s a saját furcsaságaira és álmaira programszerűen ha­gyatkozva, a jelenségek felszínétől való távolodással s önnön mélységei felé fordulással a torzulásokat szülő kor leglényegét ragadja meg. Az álmok, a torzulás tudatos vagy öntudatlan válla­lása, a beteges szexualitás stb. már önmagában értéket képvi­sel Bori felfogásában, mivel mindebben a klasszicizmus meg­haladását érzékeli. Bori, sajnos, túlnyomórészt, csak az okozato­kat láttatja, az okokat pedig a társadalmi deformációkra szűkíti: az egyéniség részben, a mű egésze pedig teljességgel elkerüli figyelmét. Íme, hogyan ír Bori arról az irodalmi korszakról, mely­ben Gyulai normái már nem érvényesek, de az új művészi igaz­ságok még nem hitelesítődtek. ..Gyulai Pál megrovása, mely szerint Jókainál a »cselekményt« a főhősök »minden lelki fejle­mény nélkül hajtják végre« valójában írónk regényművészete egyik alapsajátosságát homályosította el. Holott nyilvánvaló az összefüggés a magyar kapitalizmus sajátos formájáról alkotott írói elképzelés és az emberek sorsának »menete« között, de a látszat és a valóság között is." A Gyulai-féle esztétika ellen az új törekvések antropológiai hitelének bizonyítása jelenthetne hathatósabb fegyvert - e munka azonban már nagyobb anyag­­gyűjtést és több türelmet igényelne. Bori Imre tanulmányai tanulságos, vitára ösztönző olvasmányok, melyekben a történész az alkotói törekvéseket a művek megíté­lése mércéjeként vállalja. Justh Zsigmond írói arcképét néhol valóságos művészi ihletettséggel festi: „Azt ünnepli A puszta könyve lapjain, ami önmaga már nem lehet, miután az a bizo­nyos honvágy ráirányította figyelmét arra a vélt természetes élet­re, amely ott létezett kastélyának az ablaka alatt, a kőfalon túl. Úgy hitte, nem kell messzire mennie, ha édeni állapotok látvá­nyában akarja megfürdetni „látását": egyszerűen csak haza kell utaznia Szenttornyára, ha valahol külföldön tartózkodik, vagy csak kisétálnia a szenttornyai határba, ha otthon van. ”

Next