Új Symposion, 1990 (26. évfolyam, 289-300. szám)

1990-01-01 / 289-290. szám

tési mód, az értékelés mindenképpen. Ró­nay az eszményített realizmussal szemben - Gyulai Pálra hivatkozva - jobbára elma­rasztalja a naturalizmus esztétikáját, fogya­tékosságairól beszél, a naturalizmus indu­­latfűtötte szubjektív szemléletéről ejt szót, a lélektanilag valószínűt és a művészileg hite­leset kéri számon. Könyvedben viszont a naturalizmus a magyar irodalom egyik mo­dern irányaként jelenik meg, mely „jótékony záporként“ permetezte meg az elméket, s „felszabadító hatással“ volt irodalmunkra. (Az egyetem után egy alkalommal még fog­lalkoztam a magyar naturalista irodalom­mal, akkor, amikor egyik évfolyamtársam­nak, akit 51 -ben kizártak az egyetemről, né­hány év múlva módja volt egyetemi tanul­mányait befejezni, a diplomához szükséges szakdolgozatot - ma már talán bevallhatom - Justh Zsigmondról én írtam meg helyette rokonszenvből.) Nem feladatom eldönteni a vitát, mond­hatnám nézőpont kérdése: egy eszményí­tett realizmus-fölfogás, illetve az avantgárd irodalom felől vizsgáljuk-e a jelenséget? A regényíróként a realizmus esztétikáját kö­vető Rónay éppúgy nem bújhatott ki bőré­ből, ha irodalomtörténészként nyilatkozott meg, mint ahogy a huszadik századi avant­gárd művészeti törekvések mellett voksoló kritikus sem tagadhatja meg alapállását, ha a múlt irodalmi termését mérlegeli. Persze nemcsak Rónay nézett gyanakodva a na­turalizmusra, s bírálta annak dokumentum­szerűségét, a különös, a kirívó hajszolását, túlzásait. A pályája kezdetét a mágikus rea­lizmus irányában meghaladó, a mitikus és bibliai témákat földolgozó Kodályi János is úgy tekint vissza huszonkét-huszonhárom 72 éves korában írt elbeszéléseire, hogy azok­nak „némelyek által kárhoztatva említett“ naturalizmusát önnön maga részéről is elis­meri, s tudja, hogy „ma másként ír“. Nem feladatom, hogy a naturalizmusku­tatás újabb eredményeivel szembesítsem könyvedet. E tekintetben a Gondolat Kiadó izmusok sorozatában megjelent, s azonos alapelvek szerint szerkesztett naturalizmus­kötetre hivatkozhatnék, amelyet Czine Mi­hály állított össze nagy segédlettel. Amit itt Czine a bevezető tanulmányban az irányzat európai megjelenéséről elmond, s amit a szemelvényekben annak dokumentumai­ként fölsorakoztat, azt Te joggal tudottnak és ismertnek tekinted. Nem bajlódsz fogal­mak meghatározásával, definíciókkal, a kül­földi párhuzamokkal és előzményekkel, a művészeti analógiákkal. Könyved ott kez­dődik, ahol Czine munkája abbamarad, előbb az irányzat magyar recepcióját teszed mér­legre, majd két monográfikus fejezetben rajzolsz képet Bródy Sándor és Justh Zsig­­mond munkásságáról. E köré a két „kismo­nográfia“ köré helyezed el az irányzat „aprószentjeit“, amikor Petelei István, Gozsdu Elek, Tömörkény István, Thury Zoltán, Kabos Ede, Kóbor Tamás arcképét, valamint Jókai naturalizmusát fölvillantod. Az sem feladatom, hogy eldöntsem: a na­turalizmusban csupán egyetlen korhoz, tár­sadalmi formációhoz kötött művészeti irányt lássunk-e, avagy­­ a parttalan realizmus analógiájára — olyan „örök“ művészeti kife­jezésformát, amelynek jegyei az ókori iro­dalmakban éppúgy tettenér­hetők, mint a legmaibb művészeti törekvésekben, vagyis mindig olyankor, amikor a két „kompo­nens“, a test és a lélek, a természet és a szellem harcában az óhajtott egyensúly az előbbi javára és az utóbbi kárára megbom­lik. Hajlok rá, hogy a naturalizmusnak lehet­séges egy ilyen, az adott történelmi kortól független értelmezése is. Ami könyvedben meglepett: ezúttal meny­nyire visszafogod polémikus kedvedet, vitat­kozó hajlamodat. Legtöbb munkádban sis­tereg a vitatkozó indulat, az érvelő, bizo­nyító vagy cáfoló hevület, védsz vagy tá­madsz valamit, új adatokat társz föl, eddig észre nem vett összefüggésekre mutatsz rá. Most nem perlekedsz Rónay naturaliz­mus-fölfogásával, Bródy illetve Justh érté­kelésével (mindössze kétszer említed - je­lentéktelen helyen - a nevét), s nem ingerel föl, ha Czine Mihály a naturalizmussal kap­csolatban például egyetlen „és“ kötőszóval fűzi össze 1967-ben szinte humoros módon Gergely Sándor és Kodolány János nevét, akik pedig ugyancsak nem kedvelték egy­mást. Mintha könyvedben a kritikust, az új eredmények és értékek fölfedezőjét a bölcs irodalomtörténész, a debattert a professzor, a friss szemű megfigyelőt a kimért egyetemi tanár váltotta volna föl. Persze véleményednél, könyved mondan­dójánál is jobban érdekelt módszered, az irodalomtörténész metódusa. Könyved azt mutatja, hogy a tárggyal kapcsolatban min­dent tudsz, az elemzett szövegeket és az eddig megjelent teljes szakirodalmat jól is­mered. Tudod, Péterfy mit mondott Zoláról, és Németh G. Béla mit mondott Péterfyről, s mindezek után könyvedben megismerjük Bors Imre véleményét mind Péterfyről, mind Németh G. Béláról. Ez a vélemény - ismét­lem - a legtöbb esetben egyetértő, nem po­lémikus, illetve forrásaidból jobbára azokat a passzusokat idézed, amelyekkel nem kell vitatkoznod. Könyved példás irodalomtörténeti munka. Módszeredet a tények, az adatok, az idéze­tek bősége és - majdnem azt mondtam: po­zitivista hitű - tisztelete jellemzi. Ez jó és eredményes abban az értelemben, hogy e módszer megóv a légből kapott, mondva­csinált elméletektől, a gőzös és tetszetős belemagyarázásoktól, másfelől azonban kevésnek látszik, ha a minősítés, az esztéti­kai megközelítés igényét is szeretné kielégí­teni az olvasó. Tudom, irodalomtörténetet írsz. Azt is tudom, hogy jobbára örök fele­désre ítélt szerzőkről és művekről kell be­szélned. Ha Móriczot és Kodolányit nem ol­vassák, hogyan lehetne kedvet ébreszteni bölcsészhallgatókon kívül az olvasók széle­sebb rétegeiben - mondjuk - Petelei István vagy Kabos Ede művei iránt? Nem is arra gondolok, hogy egy ilyen könyv olvasókat toborozzon. (Bár ez sem volna alantas szempont és eredmény.) De nem lehet vé­letlen, hogy könyved ott válik „izgalmassá“, ahol a példás irodalomtörténeti megközelí­tést az esztétikai elemzés, a műfaj, a szer­kezet, a jellemzés vizsgálata váltja föl, ahol az író portréja, egyénisége és személyisége is beszűrődik, és átszínezi a könyv lapjait. S most nagyot sóhajtok. Most jutottam el oda, hogy legszorongatóbb gondolatomat kimondjam. Hitem szerint az irodalommal való foglalkozás, az irodalomtudomány, az irodalomelmélet, az irodalomtörténeti ku­tatás, a kritika is része az irodalomnak. Nem szépirodalom, de irodalom. Vagyis az iroda­lomról beszélni is úgy kellene, hogy az vala­miképpen irodalom legyen. Persze nem szépelegve, nem felcicomázva, nem Be­öthy Zsolt „ősidők homályát“ és a „volga­­melléki puszták lovas emberét“ emlegető irodalomtörténetének a modorában, hanem úgy, ahogy Gyulai Páltól Horváth Jánosig, Gyergyai Alberttól Sőtér Istvánig és Rónay Györgyig a magyar irodalomról írtak és be­széltek. Hiszem, hogy az anyag igényesebb nyelvi megformálása, az erőltetett fogalmak („az irodalom eltársadalmiasodása“ féle ki­fejezések) hiánya, a sok fölösleges „is“ el­hagyása, a „de ugyanakkor“, „elveit képe­zik“ és „vonzónak látszik tartani“ féle for­dulatok mellőzése jótékonyan hatna a szö­vegre, és segítené a kifejezett gondolat elju­tását az olvasó tudatáig. Nem ok nélkül emeltem ki az imént a könyv legkitűnőbb részeiként az esztétikai elemzést és írói portrét adó fejezeteket. Itt a tárgyalt anyag nehézkességét nem érzem, itt a szöveget nem húzza le a hivatkozások és idézetek kolonca, itt az irodalomtörténész szavát át­­forrósítja a műelemző és műélvező érzése és indulata. Kutató műhelyed - ha vannak is segítőid és társaid a munkában - tudom, egyszemé­lyes laboratórium, tevékenységed magány­ra kárhoztatott munka. Az írás, a kutatás mellett tanítanod, szervezned, szerkeszte­ned is kell. Munkád hiányzó intézményeket pótol. S kutatásaid nagy értékét számos te­rületen (legfőképpen az avantgárd és a he­lyi irodalmi hagyományok föltárása tekinte­tében) az adja meg, hogy akkor és olyan időben szólaltál meg helyesen és láttál jól, amikor a magyarországi irodalomtudomány még „vaskorát“ élte, amikor azt a zsdano­­vai és a Révai József képviselte „esztétika“ és annak továbbélése még erősen béklyóz­ta. Ebben az időben tudósi megnyilatkozá­said jelentős mértékben ösztönzően hatot­tak a magyarországi szellemi életre. Ezt az érdemet semmivel sem kisebbíti, ha tudod, ha tudjuk: minden Jónás után „jó más“, „születni fognak újabb Ninivék és jönnek új Jónások“. Minden irodalomtörté­neti fölfedezést és értékelést újabb fölfede­zések és átértékelések követik. Magad is megtapasztalhattad: nemcsak a kritikus té­vedhet valamely aktuális irodalmi (pláne iro­dalompolitikai) kérdésben, s válhat eszkö­zévé, netán áldozatává rajta kívül álló érde­keknek, tévedhet az irodalomtörténész, a kihalt anyaggal dolgozó kutató is. Az iroda­lomtörténetírás nem más, mint az állandó átértékelések és újraértelmezések históriá­ja. Az irodalomtörténetíró sorsa nem más, mint az állandó korrekciók, helyesbítések és cáfolatok tudomásulvétele. Ahogy a tudo­mányban bizonyos idő elteltével minden té­mát újra elő lehet venni, meg lehet (meg kell!) írni, a magyar naturalizmus történetét is negyven-ötven év múlva újra meg fogják írni. Huszadrangú regények és novellák fölé hajolnak majd akkor ismét tudós és kutató fejek, munkádra viszont egy idő után majd csak úgy fognak hivatkozni, hogy Te emle­geted most például Haraszti Gyulának A naturalista regényről írott könyvét. Ez a kemény és kegyetlen igazság egy­szerre intsen legfényesebb eredményeid idején is kellő szerénységre és alázatra, s egyszerre adja meg a látszólagos kudarcok idején is munkád fölemelő tudatát, heroikus pátoszát, katartikus és maradandó szépsé­gét. Új könyved megjelenése valamint szüle­tési évfordulód alkalmával baráti szívvel szorítom meg a kezedet.

Next