Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-08-16 / 32. szám

V sóhajtott ág, hogy ozom és még ere­iket. Ne i készülő légemet, hóc. Né­­:er­, köz­: a vadá­­s, a legki­ült sze­­lengeteg - örökös gyer ma­­,hóc kilé- Mozdula­­nyomását­­gy ez az ég bele­­ber hajá­­íncsétlen átsuhant men faggatta gteljesen mosoly­veretne i gyanút elmet.. ölt le egy éjcsöppet is még?! sikerült ád­ó Pre­ss Góliát élvonal­„új tag­ okról fok­iok sora­­hűséges fakulása, íse is jel­talán legtehetségesebb bohóca verset akar mondani. Szoroka rá­jött, hogy most már mindegy. Misi­ké bármit mondhat a pódi­umon... - Rendben van - bó intett az igazgató szmoking, de az arca, Misiké, természetesen a bohóc festett arca. Ugyanakkor két óriási vásznon vetíteni fogunk. Úgy ám, fickó. Az arcnak érzékeli is-közel­­ségben kell lennie, hogy a vers­mondó és a hallgató bensőséges kapcsolata biztosítva leg­yen. Mi­lyen verset választott? M­lég köz­érthető?­­ A közönség összeté­tle bizo­nyára vegyes. Talán egy kis beve­zető elemzés nem ártana meg. - Nézze, Misiké, meglátjuk. Most egyből gólt lövünk. Mert ugye az lesz?! Most az elemzést még ejtjük. - És ha megbukom? Ha éppen ezen csúszok el - idegeskedett Misiké mi a garancia? - A szerződése, a sze­rződése! x a A telt ház ujjongva fogadta műsorvezető tájékoztatását, s utána pár másodperces csönd borult a nézőközönség soraira Csönd, a különös csönd hatá­sa­­. Misiké szétrántotta a füg­gönyt, edzett nyugalommal lép­delt, s ünnepélyes fejtartása máris megjelent a két vetítővásznon. Förgeteges taps dübörgött és hahotázások meg nyerítések hal­latszottak. Misiké megemelte cilinderét. A közönség sikoltozott. A bohóc kiérkezett a kör köze­pére, s mélyen meghajolt. Értel­mes pillantással nézett az embe­rekre. Szívét tágra nyitotta. - Tél volt - mondta. A zaj nem akart szűnni... - Tél volt - kiáltott Misiké. Kacagások géppuskái kat­togtak. - Vers - mondta a bohóc. A filmvásznon óriásira festett szemekkel, piros-paradicsom­or­ral, mosolyra festett szájjal, fintor­ba szaladt arckifejezéssel némán tátogott a fiatalember, majd feje fölé emelte jobb karját, s bal kezé­nek mutató ujját a szájára szorí­totta. - Psssszt! - szisszent a mikro­fonba. A hangmoraj lassan elült. - Vers - monta ájtatosan Mi­siké. Az első sorból apró nyihogások hallatszottak. - Tél volt - zengett a bohóc hangja. - Az, tél volt és köröztek ... Óriási kacaj tört ki a nézőtéren Szava se hallatszott Misikének, csak a filmvásznon élt a néma szó, a fiatalember tekintetében, arckifejezésében, mely a festett álarc miatt megbabonázta a néző­tért, s mikor a bohóc meghajolt, a közönség fájdalmas ugatásban fetrengett, hasgörcsökben üvöltö­zött, s Misiké arca, mint az ártatlan telihold ragyogott a két filmvász­non, s leszaladó könnycseppétől arcfestéke kicsit fölázott. :zadtság­­it, nyakát égő légy­­apott vis­­elhetetle­t magya­­resz!­ott: Misi, fog mon­­t ország Németh Ilona: ÉPÍTÉS FIATAL KUBAI KÖLTŐK Roberto Fernández Retamar Amikor verset ír az ember Gondtalan gyerekzsivaj fölött Egy hasadékában a csendnek Magányos fát találtam rózsaszín virágba borulva Tündöklölni a reggeli ég háttere előtt. Mint nyitott tenyér, olyan volt, mint meleget sugárzó gondolat. Én találtam, hát enyém volt a fa, S magánya kettőnk magánya lett. A rózsaszín virágözön az öröm ízlelgetője, és én Arra gondoltam akkor ott, Mily szegény volna a fák e hercege Ha nem látnám szépségét, Ha szemem nem igazolná e tavaszi pompát. Mintha ez a fa, melynek a csend és csobogás közt adatott elnyitnia. Látásom nélkül valós se volna tán, Csak megbűvölt szemem adna életet neki. Lám, ez az a perc, amikor verset ír az ember. Minerva Salado Búcsú Szeretted azt a foltnyi kéket a vihar-tépte fák között, az ég ágyása volt, fény­maggal bevetve, éhes madarak járták reggelente, hogy felcsipegessék a magvakat. Szeretted azt a foltnyi kéket, elpihent ott a gondolat. Számlálatlanul múltak a percek, észre sem vettük, megásták sírodat. A foltnyi kék a csonka fák között most már enyém, másnak nem adhatom. Hideg esőként zuhognak rám az árnyak, Eső, vagy árnyék? Magam sem tudom. Manuel Diaz Martinez A hollók A tél elől menekülve megérkeznek a hollók. Ellepnek minden széket, asztalt, sorakoznak a magas párkányokon. Szárnyuk fekete surrogása elsötétíti a hálószobákat, ahol mezítelen szeretők bámulják őket rémülettel. Károgva járnak-kelnek a házban felkapkodják a lehullott morzsát. Szemük fekete villanása meggyűri még a fémet is, megrepeszti a tükröket beszennyezi a kutakat. A szálakra tépett függönyökből fészket raknak a tojók, s megülnek, a hímek pedig megrebbennek olykor, s meg-megállnak, amint az ablak párás üvegén kinéznek, mert sötét gomolyag és messzi szárnyak ígérik az új sereg jövetelét. • Marián Minarovic illustrációja Roberto Fernández Retamar verséhez Omega Agüero Cintio Vitler A tenger irgalmát kérem Mig e végtelen földet járom egészen a hajnal pereméig és őrzöm minden korok emlékezetét s mert jól ismerem a barbárokat a holnap rémületével és a kortárs hordákat is a tenger irgalmát kérem mert a keringő földgolyó elszökik előlem Mikola Anikó fordításai Rejtekhelyen Mind keresik, mind tapintanák érinthetetlen testét. Van, aki már-már fogni véli fényre áhító kezével, s árnyékkal teli kezével a másik nyúlna utána: hasztalan. Ifjaknak ő az ifjúság, hatalmasoknak haraghoz áldozat. Magányos, védtelen, mégis sebezhetetlen. Szárnyával, sugaraival búvik biztos rejtekhelyén a holtak szívében. ján. Majd gondol egyet ) kérdését hasonlókép­­a többi vendég felé fel­­fejlett kaméleon-reagá­­személytelenné, vagy elemelve helyeselnek­­ alatot tartva helyénv a­­z hangosan káromkod- békélve fordul vissza, ajtón egy szép, nagy hompolyog be. Amint a, a megfelelő szavak­­ erejével próbált hatni , szép állat csak ült egy­ben. A férfi azonban nem való ide kutya, tekintetére a vén­­megannyi mel­yen helyen semmi ke­resnivaló a dögnek. egy koszos, harapós Az ajtó nyílásban most a szálloda­­igazgató jelenik meg. Társaságával a pult köz­elében telepszik le. A törzs­vendégei kaméleoni figyelme most az igazga­tó felé fordul. A kutya óvato­san mellé somfordál, székjének lábá­nál leül, hűséges szemeit az igazga­tóra veti. Az éppen a mixernő dereka után kapkodó férfit nézi. A mixernő segélykér­ő pillantással tör össze egy poharat. A kutya ekkor bátortalanul megnyalj­a az igazgató kezét. A ven­dégek m­­ost már felhördülnek: piszkos dög, mit molesztálja az embereket, ki kell hajítani. Ketten rohannak oda zsebkenc­ét nyújtva. Az igazgató ud­variasan visszautasítja. Int a főpincér­nek, fülébe súg valamit, s az nyomban eltűnik az ajtón át. Telefonál Pár perc múlva két rendőr lép be Mindenki egyszerre mutatná, hogy hol van a kutya, csak vigyázzanak, nehogy megvaduljon. Az igazgató mosolyogva simogatja a szép állat fejét.­­ Nem a kutyát, azt a magas férfit, ott­­ mondja, és kockacukrot ad a ku­tyának. A férfi nagy ordítozásba és károm­kodásba kezd. A csönd megmereve­dik a levegőben. Majd: - Igaza van az igazgató elvtársnak! Mindenkit csak piszkált az részeg disznó! - A nőket is! - De most megadtuk neki a magá­ét! Jól elintéztük! - Hát ártott valakinek ez a szegény kutyus? Na, gyere, itt egy cukorka!... A kutya unottan elfordítja a fejét, na­gyot ásít, kibújik a lábak közt, s lassan elindul a kijárat felé. Az embergyűrű közepén az igazgató marad. Preiner Tibor illusztrációja

Next