Új Szó, 1964. október (17. évfolyam, 273-303.szám)

1964-10-31 / 303. szám, szombat

f. € OPEN ALGÉRIAI RIPORTJA KEMÉNY HARC A MUNKA k Igén a legújabb történel­e­mét a falak őrzik! He­tees ebben a perzselő napsütés­ben kifakult, eső áztatta jelsza­vak az algériai falvak és váro­sok­ falain és kerítésein. 1958-ban letűnt a uralma, ám a vesztes franciák hódítók tovább mázolták a falakra: „Éljen Francia-Algéria!" Vála­szul irodalmi csengésű jelszó tűnt fel a másik részről: „A "Szajna átszeli Párizst! A Föld­közi-tenger átszeli Franciaor­szágot! Gyarmatosítók! Taka­rodjatok Algériából! Algéria független lesz!" Algéria valóban független lett, s ma a csodálatosan szép főváros teraszos utcáit járva a kék öböltől a zöld hegységig ilyen jelszavakat „Éljen a szocialista olvashatunk: forradalom! Eljutunk a szocializmusba!" Ezek a jelszavak azt hirdetik, hogy Algéria új történelmi kor­szakba lépett, melynek jelentő­sége csak a nemzeti felszabadí­tó harc győzelmével ér fel. Szabadság, munka, kenyér! Mohammed Serif Amus kezet szorított velem, és kísérőmül szegődött. Beértünk a kőbányá­ba, melyet a gomolygó szürke porfelleg egészen elködösített. Beléptünk egy ablaktalan házi­kóba. A kőzúzó felől jövő po­koli zaj behallatszott. — Ez hát a munkásbizottság tárgyalóterme — vette fel a be­szélgetés fonalát Mohammed barátom. — Itt van a számve­vőség is — mutatott vaskos füzetekre, amelyeken ez a fel­irat díszelgett: „Constantine vá­ros kőbányái". — Itt működik az esti iskola is — mutatott a sarokban álló fekete tábla felé, amelyre valaki akkurátus be­tűkkel ezeket a szavakat írta: „Szabadság, munka, kenyér, egyenjogúság".­­ Ennek és a hegy tövében fekvő többi bányának más-más gazdája volt. Tulajdonosaik egytől egyig franciák, aktív OAS-isták. Amikor a börtönből kiszabadultam, ahová szakszer­vezeti tagságom miatt 1959-ben kerültem, csodálkozva láttam, hogy a bánya kapuit bezárták. Előttük munkástömegek ácso­rogtak. Már egy éve nem dol­goztak. Éheztek, sokan elköl­töztek. Kinyitottuk a kapukat, és bevonultunk. Összetört gé­pek fogadtak. Egyetlen techni­kus sem volt köztünk, de azért helyreállítottuk a berendezést.­ és újra megindult a munka. — A constantinei prefektus mind a négy bányát „gazdátlan tulajdon"-nak nyilvánította. Kö­zös munkásbizottságot válasz­tottunk. Negyven napig ingyen dolgoztunk, csak lisztet kap­tunk a kormánytól. Negyven napig minden este kiszámoltuk keresetünket, de egy frankot sem vittünk haza. Összeadtuk a pénzt, hogy teherautókat vásá­rolhassunk, kifizethessük a vil­lanyáram díját, technikusokat foglalkoztathassunk... A nép legyőzhetetlen, hőporos arcú munkások lép­tek be egymás után a szobába. — Azt kérdi moszkvai vendé­günk — fordult hozzájuk Mo­hammed, — jobban élünk-e most, mint a régi tulajdonos idején? — Jobban élünk-e? Hát miért kergettük el őt, ha nem azért, hogy jobban éljünk! — mond­ta a többiek nevében is egy öreg arab. — Többet keresnek? — Még nem. A hasznot egye­lőre átadjuk az államnak, az állam pedig ezt a pénzt a ha­diözvegyek, az árvák és a mun­kanélküliek segélyezésére for­dítja... Ha majd rendeződnek a viszonyok, mi is többet fo­gunk keresni. — Az állam nagyon sokat se­gített az államosítással. De voltak olyan építkezési válla­latok, amelyek a régi tulajdo­nos távozása után nem akartak tőlünk vásárolni. Azt mondták: „Megdöglötök a munkásbizott­ságaitokkal lizmusotokkal meg azzal a szocia­együtt". Most őket is elűztük, s az építkezési vállalatok munkásbizottságai tőlünk vásárolják a munkásla­kások és iskolák építéséhez szükséges követ és cementet. Beszélgetésünk késő estig el­húzódott. A falon függő, a szo­cializmust éltető plakát láttán eltűnődtem. Mily nagy jelentő­séget tulajdonítanak e szónak a gyarmattartók után ittmaradt, a régi világot temető, a társa­dalom gyökeres megváltoztatá­sáért lelkesen munkálkodó al­gériai dolgozók! ALGÍR ÉSZAK-AFRIKA LEGFORGALMASABB KIKÖTŐJE NEHÉZ KÜZDELEMBEN SZÜLETIK ALGÉRIA • JÖVŐJE Az Auto-szalon, a francia­­ gépkocsiipar nemrég véget ért hagyományos kiállítása az idén nem sok újat hozott. A legtöbb francia gépkocsigyártó cég előző modelljei „javított kiadásait" mutatta csak be. A Peugeot művek állítólag jövőre gyártanak majd kis­kocsikat. Renault-ék szintén a jövő évre tartogatják újdonságaikat. Az autógyártók elégedettek a kiállítás eredményével. Mint csaknem minden évben, most is „jó üzletről" beszélnek. A megrendelések 10—40 százalék­kal (aszerint, hogy milyen már­kájú kocsiról van szó) maga­sabbak, mint tavaly. Fellendü­lést jelez-e ez a gépkocsiipar­ban? Aligha! A francia ipar e fontos ága­zatában alkalmazott 200 000 munkás helyzete nem éppen rózsás. Valamennyi nagy üzem­ben: Renaultnál, Citroennél, Peugeotnál és Simcánál a mun­kaidővel együtt csökken a mun­kások keresete. • NAGYOBB TELJESÍTMÉNY -KISEBB KERESET Mintegy húsz Renault-mun­kás lakik velem egy házban. Kétszer havonta, hétfőn, üze­mükben leállnak a gépek. Egyikük, Jean Roudioux szak­munkás ezt mondta nekem: „A munkaidő-csökkentés előtt havi keresetem prémiummal együtt elérte a 790 frankot. A múlt hónapban csak 695 frankot ke­restem. A házbér és az adók emelkedtek. A tejsztrájk is sok pénzünkbe került. A feleségem­nek most bizony takarékoskod­nia kell". Armand Poletti — szintén szakmunkás — havi keresete 140 frankkal csökkent. Nemrég házasodott és kölcsönre vásá­rolt bútort. „Minden hónapban 220 frankot kell törlesztettem. A csökkent kereset felborította terveimet, és kellemetlen hely­zetbe hozott. Szerényebben ét­kezünk, hogy valamiképp be­hozhassuk a veszteséget." Hasonlóan számol be csak­nem valamennyi autógyári munkás. Jóllehet a munkaadók pangásról beszélnek, a mun­kások azt tapasztalják, soha ezelőtt annyit nem hogy dol­goztak az üzemben, mint ma­napság. A gyárigazgatóság a bizonytalan jövőre hivatkozva egyre fokozza a munkaütemet. A Renault cégnél 1953-ban egy munkás évi átlagteljesítmé­nye 3,6 kocsi, 1963-ban már 11,6 kocsi volt. Tíz év alatt te­hát háromszorosára növekedett a teljesítmény. Valamennyi munkás bére 25 százalékkal csökkent. „Májusban, a nyári szabadság előtt a műhelyemben 80 munkás naponta 780 henger­fejet gyártott" — mondta Jean Roudioux. " Jelenleg harmin­can 900-at állítunk elő". A fémmunkások többet dol­goznak, de kevesebbet keres­nek. A munkaadó profitja azon­ban növekszik. A Renault cég nyeresége egy év alatt 37 szá­zalékkal emelkedett. Peugeoték­nál még ennél is jobb ered­ményt értek el. Csakis a kapi­talisták húznak hasznot a dol­gozók munkájából és erőfeszí­téséből. • KISEBB KERESET -CSÖKKENŐ FOGYASZTÁS A Renault művekben a 10 évvel ezelőtt kötött munkaszer­ződéseknek a bérek folyamatos emelkedését és a jobb munka-PIERRE CAMES PÁRIZSI LEVELE A FRANCIA AUTÓGYÁRI DOLGOZÓK GONDJAI feltételeket kellett volna bizto­sítaniuk. A burzsoá sajtó ezt annak idején hangzatosan kom­mentálta. Egy nagy párizsi na­pilap, a France Soir például azt állította, hogy a tőkés rend­szer a munkásokat gazdagítja. Chaban-Delmas, a nemzetgyűlés jelenlegi elnöke örvendezve ki­jelentette: „A tőkések és a munkások szövetsége a megva­lósulás útján van. A proletár állapotoknak befellegzett". Egy másik nagy személyiség azt jó­solta, hogy a vásárlóképesség 10 év alatt kétszeresére növek­szik majd. S mi a valóság? Egy egyeztető bizottság becs­lése szerint a Renault-munká­sok vásárlóképessége 10 év alatt 11—13 százalékkal csök­kent, s most, hogy rövidebb a munkaidő, még további 10 szá­zalékkal kisebb lesz a fogyasz­tásuk. Vajon elmélyül-e a már je­lentkező válság, vagy csupán a „konjuktúra üzemzavaráról" van szó, mint ahogy ezt Pom­pidou állítja? Senki sem tudja. A Szalon ,,eredményes" volt. Ám 20 százalékkal kevesebb volt az üzletkötés szeptember­ben, mint tavaly ugyanabban a hónapban. A tőkés rendszer képtelen biztosítani az egyen­letes termelést s nem tudja el­tünteti a termelés és a fo­gyasztás közötti egyenetlensé­get. A kormány stabilizációs terve is az árak helyett a bére­ket rögzíti s ily módon csak fékezi a fogyasztást. A tőkések profitját nem fe­nyegeti veszély. Ellenkezőleg. A trösztök, a „bizonytalan" helyzetet a munkaütem fokozá­sára használják ki, hogy keve­sebb bérért ugyanannyi terme­lést érjenek el, mint az előző évben. A munkások azonban harcol­nak ez ellen. Az Autó-szalon kiállítás alatt a gépkocsiipari munkások tüntettek és sztráj­koltak. A kiállítás utolsó előtti estéjén valamennyi szakszerve­zet összefogásával nagygyűlést tartottak a dolgozók Párizs XV. kerületében, a Szalon közvet­len közelében. A közeljövőben még nem re­mélhető, hogy a kormány támo­gatását élvező munkaadók kár­pótolnák a dolgozókat az elma­radt munkaórákért, és ezért a munkásság egyre egységesebb és erélyesebb harca várható. A líbiai határőrök joggal cso­dálkoztak. Ritka eset, hogy európai turisták nem a ,,főbejára­ton" Tripplin, a nagy észak-afri­kai kikötőn keresztül érkeznek ha­zájukba, hanem a „mellékajtón" — Tunézia felől szárazföldön, a sivatag homokjával belepett autó­buszon. ben Az óriási területű ország, amely­ Anglia, Franciaország, Olasz­ország, Spanyolország, Finnország és Belgium is elférne egymás mel­lett, nagyon gyéren lakott, nem egészen egy­zetkilométerre. ember jut egy négy­ Ez persze csak számtani arány, mert a valóság­ban a lakosság 85 százaléka a keskeny tengermelléki övezetben lakik. Líbiának kevés városa van. A közelmúltban Benghazit és Tri­polit, a király, a kormány és a parlament székhelyét az alkot­mány értelmében székesfővárosok­nak tartották, de közben kiala­kult egy harmadik főváros is Beida, a hegyek közti kis város, a királyság új hivatalos központ­ja. A 180 ezer lakosú, dicső múltú és hányatott sorsú Tripoli, Líbia legnagyobb városa azonban to­vábbra is az ország társadalmi életének és ü­zletvilágának köz­pontja maradt. Hány gazdája volt már a tör­ténelemben e városnak?! Basás­kodtak itt föníciaiak és görögök, rómaiak és máltai lovagok, spanyo­lok és törökök, a század elején pedig az olaszok vetették meg a lábukat. A háború éveiben német, angol és francia csapatok jártak itt. Minden hódító hagyott maga után nyomokat, ezért olyan sok­arcú Tripoli. A keskeny utcáival (két teve alig férne át rajtuk) jellegzetes arab negyedben megtaláljuk Mar­cus Aurelius diadalívét, Eia ősi római város maradványait. A me­cset mellett jellegzetes olasz tar­tományi város képe tárul elénk. Tripoli pereme szabálytalan és nagyon rendetlen, a fesz­ri város építői nem fordítottak gondot a tetszetősségre. A luxusvillák kö­zelében fehér shortos gentlema­nek teniszeznek tőszomszédságuk­ban szurtos gyerekek játszadoz­nak a sárkunyhók tövében. Ezután raktárak, laktanyák, egyhangú vízszintes és egyemeletes házak negyedei következnek, és csak ez­után jön a rész, amelyre az ős­lakók valóban büszkék lehetnek. Itt van a Piazza Castello, mely­nek gyönyörű panorámája a ten­ger felől annyi turistát vonz. Sohasem láttam még egy ilyen teret, mely annyira magán visel­te volna különféle kultúrák és ko­rok jegyét. A térről egy spanyol­török-arab erőd három bástyája néz a tengerre; az erődben most múzeum van. Innen, a térről az erődfal kapuján keresztül az arab piacra jutunk. A bazár bejárata előtt áll Septimus Severus II. szá­zadbeli római császár szobra. Az arab piacról a festői tengerpartra vezet utunk. Itt két obeliszk áll, az egyik a Romulust és Remust szoptató anyafarkast ábrázolja. A fasiszta gyarmatosítók emelték a líbiai olasz uralom emléké­­ ­tt JilllllMM A közelben fényesre lakkozott Ford, Fiat és Citroen kocsik par­kolnak, míg gazdáik az idegen nyelvű cégtáblás hivatalokban üz­leti ügyeiket intézik. A dallamos olasz nyelv éppen olyan gyakran hallható az utcákon, mint az arab, persze, már nem az ország urai­nak nyelve. Az amerikai ás az an­gol monopóliumok kiszorították az olasz tőkét, és megkaparintották Líbia ásványkincseit. Vagy húsz külföldi, túlnyomórészt amerikai társaság keresi a kőolajat. A lí­biaiak minden reménysége a ha­zai olaj. — A kőolaj egész Líbia gazdasá­gi életét táplálni fogja, még a me­zőgazdaságnak is nagy segítséget jelent — állítja Mohammed Mura­bet, a Giornale di Tripoli főszer­­­kesztője. — Kevés a termőföldünk, a kis földrészek hagyományos megművelésével, technika híján mezőgazdaságunk nem képes kie­légíteni az ország szükségleteit. Persze nemcsak technikára, ha­nem hozzáértő emberekre is szük­ségünk van. Ez viszont jelentős anyagi eszközöket igényel. A kő­olaj pedig az állami jövedelem fő forrása lesz... ÚJ UTAKON Tripoliban lépten-nyomon idege­nekbe botlik az ember. A líbiaiak — nagyon érthetően — nem vala­milyen szívélyesek és bizalmasok az európaikkal szemben. Több mint tíz éve lettek függetlenek, és a múlt fájó emlékei még élnek... A gyarmati uralom idején Lí­biában is olasz törvények voltak érvényben. A parlament csak az utóbbi időben hozott olyan figye­lemre méltó törvényeket, mint amilyen a munkára, a fizetett pi­henőnapra, az állami beteg- és rokkantsági biztosításra vonatko­zó törvény. A Cartiera della Tripolitania ne­vű papírgyárban meggyőződhet­tünk róla, milyen fontos a létjogok törvényes biztosítása. Munkással nem sikerült beszélnem, de amit a gyár tulajdonosa, Beniamino Flaviani úr mondott, tökéletesen elég a helyzet szemléltetéséhez. A minimális munkaidő nyolc óra, a maximális — ez állítólag a munkásoktól függ. Órabért fizet­nek, s természetesen mindenki ke­resni akar. Ezért „kívánnak" a munkások napi 9—10 órát dolgoz­ni. Szakszervezetük nincs. Az egyik üzem­részlegben nehéz pa­pírbálákat cipelő fiúcskákat lát­tam. A törvény ugyan tiltja gyer­mekek alkalmazását, ám a szülők beleegyezésével gyermekeket is foglalkoztathatnak. Ők is annyit dolgoznak, amennyit „akar­nak". .. Fáradság és reménytelen­ség tükröződik a 12 éves Szolimán és a 10 éves Amor arcán. Két arab nőt is mutattak a ta­karítónők a gyárban s kecses rit­kaságnak számítanak, mert állan­dóan fedetlen arccal járnak. Lí­biában általában továbbra is fá­tyolt viselnek az asszonyok. Nem állíthatjuk, hogy az ország nem ért volna el némi haladást. Az utóbbi években sokkal több isko­la nyílt, mint a gyarmati uralom évtizedeiben, ám nagyon kevés lány jár iskolába, s a törvény nem biztosítja a nők művelődési jogát. Politikai jogokat a nők egyáltalán nem élveznek, csak azt engedték meg nekik, hogy iskolákban, kór­házakban és hivatalokban is dol­gozhassanak. BARLANGLAKÓK Afrikai utunkon azt hallottuk, hogy Líbiában legérdekesebbek a régi római városok rommaradvá­nyai és a trogloditák barlangjai. Sabrata és Leptis Magna egy­kor virágzó városok romjainak megtekintése után egészen más érzésekkel tértünk vissza Garian­bőz, melynek peremén — mind­össze 150 kilométerre Tripoli büsz­ke palotáitól — a szó szoros ér­telmében a föld alatt laknak a családok százai. Ezért nevezik őket trogloditáknak, barlanglakók­nak a „Bädeckerek". Itt szület­nek, serdülnek, itt élnek évtize­deken át, sőt itt is halnak meg a lakosok, mint elődeik ezer vagy talán több évvel ezelőtt. A legérdekesebb mégis Líbia mai élete volt, mely teli van ugyan ellentétekkel, de nehézségek, a küzdelem és a törekvések mellett ott van az örök reménység is. TRIPOLIS, EGYIK FORGALMAS UTCÁJA i MB4. október 33. ) (Jj SZŐ X JURIJ FILONOVICS RIPORTJA LASSAN, DE VÁL­TOZNAK AZ IDŐK

Next