Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-06-07 / 22. szám

B­razília labdarúgó-válogatottjának dicséretétől visszhangzik egész Európa. Pedig már jó néhány nap eltelt a tengerentúli futballisták európai portyá­ja óta. Tekintélyes szaklapok elemzik az 50 éves Tele Santana edző csapatának játékát, ismert szakemberek beszélnek az új felfogásban futballozó együttesről, amely visszaadta a labdarúgás szépségét és értelmét - mindnyájunk nem kis örö­mére. Ha már a mértéktartásáról híres Helmut Schön, az NSZK volt szövetségi kapitánya is elismerően nyilatkozott a brazilok európai játékáról:­­„Brazília csodálatosan futballozott! Nem kétséges, hogy ez a csapat a világ legjobbja.“), akkor kalapot kell emelnünk a labda­­zsonglőrök előtt, akik jókedvűen és ered­ményesen végigszambázták Londont, Párizst és Stuttgartot, mert nem kötötték őket a tőlük idegen taktikus futball bék­lyóiba, mint azt a 70-es években tette Zagalo és Coutinho edző. És „Kávéor­szágban“ ismét karneváli öröm lengi kö­rül a válogatottat... 1. Kontinensünkön gyakran mondogatják - nem éppen a legnagyobb komolyság­gal hogy a kávészem mellett a futball­­labdának is ott lenne a helye Brazília nemzeti címerében. És az európai vicce­lődök nagy meglepetésére Brazíliában egyáltalán nem tartják bolondságnak ezt a szokatlanul merész javaslatot. Annak idején Pelé, a labdarúgás királya a legki­válóbb állami reklámcikk volt és a kor­mány hivatalosan is Brazília „nemzeti vagyonának“ kiáltotta ki a néhai szegény ember legkisebbik fiát. És ami a futball-labdát illeti? Erre vo­natkozólag konkrét lépések is történtek. Amikor a brazil válogatott 1970-ben harmadszor is megnyerte a világbajnok­ságot, a parlamentben egészen komo­lyan foglalkoztak a gondolattal, mert a közvélemény egyöntetűen azt kívánta: a futball-labda, mint jelkép kerüljön a leg­méltóbb helyre, a nemzeti címerbe! A szenátorok józan ítélőképességének dicséretére legyen mondva, hogy hos­­­szadalmas vita után elvetették a javasla­tot. Nem volt könnyű dolguk, mert bizo­nyára nem egy közülük imigyen gondol­kodott magában: „Azért mégiscsak a nemzeti lobogón, a címerben lenne a helye a futball-labdának, tekintettel ar­ra, milyen fontos szerepet játszik a brazil nemzet életében 2. Az újságok hasábjain a kávéházak­ban, az utcán, a hivatalban, a gyárban és családi körben nap nap után arról folyik a vita, hogy 250 profiklub és 2500 futbal­lista közül melyik, illetve ki a legjobb. Fluminense, Flamengo, Santos, Atletico Belo Horizonte, Botafogo, Coronthians, Atletico Mineiro... Zico, Socrates, Ser­­ginho, Reinaldo, Cerezo, Junior... lehet válogatni. A brazil labdarúgás azonban sokkal szerteágazóbb, mert a 8 millió 514 ezer négyzetkilométeren elterülő és mintegy 100 millió lakosú óriási ország nagyváro­saiban és az őserdőkben eldugott kis falucskában egyaránt millió és millió amatőr játékos kergeti a labdát. Fiatalok és öregek minden szabad területet ki­használva reggeltől estig hódolnak a já­téknak. De nem akárhogyan! Hanem a brazil labdarúgásra jellemző módon: majdnem mindenki csatár. Brazíliában ugyanis még mindig a góllövést, a zsong­­lőrködést tartják az igazi futballnak, nem pedig az elhárítást, a védekezést, amely szerintük nem igényel semmilyen futball­­művészetet. Ahogy Kanadáról azt állítják, hogy ott minden gyerek korcsolyával a lábán szü­letik, a finnekről, hogy az újszülöttet síléc várja a bölcsőben, úgy Brazíliára is érvé­nyes: ahány ember, annyi futballista! Nem létezik olyan brazil, aki ne játszotta volna valamikor szenvedélyesen a labda­rúgást. Becslések szerint a brazil lakosság egyötöd része játssza versenyszerűen vagy kedvtelésből a labdarúgást. Termé­szetesen az utóbbiak vannak többen. Egyötöd! Ez a szám több mint Csehszlo­vákia összlakossága! Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy az a nemzet, amely még mindig a fejlődő országok közé tartozik, a szegénységgel és a nyo­morúsággal küszködik, egymás után építi a modernebbnél modernebb stadionokat, aminek következménye: Brazíliában több a mammutstadion, mint a világ többi ré­szén­­ együttvéve! A leghíresebb közülük a Maracana, a futball óriási beton „székesegyháza“ ahová egyszerre kétszázezer „hívő“ is járhat „imádkozni“ a győzelemért. A vi­lág legnagyobb stadionja volt a tanúja a futballtörténelem legszomorúbb gyász­­szertartásának ... 1950-ben történt, amikor Brazília ren­dezte a VI. VB-t és ennek tiszteletére felépítette a Maracanát, hogy itt ünnepel­jék a legszebb futballremények valóra válását, a világbajnoki címet. 220 ezer boldog brazil volt a Maracana lépcsőin, a sporttörténelem legnagyobb közönsé­ge. Léggömbök, rakéták, trombiták. Nem szurkolni jöttek. Ünnepelni. Mert maga a mérkőzés - ugyebár, amigos? - puszta formaság. Az egésznek annyi jelentősé­ge van, hogy Brazília csapata 90 perccel később jut a Rimet Kupához. Várni kell a vámhivatal előtt, késve kézbesítik a postát. De bizonyos, hogy kézbesítik. A zenekar is otthon felejtette Urugay himnuszának kottáját. Könnyelműség volt. Uruguay 2:1-re legyőzte Brazíliát! De ki „merte“ ezt előre látni? Zokogott az egész ország, a közönség dermedten meredt a játéktérre, ahol a világraszóló siker megszületését remélte, és amely végül két évtizede szüntelenül lobogó reményeik temetőjévé vált. És az új stadi­on pereméről 10 brazil szurkoló ugrott fejest a szédítő mélységbe. Egy nagy futballcsata halottai. A gyászoló nemzet csak hónapokkal később tudott mosolyogni az alábbi törté­neten. Flavio Costa edző minden eshető­ségre felkészült. A vesztes döntő után nőnek öltözve távozott a stadionból, s hogy hitelesebb legyen „alakítása“, a kijáratnál kézen fogott egy kislányt. Ám a gyerek elkezdett sírni, mire Costa így szólt az előtte haladó nőhöz: „Nem vi­gyázna egy pillanatig a kislányra?“ „Na­gyon szívesen, Costa úr“ - válaszolta a hölgy. „Én Feola vagyok...“ Vincente Feola volt a brazil válogatott másodedzője... Azt mondják a futballnak és egyáltalán az életnek csak akkor van értelme, ha teljességében átéljük. Nos, a brazilok az előbbit maradéktalanul teszik, a pályán és a lelátón egyaránt. Nincs a brazil embernél boldogabb a világon, ha győz kedvenc csapata. Ennek óriási jelentősé­get tulajdonít. Nem baj, hogy nyomorog, hogy egyik napról a másikra él düledező kis viskójában és küzd a mindennapi megélhetésért, ha győz a kedvenc csa­pat, ha rúgja a gólokat és bűvészkedik a labdával, minden a legnagyobb rend­ben van. Sugárzó arccal és esetleg korgó gyomorral megy aludni. De boldog. Mivel minden ügyes brazil politikus tudja, hogy milyen mágikus ereje van a futballnak, politikai célokra is felhasz­nálják. Mert a szép, gyönyörű és csodá­latos labdarúgás tulajdonképpen kelle­mes ópium, a leghatásosabb eszköze annak, hogyan terelhető el a figyelem a szociális és politikai kérdésekről. A brazil ember teljes meggyőződéssel vallja, hogy a futballt isten sugallatára játsszák Brazíliában. És míg ez a „vallási tan“ érvényben lesz, tehát, amíg Brazíli­ában a labdarúgást nem éri valamilyen nem várt „földrengés, addig szó sem lehet valamiféle szociális elégedetlenség­ről, esetleg felkelésről. Mert a futball vallás Brazíliában... Mi sem fejezi ki jobban ezt, mint a már régóta ismert történet. Az ország gazda­sági helyzetével elégedetlen köztársasá­gi elnök összehívta a kormányt és kifeje­zésre juttatta aggályait az elnyomott nép esetleges lázongását illetően. Ekkor fel­állt a belügyminiszter és megnyugtatta az elnököt: „Elnök úr, kérem, két, nemzetek közötti mérkőzés vár a brazil válogatottra, utána pedig rangadók következnek, ilyenkor senki sem gondol felkelésre...“ Brazília volt államelnöke, Medici tábor­nok az 1970. évi világbajnoki döntő után azonnal hívta Mexikóvárost és Pelét kér­te a telefonhoz, akinek gratulált és meg­hívta elnöki rezidenciájába. A legismer­tebb brazil író, a portugál nyelven beszé­lő ország modern irodalmának megte­remtője, Jorge Amado is élénken érdek­lődött a labdarúgás iránt. Amikor 1970- ben Saldanhát menesztették a brazil vá­logatott edzői funkciójából, Jorge Amado szenvedélyes és szakszerű cikkeivel vet­te ki részét az egész országot megrenge­tő viharos vitákból. Brazíliában ezen sen­ki sem csodálkozik. Európában talán el­­szörnyülködünk azon, hogy a Vasco da Gama egyik szurkolója, kihúzatta egész­séges elülső fogait, hogy műfogakkal helyettesítse­­ rajta a szeretett klub cí­merével! Ilyen és hasonló „hűséget“ ter­mészetesnek tartanak Brazíliában. Mert sehol a világon nem szeretik úgy a labda­rúgást, mint ott. Sehol a világon nem tudnak úgy örülni a játéknak, mint éppen Pelé országában. Annak ellenére, hogy Brazíliát is elérte a „realista“ labdarúgás hulláma - amely szerint a játék elsődleges célja a minden­áron való győzelem - a brazil futballista és szurkoló még mindig különbözik a töb­biektől. Mert a brazil labdarúgó a futball könyörtelen korszakában is - legalább 50 százalékra - a játék öröméért kergeti a labdát. Zico, Socrates és társai mindig képesek valami újat mutatni, valami meg­hökkentőt kigondolni a pályán: ők nem­csak szolgai módon teljesítik az edző taktikai utasításait. Mindig valami többlet­tel, valami egyénivel, utánozhatatlannal szolgálnak a nézőknek, amivel meglepik ellenfelüket is. A brazil labdarúgás páratlan sikereket ért el, mert 20 millió futballista közül válogatni óriási előny a világ többi orszá­gával szemben. De nemcsak ez. A döntő tényező, hogy a brazilok - ha nem is teljesen - kijózanodtak öncélú labdabű­vészkedésükből és egy-két esettől elte­kintve (Zagalo és Coutinho edzősködése idején) mindig futballistáik képességei­nek megfelelően választják meg játék­­rendszerüket és nem fordítva, ahogy ezt Európában gyakran tapasztaljuk. Ahogy a „mini VB-n“ és az európai portyán láthattuk: a brazil válogatott nagy és felejthetetlen dolgokra képes. Mert a válogatott csapat futballistái az óriási brazil labdarúgó-piramis tetejét alkotják. Annak a piramisnak a tetejét, amely telje­sen eltakarja ezt a labdarúgással élő és haló óriási dél-amerikai országot. - Visszatérőben van a brazil futballis­­kola dicsősége - mondja boldogan Tele Santana edző, így legyen.. Mert a labdarúgás úgy szép, ha játsszák. Nem pedig, ha európai módra csontropogtatóan darálják... TOMI VINCE VISSZAADTÁK A FUTBALL SÍM 3. Brazil öröm a gól után. Bemutatja: Toninho Cerezo A csapatkapitány Socrates és az edző Santana „bokázik“ az edzésen. (Archívumi felvételek) N­J SZÓ Index 48 097 cÜS.* * -*°^ki!LATÍ’U.n'V* Pá„r'i*„f ° zp ° nti Bl2onM9* Szerkeszti a szerkesztő bizottság. Főszerkesztő: Dr. Rabay Zoltán, CSc. Helyettes főszerkesztők: Szarka István és Csete János Szerkesztőség 8$3­38 Bratislava, Gorkobo 10. Telefon: 309, 331-252, 332-301, főszerkesztő: 532-20, szerkesztőségi titkárság: 550-18, sportrovat: 50- 29, gazdasági ügyek: 506-39. Távíró: 092308 *oíV-Ki*ő ^ Bratislava, Volgogradská 8. Nyomja a Pravda, az SZLKP nyomdavállata - Pravda, 02-as Nyomdaüzeme, Bratislava. Magánszemélyek a következő címen adhatják fel hirdetéseiket ’ 1­1 °’ i?TMG! A #zo?iall#t! közületek ■ hirdetéseket erre a címre küldték: 893­39 Bratislava, Vajanského nábren­e 15/11., telefon: 551-83, 544-51^ Új Szó előfizetési díja - a vasárnapi számmal együtt - 14,70 korona. Az Új Szó vasárnapi számának külön előfizetése negyedévenként 13 korona. Terjeszti: a Postai Hirlapszolgálat. Előfizetéseket elfogad minden postai kézbesítő. Külföldi megrendeléseket: PNS - Ustredná expedícia a dovoz tlace, 884 19 Bratislava, GottwakSovo námestie 6. A SÜTI regisztrációs száma 5­2. 09-0

Next