Új Szó, 1964. október (17. évfolyam, 273-303.szám)
1964-10-31 / 303. szám, szombat
f. € OPEN ALGÉRIAI RIPORTJA KEMÉNY HARC A MUNKA k Igén a legújabb történelemét a falak őrzik! Hetees ebben a perzselő napsütésben kifakult, eső áztatta jelszavak az algériai falvak és városok falain és kerítésein. 1958-ban letűnt a uralma, ám a vesztes franciák hódítók tovább mázolták a falakra: „Éljen Francia-Algéria!" Válaszul irodalmi csengésű jelszó tűnt fel a másik részről: „A "Szajna átszeli Párizst! A Földközi-tenger átszeli Franciaországot! Gyarmatosítók! Takarodjatok Algériából! Algéria független lesz!" Algéria valóban független lett, s ma a csodálatosan szép főváros teraszos utcáit járva a kék öböltől a zöld hegységig ilyen jelszavakat „Éljen a szocialista olvashatunk: forradalom! Eljutunk a szocializmusba!" Ezek a jelszavak azt hirdetik, hogy Algéria új történelmi korszakba lépett, melynek jelentősége csak a nemzeti felszabadító harc győzelmével ér fel. Szabadság, munka, kenyér! Mohammed Serif Amus kezet szorított velem, és kísérőmül szegődött. Beértünk a kőbányába, melyet a gomolygó szürke porfelleg egészen elködösített. Beléptünk egy ablaktalan házikóba. A kőzúzó felől jövő pokoli zaj behallatszott. — Ez hát a munkásbizottság tárgyalóterme — vette fel a beszélgetés fonalát Mohammed barátom. — Itt van a számvevőség is — mutatott vaskos füzetekre, amelyeken ez a felirat díszelgett: „Constantine város kőbányái". — Itt működik az esti iskola is — mutatott a sarokban álló fekete tábla felé, amelyre valaki akkurátus betűkkel ezeket a szavakat írta: „Szabadság, munka, kenyér, egyenjogúság". Ennek és a hegy tövében fekvő többi bányának más-más gazdája volt. Tulajdonosaik egytől egyig franciák, aktív OAS-isták. Amikor a börtönből kiszabadultam, ahová szakszervezeti tagságom miatt 1959-ben kerültem, csodálkozva láttam, hogy a bánya kapuit bezárták. Előttük munkástömegek ácsorogtak. Már egy éve nem dolgoztak. Éheztek, sokan elköltöztek. Kinyitottuk a kapukat, és bevonultunk. Összetört gépek fogadtak. Egyetlen technikus sem volt köztünk, de azért helyreállítottuk a berendezést. és újra megindult a munka. — A constantinei prefektus mind a négy bányát „gazdátlan tulajdon"-nak nyilvánította. Közös munkásbizottságot választottunk. Negyven napig ingyen dolgoztunk, csak lisztet kaptunk a kormánytól. Negyven napig minden este kiszámoltuk keresetünket, de egy frankot sem vittünk haza. Összeadtuk a pénzt, hogy teherautókat vásárolhassunk, kifizethessük a villanyáram díját, technikusokat foglalkoztathassunk... A nép legyőzhetetlen, hőporos arcú munkások léptek be egymás után a szobába. — Azt kérdi moszkvai vendégünk — fordult hozzájuk Mohammed, — jobban élünk-e most, mint a régi tulajdonos idején? — Jobban élünk-e? Hát miért kergettük el őt, ha nem azért, hogy jobban éljünk! — mondta a többiek nevében is egy öreg arab. — Többet keresnek? — Még nem. A hasznot egyelőre átadjuk az államnak, az állam pedig ezt a pénzt a hadiözvegyek, az árvák és a munkanélküliek segélyezésére fordítja... Ha majd rendeződnek a viszonyok, mi is többet fogunk keresni. — Az állam nagyon sokat segített az államosítással. De voltak olyan építkezési vállalatok, amelyek a régi tulajdonos távozása után nem akartak tőlünk vásárolni. Azt mondták: „Megdöglötök a munkásbizottságaitokkal lizmusotokkal meg azzal a szociaegyütt". Most őket is elűztük, s az építkezési vállalatok munkásbizottságai tőlünk vásárolják a munkáslakások és iskolák építéséhez szükséges követ és cementet. Beszélgetésünk késő estig elhúzódott. A falon függő, a szocializmust éltető plakát láttán eltűnődtem. Mily nagy jelentőséget tulajdonítanak e szónak a gyarmattartók után ittmaradt, a régi világot temető, a társadalom gyökeres megváltoztatásáért lelkesen munkálkodó algériai dolgozók! ALGÍR ÉSZAK-AFRIKA LEGFORGALMASABB KIKÖTŐJE NEHÉZ KÜZDELEMBEN SZÜLETIK ALGÉRIA • JÖVŐJE Az Auto-szalon, a francia gépkocsiipar nemrég véget ért hagyományos kiállítása az idén nem sok újat hozott. A legtöbb francia gépkocsigyártó cég előző modelljei „javított kiadásait" mutatta csak be. A Peugeot művek állítólag jövőre gyártanak majd kiskocsikat. Renault-ék szintén a jövő évre tartogatják újdonságaikat. Az autógyártók elégedettek a kiállítás eredményével. Mint csaknem minden évben, most is „jó üzletről" beszélnek. A megrendelések 10—40 százalékkal (aszerint, hogy milyen márkájú kocsiról van szó) magasabbak, mint tavaly. Fellendülést jelez-e ez a gépkocsiiparban? Aligha! A francia ipar e fontos ágazatában alkalmazott 200 000 munkás helyzete nem éppen rózsás. Valamennyi nagy üzemben: Renaultnál, Citroennél, Peugeotnál és Simcánál a munkaidővel együtt csökken a munkások keresete. • NAGYOBB TELJESÍTMÉNY -KISEBB KERESET Mintegy húsz Renault-munkás lakik velem egy házban. Kétszer havonta, hétfőn, üzemükben leállnak a gépek. Egyikük, Jean Roudioux szakmunkás ezt mondta nekem: „A munkaidő-csökkentés előtt havi keresetem prémiummal együtt elérte a 790 frankot. A múlt hónapban csak 695 frankot kerestem. A házbér és az adók emelkedtek. A tejsztrájk is sok pénzünkbe került. A feleségemnek most bizony takarékoskodnia kell". Armand Poletti — szintén szakmunkás — havi keresete 140 frankkal csökkent. Nemrég házasodott és kölcsönre vásárolt bútort. „Minden hónapban 220 frankot kell törlesztettem. A csökkent kereset felborította terveimet, és kellemetlen helyzetbe hozott. Szerényebben étkezünk, hogy valamiképp behozhassuk a veszteséget." Hasonlóan számol be csaknem valamennyi autógyári munkás. Jóllehet a munkaadók pangásról beszélnek, a munkások azt tapasztalják, soha ezelőtt annyit nem hogy dolgoztak az üzemben, mint manapság. A gyárigazgatóság a bizonytalan jövőre hivatkozva egyre fokozza a munkaütemet. A Renault cégnél 1953-ban egy munkás évi átlagteljesítménye 3,6 kocsi, 1963-ban már 11,6 kocsi volt. Tíz év alatt tehát háromszorosára növekedett a teljesítmény. Valamennyi munkás bére 25 százalékkal csökkent. „Májusban, a nyári szabadság előtt a műhelyemben 80 munkás naponta 780 hengerfejet gyártott" — mondta Jean Roudioux. " Jelenleg harmincan 900-at állítunk elő". A fémmunkások többet dolgoznak, de kevesebbet keresnek. A munkaadó profitja azonban növekszik. A Renault cég nyeresége egy év alatt 37 százalékkal emelkedett. Peugeotéknál még ennél is jobb eredményt értek el. Csakis a kapitalisták húznak hasznot a dolgozók munkájából és erőfeszítéséből. • KISEBB KERESET -CSÖKKENŐ FOGYASZTÁS A Renault művekben a 10 évvel ezelőtt kötött munkaszerződéseknek a bérek folyamatos emelkedését és a jobb munka-PIERRE CAMES PÁRIZSI LEVELE A FRANCIA AUTÓGYÁRI DOLGOZÓK GONDJAI feltételeket kellett volna biztosítaniuk. A burzsoá sajtó ezt annak idején hangzatosan kommentálta. Egy nagy párizsi napilap, a France Soir például azt állította, hogy a tőkés rendszer a munkásokat gazdagítja. Chaban-Delmas, a nemzetgyűlés jelenlegi elnöke örvendezve kijelentette: „A tőkések és a munkások szövetsége a megvalósulás útján van. A proletár állapotoknak befellegzett". Egy másik nagy személyiség azt jósolta, hogy a vásárlóképesség 10 év alatt kétszeresére növekszik majd. S mi a valóság? Egy egyeztető bizottság becslése szerint a Renault-munkások vásárlóképessége 10 év alatt 11—13 százalékkal csökkent, s most, hogy rövidebb a munkaidő, még további 10 százalékkal kisebb lesz a fogyasztásuk. Vajon elmélyül-e a már jelentkező válság, vagy csupán a „konjuktúra üzemzavaráról" van szó, mint ahogy ezt Pompidou állítja? Senki sem tudja. A Szalon ,,eredményes" volt. Ám 20 százalékkal kevesebb volt az üzletkötés szeptemberben, mint tavaly ugyanabban a hónapban. A tőkés rendszer képtelen biztosítani az egyenletes termelést s nem tudja eltünteti a termelés és a fogyasztás közötti egyenetlenséget. A kormány stabilizációs terve is az árak helyett a béreket rögzíti s ily módon csak fékezi a fogyasztást. A tőkések profitját nem fenyegeti veszély. Ellenkezőleg. A trösztök, a „bizonytalan" helyzetet a munkaütem fokozására használják ki, hogy kevesebb bérért ugyanannyi termelést érjenek el, mint az előző évben. A munkások azonban harcolnak ez ellen. Az Autó-szalon kiállítás alatt a gépkocsiipari munkások tüntettek és sztrájkoltak. A kiállítás utolsó előtti estéjén valamennyi szakszervezet összefogásával nagygyűlést tartottak a dolgozók Párizs XV. kerületében, a Szalon közvetlen közelében. A közeljövőben még nem remélhető, hogy a kormány támogatását élvező munkaadók kárpótolnák a dolgozókat az elmaradt munkaórákért, és ezért a munkásság egyre egységesebb és erélyesebb harca várható. A líbiai határőrök joggal csodálkoztak. Ritka eset, hogy európai turisták nem a ,,főbejáraton" Tripplin, a nagy észak-afrikai kikötőn keresztül érkeznek hazájukba, hanem a „mellékajtón" — Tunézia felől szárazföldön, a sivatag homokjával belepett autóbuszon. ben Az óriási területű ország, amely Anglia, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Finnország és Belgium is elférne egymás mellett, nagyon gyéren lakott, nem egészen egyzetkilométerre. ember jut egy négy Ez persze csak számtani arány, mert a valóságban a lakosság 85 százaléka a keskeny tengermelléki övezetben lakik. Líbiának kevés városa van. A közelmúltban Benghazit és Tripolit, a király, a kormány és a parlament székhelyét az alkotmány értelmében székesfővárosoknak tartották, de közben kialakult egy harmadik főváros is Beida, a hegyek közti kis város, a királyság új hivatalos központja. A 180 ezer lakosú, dicső múltú és hányatott sorsú Tripoli, Líbia legnagyobb városa azonban továbbra is az ország társadalmi életének és üzletvilágának központja maradt. Hány gazdája volt már a történelemben e városnak?! Basáskodtak itt föníciaiak és görögök, rómaiak és máltai lovagok, spanyolok és törökök, a század elején pedig az olaszok vetették meg a lábukat. A háború éveiben német, angol és francia csapatok jártak itt. Minden hódító hagyott maga után nyomokat, ezért olyan sokarcú Tripoli. A keskeny utcáival (két teve alig férne át rajtuk) jellegzetes arab negyedben megtaláljuk Marcus Aurelius diadalívét, Eia ősi római város maradványait. A mecset mellett jellegzetes olasz tartományi város képe tárul elénk. Tripoli pereme szabálytalan és nagyon rendetlen, a feszri város építői nem fordítottak gondot a tetszetősségre. A luxusvillák közelében fehér shortos gentlemanek teniszeznek tőszomszédságukban szurtos gyerekek játszadoznak a sárkunyhók tövében. Ezután raktárak, laktanyák, egyhangú vízszintes és egyemeletes házak negyedei következnek, és csak ezután jön a rész, amelyre az őslakók valóban büszkék lehetnek. Itt van a Piazza Castello, melynek gyönyörű panorámája a tenger felől annyi turistát vonz. Sohasem láttam még egy ilyen teret, mely annyira magán viselte volna különféle kultúrák és korok jegyét. A térről egy spanyoltörök-arab erőd három bástyája néz a tengerre; az erődben most múzeum van. Innen, a térről az erődfal kapuján keresztül az arab piacra jutunk. A bazár bejárata előtt áll Septimus Severus II. századbeli római császár szobra. Az arab piacról a festői tengerpartra vezet utunk. Itt két obeliszk áll, az egyik a Romulust és Remust szoptató anyafarkast ábrázolja. A fasiszta gyarmatosítók emelték a líbiai olasz uralom emléké tt JilllllMM A közelben fényesre lakkozott Ford, Fiat és Citroen kocsik parkolnak, míg gazdáik az idegen nyelvű cégtáblás hivatalokban üzleti ügyeiket intézik. A dallamos olasz nyelv éppen olyan gyakran hallható az utcákon, mint az arab, persze, már nem az ország urainak nyelve. Az amerikai ás az angol monopóliumok kiszorították az olasz tőkét, és megkaparintották Líbia ásványkincseit. Vagy húsz külföldi, túlnyomórészt amerikai társaság keresi a kőolajat. A líbiaiak minden reménysége a hazai olaj. — A kőolaj egész Líbia gazdasági életét táplálni fogja, még a mezőgazdaságnak is nagy segítséget jelent — állítja Mohammed Murabet, a Giornale di Tripoli főszerkesztője. — Kevés a termőföldünk, a kis földrészek hagyományos megművelésével, technika híján mezőgazdaságunk nem képes kielégíteni az ország szükségleteit. Persze nemcsak technikára, hanem hozzáértő emberekre is szükségünk van. Ez viszont jelentős anyagi eszközöket igényel. A kőolaj pedig az állami jövedelem fő forrása lesz... ÚJ UTAKON Tripoliban lépten-nyomon idegenekbe botlik az ember. A líbiaiak — nagyon érthetően — nem valamilyen szívélyesek és bizalmasok az európaikkal szemben. Több mint tíz éve lettek függetlenek, és a múlt fájó emlékei még élnek... A gyarmati uralom idején Líbiában is olasz törvények voltak érvényben. A parlament csak az utóbbi időben hozott olyan figyelemre méltó törvényeket, mint amilyen a munkára, a fizetett pihenőnapra, az állami beteg- és rokkantsági biztosításra vonatkozó törvény. A Cartiera della Tripolitania nevű papírgyárban meggyőződhettünk róla, milyen fontos a létjogok törvényes biztosítása. Munkással nem sikerült beszélnem, de amit a gyár tulajdonosa, Beniamino Flaviani úr mondott, tökéletesen elég a helyzet szemléltetéséhez. A minimális munkaidő nyolc óra, a maximális — ez állítólag a munkásoktól függ. Órabért fizetnek, s természetesen mindenki keresni akar. Ezért „kívánnak" a munkások napi 9—10 órát dolgozni. Szakszervezetük nincs. Az egyik üzemrészlegben nehéz papírbálákat cipelő fiúcskákat láttam. A törvény ugyan tiltja gyermekek alkalmazását, ám a szülők beleegyezésével gyermekeket is foglalkoztathatnak. Ők is annyit dolgoznak, amennyit „akarnak". .. Fáradság és reménytelenség tükröződik a 12 éves Szolimán és a 10 éves Amor arcán. Két arab nőt is mutattak a takarítónők a gyárban s kecses ritkaságnak számítanak, mert állandóan fedetlen arccal járnak. Líbiában általában továbbra is fátyolt viselnek az asszonyok. Nem állíthatjuk, hogy az ország nem ért volna el némi haladást. Az utóbbi években sokkal több iskola nyílt, mint a gyarmati uralom évtizedeiben, ám nagyon kevés lány jár iskolába, s a törvény nem biztosítja a nők művelődési jogát. Politikai jogokat a nők egyáltalán nem élveznek, csak azt engedték meg nekik, hogy iskolákban, kórházakban és hivatalokban is dolgozhassanak. BARLANGLAKÓK Afrikai utunkon azt hallottuk, hogy Líbiában legérdekesebbek a régi római városok rommaradványai és a trogloditák barlangjai. Sabrata és Leptis Magna egykor virágzó városok romjainak megtekintése után egészen más érzésekkel tértünk vissza Garianbőz, melynek peremén — mindössze 150 kilométerre Tripoli büszke palotáitól — a szó szoros értelmében a föld alatt laknak a családok százai. Ezért nevezik őket trogloditáknak, barlanglakóknak a „Bädeckerek". Itt születnek, serdülnek, itt élnek évtizedeken át, sőt itt is halnak meg a lakosok, mint elődeik ezer vagy talán több évvel ezelőtt. A legérdekesebb mégis Líbia mai élete volt, mely teli van ugyan ellentétekkel, de nehézségek, a küzdelem és a törekvések mellett ott van az örök reménység is. TRIPOLIS, EGYIK FORGALMAS UTCÁJA i MB4. október 33. ) (Jj SZŐ X JURIJ FILONOVICS RIPORTJA LASSAN, DE VÁLTOZNAK AZ IDŐK