Új Szó, 1985. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1985-03-12 / 60. szám, kedd

Párbeszéd a szülőfölddel Jozef Šturdik hatvanöt éves Hatvanöt éve, 1920. március 13-án született Križovanyban Jo­zef Šturdik nemzeti művész. A születési dátum is jelzi: ő is ahhoz a művésznemzedékhez tartozik, amely a fasiszta elnyo­más, a második világháború tragi­kus időszakában indult el alkotói pályáján. Diákkorában egyaránt vonzotta az ecset és a hegedű, de amikor leérettségizett a trnavai gimnáziumban, már meghatározta életcélját. Bratislavában a Szlovák Műszaki Főiskola rajz- és festé­szeti osztályában Ján Mudroch ta­nítványa lett. Nemcsak mesteré­nek dinamikus színválasztásának ecsetkezelése, gazdagsága hatott a fiatal művésznövendékre, hanem Mudroch egyértelműen haladó, a fasizmust elítélő maga­tartása is. Így aztán, amikor a ta­nárnak el kellett hagynia az isko­lát, Šturdik is távozott és a Bécsi Képzőművészeti Akadémián foly­tatta tanulmányait. A felszabadulás után tért haza. Egyik megalapítója lett az Au­gusztus 29 képzőművészeti cso­portnak, mely a Szlovák Nemzeti Felkelés erkölcsi és politikai ha­gyományait követve fejlesztette és gyarapította a szlovákiai képző­művészet haladó örökségét. Ami­kor Mudroch visszatér a főiskolá­ra, egy időre Sturdik az asszisz­tense lesz, s ez akkori témavá­lasztásában is megmutatkozik: többnyire portrékat (önarckép, 1946), aktokat, városrészleteket, csendéleteket (Csendélet dinnyé­vel, 1946), zsánerképeket fest. Egy párizsi tanulmányút 1946- ban nagy hatással volt Šturdik további művészi fejlődésére. Kö­zelebbről is megismerkedik a fal­festészettel, s ez kétségtelenül hatott későbbi, költői ihletésű fres­kóira (Tánc), a bratislavai Hviez­doslav Színház előcsarnokában. A párizsi múzeumokban, képtá­rakban látottak is tartós élményt, új inspirációt jelentettek a fiatal művésznek. Az ötvenes években a felszaba­dulás utáni világot, a nagy építke­zéseket, a folyók megzabolázását megörökítő alkotások, a Szlovák Nemzeti Felkelés hőseinek emlé­ket állító sorozat mellett Jozef Šturdik főleg könyvillusztrációival arat elismerést. A szülőföld dalait, a siratóénekeit, balladáit, történel­mét rajzolja meg, klasszikus ver­seskönyvekhez (Krasko: Nox et solitudo, Mácha: Május, Wolker: Balladák, Hviezdoslav: Véres szo­nettek) készít illusztrációkat, de alkot finom, a költői gondolatot híven visszaadó toll- és tusrajzokat a kortársak: Andrej Plávka, Ján Kostra, Pavol Horov, Vladimir Rei­­sel, Štefan Žáry és mások versei­hez is. S hogy Šturdik mennyire benne él a költészetben, tanúsítja az 1971-ben megjelent, saját ver­seit tartalmazó kötet, a Polkruhy (Félkörök) is. Az utóbbi években Jozef Štur­dik művészetében egyre inkább előtérbe kerül a tájfestészet. Ak­­varelljei, kombinált temperái a szülőföld poézisét fejezik ki. Vallja, hogy a festő vagy általában a képzőművész a tájhoz kötődő kapcsolat nélkül olyan, mint az eltévedt vándor, aki a sivatag ho­mokján kívül semmit sem lát. A tájfestészet ismerete nélkül nincs igazi figurális festészet, mert az egyik - tartalmilag és formailag is - determinálja a másikat. Šturdíkot már gyermekkorától vonzotta a természet: a Trnava­­környéki évszázados füzek, a ke­resztúri síkság, a széles horizon­tok. Később bebarangolta a Csal­lóközt, a Vágmenti vidéket a dunai torkolatig, a Dunatájat, a kis öblö­ket, a szigetek madártanyáit, a partmenti fövényeket, ligeteket. Ennek látványa egyre inkább tu­­datosíttatta benne, hogy az ember a táj része, itt vannak a gyökerei, s hogy a táj egyben az érzelmek belső világának kivetítése, az em­beri lélek tükre. Ezeket a gondola­tokat, a tájjal folytatott belső pár­beszédet tükrözte 1973-ban Štur­dik Versek a palettán című első jelentős önálló kiállítása. A festő költői világát idézik a ké­pek lírai címei is: Várakozás, Ál­modozások, Gondolatok, Emlé­kek, Hajnal, Alkonyat, Nyugodt es­ték, amikor a föld már elkezdi szürke szendergését, de a felhők még vidámak, még játszadozik fodros szélükön az alkonyat szelíd sárg­a színe. Másutt az ég is, a víz is, a föld is már felvette neutrális színét, amelyen enyhe sárgák, li­lák, kékek, szürkék futnak át. Az a parányi reszketés, amellyel a hegedűs ujja leszorítja a húrt, megérződik olykor a festő ecset­vonásán is. Šturdik realista festő, aki a je­lenlevő, a tapintható és látható szépségek igézetében alkot. Meg­mutatja, hogy a szabad táj is lehet szomorú és örömteli, lehet kísérte­ties, komor, lehet kacér, ünnepé­lyes, zárkózott és vidám - akár­csak az ember. A szép ott van a természetben: a fekete és fehér nyírfákban, a madarakban, virá­gokban, bokrokban. Ám a szép - csakúgy mint az igazság - összefügg a korral is, amelyben élünk, a művésszel, aki ezt ki tudja fejezni. És Jozef Sturdik ilyen mű­vész. DELMÁR GÁBOR (ČSTK-felvétel) Kik „csinálják“ a színházat? Gondolatok egy előadás kapcsán Szinte első perctől az utolsóig látjuk őt a darabban. Tevékeny­sége fontosságának tudatában él a színház naftalinszagú jelmeztá­ra, a festékek, krémek között az izzadtság szagú öltöző légköbmé­tereiben. Jelenléte annyira termé­szetes, megszokott, hogy az öre­gedő színész olykor már észre sem veszi. Bár társalog vele, kar­ját emeli, amelyre szinte észrevét­lenül felcsúsznak a zakók, felöltők, palástok, köpönyegek. Mikor mit kíván a JÁTÉK. Norman, a színházi öltöztető és Sir, az öreg színész különösen keserű játéka ez a színházért a színházban. Játék, amely örök harc is a létezésért, a munkáért, az értékek elismertetéséért, a né­zőért - az életért. Egy angliai tár­sulat ,,munkásai“ ők, a katonai behívók, a vad német berepülések Angliájában. Már maga az öreg­ség, az el-elhalványuló emléke­zet, a meg-megbicsakló láb is ele­gendő lenne egy színházról szóló dráma megírásához. Ronald Har­wood Az öltöztető című darabja azonban sokkal több feszültséget, drámai konfliktust, kibontásra váró gondolatot tartalmaz. Ahogy az már jó daraboknál lenni szokott, a rendező dönti el, mit helyez a hangsúlyos középpontba, mit és hogyan mondat el a színészekkel. A dráma szövege mindig ugyanaz lesz, de az előadás más: sajátos, egyedi, felkavaró, nyugtalanító, sodró, lendületes, lüktető. A jelző­ket a kritikusok választják, hiszen a rendező „csak“ jó és igaz szín­házat akar teremteni... De mi történik akkor, ha ez a szándéka a nézőn kívülálló okok miatt nem valósul meg. Valami gyermeki kíváncsiság születik az ott ülőkben, a „miért?“ szüntele­nül ott motoszkált bennük. A Szlo­vák Nemzeti Színház Kisszínpa­­dán látott előadásban minden le­hetőség meg van ahhoz, hogy az első perctől az utolsóig lekösse a néző figyelmét. Csakhogy Miloš Pietor rendező mintha a drámá­ban olvasható gondolatok közül egyet sem akart volna a közép­pontba helyezni, összemosódnak a jelentéssíkok, s mindenki drá­májából mindenki unalma lesz. Az öltöztető - Norman - szere­pében Martin Huba a beteges vonzódáson felülemelkedő emberi hűséget hangsúlyozta. Nem ra­gadtatta magát az effajta „férfiak­ra“ jellemző féltékenységi jelene­tekre. Minden ilyen megnyilvánu­lása a szinte már vak hűséget, a vég nélküli kitartást hangsúlyoz­ta. Olykor ezért is hihette a néző, hogy Norman drámáját látja, az emberét, aki arra is képes, hogy a már halott Sir el sem kezdett naplójának ajánlásában felsorol­tak közé beírja a maga nevét. Kegyetlenül igaz ábrázolása ez annak az embernek, aki a nagy megdicsőülések és a nagy buká­sok, a csillogás és a mocsok, a küzdés és a gyávaság, az igaz és a hamis ennyire koncentrált terében - a színházban - mindig a háttérben kénytelen élni, miköz­ben maradandóságra vágyik. Aj­tók, függönyök, jelmezek, színé­szek takarják el őt a közönség elől, így amikor a légósziréna hangja után életében először áll a függöny elé, és maradásra, hű­ségre szólítja fel a nézőket, önma­ga hűségét érezteti. Azt a hűsé­get, amely nélkül nem lehetnek színházi sikerek, nem játszhatnak színészek, nem megy fel a füg­göny, nincs előadás, nincs szín­ház. A színházi „kisemberek“ drámája az övé. Ahhoz, hogy mindez egy előadásban pontosan igaz lehessen, az előadás létreho­zóinak őszintén szeretniük kellene ezeket a kisembereket... A színész - Sir - szerepében Czibor Filčik a szinte csak önma­gával törődő színészt formálta meg. Ez az öreg ember a látszóla­gos önfeláldozásban is önmagára gondolt. Látszatra a „szent“ mű­vészet iránti elkötelezettsége viszi testének és szellemének utolsó erejével is a színpadra. Csakhát tükröt tart neki a társulat, amely­nek olyan színészek a tagjai, akik megfeneklettek, emberi mivoltuk­ban meghasonlottak. Az előadá­sok ügyelője (Viera Topinková), aki csak a botránytól retteg. A hi­deg Lady (Mária Kráľovičová), akit már csak az automatizmusok lök­nek a színpadra. A fiatal Irena (Zuzana Kočáriková), aki fiatal kezdőként keresi az öreg színész­­igazgató férfikegyét, így remélve előrelépést a színészi ranglétrán. Nem véletlen tehát, hogy Sir, ez a színpad közelében haldokló öregember átéli - bár nem tudato­sítja - társulata agóniáját is. Színház a színházban - nem mai keletű dolog ez a drámaí­rás­­ban. Ebben a kettősségben olykor megkettőződik az igazság, s mint kettős tükörben a kép: a tragédiá­ra tragédia vetül. Harwood drámá­ja egy ilyen hatásmechanizmus révén lesz tragikomédiává. Az emberi hűség abszolútuma, a szí­nészi kitartás és önfeláldozás ha­lálig tartó ereje, a kisebb-nagyobb emberi gyarlóságok végül egyetlen dolgot céloznak: az elő­is adást, a játékot, a színházat. De milyen az az előadás, amelyben egy hamis romantikájú, ripacsko­­dó társulat a Lear királyt játssza? Szánalmasan nevetséges. A tragi­kumot pedig a színészek, az öltöz­tető, az ügyelő, a statiszták kulis­­­­szák mögötti élete, az értéktelen produkcióba vetett hitük szüli. A hely- és kormeghatározás, az önismeret hiánya az életben is szülhet ilyen hamis azonosságtu­datot. Minden esetben magában hordozva a jószándék tragédiáját, az emberfeletti erőfeszítés szánal­­masságát. Mindez akkor válik ve­szélyessé, ha egy közösség hall­gatólagos egyetértésben célként, igazi értéknek véli a létrehozott álértékeket - a színházi giccset. DUSZA ISTVÁN - ÚJ FILMEK­Az állatok válaszolnak (magyar) Szenvedélyesen hű témájához, hű a természethez Kollányi Ágos­ton, a magyar természetfilmek nagymestere. 1978-ban készült egész estés alkotásában megejtő­­en szép, lírai képsorokban tesz kísérletet az állati magatartás mozgatórugóinak kutatására, el­jutva így a modern viselkedéstu­domány (etológia) legújabb ered­ményeihez. Kollányi a régi idők természetfilm-készítőitől eltérően nem csupán megfigyel, de nem elégszik meg a néző gyönyörköd­tetésével sem; a természetben le­zajló folyamatok összefüggéseire próbál választ találni, s néhány szép madárnál, pompás virágnál vagy érdekes rovarnál, állatnál többet kíván megmutatni. Eltér te­hát az előre megkomponált állat­históriák hamis képet nyújtó útjá­­tól, s a korszerű természetfilm­­készítés módszerét követi. Igen érdekes munka Az állatok válaszolnak. Kollányi Ágoston író­­rendező nem csupán Magyaror­szágon, az Alföldön, hanem afrikai rezervátumokban, Tanzániában is vizsgálta, hogy az állatok maga­tartásában mennyi az öröklött mozzanat és mi az, amit egyedi létük tapasztalatai alapján tanultak meg, így például láthatjuk az afri­Az utóbbi években látványosan megújuló ausztrál filmművészet az angol és amerikai minták másolá­sával szakítva tudatosan fordul a nemzeti hagyományokhoz, az ausztrál kulturális és történelmi tradíciókhoz, így szinte szükség­szerűnek látszik, hogy az egyik nagy nemzeti sérelmet, a husza­dik századi ausztrál történelem egy meglehetősen ellentmondá­sos és tragikus epizódját - az ausztrál csapatoknak a törökor­szági Gallipolinál elszenvedett, el­ső világháborús iszonyatos vér­­veszteségét - filmen is megmu­tassák. Az ausztrál történelemnek ezt a háborús mozzanatát Peter Weir munkája állítja a figyelem középpontjába, önmagukban is kellőképpen felháborítóak a történelem tényei. 1915-ben a Dardanelláknál terve­zett brit partraszállás „elterelő hadműveleteként“ hidegvérrel küldtek a biztos halálba több ezer brit alattvalót. Új-zélandi és auszt­rál katonát. Az angol hadvezetés saját katonái érdekében áldozta fel őket, s szánta eleve halálra, mert a törökök kiűzése a bevehe­tetlen állásokból reménytelennek bizonyult. (A felesleges és elhibá­zott hadműveletet Winston Chur­kai keselyűt, amint követ vesz a csőrébe, hogy feltörje vele a strucctojást, a jóllakott róka vi­szont a betonozott udvar sarkában akarja elkaparni a tojást, hogy el­rejtse magának inségesebb idők­re, a majom a fa alá tett tükör mögött keresi hasonmását. Vancsa Lajos felvételei hitele­sen örökítik meg a természet dina­mikus mozgását, rámutatnak, mit kellene a jövőnek megőriznünk, milyen értékekre kellene vigyáz­nunk. Kollányi állandó operatőré­vel együtt többre becsüli a hatáso­san funkcionáló beállításokat a természetfilmekben gyakran fel­bukkanó show-szerűen bravúros, csak éppen öncélú gégéknél. Har­mincéves közös alkotómunkájuk garancia a felvételek minőségére, a ritkán látott gyönyörű képso­rokra. Családi filmnek is szokás ne­vezni a természetfilmeket. Hiszen ha minket, „komoly“ felnőtteket nem is csábít jegyvételre, a gyere­kek kedvéért mégiscsak nézői, s akaratlanul is befogadói leszünk. Egy-egy jól megkomponált termé­szetfilm így képes hatni nemzedé­kek szemléletére. Kollányi Ágos­toné is. chill, az akkori tengerészeti mi­niszter szorgalmazta, aki a ku­darcba bele is bukott.) Gallipoli tényeit, legendáját és mítoszát idézi fel a film - megdöb­bentő erővel, hiteles realizmussal. A rendező keveset beszél magáról a háborúról, filmje a háborúba ké­szülő fiatal katonák mindennapi szokásairól, vágyairól, barátságai­ról szól. Egyszerű katonák tehát az alkotás hősei, olyan fiatalem­berek, akik kedvelik a sportot, a versengést, akik gyerekes csínytevéseket követnek el, akik­nek fejében meg sem fordul a gondolat: mit, miféle érdeket, s miféle fenyegetéssel szemben kellene védelmezniük hazájuktól sok ezer mérföldnyire egy idegen ország idegen tengerpartján. a klasszikus módszert választott rendező: a történelmet az egyén, az egyszerű katona sorsa felől közelíti meg, az egyén életé­nek tükrében mutatja meg a törté­nelmi tragédia lényegét. Peter Weir kegyetlen józansággal, hig­gadtan, tárgyilagosan fogalmazza meg a háborúk hiábavalóságát, az elvakultság és önfeláldozás csatá­ját. Gallipoli - ez a kietlen, beve­hetetlenül sziklás félsziget - tehát az esztelen háborúk hiábavalósá­gának a mementója.­­ym- A magyar természetfilm egyik kockája Gallipoli (ausztrál) Jelenet az ausztrál filmből ÚJ SZÓ , 1985. III. 12.

Next