Uj Szó, 1947. május (3. évfolyam, 98-121. szám)
1947-05-01 / 98. szám
8 A nagy orosz író regénye a cári kormányzat igája alatt nyögő orosz munkásság harcát, örökíti meg. A regény főhőse, az »Anya«, az orosz proletáranya, részt vesz a gorkiji (nizsnijnovgorodi) proletárság május elsejei tüntetésén. ... Az ucca végén szürke fal, egyforma arcok fala zárta el a teret. És a vállak fölött hegyesen csillogtak a szuronyok. A néma, mozdulatlan faltól hideg áramlás indult a munkásság felé, behatolt az anya mellébe, fülébe is. Odaigyekezett, ahol ismerős arcok mutatkoztak a zászló körül. Idegen arcok is voltak köztük, de nagyrészük régi barát. Egy magas, beretváltképű, bandzsa alak feléje fordult és jól megnézte. — Ki vagy? Mit akarsz? — Pável Vlaszov anyja vagyok — felelte és a térde remegett. * — Aha! — Elvtársak! — kiáltotta most Pavel. — Mindig csak előre, egész életünkben! Nekünk ■»már nics más utunk! Néma csend lett. A zászló felemelkedett, meghajolt, lobogott az emberek feje fölött és továbbmozdult a katonák szürke fala felé. Az anya testén remegés szaladt végig, szemét lehunyta és felnyögött, Pável, Andrej, Szamojlov és Mázin kiváltak a tömegből és alevegőt betöltötte Fogya Mázin csengő hangja: Velünk bőven ontottuk A századok során... Halk sóhajoktól kísért kar vette át a dalt. A menet továbbhaladt, a lábak ütemesen verték a földet. És az ének újra felhangzott, határozottan döntő erővel. És áldozatunk lángja égett A szabadság oltárán . •. — Aha — kiáltotta valaki kárörvendve. — Halotti éneküket mondják a kutyafülnek.. — Üssétek le! — kontrázott egy másik Az anya mellére, szorította kezét, körülnézett és látta, hogy az üccsát betöltő tömeg most tanácstalanul áll és néz, azok pedig ott elől, a zászló mögött, különállva mennek előre. Harminc-negyvenen lehettek mindössze és minden lépésnél kivált» es~ maradt közülök valaki, mintha a föld égne talpuk alatt. A zsarnok elbukik... _ jósolta Fegya ajkával a dal. És a kórus rázugta, teljes erővel, fenyegetően: És fellő viad a nép... * Szikra kiadó Budapest, 1947. URÁNIA ! De most az ének érces bugásán halk szavak hallatszottak át. Mindjárt vezényel . . . És már fel is hangzott a vezényszó ott elől, élesen, kurtán: — Szuronyt szegezz! A szuronyok meginogtak, kacskaringós vonalat írtak le a levegőben és nekiszegeződtek a zászlónak. — Indulj! — Gyerünk innét — morogta a bandzsa és zsebrevágott kézzel eloldalgott. Pelagéja szemrebbenés nélkül nézte, mi történik. Az ucca egész széltében megindult most a szürke fal. Lassan, hidegen közeledett maga előtt tolva a fegyverek ritkasogú, csillogó acélfésűjét. Az anya közelebb akart kerülni a fiához és sikerült is neki. Most látta, hogy Andréj hirtelen előrelép és eltakarja széles testével, de az nem tűri, rákiált: — Vissza a sorba! Andréj még mindig énekel rendületlenül, hátrakulcsot kézzel, magasra emelt fejjel. Pável másodszor is rákiáltott: — Vissza a sorba! Nincs jogod! A zászló van legelől ... — Oszolj! — vezényelt most a kis tiszt, messze elől fehéren villogó kardjával hadonászva. Lábát magasra emelte minden lépésnél, merevített térddel és ütemesen verte sarkával a földet. Fényesre pucolt cipője szinte szúrta Pelagéja szemét. A tiszt mellett, fellépéssel hátrább keretvállarcú, magas férfi lépdelt. Hosszú, szürke köpönyegén vörös hajtóka volt, nadrágján vörös csík. Hátrakulcsolta a kezét és ősz szemöldökét magasra vonva, mezőn nézte Pávelt. Az anya mindent, látott. Melléből kiáltás tört fel, de elfojtotta, viszszanyomta, odaszorította kezével. Lökdösték és ő megingott, de azért csak ment előre, szinte önkívületben. Érezte, hogy mögötte gyérül a tömeg, elől pedig feltartóztathatatlanul közeledik a szürke fal. A vörös zászló és a katonák között egyre fogyott a térség. Tisztán látszott már a széles arcsor, amely szinte egybeolvadtan a falak szürke keretébe szorult, csak a szemek villogtak ki belőle. A szuronyok kemény csillogással szegeződtek az emberek mellének. Még nem érintettek senkit, de azért mégis sokat kivetettek a helyükből. Futólépések koppantak az »anya háta mögött, fojtott, izgatott hangok szakadak fel: — Oszolni, fiúk!... —Vlaszov, menekülj... — Vissza, Pavljusa ... — Ereszd el a zászlót, Pável! Lépj mögém gyorsan — kiáltott Nikoláj és megragadta a rudat. — Hagyd! — förmedt rá Pável és Nikoláj úgy elkapta a kezét, mintha megégette volna. Az ének elnémult, az emberek megtorpantak és körülfogták vezérüket, aki lassan bár, de még mindig ment, tovább. Hirtelen csend borult mindenre Mintha csak láthatatlanul, felülről ereszkedett volna le, átlátszó felhőként terült rájuk. Vagy húszan állhattak most a zászló körül, de az a húsz szilárdan kitartott Pel ágé,jót is odaaonta közéjük a féltés, meg valami homályos kívánság, hogy ő is megszólaljon. — Hadnagy úr! Vegyék el tőle — parancsolta az öreg tábornok és kezével a zászlóra mutatott. A jiszt Pávelhez ugrott, megragadta a rudat és rákiáltott: — Ereszd el! — El a kezekkel! — harsogta Pável.A vörös zsuzló megingott, jobbra dőlt, majd balra és újra megállt keményen, egyenesen. A zömök tiszt pedig odébblódult és mire észbekapott, a földön csücsült. Pelagéja mellől most előre törtetett Nikolái, öklét maga előtt tolva. — Letartóztatni! — parancsolta a tábornok lábával dobbantva. Pár katona előreugrott, egyikük magasra lódította, a puska agyát, a zászló megrendült, megdőlt és elveszett a katonák szürke csomójában. — Jaj! — Az anya melléből vad üvöltés tört fel és Pável érces hangja felelt rá a szürke csomó közepéből: Isten veled, anyám! Viszontlátásra! . . . Él és rám gondolt — dobbant meg a szíve . . . — Isten áldja, anyuska . . . Ez Andréj hangja! Lábujjhegyre állt, mindenáron látni akarta őket. És a katonák Feje fölött most csakugyan felbukkant Andrej széles, kerek arca és ráracsolygott: — Fiam ... Véreim ... Andrjusa, Pavljusa ... — Viszontlátásra, testvérek! — kiáltották az elfogottak és száztorkú visszkenet felelt nekik az ablakokból, háztetőkről, mindenfelől... Valaki mellbelökte. Sűrű ködön át látta a kis tisztet, aki pipacsvörös arccal rákiáltott: — Kotródj innen, vénség! Ő a földre nézett és meglátta a lába alatt a kettétört zászlórudat. Egyik darabján ott, lógott a vörös posztó foszlánya. Lehajolt érte és felvette, de a tiszt kiütötte a kezéből és dühösen elhajította. — Hordd el magad, mondom — ordította újra, dühösen dobbantva a lábával. Most váratlanul fellángolt megint az ének, mégpedig a katonáktól körülzárt körből. Nem lesz a tőke úr mirajtunk... Köröskörül minden hullámzott, keringett, betöltötte a zúgás, mintha távíródrótok búgnának. A tiszt a katonák elé ugrott: — Beszüntetni az éneket! Krájnov őrmester! —T süvöltötte. Az anya másodszor is lehajolt a félredobott zászlórúdért s most sikerült elvinnie. — Fojtsátok beléjük! Az ének megremegett, elhalt. Valaki vállon ragadta az anyát, egyet pöndörített rajta és durván hátbalökte. — Mars!... — Kiüríteni az uccát! — vezényelt a tiszt. Vagy tíz-húsz lépéssel odébb újabb sűrű tömeg tolongott Ordítoztak, fütyültek, káromkodtak, lassan hátráltak az ucca mélyére és benyomultak az udvarokra. Egy bajuszos fiatal katona, Pelagéja mellé érve, közvetlen közelből a fülébe ordította és feltaszította a járdára: — Szedd a lábad, boszorkány! A rúddarabra támaszkodva igyekezett tovább. Lába remegett, félkezével a falba, a kerítésekbe kapaszkodott. Előtte összezsúfolódtak az emberek, mögötte katonák jöttek és hajaszóltak: — Mozogj!... Utolérték, el is hagyták és ő megállt, körülnézett. Katonák ritka lánca állta el az uccát. A kiürített teret körülzárták, de elől szürke alakok mozogtak és törtettek neki a tömegnek. Vissza akart fordulni, de akaratlanul is előre ment újra. A legközelebbi mellékuccán befordult. Keskeny ucca volt és ez a része már néptelen. Most megállt ziháló mellel és figyelt. Valahol beljebb embertömeg zúgott. Rúdjára nehezedve, sietett arrafelé. Szemöldöke rángatózott, homlokát kiverte a forróság, szája mozgott. Szívében szavak zsúfolódtak és feszegették, ki akartak törni belőle.. Szinte lebírhatatlan vágyat érzett kikiáltani, ami benne van. « A mellékutca hirtelen balra kanyarodott és a szegleten túl előbukkant az embercsoport. Valaki hangosanizgatottan beszélt. — Puszta verekedőikedvből senki se megy neki a szuronyoknak, testvérek ... ** — Hogy kitartottak! Láttátok? Nem ijedtek megr a szuronyoktól. Álltak, mint a kofa!! — Láttátok Pasa Vlaszovot?. — Igen. Hátrafonta a kezét és mosolygott akkor is, ördöge van.. . — Emberek... galambocskáim... Az anya most odaért és közéjük furakodott. Tisztelettel utat engedtek neki. Valaki elnevette magát. — Nézd csak! Hozza a zászlórudat! — Hallgass! — torkolta le a másik. Pelagoja Nilovna magasra emelte a karját. — Hallgassatok rám a Krisztus nevében!... Testvérek vagytok valamennyien... az én fiaim... Ne féljetek semmitől... Láttátok, mi történt? A fiaink mennek előre, mennek az igazság után. Az igazság mindnyájunké... Értetek és a gyermekeitekért vették magukra a keresztet, hogy legalább ők majd szebb időket élhessenek. Új életet akarnak, igaz és igazságos életet mindenki számára... Hangja elakadt, ereje elhagyta. Valaki a hóna alá nyúlt, hogy támogassa. — Az Isten beszél belőle — mondták többen is. — Halljátok ,emberek, az Isten szava szól hozzátok! Valaki sajnálkozott: — Nézzétek, hogy öli magát szegény ... Egy másik tiltakozott: — Nem magát öli, minket ostoroz ... Háta mögött megszólalt egy élesrecsegő hang: — Igazhitűek, mit követett el az én Mityám, azt mondjátok meg. Csak ment előre a társai után, senkinek kárát nem akarta a drága lélek, csak jót mindenkinek. Jól mondja ez az asszony, nem szabad cserbenhagyni őket Az anya reszketett, némán könynyezett. — Eriggy haza, Nilovna, pihenj már végre — mondta Szizov. — Sok lesz ez neked. Sápadt volt, borzas szakálla reszketett, szemöldökét összevonva szigorúan nézett, körül Majd kihúzta a derekát és élesen, keményen beszélt: — Matvéj fiam a gyárban pusztult el, tudjátok, de ha élne, én magam küldetném, hogy menjen a társai után. Azt mondanám: Briggy te is, Matvéj, mert így kívánja az igazság és a becsület... Elhallgatott és komolyan hallgattak a töbiek is körülötte új, ellenéllhatatlan érzés ejtette hatalmába őket. Szirov magasra lendítette a karját. — Öreg ember szól hozzátok. Ismertek, harminckilenc éve dolgozom itt, ötvenhárom évet töltöttem ezen a földön. Derék, jó öcsémet másodszor fogták ma el a pribékek, mert ott ment ő is legelő. Vlaszovval mindjárt a zászló mellett Megrázta az öklét, Pelagéjához fordult és kézenfogta. — A fiaink elmentek, igen. Az igazság és az értelem útján haladnak és mi cserben hagytuk őket. Gyere, Nilovna... Az aszony mégegyszer végigjártatta könnyes szemét a sokaságon. — Testvérek, a fiainké az élet, a föld... — Menj, Nilovna, nesze itt a rúd is, vidd! — mondta Szizov és kezébe adta a zászlórudat amit elejtett. Tisztelettel, komoly szemmel néztek rá és meleg szavak kísérték, amerre elhaladt. Szizov félretolta az embereket, de nagyrészük önként is utat nyitott Sokan valami homályos erőnek engedelmeskedve, nyomába szegődtek és lassan mentek utána, fojtott hangagon , szólva egymáshoz. Háza kapujában visszafordult az anya és a rúdra támaszkodva meghajolt — Köszönöm, testvérek... Akkor megint felébredt benne az a gondolat, amiről azt hitte, hogy, az ő szíve szülte erre a világra és most ki is kiáltotta: — Krisztus se lett volna, ha nincs, aki meghal érte... A tömeg némán nézett rá. Akkor mégegyszer meghajolt és bement a házba. Szirov is utána. Az emberek pedig sokáig álltak még a kapu előtt és még mikor oszladoztak is, csöndesen mozogtak. Fordította: Görög Imre MÁJUS 1 (RÉSZLET GORKIJ „ANYA" CÍMŰ REGÉNYÉBŐL) új Szó 194? május 1, csütörtök