Új Symposion, 1992 (28. évfolyam, 313-322. szám)

1992-05-01 / 317. szám

u­mm FÜGGELÉK a Csorba Bélával készült interjúhoz I. Bosnyák István: Ahh, az az irodalmi „valóság”! (részlet) "A harmadik anekdota az elsőhöz kötődik. A nevezetes író- és újságírólátogatás után, az illető szakszer­vezeti alapszervezet egyik tagja­­ rokonszenves kis Lopuhina, határozott bácskai kolorittal - egy gyenge pillanatában kifecsegi a szakszervezet elnökének: ő ugyan még nem tagja az írószövetségnek - bár néhány szemiotikas szövegelemzésére már fölfigyelt a kritika -, azonban ennek ellenére is gyakori vendég a szövetség egyik speciális szakosztályán, ahol ő a szóban forgó művelődési intézmény valóságirodalmi tevékenységének ideológiai problémáiról referál. Rendszeresen és módszeresen. Tehát maga is egyféle - szóbeli, folklór-szintű - művelője ama sajátságos valóságirodalmi prózaműfajnak. S végül az utolsó anekdota. Egy másik művelődési intézményünkben - melynek szintén meglehetősen sok köze van a valóságirodalomhoz - köztársaság napi, május elsejei vagy éppen nőnapi ünnepség túl, a szokásos iszogatással egybekötve, melynek végén a munkástanács újdonsült elnökét és újdonsült elnökhelyettesét - mindketten valóságirodalmi lírikusok - meglehetősen illuminált állapotban személygépkocsiba ülteti két markos kollegina - a valóságirodalmi szövegek interdiszciplináris vizsgálatának két szépreményű művelője -, s irány a Duna-part! Afféle ünnepi piknik, további iszogatással és kezdetben spontán ideológiai csevegés­sel. Majd pedig: kollegiális véleménykutatással. Hogy mit is gondol az újdonsült elnök elvtárs és az újdonsült helyettes elvtárs, azaz kolléga, a kommunizmus távlatairól amúgy általában. S konkrétan az ún. reális szo­cializmusról. S persze, az az el nem kötelezettség is valahogy... No és aztán az önigazgatási modell gyakorla­ta... szóval, ha jól meggondoljuk, ugye, elnök elvtárs, úgy, helyettes elvtárs, azaz kolléga... Előbbi kolléga tudatában ekkorra már minden egybemosódott - nem a keresztkérdések, hanem a túlméretezett ünnepi italadag miatt-, mint ahogy ún. lelki és valóságos szemei előtt is egybemosódott a háttérben a fasizmus áldozatainak emlékműve és a péterváradi vártorony. Régi barátjának és újdonsült helyettesének egyetlen szemvillanására azonban valahol mélyen, a tudatküszöb alatt egyszeriben kigyulladt a kényszer-józanság lámpása: valóságirodalom, kispróza... S az ünnepi piknik hirtelen véget ért. Hogy mindebből mi az ankétünk problematikájára is vonatkoztatható tanulság? - A kedves vagy kegyetlen olvasó nyilván maga is megfejtette már. Az, amit mottóul tettünk írásunk élére: nem mindig a valóság, az irodalmi valóság sem, ami annak látszik, következésképp a „valóság” és a „valóságirodalom” is csakugyan problematikus, nagyon is sokféleképp értelmezhető. II. Szerénytelen nézetünk szerint sokféleképp értelmezhető és sokféleképp problematikus valóságirodal­munk egyik sokféleképpen értelmezhető valóságos problémája a mai Új Symposion. Pontosabban és egészen egyértelműen: az aktív és passzív bojkott, amely jelenleg övezi. Némely veterán symposionista részéről éppúgy, mint némely középnemzedéki vagy a folyóirat küszöbét még alig átlépett potenciális symposionista részéről. Ha sokféleképp értelmezhető - s általunk, mea culpa, nyilván rosszul értelmezett - valóságirodalmi prob­lémának legalább egyetlen parányi elemét is helyesen látjuk, akkor alighanem arról van szó - arról is szó van -, hogy e bojkott résztvevői korosztály-különbség nélkül a mai Új Symposiont nem egy valóságirodalmi következménynek, hanem valóságfölötti Ősoknak, Ősproblémának, afféle Meta-bűnnek tartják... Amely a közelmúltban amolyan deus ex machina-ként lépett színre lap- és könyvkiadó vállalatunk más kiadványainak mezején, tőlük, úgymond, abszolút függetlenül, s most itt éktelenkedik valóságirodalmunk virágos rétjén a maga tüskés, bogáncsos problematikusságá­­val... E más kiadványokban közölni a tegnapelőtti, a tegnapi és holnapi - egyelőre még csak potenciális - symposionistának? Hogyne, mindenképp. E más kiadványok iro­dalom­politikájának instrumentuma lenni úgyszintén? Természetesen. Részt venni e más szerkesztőségnek akcióiban? Magától értetődik. Novellapályázat, nívódíj, ilyen díj, olyan díj, amilyen zsűri, amolyan zsűri? Hát persze, miért ne? Kispróza- és nagypróza-kötet, gyermekvers- és felnőttvers-gyűjtemény, eredeti és fordításirodalom, mindenféle irodalom mindenütt másutt, ugyanabban a kiadóházban­­ csak az Önmagától Megfertőzött, csak az Eredendően Bűnbeesett orgánumban nem! Nem bizony! Nem és nem! Inkább sor­vadjon el szép lassan. Fulladjon bele a légüres térbe. Vagy minősüljön át képzőművészeti orgánummá. S akkor majd nekünk, ha netalán így lenne, akkor majd nekünk, a Morális Bojkott Bajnokainak lesz okunk radikálisan rámutatni a tettesre: az Irodalmi Hatalom, igen, igen, igen, az sorvasztotta el, az minősítette át, az folytatta meg a fiatalok egykori egyetlen irodalmi-kritikai folyóiratát! A mi kezünk viszont tiszta. Mi morális tárgyilagossággal csupán néztük a sorvadást. Mi mást lehetett tenni. Ahh, az az Irodalmi Hatalom... Minderről, perszen, nem alulírott interjúalany illetékes töprengeni, s főként nem ilyen szarkasztikus és harangkongató modorban. Ott van az Alapító, a Kiadói Tanács, a Szerkesztőség, a hetilapok Tmász-a és megannyi más kompetens fórum. S ott van saját küldöttbázisa is. Mindezt jól tudjuk, s éppen ezért ezzel a példával is csupán illusztrálni akartuk: csakugyan nem mindig az a valóság, ami annak látszik­­ a valóságirodalom valóságos, aktív és passzív irodalompolitikájában sem." (Dolgozók, 1985. március 21.)

Next