Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-08 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

•—• Ebben a vitrinben láthatják a Ka­ramazov testvérek kéziratát. Az idegenvezetőnő megszokta, hogy ilyenkor minden szem az üveg mögött elhelyezett kéziratokra szegeződik és természetesen ezt várta az 1963-ban Prágából és Pozsonyból érkezett fiatal írók csoportjától is. A csoport férfitag­jainak pillantása azonban mozdulatlanul a kisérönő arcára tapadt. Nem jött za­varba. Egy kis pálcával, amilyet vala­ha a földrajztanárom is használt a gimnáziumban, könnyedén a vitrin üve­gére ütögetett. Hiába. A fiatal szerzők azt sem bánták volna, ha egyenesen a körmeikre koppint, tovább bámulták a száját. Amint látják, a Dosztojevszkij Mú­zeum kétszeresen is érdekes, és ha még nem jártak volna ott, okvetlen nézzék meg. Ha a sors is úgy akarja, ott lesz még az a ragyogó orosz nő, akit az érzékeny lelkületű fiatal költők és prózaírók enyhe hipnózisban figyel­tek, megelégelve a hazai túl modern kolléganőket jól esett látniuk egy olyan nőt, amilyen csak az orosz klas­­szikus regényekben létezik. Mert egy ilyen nő kísérgetett itt minket és diszkréten magyarázta, milyen nehéz­ségek voltak Dosztojevszkijjel a kul­tusz áldatlan éveiben és egyébként is. — Istenem, istenem — bök oldalba szatíraíró kollégám, akinek már vagy egy órája ajkára fagyott a mosoly. Teljesen elvesztette a lelki egyensú­lyát. — Micsoda nő, micsoda nő — tol­dottam meg. — Kérlek, akkor legalább az ő kedvéért nézz a vitrinbe. Ahe­lyett, hogy örülnél, hogy bemutattak minket Viscontinak, csak sóhajtozol... — Vigye el az ördög Viscontit — mormogta a szatíraíró —, ez a nő... Soha nem hittem, hogy valóban létez­nek asszonyok, akik okosak és szépek is. Mialatt barátom szinte a vitrinbe pré­selődött, a bejáratnál kisebb mozgás támadt. Az ősz fej tiszteletteljesen meghajolt a múzeum igazgatónője előtt és felénk is enyhén biccentett. Fiatal kísérőnőnk hősiesen kitartott mellet­tünk, mintha a forró pillantások oda­láncolták volna. Luchino Visconti ren­dező távozott, miután megtekintette Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij mú­zeumát Moszkvában a Dosztojevszkij utca 2. szám alatt. Az idős igazgatónő még méltósággal üdvözletet intett és már hozzá is fo­gott egy csoport fehér blúzos úttörőlány­kának magyarázni Dosztojevszkij gé­niuszának mélységeit. Fiatal kísérő­nőnk köhintett és szájához emelte fe­hér csipkés zsebkendőjét. A zsebkendő útját hat férfiszempár követte — vala­mennyi csehszlovák — egyedül farka volt ura a helyzetnek. — No, fiúk... — szólt szemrehá­nyóan. Azután farka gyengéden áttaszigált minket a szomszédos helyiségbe,­­ahol Dosztojevszkij íróasztala volt. Ez az átcsoportosulás nem ment minden nehéz­ség nélkül, mivel a férfiak többsége egymást akadályozva tolakodott Dosz­tojevszkij szakértője köré, aki csendes, nyugodt hangon beszélt vagy tíz per­cig. Biztosítottuk, hogy mindent nagy­szerűen megértettünk. — Ez az utolsó szoba, elvtársak — mondta végezetül az orosz nő. Senki sem mozdult. — Értjük, mindent értünk — jelen­tette ki oroszul fojtott hangon a szatí­raíró és csak állt mozdulatlanul. A fiatal nő hirtelen elmosolyodott és megváltozott arckifejezése a férfi­csoport újabb megdöbbenését idézte elő. — Ez a helyzet, tisztelt barátaim — csicseregte az orosz lány. — Ez a Dosztojevszkij Múzeum-ház utolsó szo­bája. Ezzel a látogatás véget ér, kö­szönöm a figyelmüket. — Értsétek meg, valóban kidob min­ket — mozdultam a többiekre gyor­san. Reméltem, hogy az orosz nő nem érti meg. — Szóval, gyerünk. — Talán még meglátjuk kint Vis­contit — próbálkozott Jarka. Elsőnek léptem ki Jarka után az ud­varra, amelyről már csak halvány ké­pem maradt. „L" alakú alacsony ház, valamilyen fal, néhány fa, állítólag itt később kórház volt, az utcára veze­tő széles kovácsolt vaskapun túl fahá­zak. Az olasz rendező nem volt ott, bizonyára már régen autóba ültették. Szóval kint vagyunk. A többiek lassanként szállingóztak ki a múzeumból, nézelődjünk még ezek­ben a kis utcákban. Ide is gyalog jöt­tünk, forró augusztusi nap volt és az ittrekedt faházikókat a nyári napfény­től feléledt múlt századok illata lengte körül. Kisebb csoportokban mentünk át az udvaron. Szatíraíró barátom rájött, hogy kár szót vesztegetni az orosz nő­re, aki mindörökre Dosztojevszkijjel jegyezte el magát, és farkához csatla­kozott. Egy pillanatra egyedül marad­tam a csoport végén. Szemügyre vettem az egy és két­emeletes házakat. Valaki a csoport ele­jén azt mondta, no látod, az ember úgy képzeli el a faházakat, amilyenek nálunk a falvakon, de ezek itt normá­lis házak, csak éppen fából vannak. Nézd csak, mondta a másik, a vakolat alatt fa van. Milyen különös, hallottam Jarkát, ez az Igazi Moszkva, egy da­rab régi Oroszország. Fantasztikus. Lassan lépdeltem utánuk a kanyargó utcán, amikor a szemközti járdán, pon­tosan szemben a múzeum udvari bejá­ratával megláttam egy fel-alá sétáló nőt. A sötétzöld és szürke faházak hátterével olyan hatást keltett, mintha Sophia Loren látogatna egy buddhista kolostort. A képzettársítást utólag sem érzem értelmetlennek, az első pillanat­ban valóban az villant fel bennem, hogy valami színésznő, aki az olasz rendezőhöz tartozik. Fekete haja volt, hibátlanul aláfestett szeme j amennyi­re szemüveg nélkül láttam, és vékony tűsarkakon ringó fehér körömcipőben (a magas sarkú körömcipők és szűk szoknyák divatjának szép ideje!) olyan bravúrosan lépkedett a fakockákon, hogy megjelenése valóban abszurd volt. Megálltam és utánanéztem. Ismétlem, akk­or gyönyörű volt a divat. Emlékez­nek, uraim? A ruhák szorosan követték a nők gyengéd testének vonalait, olyan divat volt ez, amely nem rejtette el az alak hiányosságait, és a derékvonal pontosan ott volt, ahová a teremtő he­lyezte. Semmiféle lebegő köntösök, amelyekkel palástolni lehet, sem mini­szoknya, amely egyéb gyenge pontok­ról tereli el a figyelmet. Boldog idő, amikor a Dosztojevszkij utcában rózsa­színbe öltözött fiatal nő már két lépés után bebizonyíthatta, hogy a csípői él­nek, jelen vannak, de ugyanakkor rafi­náltan el is rejtőznek. Az alakja így hátulról nézve felülmúlta a Louvre gö­rög vázáinak istennőit. A jelenség rövid topogás után mint­egy csalódottan megfordult és lassú, gyönyörű léptekkel megindult a mi cso­portunkkal pontosan ellenkező irány­ban. Végtelenül megkönnyebbültem. Az egészet most Csak farka „No, fiúk"-ja, esetleg valami olasz autó vagy éppen az Inturist Volgája ronthatta volna el, amely a rószaszínű jelenséget eltüntet­né. Az utca azonban mozdulatlan volt, és a másik végén egy könnyű ruhába öltözött teremtés libegett a divatterve­zők által fáradt rózsaszínnek nevezett színárnyalatban. Nem bukkant fel semmiféle autó. Kis csoportunk után rohantam tehát, jobban mondva jelképesen utánuk lendültem és odaszóltam kollégáimnak: —• Kicsit elcsavargok, szevasztok, es­te a szállodában. Sophia Loren már a Dosztojevszkij utca másik végén fárt, és ha csak va­lamivel későbben keresem, a sarkon túl meg sem láttam volna. Látszólagos nyu­galommal s hogyan érjem utól anélkül, hogy szaladnom kelljen?) utána ered­tem és síelő mozdulatokkal hosszabbí­tottam meg a lépteimet. Fellélegeztem, amikor a sarokra ér­ve ott láttam a fáradt rózsaszínbe öltö­zött lányt himbálódzni a másik utcában, nyugodtan, módszeresen, sietség nélkül, de nem is lassan, olyan különös ütem­ben, amellyel a nők reményeket ébresz­tenek az olyan bolondokban, mint én vagyok. Előbb az ellentétes oldalon haladtam, de egy váratlan betörés valamelyik ka­puba mindent elronthatott volna, ezért az utca közepén, amelyet most utólag Moszkva tervrajza alapján Szuscsevsz­kajának jelölök meg, átvágtam az ő ol­dalára. Míg abban az időben a nő moz­gási lehetőségét a szoknya bősége, ille­tőleg keskenysége befolyásolta, addig a nadrág nekem lehetővé tette lábaim sokkal célszerűbb kihasználását. Kato­nás léptekkel gyorsítottam, és így meg­nyugtatóan közel jutottam hozzá. Akkor lassítottam. A legideálisabb távolságból követtem és szemem megérdemelt juta­lomban részesült. A Szuscsevszkaja utcában még telje­sen szédülten jártam, nem tudtam biz­tosan, mit cselekszem, csak az a cél hajtott, hogy minél közelebb kerüljek a nőhöz, akit Szófiának neveztem el, bár kétségbe vontam, hogy valóban ő-e, de minden bizonnyal művésznő és va­lószínűleg nem abból az országból va­ló, ahol most éppen tartózkodom. A szakaszonkénti célok könnyen elér­hetők, rosszabb a helyzet a továbbiak­ban. Minél közelebb jön a cselekvés pillanata — ez pedig attól függött, va­jon normalizált négykilométeres órán­kénti sebességemet ötkilométeressé változtatom-e — annál kíméletlenebbül felmerül a férfi előtt a legdöntőbb, a legszörnyűbb kérdés: hogyan szólítsa meg? A nőnek elég már az is, hogy egyál­talán létezik. A tettre képtelen férfi nem más, mint puszta nyári levegő, az utca része. Hogy a férfi észrevétesse magát, ahhoz olyan tökéletlen eszközt kell felhasználnia, mint a szavak ( nem is beszélve a gondolkodás tökéletlensé­géről) és ami még rosszabb, ezeket a szavakat hangosan kell kimondania. Gondolkodás közben sétalépésben kö­vettem a rózsaszínruhás, fehér köröm­cipős tüneményt. Eközben szélesebb utcába értünk, a bulvárok egyikére, ahol véget ért a régi Moszkva és jobbra is, balra is feltűntek a soktornyos sztá­lini kreációk. Valamivel távolabb csi­korogva fékeztek a Volgák és Moszk­vicsok, villogtak a nagy útkeresztező­dés fényei, és én megrémültem, mert ez a Nagy Körutat jelezte. Vége a régi Moszkvának, isten veled Fjodor Mihaj­lovics Dosztojevszkij. Isten áldjon! Szó­fia feltartóztathatatlanul lépked a tö­megben, ezek az utcák nagyon népesek, hogyan boldogulok itt, m­it tegyek, ho­gyan léphetek oda egy ilyen feltűnő nőhöz? Mintha tőle akarnék tanácsot kérni, mintegy két lépésnyire megkö­zelítettem. Izzadni kezdett a tenyerem. Gyönyörű­ volt. Egy brigadéros sapkát vi­selő öreg ember védelme alatt meg­előztem. Ez valóban lehetetlen! Olasz nő, spanyol, vagy különösen tökéletes orosz, sűrű fekete hajjal, élesen meg­rajzolt szemöldökkel, finoman aláfes­tett szemmel. Két nappal ezelőtt tér­tünk vissza Jerevánból, nem, ez nem örmény nő, akinek szomorú szemében öregség és a kétezer éve súlyosan meg­próbált nemzet fáradtsága tükröződik, s a sorra pedig keleties eredetét hirdet­né. Nem, ez a tökéletes szépség egyfor­ma Párizsban, Kanadában és Budapes­ten. Óh, igen, van benne valami a ma­gyar nők bájából is. Belekapaszkodtam ebbe a gondolatba, elvetettem a Vis­contival kombinált nevetséges elképze­lést, semmiféle olasz színésznő. Magyar nő, turista, mint mi. A sarkon, ahol széles ívben közele­dett az autók folyama, és én tudtam, hogy ez a körút a Moszkvát körülölelő legtávolibb gyűrű, a nő határozatlanul megállt. Idegen, bizonykodtam magam­ban, és zavarom még növekedett. Miért jár egyedül, hiszen már eddig is kilo­métereket meneteltünk, miért jár olyan szemmel láthatóan bizonytalan léptek­kel, mint akinek nincs határozott cél­ja? Láttam, hogy a nő határozatlanul megindult a körúton. Ismét mögötte voltam, nem hittem, hogy észrevett vol­na, mert nem nézett hátra. Mikor eléje kerültem, ajkán gyenge mosoly futott át és érdeklődéssel tekintett előre, ahol az akkor Peking-szállónak nevezett ha­talmas épület emelkedett, előtte a híres tér Majakovszkij szobrával, állítólag a fiatalság kedvenc találkahelye Itt sza­valnak, itt vallanak szerelmet és gon­dolkodnak azon, van-e bátorságuk az öngyilkossághoz semmiért vagy valami nagyon lényegesért. Hatásos dolog lett volna a Majakovsz­kij-szobor alatt megszólítani őt, a ró­zsaszínbe burkolózott titok azonban semmi érdeklődést nem mutatott a ro­mantikus moszkvai adottságok iránt. Figyelmesen beállt a csoportba, amely zöld jelzésre várt a körúti átjárónál. Melléje tolakodtam és megpróbáltam a legostobább dolgot, amire egy ideges férfi képes: rámosolyogtam és bizony­talan kézmozdulatot tettem. Klassziku­san úgy jellemezhető, hogy a Rózsaszí­nű szeme éppen csak, hogy átsik­lott fölöttem, valahogy úgy, ahogyan a szíjával megsuhíntjuk az illetlen, de egyébként kedves kis mopszlit, és to­vább figyelte a zöld fényjelzést. Átkeltünk a túloldalra és széles ut­cába jutottunk, amely a város központ­jába vezetett. Megnéztem az utcatáblát, és sikerült megállapítanom, hogy a Gor­kij úton vagyunk. Nagyszerű, ez már ismerősebb tájék, innen minden utca a Kremlhez torkollik. A legbosszantóbb, ha az ember lidércet kerget, még­hozzá olyan vidéken, amelyet nem ismer és azután nem tudja, milyen járművel tér­jen vissza a szállására. A járdákon nőtt az augusztusi vasár­napi tömeg. Az egész város kint volt az utcákon. Késő nyári délután, amikor még nappal van, de a nap heve már nem kínoz, könnyebben lélegzik az em­ber. Gyorsan körülnéztem, hogy a szemem megpihenjen. Minden hiába, ilyen nő a környéken nem volt még egy. Nincs versenytársa. És a közelben nincs se ismerős, se milicista. Hosszabbakat léptem hát, két lépést mellette mentem és minden nagyobb felkészülés nélkül magyarul szólaltam meg, rábízva magam jövendő játékpart­nerem intelligenciájára (a hangom re­kedt volt). — Jónapot. Bocsánat, hogy zavarom, de... Nem vágott pofon és a milicistákért sem kiabált (ilyen botránytól félek mindig, de fölöslegesen). Éppen csak meglepetten felém fordította isteni fe­jecskéjét és lassú orosz nyelven udva­riasan kérdezte: — Elnézést, én nem vagyok Észtor­szágból, és maga? Rekedten és meglehetősen tökélet­len oroszsággal biztosítottam, hogy nem vagyok észt. Képtelen voltam csalni abban a pillanatban, mert a hangja mély volt, tiszta és egyáltalán ... Ki­dadogtam az igazságot, hogy Csehszlo­vákiából vagyok. Turista. Kijelentésem nem hatott rá különö­sebben, ami bonyolultabbá tette kilété­nek felderítését. Nem magyar, oroszul olyan tökéletesen beszél, hogy néha nem értem, az ördög tudja, lehet-e ez a nő külföldi? Oldalról néztem őt, lé­pést tartottam vele, beleütköztem az emberekbe és utána futottam, ha vala­melyik járókelő elsodort tőle, és ha új­ra felbukkantam mellette, mosolyogva nyugtázta. A Gorkij utca a Kremlig ta­lán elég hosszú, és én reméltem, hogy sikerül valamit kiderítenem. Óh, hiszen ez világos! — Ez világos —•fordítottam le orosz• re is ~ egészen világos! Aki magára néz, nem­­ kételkedhet! Milyen ostoba vagyok. Maga színésznő. Film, teáter. Mintha egy pillanatra elgondolkodott volna, majd habozva felém fordult. Aktivissza? Elnevette magát. Hogy jött erre a gondolatra? Nem vagyok szí­nésznő, még véletlenül sem. No jó, bókoltam neki akaratlanul is, és ezzel véget is ért a tudományom. Bum. A Gorkij utca már idegesített. Ez a maratoni futás a fekete hajú szépség mellett már fárasztó, itt nem lehet se­hol megállni, csupa kovácsolt vaskapu, a masszív márványok közé ékelve élel­miszerboltok piramisba rakott halkon­zervekkel és vodkás üvegekkel és tö­meg, tömeg. Egy vendéglő előtt portás és felirat, FOGLALT, az ördögbe is, min­dig így fogunk menetelni? További útkereszteződéshez értünk. Balra bűbájos tér szoborral, amely nem volt a — Ki Leniné, ez? — kérdeztem szemüveg hiányában.

Next