Új Symposion, 1990 (26. évfolyam, 289-300. szám)
1990-01-01 / 289-290. szám
tési mód, az értékelés mindenképpen. Rónay az eszményített realizmussal szemben - Gyulai Pálra hivatkozva - jobbára elmarasztalja a naturalizmus esztétikáját, fogyatékosságairól beszél, a naturalizmus indulatfűtötte szubjektív szemléletéről ejt szót, a lélektanilag valószínűt és a művészileg hiteleset kéri számon. Könyvedben viszont a naturalizmus a magyar irodalom egyik modern irányaként jelenik meg, mely „jótékony záporként“ permetezte meg az elméket, s „felszabadító hatással“ volt irodalmunkra. (Az egyetem után egy alkalommal még foglalkoztam a magyar naturalista irodalommal, akkor, amikor egyik évfolyamtársamnak, akit 51 -ben kizártak az egyetemről, néhány év múlva módja volt egyetemi tanulmányait befejezni, a diplomához szükséges szakdolgozatot - ma már talán bevallhatom - Justh Zsigmondról én írtam meg helyette rokonszenvből.) Nem feladatom eldönteni a vitát, mondhatnám nézőpont kérdése: egy eszményített realizmus-fölfogás, illetve az avantgárd irodalom felől vizsgáljuk-e a jelenséget? A regényíróként a realizmus esztétikáját követő Rónay éppúgy nem bújhatott ki bőréből, ha irodalomtörténészként nyilatkozott meg, mint ahogy a huszadik századi avantgárd művészeti törekvések mellett voksoló kritikus sem tagadhatja meg alapállását, ha a múlt irodalmi termését mérlegeli. Persze nemcsak Rónay nézett gyanakodva a naturalizmusra, s bírálta annak dokumentumszerűségét, a különös, a kirívó hajszolását, túlzásait. A pályája kezdetét a mágikus realizmus irányában meghaladó, a mitikus és bibliai témákat földolgozó Kodályi János is úgy tekint vissza huszonkét-huszonhárom 72 éves korában írt elbeszéléseire, hogy azoknak „némelyek által kárhoztatva említett“ naturalizmusát önnön maga részéről is elismeri, s tudja, hogy „ma másként ír“. Nem feladatom, hogy a naturalizmuskutatás újabb eredményeivel szembesítsem könyvedet. E tekintetben a Gondolat Kiadó izmusok sorozatában megjelent, s azonos alapelvek szerint szerkesztett naturalizmuskötetre hivatkozhatnék, amelyet Czine Mihály állított össze nagy segédlettel. Amit itt Czine a bevezető tanulmányban az irányzat európai megjelenéséről elmond, s amit a szemelvényekben annak dokumentumaiként fölsorakoztat, azt Te joggal tudottnak és ismertnek tekinted. Nem bajlódsz fogalmak meghatározásával, definíciókkal, a külföldi párhuzamokkal és előzményekkel, a művészeti analógiákkal. Könyved ott kezdődik, ahol Czine munkája abbamarad, előbb az irányzat magyar recepcióját teszed mérlegre, majd két monográfikus fejezetben rajzolsz képet Bródy Sándor és Justh Zsigmond munkásságáról. E köré a két „kismonográfia“ köré helyezed el az irányzat „aprószentjeit“, amikor Petelei István, Gozsdu Elek, Tömörkény István, Thury Zoltán, Kabos Ede, Kóbor Tamás arcképét, valamint Jókai naturalizmusát fölvillantod. Az sem feladatom, hogy eldöntsem: a naturalizmusban csupán egyetlen korhoz, társadalmi formációhoz kötött művészeti irányt lássunk-e, avagy a parttalan realizmus analógiájára — olyan „örök“ művészeti kifejezésformát, amelynek jegyei az ókori irodalmakban éppúgy tettenérhetők, mint a legmaibb művészeti törekvésekben, vagyis mindig olyankor, amikor a két „komponens“, a test és a lélek, a természet és a szellem harcában az óhajtott egyensúly az előbbi javára és az utóbbi kárára megbomlik. Hajlok rá, hogy a naturalizmusnak lehetséges egy ilyen, az adott történelmi kortól független értelmezése is. Ami könyvedben meglepett: ezúttal menynyire visszafogod polémikus kedvedet, vitatkozó hajlamodat. Legtöbb munkádban sistereg a vitatkozó indulat, az érvelő, bizonyító vagy cáfoló hevület, védsz vagy támadsz valamit, új adatokat társz föl, eddig észre nem vett összefüggésekre mutatsz rá. Most nem perlekedsz Rónay naturalizmus-fölfogásával, Bródy illetve Justh értékelésével (mindössze kétszer említed - jelentéktelen helyen - a nevét), s nem ingerel föl, ha Czine Mihály a naturalizmussal kapcsolatban például egyetlen „és“ kötőszóval fűzi össze 1967-ben szinte humoros módon Gergely Sándor és Kodolány János nevét, akik pedig ugyancsak nem kedvelték egymást. Mintha könyvedben a kritikust, az új eredmények és értékek fölfedezőjét a bölcs irodalomtörténész, a debattert a professzor, a friss szemű megfigyelőt a kimért egyetemi tanár váltotta volna föl. Persze véleményednél, könyved mondandójánál is jobban érdekelt módszered, az irodalomtörténész metódusa. Könyved azt mutatja, hogy a tárggyal kapcsolatban mindent tudsz, az elemzett szövegeket és az eddig megjelent teljes szakirodalmat jól ismered. Tudod, Péterfy mit mondott Zoláról, és Németh G. Béla mit mondott Péterfyről, s mindezek után könyvedben megismerjük Bors Imre véleményét mind Péterfyről, mind Németh G. Béláról. Ez a vélemény - ismétlem - a legtöbb esetben egyetértő, nem polémikus, illetve forrásaidból jobbára azokat a passzusokat idézed, amelyekkel nem kell vitatkoznod. Könyved példás irodalomtörténeti munka. Módszeredet a tények, az adatok, az idézetek bősége és - majdnem azt mondtam: pozitivista hitű - tisztelete jellemzi. Ez jó és eredményes abban az értelemben, hogy e módszer megóv a légből kapott, mondvacsinált elméletektől, a gőzös és tetszetős belemagyarázásoktól, másfelől azonban kevésnek látszik, ha a minősítés, az esztétikai megközelítés igényét is szeretné kielégíteni az olvasó. Tudom, irodalomtörténetet írsz. Azt is tudom, hogy jobbára örök feledésre ítélt szerzőkről és művekről kell beszélned. Ha Móriczot és Kodolányit nem olvassák, hogyan lehetne kedvet ébreszteni bölcsészhallgatókon kívül az olvasók szélesebb rétegeiben - mondjuk - Petelei István vagy Kabos Ede művei iránt? Nem is arra gondolok, hogy egy ilyen könyv olvasókat toborozzon. (Bár ez sem volna alantas szempont és eredmény.) De nem lehet véletlen, hogy könyved ott válik „izgalmassá“, ahol a példás irodalomtörténeti megközelítést az esztétikai elemzés, a műfaj, a szerkezet, a jellemzés vizsgálata váltja föl, ahol az író portréja, egyénisége és személyisége is beszűrődik, és átszínezi a könyv lapjait. S most nagyot sóhajtok. Most jutottam el oda, hogy legszorongatóbb gondolatomat kimondjam. Hitem szerint az irodalommal való foglalkozás, az irodalomtudomány, az irodalomelmélet, az irodalomtörténeti kutatás, a kritika is része az irodalomnak. Nem szépirodalom, de irodalom. Vagyis az irodalomról beszélni is úgy kellene, hogy az valamiképpen irodalom legyen. Persze nem szépelegve, nem felcicomázva, nem Beöthy Zsolt „ősidők homályát“ és a „volgamelléki puszták lovas emberét“ emlegető irodalomtörténetének a modorában, hanem úgy, ahogy Gyulai Páltól Horváth Jánosig, Gyergyai Alberttól Sőtér Istvánig és Rónay Györgyig a magyar irodalomról írtak és beszéltek. Hiszem, hogy az anyag igényesebb nyelvi megformálása, az erőltetett fogalmak („az irodalom eltársadalmiasodása“ féle kifejezések) hiánya, a sok fölösleges „is“ elhagyása, a „de ugyanakkor“, „elveit képezik“ és „vonzónak látszik tartani“ féle fordulatok mellőzése jótékonyan hatna a szövegre, és segítené a kifejezett gondolat eljutását az olvasó tudatáig. Nem ok nélkül emeltem ki az imént a könyv legkitűnőbb részeiként az esztétikai elemzést és írói portrét adó fejezeteket. Itt a tárgyalt anyag nehézkességét nem érzem, itt a szöveget nem húzza le a hivatkozások és idézetek kolonca, itt az irodalomtörténész szavát átforrósítja a műelemző és műélvező érzése és indulata. Kutató műhelyed - ha vannak is segítőid és társaid a munkában - tudom, egyszemélyes laboratórium, tevékenységed magányra kárhoztatott munka. Az írás, a kutatás mellett tanítanod, szervezned, szerkesztened is kell. Munkád hiányzó intézményeket pótol. S kutatásaid nagy értékét számos területen (legfőképpen az avantgárd és a helyi irodalmi hagyományok föltárása tekintetében) az adja meg, hogy akkor és olyan időben szólaltál meg helyesen és láttál jól, amikor a magyarországi irodalomtudomány még „vaskorát“ élte, amikor azt a zsdanovai és a Révai József képviselte „esztétika“ és annak továbbélése még erősen béklyózta. Ebben az időben tudósi megnyilatkozásaid jelentős mértékben ösztönzően hatottak a magyarországi szellemi életre. Ezt az érdemet semmivel sem kisebbíti, ha tudod, ha tudjuk: minden Jónás után „jó más“, „születni fognak újabb Ninivék és jönnek új Jónások“. Minden irodalomtörténeti fölfedezést és értékelést újabb fölfedezések és átértékelések követik. Magad is megtapasztalhattad: nemcsak a kritikus tévedhet valamely aktuális irodalmi (pláne irodalompolitikai) kérdésben, s válhat eszközévé, netán áldozatává rajta kívül álló érdekeknek, tévedhet az irodalomtörténész, a kihalt anyaggal dolgozó kutató is. Az irodalomtörténetírás nem más, mint az állandó átértékelések és újraértelmezések históriája. Az irodalomtörténetíró sorsa nem más, mint az állandó korrekciók, helyesbítések és cáfolatok tudomásulvétele. Ahogy a tudományban bizonyos idő elteltével minden témát újra elő lehet venni, meg lehet (meg kell!) írni, a magyar naturalizmus történetét is negyven-ötven év múlva újra meg fogják írni. Huszadrangú regények és novellák fölé hajolnak majd akkor ismét tudós és kutató fejek, munkádra viszont egy idő után majd csak úgy fognak hivatkozni, hogy Te emlegeted most például Haraszti Gyulának A naturalista regényről írott könyvét. Ez a kemény és kegyetlen igazság egyszerre intsen legfényesebb eredményeid idején is kellő szerénységre és alázatra, s egyszerre adja meg a látszólagos kudarcok idején is munkád fölemelő tudatát, heroikus pátoszát, katartikus és maradandó szépségét. Új könyved megjelenése valamint születési évfordulód alkalmával baráti szívvel szorítom meg a kezedet.