Uj Szó, 1947. május (3. évfolyam, 98-121. szám)

1947-05-01 / 98. szám

8 A­ nagy orosz író regénye a cári kormányzat igája alatt nyögő orosz munkásság harcát, örökíti meg. A regény főhőse, az »Anya«, az orosz proletáranya, részt vesz a gorkiji (nizsnijnovgorodi) proletár­­ság május elsejei tüntetésén. ... Az ucca végén szürke fal, egy­forma arcok fala zárta el a teret. És a vá­llak fölött hegyesen csillogtak a szuronyok. A néma, mozdulatlan faltól hideg áramlás indult a mun­kásság felé, behatolt az anya mellé­be, fülébe is. Odaigyekezett, ahol is­merős arcok mutatkoztak a zászló körül. Idegen arcok is voltak köztük, de nagyrészük régi barát. Egy ma­gas, beretváltképű, bandzsa alak fe­léje fordult és jól megnézte. — Ki vagy? Mit akarsz? — Pável Vlaszov anyja vagyok — felelte és a térde remegett. * — Aha! — Elvtársak! — kiáltotta most Pa­vel. — Mindig csak előre, egész éle­tünkben! Nekünk ■»már nics más utunk! Néma csend lett. A zászló felemel­kedett, meghajolt, lobogott az embe­rek feje fölött és továbbmozdult a katonák szürke fala felé. Az anya testén remegés szaladt végig, szemét lehunyta és felnyögött, Pável, And­­rej, Szamojlov és Mázin kiváltak a tömegből és a­­levegőt betöltötte Fogya Mázin csengő hangja: Velünk bőven ontottuk A századok során... Halk sóhajoktól kísért kar vette át a dalt. A menet továbbhaladt, a lábak ütemesen verték a földet. És az ének újra felhangzott, határozot­tan döntő erővel. És áldozatunk lángja égett A szabadság oltárán . •. — Aha — kiáltotta valaki kár­örvendve. — Halotti éneküket mond­ják a kutyafülnek.. — Üssétek le! — kontrázott egy másik­ Az anya mellére, szorította kezét, körülnézett és látta, hogy az üccsát betöltő tömeg most tanácstalanul áll és néz, azok pedig ott elől, a zászló mögött, különállva mennek előre. Harminc-negyvenen lehettek mind­­össze és minden lépésnél kivált» es~ maradt közülök valaki, mintha a föld égne talpuk alatt. A zsarnok elbukik... _ jósolta Fegya ajkával a dal. És a kórus rázugta, teljes erővel, fe­nyegetően: És fellő viad a nép... * Szikra kiadó Budapest, 1947. URÁ­NI­A ! De most az ének érces bugásán halk szavak hallatszottak át. Mindjárt vezényel . . . És már fel is hangzott a vezény­szó ott elől, élesen, kurtán: — Szuronyt szegezz! A szuronyok meginogtak, kacska­­ringós vonalat írtak le a levegőben és nekiszegeződtek a zászlónak. — In­dulj! — Gyerünk innét — morogta a bandzsa és zsebrevágott kézzel elol­­dalgott. Pelagéja szemrebbenés nélkül néz­te, mi történik. Az ucca egész szél­tében megindult most a szürke fal. Lassan, hidegen közeledett maga előtt tolva a fegyverek ritkasogú, csillogó acélfésűjét. Az anya köze­lebb akart kerülni a fiához és sike­rült is neki. Most látta, hogy Andréj hirtelen előrelép és eltakar­ja széles testével, de az nem tűri, rákiált: — Vissza a sorba! Andréj még mindig énekel rendü­letlenül, hátrakulcsot­ kézzel, ma­gasra emelt fejjel. Pável másod­szor is rákiáltott: — Vissza a sorba! Nincs jogod! A zászló van legelől ... — Oszolj! — vezényelt most a kis tiszt, messze elől fehéren villogó kardjával hadonászva. Lábát ma­gasra emelte minden lépésnél, mere­vített térddel és ütemesen verte sar­kával a földet. Fényesre pucolt ci­pője szinte szúrta Pelagéja szemét. A tiszt mellett, fellépéssel hátrább keretvállarcú, magas férfi lépdelt. Hosszú, szürke köpönyegén vörös hajtóka volt, nadrágján vörös csík. Hátrakulcsolta a kezét és ősz szem­öldökét magasra vonva, mezőn nézte Pávelt. Az anya mindent, látott. Melléből kiáltás tört fel, de elfojtotta, visz­­szanyomta, oda­szorította kezével. Lökdösték és ő megingott, de azért csak ment előre, szinte önkívületben. Érezte, hogy mögötte gyérül a tö­meg, elől pedig feltartóztathatatlanul közeledik a szürke fal. A vörös zászló és a katonák között egyre fogyott a térség. Tisztán lát­­szott már a széles arcsor, amely szinte egybeolvadtan a falak szürke keretébe szorult, csak a szemek vil­logtak ki belőle. A szuronyok ke­mény csillogással szegeződtek az em­berek mellének. Még nem érintettek senkit, de azért mégis sokat kivetet­tek a helyükből. Futólépések koppantak az »anya háta mögött, fojtott, izgatott hangok szakadak fel: — Oszolni, fiúk!... —­Vlaszov, menekülj... — Vissza, Pavljusa ... — Ereszd el a zászlót, Pável! Lépj mögém gyorsan — kiáltott Nikoláj és megragadta a rudat. — Hagyd! — förmedt rá Pável és Nikoláj úgy elkapta a kezét, mintha megégette­ volna. Az ének elnémult, az emberek megtorpantak és körül­fogták vezérüket, a­ki lassan bár, de még mindig ment, tovább. Hirtelen csend borult mindenre­ Mintha csak láthatatlanul, felülről ereszkedett volna le, átlátszó felhő­ként terült rájuk. Vagy húszan állhattak most a zászló körül, de az a húsz szilárdan kitartott­ Pel ágé,jót is odaaonta kö­zéjük a féltés, meg valami homá­lyos kívánság, hogy ő is megszólal­jon. — Hadnagy úr! Vegyék el tőle — parancsolta az öreg tábornok és ke­zével a zászlóra mutatott. A jiszt Pávelhez ugrott, megra­gadta a rudat és rákiáltott: — Ereszd el! — El a kezekkel! — harsogta Pá­vel.A vörös zsuzló megingott, jobbra dőlt, majd balra és újra megállt ke­ményen, egyenesen. A zömök tiszt pedig odébblódult és mire észbeka­pott, a földön csücsült. Pelagéja mellől most előre törte­tett Nikolái, öklét maga előtt tolva. — Letartóztatni! — parancsolta a tábornok lábával dobbantva. Pár katona előreugrott, egyikük magasra lódította, a puska agyát, a zászló megrendült, megdőlt és elve­szett a katonák szürke csomójában. — Jaj! — Az anya melléből vad üvöltés tört fel és Pável érces hang­ja felelt rá a szürke csomó köze­péből: Isten veled, anyám! Viszont­látásra! . . . Él és rám gondolt — dobbant meg a szíve . . . — Isten áldja, anyuska . . . Ez Andréj hangja! Lábujjhegyre állt, mindenáron lát­ni akarta őket. És a katonák Feje fölött most csakugyan felbukkant Andrej széles, kerek arca és rárac­­solygott: — Fiam ... Véreim ... Andrjusa, Pavljusa­ ... — Viszontlátásra, testvérek! — kiáltották az elfogottak és száztorkú visszkenet felelt nekik az ablakokból, háztetőkről, mindenfelől... Valaki mellbelökte. Sűrű ködön át látta a kis tisztet, aki pipacsvörös arccal rákiáltott: — Kotródj innen, vénség! Ő a földre nézett és meglátta a lába alatt a kettétört zászlórudat. Egyik darabján ott, lógott a vörös posztó foszlánya. Lehajolt érte és felvette, de a tiszt kiütötte a kezé­ből és dühösen elhajította. — Hordd el magad, mondom — ordította újra, dühösen dobbantva a lábával. Most váratlanul fellángolt megint az ének, mégpedig a katonáktól kö­rülzárt körből. Nem lesz a tőke úr mirajtunk... Köröskörül minden hullámzott, ke­ringett, betöltötte a zúgás, mintha távíródrótok búgnának. A tiszt a katonák elé ugrott:­­ — Beszüntetni az éneket! Krájnov őrmester! —T süvöltötte. Az anya másodszor is lehajolt a félredobott zászlórúdért s most si­került elvinnie. — Fojtsátok beléjük! Az ének megremegett, elhalt. Va­laki vállon ragadta az anyát, egyet pöndörített rajta és durván hátba­­lökte. — Mars!... — Kiüríteni az uccát! — vezényelt a tiszt. Vagy tíz-húsz lépéssel odébb újabb sűrű tömeg tolongott Ordí­toztak, fütyültek, káromkodtak, las­san hátráltak az ucca mélyére és benyomultak az udvarokra. Egy ba­­juszos fiatal katona, Pelagéja mellé érve, közvetlen közelből a fülébe or­dította és feltaszította a járdára: — Szedd a­ lábad, boszorkány! A rúddarabra támaszkodva igyeke­zett tovább. Lába remegett, félkezé­­vel a falba, a kerítésekbe kapaszko­dott. Előtte összezsúfolódtak az em­berek, mögötte katonák jöttek és haja­szóltak: — Mozogj!... Utolérték, el is hagyták és ő meg­állt, körülnézett. Katonák ritka lán­ca állta el az uccát. A kiürített teret körülzárták, de elől szürke alakok mozogtak és törtettek neki a tömeg­­nek. Vissza akart fordulni, de akaratla­nul is előre ment újra. A legköze­lebbi mellékuccán befordult. Keskeny ucca volt és ez a része már néptelen. Most megállt ziháló mellel és figyelt. Valahol beljebb embertömeg zúgott. Rúdjára nehezedve, sietett arrafelé. Szemöldöke rángatózott, homlokát kiverte a forróság, szája mozgott. Szívében szavak zsúfolódtak és fesze­gették, ki akartak törni belőle.. Szinte lebírhatatlan vágyat érzett kikiálta­ni, ami benne van. « A mellékutca hirtelen balra kanya­rodott és a szegleten túl előbukkant az embercsoport. Valaki hangosan­­izgatottan beszélt. — Puszta verekedőikedvből senki se megy neki a szuronyoknak, testvé­rek ... ** — Hogy kitartottak! Láttátok? Nem ijedtek megr a szuronyoktól. Álltak, mint a kofa!! — Láttátok Pasa Vlaszovot?. — Igen. Hátrafonta a kezét és mosolygott akkor is, ördöge van.. . — Emberek... galambocskáim... Az anya most odaért és közéjük furakodott. Tisztelettel utat enged­tek neki. Valaki elnevette magát. — Nézd csak! Hozza a zászlórudat! — Hallgass! — torkolta le a má­sik. Pelagoja Nilovna magasra emelte a karját. — Hallgassatok rám a Krisztus nevében!... Testvérek vagytok va­lamennyien... az én fiaim... Ne féljetek semmitől... Láttátok, mi történt? A fiaink mennek előre, men­nek az igazság után. Az igazság mindnyájunké... Értetek és a gyer­mekeitekért vették magukra a ke­resztet, hogy legalább ők majd szebb időket élhessenek. Új életet akarnak, igaz és igazságos életet mindenki számára... Hangja elakadt, ereje elhagyta. Valaki a hóna alá nyúlt, hogy tá­mogassa. — Az Isten beszél belőle — mond­ták többen is. — Halljátok ,embe­rek, az Isten szava szól hozzátok! Valaki sajnálkozott: — Nézzétek, hogy öli magát sze­gény ... Egy másik tiltakozott: — Nem magát öli, minket osto­roz ... Háta mögött megszólalt egy éles­recsegő hang: — Igazhitűek, mit követett el az én Mityám, azt mondjátok meg. Csak ment előre a társai után, sen­kinek kárát nem akarta a drága lélek, csak jót mindenkinek. Jól mondja ez az asszony, nem szabad cserbenhagyni őket Az anya reszketett, némán köny­­nyezett. — Eriggy haza, Nilovna, pihenj már végre — mondta Szizov. — Sok lesz ez neked. Sápadt volt, borzas szakálla resz­ketett, szemöldökét összevonva szi­gorúan nézett, körül Majd kihúzta a derekát és élesen, keményen beszélt: — Matvéj fiam a gyárban pusztult el, tudjátok, de ha élne, én magam küldetném, hogy menjen­­ a társai után. Azt mondanám: Briggy te is, Matvéj, mert így kívánja az igazság és a becsület... Elhallgatott és komolyan hallgat­tak a töbiek is körülötte új, ellen­él­lhatatlan érzés ejtette hatalmába őket. Szirov magasra lendítette a karját. — Öreg ember szól hozzátok. Is­mertek, harminckilenc éve dolgozom itt, ötvenhárom évet töltöttem ezen a földön. Derék, jó öcsémet másod­szor fogták ma el a pribékek, mert ott ment ő is legelő. Vlaszovval mindjárt a zászló mellett Megrázta az öklét, Pelagéjához for­dult és kézenfogta. — A fiaink elmentek, igen. Az igazság és az értelem útján haladnak és mi cserben hagytuk őket. Gyere, Nilovna... Az aszony mégegyszer végigjár­ta­tta könnyes szemét a sokaságon. — Testvérek, a fiainké az élet, a föld... — Menj, Nilovna, nesze itt a rúd is, vidd! — mondta Szizov és kezébe adta a zászlórudat amit elejtett. Tisztelettel, komoly szemmel néz­tek rá és meleg szavak kísérték, amerre elhaladt. Szizov félretolta az embereket, de nagyrészük önként is utat nyitott Sokan valami homályos erőnek en­gedelmeskedve, nyomába szegődtek és lassan mentek utána, fojtott hanga­gon , szólva egymáshoz. Háza kapujában visszafordult az anya és a rúdra támaszkodva meg­hajolt — Köszönöm, testvérek... Akkor megint felébredt benne az a gondolat, amiről azt hitte, hogy, az ő szíve szülte erre a világra és most ki is kiáltotta: — Krisztus se lett volna, ha nincs, aki meghal érte... A tömeg némán nézett rá. Akkor mégegyszer meghajolt és bement a házba. Szirov is utána. Az emberek pedig sokáig álltak még a­ kapu előtt és még mikor oszladoz­tak is, csöndesen mozogtak. Fordította: Görög Imre MÁJUS 1 (RÉSZLET GORKIJ „ANYA" CÍMŰ REGÉNYÉBŐL) új Szó 194? május 1, csütörtök

Next