Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-02 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

2. 100 A KISPOLGÁRI ELLENI HARCRÓL irta: L. Szkvorcov, a filozófiai tudományok doktora Az alábbi írás néhány hete a moszkvai Pravdában jelent meg. A lenini centenáriumot köszöntő cikksorozatunkban az­ért közöljük, mert úgy véljük, hogy a tanulmány számunkra is több időszerű mondanivalót tartalmaz. A szocializmus, amely a világ egyharmad ré­szében már győzött, világméretekben sikeresen folytatja harcát az emberek elméjéért és szívéért. Egyre nagyobb dolgozó tömegek tömörülnek a forradalmi munkásosztály és annak marxista— leninista pártjai köré, mert ma már csak a szo­cializmus képes megoldani az emberiség sorsdön­tő problémáit, megszüntetni a kizsákmányolást és a nemzeti elnyomást, a nép érdekeinek megfe­lelően biztosítani a gazdaság tervszerű, válság­mentes fejlődését, garantálni a dolgozók szociális és politikai jogait, megteremteni a feltételeket az igazi demokráciához, a nagy tömegeknek a társadalom irányításában való tényleges részvé­teléhez, az egyéniség mindenoldalú fejlődéséhez, a nemzetek egyenjogúságához és a népek barát­ságához. A munkásosztály és annak marxista—leninista pártjai harcolnak a legkövetkezetesebben az egész dolgozó nép érdekeiért. Ez az alapja annak, hogy a parasztság, a városi középrétegek és az értel­miség fokozza együttműködését a munkásosztál­­lyal az imperializmus ellen, a demokráciáért és a szocializmusért vívott harcban. Lenin arra bíztatta a munkásosztályt, a kom­munistákat, hogy a reakciós erők ellen harcolva állandóan támaszkodjanak a városi és falusi dol­gozók nem proletár rétegeire, elsősorban a dolgo­zó parasztságra. A szocialista forradalom és a pro­letárdiktatúra győzelmét, a Szovjetunió sikeres szocialista építését éppen az biztosította, hogy a bolsevik párt megteremtette a munkásosztály és a parasztság tartós szövetségét, s maga mellé tud­ta állítani a dolgozó értelmiség tömegeit. Lenin ugyanakkor felhívta a figyelmet a mun­kásmozgalomban érvényesülő kispolgári befolyás veszélyeire is. E veszélyek lebecsülése olyan rést nyithat, amelyen a kommunista mozgalomba be­hatolhat a marxizmus-leninizmussal szemben el­lenséges ideológia. „Amíg a burzsoázia uralma meg nem dőlt — írta Lenin —, s amíg azután teljesen el nem tűnt a kisgazdaság és a kisáru­termelés, addig a burzsoá környezet, a tulajdo­nosi szokások, a nyárspolgári hagyományok munkásmozgalmon kívül is, belül is rombolni fog­­­ják a proletármunkát." (Lenin Válogatott Művei, III. köt. 244 old.) A dolgozók nem proletár tömegeinek a mun­kásosztály, a szocializmus álláspontjára való át­térése magának az osztályharcnak a logikájából, a történelmi események menetéből fakad, mivel ez szertefoszlatja a kispolgári illúziókat, igazol­ja a szocialista politikát — a marxizmus—leniniz­mus következtetéseit. Ám a kispolgári illúziók új történelmi helyzet­ben, új körülmények között különböző alkalmakat megragadva újratermelik magukat. „A kispolgári demokratában — írja Lenin — szükségképpen mé­lyen gyökereznek ezek az előítéletek, mert tá­volabb áll az éles osztályharctól." (Lenin Művei, 28. köt. 186. old.) A kapitalizmus fejlődése imperialista szakaszá­ban óhatatlanul erodálja a kistermelők (parasz­tok, kisparasztok) „régi" rétegeit, és új rétegek megjelenéséhez és szélesedéséhez vezet. A tudo­mányos-technika forradalom, a tőkés cégek, ban­kok igazgatási apparátusának, a műszaki dolgo­zók és az értelmiségiek különböző rétegeinek nö­vekedése meglehetősen felduzzasztott számos olyan társadalmi csoportot, amelynek a premono­polista kapitalizmusban jóval kisebb súlya volt. Ezek a csoportok sajátos helyzetben vannak, mert képviselőik a társadalmi hierarchia középső fo­kozatait foglalják el, s olykor a munkásosztály és a nagy burzsoázia között ingadoznak. E réte­gek „felső körei" bizonyos előjogokat élveznek, amelyek kiemelik őket az egyszerű dolgozók kö­zül. Másrészt azonban a többséget labilis társa­dalmi és anyagi helyzete, állandó függése, vala­mint a burzsoá hatalom és a mindenható mono­polista bürokratikus gépezet nyomása arra kész­teti, hogy fellépjen az imperializmus ellen, s kö­zeledjen a munkásosztályhoz és más antiimperia­lista erőkhöz. A gyarmatbirodalmak összeomlása belesodorta az aktív politikai életbe a parasztság, a dolgo­zók tömegeit. Ezeket a tömegeket korábban ki­zárta a politikai életből, az imperializmus, amely a lakosság többségét teljes politikai jogfosztott­ságra kárhoztatta a kizsákmányolók egy kis cso­portjának érdeké­ben. Az imperializmus ellen foly­tatott harcban a fejlődő országok népeinek ter­mészetes szövetségesei a szocializmus erői, a mun­kásmozgalommal egyetemben. Egyes országok a fejlődés nem kapitalista útjára lépnek. Ám az ön­álló fejlődés útjára lépő országokban az imperia­lizmus neokolonialista politikája, a fejlett munkás­osztály a tömeges írástudatlanság szükségszerűen hatással van az ideológiai áramlatokra is. A szocialista országokban eleinte szintén meg­maradnak a kispolgári rétegek, amelyek a szo­cialista forradalom után nem tudják egyszerre magukévá tenni a marxizmus—leninizmus elveit, nem tudnak egyszerre a munkásosztály álláspont­jára helyezkedni. Átnevelésük, átorientálásuk hos­­szabb időt igényel. Ezek a rétegek fokozatosan csatlakoznak az új társadalom építéséhez, de még elég hosszú ideig megőrzik szokásaikat és néze­teiket, amelyek azután olykor látszólag „várat­lanul" felszínre törnek, különösen ilyen vagy amolyan fordulatok idején, amikor nehézségek merülnek fel a szocializmus építésében, amikor kiéleződik a harc a szocializmus és az imperia­lizmus között. Hogy a hatalom kivívása után a munkásosztály legyőzze a kispolgári spontaneitást, ehhez, mint Lenin is hangsúlyozza, rendkívül fontos az, hogy a szocialista állam megfelelő gazdaságpolitikát folytasson, elsajátítsa az irányítás olyan mód­szereit, amelyek biztosítják a nyilvántartást és az ellenőrzést, az egész szocialista társadalom mun­kájának leghatékonyabb megszervezését. A kispolgári tendenciák a konkrét történelmi feltételektől függően különbözőképpen jutnak ki­fejezésre az ideológiában. Mindamellett a kispol­gári ideológia reakciós mivolta feltétlenül kife­jezésre jut abban, hogy igyekszik szembeállítani magát a szocialista, proletár ideológiával, ellent­mondásba kerülve a dolgozó tömegek tényleges, alapvető érdekeivel. Pregnánsan mutatja ezt a marxizmus—leniniz­mus jobboldali és baloldali revíziója. A jobboldali és „baloldali" revizionisták álláspontja látszólag összeegyeztethetetlen. Mivel azonban a jobboldali oportunizmus és a „baloldali" kalandorság társa­dalmi és ideológiai alapja azonos, s egyaránt a kis­polgári nézetekkel megfertőzött társadalmi rétegek ingadozásában, következetlenségében jut kifeje­zésre, a revizionizmus e válfajai olyan tenden­ciákat foglalnak magukban, amelyek összefonód­nak egymással. Meddő kísérlet eltussolni a jobboldali opportu­nista nézetek és a „baloldali" opportunizmus kap­csolatát. Ernst Fischer és F. Marek „Mit mondott valójá­ban Lenin?" című könyvükben úgy próbálják be­állítani a dolgot, mintha Lenin csak „esetenként" minősítette volna a „baloldali" radikalizmust és a jobboldali opportunizmust egy és ugyanazon érem két oldalának. Pedig hát Lenin mélyrehatóan feltárta az opportunizmus e két válfajának szoros összefüggését, s kimutatta, hogy ezek egymást táplálják, és egyik sem egyeztethető össze a mar­xizmussal, a kommunista mozgalom elveivel. Míg a jobboldali revizionistákat a kispolgári értelemben felfogott szabadsághoz való vonzódá­suk, valamint a polgári értelemben felfogott de­mokrácia előtti hajbókolásuk oda juttatja, hogy tagadják a proletárdiktatúrát és a szocialista de­mokráciát, elpártolnak az internacionalizmus el­veitől és nacionalista álláspontra csúsznak le, a „baloldaliaknál" a túlzó forradalmiság arra vezet, hogy lemondanak a szocialista demokrácia vív­mányairól, aláássák a kommunista pártok és a szo­cialista állam tevékenységének lenini elveit, és a nagyhatalmi-soviniszta tendenciák rabjaivá vál­nak. A jobb- és „baloldali" revizionisták koncep­ciójának célja végső soron egyformán a forra­dalmi erők egységfrontjának aláaknázása. Kon­cepcióik objektíve egyaránt az antikommunizmus malmára hajtják a vizet. Az SZKP Központi Bizottsága a Lenin-centená­rium alkalmából kiadott téziseiben megállapítja, hogy a tapasztalatok szerint a kispolgári elemek mindenütt, ahol csak befolyást tudnak gyakorolni, próbálják akadályozni a szocialista átalakulások normális menetét, szembeállítani egymással a szo­cialista országokat, feléleszteni az opportunista, revizionista, nacionalista nézeteket, amelyeket megnyergel az imperializmus. A mai kispolgári teoretikusok állandóan figye­lemmel kísérik a kispolgári ideológiát, s főleg annak revizionista megnyilvánulásait, amelyekről azt akarják, hogy segítségükkel belülről aknázhat­ják alá a szocializmust. A polgári ideológusok érdeklődését különösen a dialektikus materializmus és az egész marxiz­mus—leninizmus ellen irányuló kispolgári reak­ciós-romantikus ideológiai tendenciák vonják ma­gukra. A nyugat-berlini Szabadegyetem egyik munkatársa azt írja, hogy az univerzális huma­nista szocializmus „filozófiájának" megszületése jó alkalmat ad a valóság utópisztikus látásmódja és a politika közti kölcsönhatás tanulmányozásá­ra. A szerző elemzi a viták (Csehszlovákia), Mar­kovic, Supek, Vranicki (Jugoszlávia), Roger Ga­raudy (Franciaország) és mások nézeteit, s közös vonásokat talál bennük. Megállapítja, hogy né­melyikük álláspontját nyilván eleve meghatároz­ta az idealista filozófia és a katolikus-keresztény szférában végbemenő viták hatása, s így előtérbe helyezik az egyéniséget, a személyiséget „általá­ban", és szembeállítják a párttal, a társadalom­mal a szocialista rendszerrel. A revizionisták, azzal az ürüggyel, hogy ko­runkban különös jelentőségre tesznek szert az egyén és a humanizmus problémái (ami kétség­telenül igaz), „elvontan humanista" értelmet pró­bálnak adni a marxizmus—leninizmusnak, s azt az egyén úgynevezett teljes felszabadításának az igényével a szocialista építés gyakorlati tapaszta­latainak zagyva, otromba, vulgáris kritikájával próbálják helyettesíteni. Valójában ez az álhuma­nista ideológia táplálta Csehszlovákiában az el­lenforradalmat, tág teret engedett a legelvtelenebb politikai fordulatokhoz, s a szocializmus és prole­tár internacionalizmus elveinek nyílt elárulásá­hoz. Egyáltalán nem új dolog az, amit a jobboldali opportunista ideológusok a marxizmus „új inter­pretációjának", „mélyebb értelmezésének tüntet­nek fel. Inkább csak megismétlése az — új tör­ténelmi viszonyok között — annak az antimar­xista támadásnak, amelyet a neokantiánus revízió és a „legális marxizmus" hívei próbáltak végre­hajtani a XIX. század végén és a XX. század ele­jén. Már akkor azzal próbálkoztak, hogy a mar­xizmust egyrészt a társadalmi fejlődés tudomá­nyos elméletéből elvont moralizáló koncepcióvá változtassák, másrészt megfosszák forradalmi osz­tály tartalmától. S Lenin már akkor feltárta az effajta kísérletek nyárspolgári-burzsoá mivoltát. A revizionisták ma éppúgy, mint a múltban, a dialektikus materializmust a szubjektív idealiz­mus válfajaival, a tudományos forradalmi társa­daloméletet pedig álhumanista, anarchista, „osz­tályon kívüli" koncepciókkal helyettesítik . (A tanulmány befejező részét következő számunkban közöl­jük.)

Next