Új Szó, 1958. október (11. évfolyam, 272-301.szám)
1958-10-30 / 300. szám, csütörtök
SIKERES TÁRSASUTAZÁS Majdnem öt napig tartó szlovákiai körúton vett részt a hazai magyar írók tizenegytagú csoportja, döntő túlsúlyban a fiatal nemzedék tagjai. A szlovák és a magyar irodalom nagyjairól emlékezetes helyeket kerestek föl, ahol annak idején Petőfi Sándor és Pavol Országh Hviezdoslav, Andrej Sládkovič és Tompa Mihály, Janko Kráľ, Mikszáth Kálmán meg Madách Imre született, élt vagy tartózkodott. Az út egy-egy állomása volt Zlaté Moravce, Banská Štiavnica, Berencsfalva és Dolné Plachtvice, Kékkő, Alsó Stregova, Sklabina és Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó és Hyte, Dolný Kubín, Turčiansky Martin és Kremnica. Sajnos, a társasutazáson az eredeti tervtől eltérően nem vettek részt a szlovák írók, pedig az együttlétnek ez a formája kitűnő alkalmat nyújtott volna ahhoz, hogy a szlovák és a magyar tollforgatók közelebbről, személyesen is megismerjék egymást. A résztvevők ennek ellenére csak a legnagyobb elismeréssel szólhatnak erről az akcióról. Alkalmuk ny úl megtekinteni Szlovákia számos festői szépségű városát, feltérképezhették a két nép irodalmi óriásairól emlékezetes helyeket, láthattak néhány gazdag muzeális gyűjteményt, például Európa egyik legnagyobb ásványgyűjteményét a Banská Stiavnica-i bányászmúzeumban, a Turčiansky Martin-i Szlovák Nemzeti Múzeum nagyszerű néprajzi részlegét, eredeti Hviezdoslav-, Mikszáth- és Tompakéziratokat. Ettől eltekintve — ami nem kevésbé fontos — a társasutazás résztvevői újra meggyőződhettek az egyszerű dolgozó emberek irodalomszeretetéről és irodalmi hagyományok iránti tiszteletéről. Olyan lelkes fogadtatást, amilyenben például Sklabíňán, a tisztára szlovák lakosságú faluban volt részük a magyar íróknak — nem lehet elfelejteni. De kitett magáért Rimaszombat és különösen Rozsnyó lakossága is. A két helyen hozzávetőlegesen 350— 400 ember jött el az írói estre és olyan szeretettel fogadták az írókat és előadott műveiket, hogy ez a ragaszkodás meghatotta és csodálatba ejtette az embert. Végül ez az utazás hozzájárult ahhoz is, hogy a magyar írók még jobban megismerték egymást, beszélgettek alkotói terveikről, kicserélték nézeteiket, megszilárdították barátságukat. Minden egyes találkozásuk az olvasókkal megerősítette önbizalmukat és ugyanakkor arra intette őket, hogy egész írói tevékenységük továbbra is a pártunk által vezetett dolgozó nép érdekeinek, szellemi szükségleteinek szolgálatában álljon. Az egyik írói est felszólalója őszinte, nyílt vallomásában ezt mondotta az íróknak: — Személyesen is több hazai magyar írót ismerek, de bevallom, eddig még nem vettem meg egyik könyvüket sem. Gondoltam: Ejh! (S itt egy kézlegyintés következett.) És úgy hiszem, nemcsak én vagyok így. Most, ezen az írói esten megdöbbenve láttam, nem lehet munkájuk fölött egy kézlegyintéssel elsiklani. Elhatároztam, hogy az itt megrendezett kis könyvkiálításon rögtön veszek néhány kötetet." Igen, így van ez. Mind többen ismerik meg hazai szerzőinket, s ehhez nem csekély mértékben hozzájárulnak az olyan sikeres rendezvények is, amilyen ez a társasutazás volt. Ennek teljes tudatában íróknak és irodalombarátoknak egyaránt felelősségteljesen kell munkálkodniok azon, hogy magasabbra emeljék irodalmunk színvonalát és így erejük, tehetségük teljéből öntudatosan segítsék győzelemre új világunkat. G. I. Solohov „Embersors" című elbeszéléséből ugyanilyen címmel film készül. Főszereplője, a nálunk is igen népszerű Szergej Bondarcsuk lesz, aki Andrej Szokolovot alakítja. A. Osztrovszkij: Vihar című drámájából operát írt V. Trabickij A művet a szverdlovszki Lunacsarszkij-opera mutatta be. /////////////////////^^^^^ Válság a francia színházakban Az Arts című francia művészeti folyórat legutóbbi számában négy színházigazgató mond véleményt a francia színházak válságáról. Franciaországban ugyanis a múlt évadot a Theatre National Populaire és néhány vidéki színház kivételével az összes színház nagy hiánnyal már pedig ismeretes, hogy a zárta, tőkés országokban a kulturális intézmények is elsősorban a pénzszerzést, a nyerészkedést hivatottak szolgálni. Az új évad sem kecsegtet reményekkel, mivel a legnagyobb látogaatottság éveken át az első hónapban Salon d'Automobile idején szokott lenni, s ebben az évben ez az időszak is mintegy 13 millió frankkal kisebb bevételt hozott, mint a múlt évi. A helyzet megindokolására több okot felsorolnak. A színházlátogató közönség érdeklődésének csökkenését legtöbben a műsor hiányosságaival magyarázzák. Megállapítják, hogy mind a színházi dramaturgia, mind a kritikusok más és más nézeten vannak, a műsort illetőleg. A neves bírálók bizalmatlanok, sőt kegyetlenek a fiatal szerzőkkel szemben, s fenntartás nélkül hódolnak a klasszikusoknak és a külföldieknek. Az ilyen darabok viszont esetleges jelességeik ellenére is nem nagyon tarthatnak igényt a francia közönség érdeklődésére. „Hazánkban a színjátszás, a színház iránti szeretet egyre inkább elhal", — fejeződik be a cikk Jean Mercure neves művész és rendező borúlátó kijelentésével. Leoš Janáček, a világhírű cseh zeneszerző Sors című operájának világpremierjét tartották e napokban a brnói Állami Színház Janáček Operájában. Képünkön az opera egyik jelenete. (E. Brian felvétele.) Prága második kerületében az elmúlt napokban a Školská utcai 16-os számú házon ünnepélyes keretek között leleplezték Jaroslav Hašek, a nagy cseh író emléktábláját. Hašek, a Švejk, a derék katona című mű szerzője ebben a házban született. Az emléktábla Václav Vokálek akadémiai szobrászművész alkotása. Képünkön az ünnepélyes leleplezés pillanata. (J. Mucha felvétele.) Alan Loveday Bratislavában Érdeklődéssel vártuk Alan Loveday, angol hegedűművész bratislavai vendégszereplését. Néhány évvel ezelőtt Elgar hegedűversenyét hallottuk tőle gyönyörű előadásban. Róla alkotott képünk mostani szólóestjén kibővült és határozott kontúrokat nyert. Alan Loveday játékában a nagy hegedűsök legjobb tulajdonságai egyesülnek: nemes tónus, kitűnő stílusismeret, hibátlan technika. Tökéletes hangszertudása komoly elmélyültséggel és művészi érzékenységgel párosul. Loveday sokkal többet akar, mint teljesen bravúrhatásokat, feloldódik a zenei mondanivaló mélységeiben. Koncepciója a legapróbb részletekig átgondolt és kidolgozott, de előadását amellett átforrósítja a formálás frissesége, a pillanatnyi alkotó lendület. Ritmikailag mindig határozott keretek között mozog, játéka mégis teljesen kötetlen. Szólóestjének műsora változatos volt és nagyon tartalmas. Már az első számban, Gaetano Pugnani Preludium Allegrójában ízelítőt kaptunk kristálytiszta, a fekvésekben legnehezebb is makulátlan hegedűjátékéból. Johann Sebastian Bach g-moll elsősorban szonátájában a szólamvezetés világosságáról és az interpretálás fegyelmezettségéről kell szólnunk. A szonátát nem „túlszínezve", de mindig kifejezésteljesen játszotta, a részletek plasztikus megformálásával, nagyvonalúan mében. — Bachszelle-Johannes Brahms d-moll tájában tisztán szonászárnyaló, beszédes hegedűhangon szenvedélyes, muzsikált, nemes pátosszal és eszközeit igazi művészhez méltóan alkalmazta a brahmsi zene követelményeihez. belső A műsor második felében Eduard Lalo Spanyol szimfóniáját hallottuk a formát nagy ívben összefogó lendületes előadásban. A fantáziaszerűen fogalmazott kompozíció melódiabősége, színes harmóniavilága, merészen csapongó ritmikája Loveday interpretálásában élőn és közvetlenül hatott. Fréderic Delius finom hangérzékkel Legendáját komponált és Ernst Bloch Nigunját igazi „szívhangon" szólaltatta meg. Alan Loveday mthrészetének jellegzetes és nagyon szép vonása, hogy soha nem akar brillírozni. Technikáját mindig a mű gondolati és érzelmi tartalmának szolgálatába állítja. A műsor utolsó számában azonban a virtuóz is előlépett és Niccolo Paganini Moto Perpetuojának megmutatta, előadásával hogy a maga nemében ugyancsak nagyszerű. A szerény és rokonszenves fiatal művész hangversenye a közönséget mindvégig lekötötte. Ezen az estén nem voltak üres percek, nem voltak átmeneti „leállások", Alan Loveday hallgatóságát magával ragadta az érzelmi világba, abbalyet ő a pódiumon meát élt. Havas Márta Az utóbbi idők egyik legjobb írói estjén, amelyet néhány nappal ezelőtt — majdnem kizárólag fiatal írók jelenlétében — tartottak meg Rozsnyón, a késő esti órákban záruló írói bemutatkozás után vita indult, mintegy kétszáz résztvevővel. Olyan szavak hangzottak itt el, amelyek megérdemlik, hogy legalább az újságban elolvassák azok az írók is, akik ezen az esten nem voltak jelen. Mit is kívánnak a dolgozók a tollforgatóktól, mit hiányolnak és mi tetszik? — ez volt a vita tenorja. Az írók feladatairól a legszebben egy öreg munkásmozgalmi harcos, a helyi nemzeti bizottság kommunista elnöke, Molnár Béla elvtárs beszélt. — írónak lenni rettenetesen nehéz és nagy felelősséggel járó hivatás — mondotta, majd a továbbiak során ezt a gondolatot fejtegette egyszerű, lebilincselő, meggyőző szavakkal. — Az az idő már rég elmúlt, amikor az írók magukba zárkózva, csupán gondolataiknak élve akarták megváltani a világot. Becsületes író és költő az, aki a népnek és a népért ír. Az írónak vigyáznia kell minden leírt és kimondott szóra, nehogy azt a reakció kihasználja. Ember legyen a talpán az, aki a ma emberének maradandót akar írni, de aki ezt teszi, aki feladatával meg tud birkózni, az megérdemli egész népünk mélységes szeretetét és tiszteletét. Vajon kell-e szebb, tömörebb megfogalmazása az író felelősségének? S hogy mennyire szükséges ezt állandóan fejtegetni, magyarázni, arról a rozsnyói írói esten történt elgondolkoztató eset kifejezően tanúskodik. A vita vége felé felszólalt József, a jelenlevő írók egyike, Mács akit az olvasóközönség nemcsak a lapokban megjelent írásaiból ismer, hanem a két elbeszéléskötete alapján is. Arra felvetett kérdésre reagálva, hogy az írók miért*^nem többet például a rozsnyói foglalkoznak bányászok életével, elmondta, hogy egy ízben egy teljes hetet tartózkodva Rozsnyón, irodalmi riportot írt a bányászokról. Nehéz azonban erről írni — mondotta —, mert hiszen az embert lesújtja az a tény, hogy a rozsnyói ércbányászok átlagos életkora 35 év. Ezután az érzelmekre kétségtelenül ható formában szólt arról, milyen rettenetes, amikor az ember hallja az új bányászhalottakat sirató konduló harangszót. Egyszóval a jelenlevők nem kis megrökönyödésére átlag 35 éves korukban elparentálta a vájárokat. A felszólalásra Gyurcsó István válaszolt, aki nyugodtan és a tényekre támaszkodva megmagyarázta, hogy csak tévedésről lehet szó. A bányászok átlagos életkora ugyanis habár a múlt „öröke", a szilikózis következtében valamivel alacsonyabb ugyan, mint a szénbányákban, semmi esetre sem harmincöt év. Később a jelenlevő szakemberek, a bányászok is tanúságot tettek amellett, hogy az átlagos életkor ötven éven felül van. Az említett állítást különben önmagában már az a tény is megcáfolta, hogy a rozsnyói bányákban ma dolgozók döntő többsége középkorú ember, úgyhogy végül Mács József is rájött, hogy adata téves. Az egész kérdést töviről hegyire megvitatva kiderült, mi okozta ezt a ténybeli és fogalomzavart. Az írónak a bányában azt mondták, hogy a lent dolgozók átlagos életkora 35 év. Ez így természetesen hozzávetőlegesen igaz. Viszont ezt semmi esetre sem úgy értelmezni, mintha átlagos lehet élettartamról volna szó, mert különben olyan, az igazsággal homlokegyenest ellenkező állítás születik meg, mint ezen az írói esten. Kétségtelen, hogy a fiatal író jóhiszeműségét nem lehet kétségbe vonni. Felelősségtudatának érettségét azonban annál inkább. Az írástudót megdöbbentő, elgondolkoztató, megtorpantó bármiféle adat, tény, körülmény megkívánja a leglelkiismeretesebb vizsgálatot, ellenőrzést és konzultálást, mielőtt az ember erről akár csak egy szót is kimond vagy leír. Aki ezt nem teszi, azt bármennyire is eltölti a segíteniakarás, ez csak szándék marad, amelynek eredménye káros lehet. Annál is inkább fel kellett vetnünk ezt az esetet, mert a csehszlovákiai magyar írók már huzamosabb ideje kisebb-nagyobb csoportokban felkeresik a községeket, járási székhelyeket, ahol műveiket előadva irodalmi esteket rendeznek. Az eddigi gyakorlat tanulsága szerint ez a kezdeményezés rendkívül hasznos és célszerű. A nagyközönség így nemcsak wekből, lapok hasábjairól ismeri kénymeg íróinkat, hanem személyesen is. Az ilyen találkozás vonz és nem csekély mértékben járul hozzá ahhoz, hogy kis irodalmunk nagy olvasottságnak örvendjen. Természetesen nem sikerül mindenütt egyformán az ilyen bemutatkozás. Van, ahol csak ötven ember jön el, s van ahol négyszáz. Egyes helyeken közvetlenebb, szinte érzékelhető kapcsolat alakul ki a közönség és az írók között, másutt kevésbé lelkes a visszhang. De nincs olyan város vagy falu, ahol ne előzné meg az írók érkezését érdeklődés, ahol nem fogadnák őket szeretettel s nem várnák kíváncsian, mit hallanak majd, mivel gazdagodnak. Az íróknak, de nemcsak és nem elsősorban az íróknak szól ez a szeretet, érdeklődés, kíváncsiság, ez az előlegezett bizalom. Elsősorban irodalmunknak szól. Ez pedig kulturális politikánk sikere. Csak az mérheti fel, hogy mennyire szereti ez a nép az irodalmat, mennyire hatalmába tudja keríteni a szép szó varázsa, aki legalább egyszer-kétszer részt vett ilyen írói esten. Ott aztán milyen szeretet övezi azt is, láthatja, akinek ugyan még nincs hosszabb, komolyabb alkotói tevékenység a háta mögött, nincs még márkás neve, csak kisebb műveiből ismerik, de van tehetsége, mondanivalója és szépet, igazat tud nyújtani hallgatóságának. Márpedig néhány kivételtől eltekintve szerény hazai magyar irodalmunk munkásainak zömét ilyen szerzők alkotják. Ezért lehet büszke minden egyes írónk, ha látja, műve tetszik, hatást gyakorolt az emberekre, érzéseikre és értelmükre. Büszke lehet, örülhet minden egyes ilyen megnyilvánulás láttán, de nem szabad, hogy elkapattassa magát, egy pillanatra sem feledheti el, hogy bíztató, serkentő, új méták felé lendítő, de még mindig előlegezett bizalomról van szó, amelyet még jobb, tökéletesebb művekkel kell meghálálnia. Egyszóval a nép irodalomszeretete, amely természetesen elválaszthatatlan az írók szeretetétől, kell, hogy egyrészt az új szellemi javak alkotójának művészi többet akarását, másrészt pedig a forradalmi kulturális politikát folytató szocialista rendszer, a kommunista párt és a nép iránti felelősségérzetét izmosítsa. Az írói felelősség kérdéséről sajnos, kevés szó esik. Pedig írástudók árulására, írástudók tévelygésére akadnak példák minden nemzeti irodalom történetében. Két évvel ezelőtt a szomszédos Magyar Népköztársaságban lezajlott ellenforradalmi események előtt, alatt és után közvetlen közelségből látott visszataszító és elszomorító jelenségek intő például szolgálnak számunkra is. Ha nálunk ehhez hasonló esetek nem is voltak tapasztalhatók, ez nem jelenti azt, hogy nem kell állandóan napirenden tartsunk a kimondott és a leírt szó iránti írói felelősség kérdését, nem kell — elsősorban fiatal íróinknak — nap nap után magyaráznunk, hogy a nemcsak a saját lelkiismeretük, hanem párt és a nép előtt is felelnek mindazért, amivel a nyilvánosság elé lépnek. Elsősorban azonban arra van szükség, hogy minden egyes íróember tisztán lássa a társadalmi életben betöltött szerepének nemcsak a szépségét, hanem a fontosságát is, tudja azt, nem frázis, ha azt mondjuk: — Az író a lélek mérnöke, — hanem ez nehéz, felelősségteljes hivatást, küldetést jelentő meghatározás. Az írói estek ebben a vonatkozásban is nagy pozitívumot jelentenek. Itt nemcsak a közönség, hanem az író is tanulhat. És éppen a legfontosabbat tanulhatja meg, ha nem elkapatott, kényelmes és szűklátókörű. Azt a tudatot szívhatja magába az egyszerű dolgozó emberek irodalomszeretete láttán, hogy kötelessége minden egyes szavával művészi szinten a társadalmi haladást szolgálnia, mert csak így alkothat nagyot, csak így áll a nép igaza pártján, így válhat új életünk javára. A cikkünk elején felvetett kis, de eléggé jellemző példa alapján is láthatjuk, hogy mennyire fontos dolog rendszeresen foglalkozni az írástudók, az írók és újságírók felelősségének kérdésével. Szükség van erre annak ellenére, hogy tollforgatóink zöme ma már tisztán látja: alapvető problémáról, az író társadalom iránti helyes viszonyáról van szó. Gály Iván ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGE ÚJ SZÖ 7 * 1958. október 22.