Új Szó, 1958. október (11. évfolyam, 272-301.szám)

1958-10-30 / 300. szám, csütörtök

SIKERES TÁRSASUTAZÁS Majdnem öt napig tartó szlovákiai körúton vett részt a hazai magyar írók tizenegytagú csoportja, döntő túlsúlyban a fiatal nemzedék tagjai. A szlovák és a magyar irodalom nagyjairól emlékezetes helyeket ke­restek föl, ahol annak idején Petőfi Sándor és Pavol Országh Hviezdoslav, Andrej Sládkovič és Tompa Mihály, Janko Kráľ, Mikszáth Kálmán meg Madách Imre született, élt vagy tar­tózkodott. Az út egy-egy állomása volt Zlaté Moravce, Banská Štiavnica, Berencsfalva és Dolné Plachtvice, Kék­kő, Alsó Stregova, Sklabina és Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó és Hyte, Dol­ný Kubín, Turčiansky Martin és Kremnica. Sajnos, a társasutazáson az eredeti tervtől eltérően nem vettek részt a szlovák írók, pedig az együttlétnek ez a formája kitűnő alkalmat nyújtott volna ahhoz, hogy a szlovák és a ma­gyar tollforgatók közelebbről, szemé­lyesen is megismerjék egymást. A résztvevők ennek ellenére csak a leg­nagyobb elismeréssel szólhatnak er­ről az akcióról. Alkalmuk ny­ úl meg­tekinteni Szlovákia számos festői szépségű városát, feltérképezhették a két nép irodalmi óriásairól emlékeze­tes helyeket, láthattak néhány gaz­dag muzeális gyűjteményt, például Európa egyik legnagyobb ásványgyűj­teményét a Banská Stiavnica-i bá­nyászmúzeumban, a Turčiansky Mar­tin-i Szlovák Nemzeti Múzeum nagy­szerű néprajzi részlegét, eredeti Hviezdoslav-, Mikszáth- és Tompa­kéziratokat. Ettől eltekintve — ami nem kevésbé fontos — a társasutazás résztvevői újra meggyőződhettek az egyszerű­ dolgozó emberek irodalom­szeretetéről és irodalmi hagyomá­nyok iránti tiszteletéről. Olyan lelk­es fogadtatást, amilyenben például Skla­bíňán, a tisztára szlovák lakosságú faluban volt részük a magyar íróknak — nem lehet elfelejteni. De kitett magáért Rimaszombat és különösen Rozsnyó lakossága is. A két helyen hozzávetőlegesen 350— 400 ember jött el az írói estre és olyan szeretettel fogadták az írókat és előadott művei­ket, hogy ez a ragaszkodás megha­totta és csodálatba ejtette az embert. Végül ez az utazás hozzájárult ah­hoz is, hogy a magyar írók még job­ban megismerték egymást, beszélget­tek alkotói terveikről, kicserélték nézeteiket, megszilárdították barátsá­gukat. Minden egyes találkozásuk az olvasókkal megerősítette önbizalmukat és ugyanakkor arra intette őket, hogy egész írói tevékenységük továbbra is a pártunk által vezetett dolgozó nép érdekeinek, szellemi szükségleteinek szolgálatában álljon. Az egyik írói est felszólalója őszin­te, nyílt vallomásában ezt mondotta az íróknak: — Személyesen is több hazai magyar írót ismerek, de beval­lom, eddig még nem vettem meg egyik könyvüket sem. Gondoltam: Ejh! (S itt egy kézlegyintés követke­zett.) És úgy hiszem, nemcsak én vagyok így. Most, ezen az írói esten megdöbbenve láttam, nem lehet mun­kájuk fölött egy kézlegyintéssel el­siklani. Elhatároztam, hogy az itt megrendezett kis könyvkiálításon rög­tön veszek néhány kötetet." Igen, így van ez. Mind többen is­­merik meg hazai szerzőinket, s ehhez nem csekély mértékben hozzájárulnak az olyan sikeres rendezvények is, amilyen ez a társasutazás volt. Ennek teljes tudatában íróknak és irodalom­barátoknak egyaránt felelősségteljesen kell munkálkodniok azon, hogy maga­sabbra emeljék irodalmunk színvona­lát és így erejük, tehetségük teljéből öntudatosan segítsék győzelemre új világunkat. G. I. Solohov „Embersors" című elbe­széléséből ugyanilyen címmel film készül. Főszereplője, a nálunk is igen népszerű Szergej Bondarcsuk lesz, aki­ Andrej Szokolovot alakítja. A. Osztrovszkij: Vihar című drá­májából operát írt V. Trabickij A művet a szverdlovszki Lunacsar­szkij-opera mutatta be. /////////////////////^^^^^ Válság a francia színházakban Az Arts című francia művészeti folyó­rat legutóbbi számában négy­­ színházigazgató mond véleményt a francia színházak válságáról. Fran­ciaországban ugyanis a múlt évadot a Theatre National Populaire és né­hány vidéki színház kivételével az­­ összes színház nagy hiánnyal már pedig ismeretes, hogy a zárta, tőkés országokban a kulturális intézmé­nyek is elsősorban a pénzszerzést, a nyerészkedést hivatottak szolgálni. Az új évad sem kecsegtet remé­nyekkel, mivel a legnagyobb látoga­a­tottság éveken át az első hónapban Salon d'Automobile idején szo­kott lenni, s ebben az évben ez az időszak is mintegy 13 millió frank­kal kisebb bevételt hozott, mint a múlt évi. A helyzet megindokolására több okot felsorolnak. A színházlátogató közönség érdeklődésének csökkené­sét legtöbben a műsor hiányosságai­val magyarázzák. Megállapítják, hogy mind a színházi dramaturgia, mind a kritikusok más és más nézeten vannak, a műsort illetőleg. A neves bírálók bizalmatlanok, sőt kegyetle­nek a fiatal szerzőkkel szemben, s fenntartás nélkül hódolnak a klas­­szikusoknak és a külföldieknek. Az ilyen darabok viszont esetleges je­lességeik ellenére is nem nagyon tarthatnak igényt a francia közön­ség érdeklődésére. „Hazánkban a színjátszás, a színház iránti szere­tet egyre inkább elhal", — fejeződik be a cikk Jean Mercure neves mű­vész­ és rendező borúlátó kijelenté­sével. Leoš Janáček, a világhírű cseh zeneszerző Sors című operájának világ­premierjét tartották e napokban a brnói Állami Színház Janáček Operá­jában. Képünkön az opera egyik jelenete. (E. Brian felvétele.) Prága máso­dik kerületében az elmúlt napokban a Školská utcai 16-os számú házon ünnepélyes keretek között leleplezték Jaroslav Hašek, a nagy cseh író emléktábláját. Hašek, a Švejk, a derék katona című mű szerzője ebben a házban született. Az emléktábla Václav Vokálek aka­démiai szobrászművész alkotása. Képünkön az ünnepélyes leleplezés pillanata. (J. Mucha felvétele.) Alan Loveday Bratislavában Érdeklődéssel vártuk Alan Loveday, angol hegedűművész bratisla­vai vendégszereplését. Néhány évvel ezelőtt Elgar hegedűversenyét hallottuk tőle gyönyö­rű előadásban. Róla al­kotott képünk mostani szólóestjén kibővült és határozott kontúrokat nyert. Alan Loveday játé­kában a nagy hegedű­sök legjobb tulajdon­ságai egyesülnek: ne­mes tónus, kitűnő stí­lusismeret, hibátlan technika. Tökéletes hangszertudása ko­moly elmélyültséggel és művészi érzékeny­séggel párosul. Love­day sokkal többet akar, mint teljesen bravúrhatásokat, feloldódik a zenei mondanivaló mélységeiben. Koncep­ciója a legapróbb rész­letekig átgondolt és kidolgozott, de előadá­sát amellett átforrósít­ja a formálás frisse­sége, a pillanatnyi al­kotó lendület. Ritmi­kailag mindig határo­zott keretek között mozog, játéka mégis teljesen kötetlen. Szólóestjének műso­ra változatos volt és nagyon tartalmas. Már az első számban, Gae­tano Pugnani Prelu­dium Allegrójában íze­lítőt kaptunk kristály­tiszta, a fekvésekben legnehezebb is maku­látlan hegedűjátékéból. Johann Sebastian Bach g-moll elsősorban szonátájában a szólam­vezetés világosságáról és az interpretálás fe­gyelmezettségéről kell szólnunk. A szonátát nem „túlszínezve", de mindig kifejezéstelje­sen játszotta, a rész­letek plasztikus meg­formálásával, nagyvo­nalúan mében. — Bach­szelle-Johannes Brahms d-moll tájában tisztán szoná­szár­nyaló, beszédes hege­dűhangon szenvedélyes, muzsikált, nemes pátosszal és eszközeit igazi művészhez mél­tóan alkalmazta a brahmsi zene követelményeihez. belső A műsor második fe­lében Eduard Lalo Spanyol szimfóniáját hallottuk a formát nagy ívben összefogó lendületes előadásban. A fantáziaszerűen fo­galmazott kompozíció melódiabősége, színes harmóniavilága, meré­szen csapongó ritmi­kája Loveday interpre­tálásában élőn és köz­vetlenül hatott. Fréde­ric Delius finom hang­érzékkel Legendáját komponált és Ernst Bloch Nigunját igazi „szívhangon" szólaltat­ta meg. Alan Loveday mthré­szetének jellegzetes és nagyon szép vonása, hogy soha nem akar brillírozni. Technikáját mindig a mű gondolati és érzelmi tartalmának szolgálatába állítja. A műsor utolsó számában azonban a virtuóz is előlépett és Niccolo Paganini Moto Perpe­tuojának megmutatta, előadásával hogy a maga nemében ugyan­csak nagyszerű. A szerény és rokon­szenves fiatal művész hangversenye a közön­séget mindvégig lekö­tötte. Ezen az estén nem voltak üres per­cek, nem voltak átme­neti „leállások", Alan Loveday hallgatóságát magával ragadta az érzelmi világba, abba­lyet ő a pódiumon me­át­ élt. Havas Márta Az utóbbi idők egyik legjobb írói estjén, amelyet néhány nappal ez­előtt — majdnem kizárólag fiatal írók jelenlétében — tartottak meg Rozs­nyón, a késő esti órákban záruló írói bemutatkozás után vita indult, mint­egy kétszáz résztvevővel. Olyan sza­vak hangzottak itt el, amelyek meg­érdemlik, hogy legalább az újságban elolvassák azok az írók is, akik ezen az esten nem voltak jelen. Mit is kívánnak a dolgozók a tollforgatóktól, mit hiányolnak és mi tetszik? — ez volt a vita tenorja. Az írók feladatai­ról a legszebben egy öreg munkás­mozgalmi harcos, a helyi nemzeti bizottság kommunista elnöke, Molnár Béla elvtárs beszélt. — írónak lenni rettenetesen nehéz és nagy felelősséggel járó hivatás — mondotta, majd a továbbiak során ezt a gondolatot fejtegette egyszerű, lebilincselő, meggyőző szavakkal. — Az az idő már rég elmúlt, amikor az írók magukba zárkózva, csupán gondolataiknak élve akarták megvál­tani a világot. Becsületes író és költő az, aki a népnek és a népért ír. Az írónak vigyáznia kell minden leírt és kimondott szóra, nehogy azt a reak­ció kihasználja. Ember legyen a tal­pán az, aki a ma emberének mara­dandót akar írni, de aki ezt teszi, aki feladatával meg tud birkózni, az meg­érdemli egész népünk mélységes sze­retetét és tiszteletét. Vajon kell-e szebb, tömörebb meg­fogalmazása az író felelősségének? S hogy mennyire szükséges ezt ál­landóan fejtegetni, magyarázni, arról a rozsnyói írói esten történt elgon­dolkoztató eset kifejezően tanúskodik. A vita vége felé felszólalt József, a jelenlevő írók egyike, Mács akit az olvasóközönség nemcsak a lapok­ban megjelent írásaiból ismer, hanem a két elbeszéléskötete alapján is. Arra felvetett kérdésre reagálva, hogy az írók miért*^nem többet például a rozsnyói foglalkoznak bányászok életével, elmondta, hogy egy ízben egy teljes hetet tartózkodva Rozsnyón, iro­dalmi riportot írt a bányászokról. Ne­héz azonban erről írni — mondotta —, mert hiszen az embert lesújtja az a tény, hogy a rozsnyói ércbányászok átlagos életkora 35 év. Ezután az érzelmekre kétségtelenül ható formá­ban szólt arról, milyen rettenetes, amikor az ember hallja az új bá­nyászhalottakat sirató konduló ha­rangszót. Egyszóval a jelenlevők nem kis megrökönyödésére átlag 35 éves korukban elparentálta a vájárokat. A felszólalásra Gyurcsó István vála­szolt, aki nyugodtan és a tényekre támaszkodva megmagyarázta, hogy csak tévedésről lehet szó. A bányá­szok átlagos életkora ugyanis habár a múlt „öröke", a szilikózis követ­keztében valamivel alacsonyabb ugyan, mint a szénbányákban,­­ semmi esetre sem harmincöt év. Később a jelenlevő szakemberek, a bányászok is tanúságot tettek amellett, hogy az át­lagos életkor ötven éven felül van. Az em­­lített állítást különben önma­gában már az a tény is megcáfolta, hogy a rozsnyói bányákban ma dol­gozók döntő többsége középkorú em­ber, úgyhogy végül Mács József is rá­jött, hogy adata téves. Az egész kérdést töviről hegyire megvitatva ki­derült, mi okozta ezt a ténybeli és fogalomzavart. Az írónak a bányában azt mondták, hogy a lent dolgozók átlagos életkora 35 év. Ez így termé­szetesen hozzávetőlegesen igaz. Vi­szont ezt semmi esetre sem úgy értelmezni, mintha átlagos lehet élet­tartamról volna szó, mert különben olyan, az igazsággal homlokegyenest ellenkező állítás születik meg, mint ezen az írói esten­. Kétségtelen, hogy a fiatal író jó­hiszeműségét nem lehet kétségbe von­ni. Felelősségtudatának érettségét azonban annál inkább. Az írástudót megdöbbentő, elgondolkoztató, meg­torpantó bármiféle adat, tény, körül­mény megkívánja a leglelkiismerete­sebb vizsgálatot, ellenőrzést és kon­zultálást, mielőtt az ember erről akár csak egy szót is kimond vagy leír. Aki ezt nem teszi, azt bármennyire is eltölti a segíteniakarás, ez csak szándék marad, amelynek eredménye káros lehet. Annál is inkább fel kellett vetnünk ezt az esetet, mert a csehszlovákiai magyar írók már huzamosabb ideje kisebb-nagyobb csoportokban felkere­sik a községeket, járási székhelyeket, ahol műveiket előadva irodalmi este­ket rendeznek. Az eddigi gyakorlat tanulsága szerint ez a kezdeményezés rendkívül hasznos és célszerű. A nagyközönség így nemcsak wekből, lapok hasábjairól ismeri kény­meg íróinkat, hanem személyesen is. Az ilyen találkozás vonz és nem csekély mértékben járul hozzá ahhoz, hogy kis irodalmunk nagy olvasottságnak örvendjen. Természetesen nem sike­rül mindenütt egyformán az ilyen be­mutatkozás. Van, ahol csak ötven ember jön el, s van ahol négyszáz. Egyes helyeken közvetlenebb, szinte érzékelhető kapcsolat alakul ki a közönség és az írók között, másutt kevésbé lelkes a visszhang. De nincs olyan város vagy falu, ahol ne előzné meg az írók érkezését érdeklődés, ahol nem fogadnák őket szeretettel s nem várnák kíváncsian, mit halla­nak majd, mivel gazdagodnak. Az íróknak, de nemcsak és nem elsősorban az íróknak szól ez a sze­retet, érdeklődés, kíváncsiság, ez az előlegezett bizalom. Elsősorban iro­­dalmunknak szól. Ez pedig kulturális politikánk sikere. Csak az mérheti fel, hogy mennyire szereti ez a nép az irodalmat, mennyire hatalmába tudja keríteni a szép szó varázsa, aki legalább egyszer-kétszer részt vett ilyen írói esten. Ott aztán milyen szeretet övezi azt is, láthatja, akinek ugyan még nincs hosszabb, komolyabb alkotói tevékenység a háta mögött, nincs még márkás neve, csak kisebb műveiből ismerik, de van tehetsége, mondanivalója és szépet, igazat tud nyújtani hallgatóságának. Márpedig néhány kivételtől eltekintve szerény hazai magyar irodalmunk munkásai­nak zömét ilyen szerzők alkotják. Ezért lehet büszke minden egyes írónk, ha látja, műve tetszik, hatást gyakorolt az emberekre, érzéseikre és értelmükre. Büszke lehet, örülhet minden egyes ilyen megnyilvánulás láttán, de nem szabad, hogy elkapat­tassa magát, egy pillanatra sem fe­ledheti el, hogy bíztató, serkentő, új méták felé lendítő, de még mindig előlegezett bizalomról van szó, ame­lyet még jobb, tökéletesebb művekkel kell meghálálnia. Egyszóval a nép irodalomszeretete, amely természete­sen elválaszthatatlan az írók szerete­tétől, kell, hogy egyrészt az új szel­lemi javak alkotójának művészi töb­bet akarását, másrészt pedig a forra­dalmi kulturális politikát folytató szocialista rendszer, a kommunista párt és a nép iránti felelősségérzetét izmosítsa. Az írói felelősség kérdéséről sajnos, kevés szó esik. Pedig írástudók áru­lására, írástudók tévelygésére akad­nak példák minden nemzeti irodalom történetében. Két évvel ezelőtt a szomszédos Magyar Népköztársaság­ban lezajlott ellenforradalmi esemé­nyek előtt, alatt és után közvetlen közelségből látott visszataszító és el­szomorító jelenségek intő például szolgálnak számunkra is. Ha nálunk ehhez hasonló esetek nem is voltak tapasztalhatók, ez nem jelenti azt, hogy nem kell állandóan napirenden tartsunk a kimondott és a leírt szó iránti írói felelősség kérdését, nem kell — elsősorban fiatal íróinknak — nap nap után magyaráznunk, hogy a nemcsak a saját lelkiismeretük, hanem párt és a nép előtt is felelnek mindazért, amivel a nyilvánosság elé lépnek. Elsősorban azonban arra van szükség, hogy minden egyes íróember tisztán lássa a társadalmi életben be­töltött szerepének nemcsak a szép­ségét, hanem a fontosságát is, tudja azt, nem frázis, ha azt mondjuk: — Az író a lélek mérnöke, — hanem ez nehéz, felelősségteljes hivatást, küldetést jelentő meghatározás. Az írói estek ebben a vonatkozás­ban is nagy pozitívumot jelentenek. Itt nemcsak a közönség, hanem az író is tanulhat. És éppen a legfonto­sabbat tanulhatja meg, ha nem elka­patott, kényelmes és szűklátókörű. Azt a tudatot szívhatja magába az egyszerű dolgozó emberek irodalom­szeretete láttán, hogy kötelessége minden egyes szavával művészi szin­ten a társadalmi haladást szolgálnia, mert csak így alkothat nagyot, csak így áll a nép igaza pártján, így válhat új életünk javára. A cikkünk elején felvetett kis, de eléggé jellemző példa alapján is lát­hatjuk, hogy mennyire fontos dolog rendszeresen foglalkozni az írástudók, az írók és újságírók felelősségének kérdésével. Szükség van erre annak ellenére, hogy tollforgatóink zöme ma már tisztán látja: alapvető prob­lémáról, az író társadalom iránti he­lyes viszonyáról van szó. Gály Iván ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGE ÚJ SZÖ 7 * 1958. október 22.

Next