Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-28 / 52. szám

JSZÚ 9­5. XII. 28. A VÁGYAM TELJESÜLT, m £$­ jgllg É/aj ^® j§te$' S$0 Valamennyiszer meghallom a magasban elhúzó repülőgép robaját, minduntalan elfog a vágy, meghúzódni az utasok között, kitekinteni a kerek ablakon, s fentről csodálni a parányira zsugorodott városokat, erdőket, tavakat. Ma is szinte felfogha­tatlan számomra, hogy az óriási acéltömeg felemelkedik, irdatlan sebességgel siklik a levegőben, kecsesen, szinte rezzenéstelenül.­ ­ Kisgyerek koromban, amikor meghal­lottam a repülőgép zaját, soha nem akar­tam az utasok között ülni, hanem mindig a pilótafülkében. Amióta csak az eszemet tudom, pilóta akartam lenni. A vágyam teljesült, az vagyok - vallott hivatásáról Eugen Pokorny, a Csehszlovák Légitár­saság pilótája. Persze, amíg kezébe vehette a „knip­­pelt“, hosszú időnek kellett eltelnie. - Érsekújvárod (Nové Zámky) model­lezőként kezdtem, majd 17 évesen vitor­lázó kiképzésen vettem részt. Elmondha­tatlan, mit éreztem, amikor először ma­radtam a levegőben egyedül... De ez a fajta repülés nem elégített ki, többre vágytam, motoros gépre akartam ülni - mondja beszélgetőtársam, majd elhall­gat. S míg ő gondolatban újra végigjárja a megtett utat, azalatt van időm körülnéz­ni a Honvédelmi Szövetség vajnoryi Aeroklubjában, s elgondolkodni azon, mi­ért éppen itt szereti múlatni az időt Eugen Pokorny pilóta. - Bevallom, szüleim nem örültek kedv­telésemnek. Igaz viszont, mindig tudták hol és kivel vagyok. A Honvédelmi Szö­vetségben tanultam meg a legszüksége­sebbeket. Később már én foglalkoztam a fiatalokkal, a modellezőkkel, a vitorlázó repülősökkel. Ugyanis a repülés mellett a másik szenvedélyem a fiatalok oktatá­sa. A barátaimmal is ebben a klubban jövök össze, hisz itt mindenkinek köze van ehhez a csodálatosan szép sporthoz - mutatott a teremben ülő társaira. - De hol is hagytuk abba? - tért ismét a tárgy­hoz. Visszaemlékezéseiben megemlítet­te, hogy amikor 1951-ben üzembe he­lyezték az érsekújvári repülőteret, ő gé­pészként dolgozott. Szerette ezt a mun­kát, jó érzés volt, karbantartani a gépe-Felszállás előtt - Eugen Pokorny jobboldalt (Archív felvétel) két, tudni, érteni a masina nyelvén. Kedv­telésből ekkor is sokat repült már, de mindig többre vágyott. Amikor a Cseh­szlovák Légitársaság 1959-ben felvételi pályázatot hirdetett, jelentkezett és fel­vették. 1971-ben, majdnem tizenkét évi „földi szolgálat“ után kezdte meg fedél­zeti mérnökként „légi pályafutását“, egy IL-18-as repülőgépen. Ezután másodpi­lóta, majd kapitány lett. 1980-tól már IL-62-es gépen távolsági járatokon re­pül. És amióta csak köze van a repülés­hez, minduntalan tanulnia kellett és kell ma is. - Egy pilóta élete nemcsak repülésből, idegen városok megismeréséből áll. Ami­kor megkapom a repülési tervemet, meg kell tanulnom a legfontosabbakat - felso­rolni is sok volna - s a felkészülés kb. másfél napig tart. Ahhoz, hogy a pilóta géptípust változtathasson két és félhóna­pos átképzésen kell részt vennie. Beval­lom, kemény hetek ezek, ám szüksége­sek mindenképpen. Hiszen a pilóta fele­lőssége óriási, ezt valamennyien tudato­sítjuk is. No, azért félelemről nem beszél­hetünk - mosolyodik el de nem feled­jük, hogy a pilótafülke mögött 174 utas ül. Persze ott vagyunk mi tízen is, két pilóta, egy navigátor, egy rádiós, a fedélzeti mérnök és az öt utaskísérő - sorolja. Azután beszél az évente többször megis­métlődő alapos, szigorú orvosi ellenőr­zésről, arról, hogy minden felszállás előtt ugyancsak orvosi vizsgálatnak vetik alá a legénységet. Csak úgy mellékesen em­líti meg, hogy a repülés alatt a műszerfa­lon mindenki a „saját“ műszereit figyeli, s­ a tizenhatból hat életfontosságú. Emel­lett sorra ellenőrizni kell a plusz feladato­kat, felszállás előtt a szállítmányok egyenletes elhelyezését, a repülés alatt a klimatizációs berendezés működését, a szárnyak melegítését stb. Repülés köz­ben nincs lazítás, a fülkében ülők fülhall­gatókon keresztül kapják és teljesítik az utasításokat. Eugen Pokorny az Atlanti­óceán felett repülve a vészhullámhosszat hallgatja, szerencsére ezen a sávon még nem fogta az ismert MAY DAY hívójelet.­­ A pilótáknak fel kell készülniük a ve­szélyhelyzetekre is. Ebből a célból éven­te kétszer a Szovjetunióban repülő szi­mulátoron tanuljuk meg a teendőket, s a tanfolyam után vizsgáznunk kell. De hát ez már együtt jár hivatásunkkal. Mert fantasztikus érzés beülni a gép orrába s elrugaszkodni a földtől - mondta őszin­te lelkesedéssel. - Ebbe nem lehet bele­unni, ezért összes pilótatársam minden útnak előre örül. S hogy merre vezeti gépét Eugen Pokorny?­­ Jelenleg Távol-Keletre - Bombay, Vietnam, Szingapúr, illetve nyugatra - Montreál, Havanna, New York. De szállított fiatalokat a moszkvai VIT-re, különrepülőgépeket üdülőkkel Havannába, nyugat-afrikai za­rándokokat Mekkába. Sok időt tölt szeret­teitől távol, de ahogy ő mondja, ez a fizet­ség a vándor életéért. Amikor néhány napot otthon tölt, pótolja a mulasztásokat, besegít a háztartási munkákba, nagyokat beszélget a fiával, játszik unokájával. -A fiam, míg a földön dolgoztam, gyakran velem volt. Amikor oktató lettem, úgyszintén. Nem csoda hát, hogy őt is megbabonázta a repülés. Jelenleg repü­lőgép-mechanikus, de minden vágya az, hogy pilóta legyen. Hiszem, hogy neki is sikerülni fog - közli büszkén, majd moso­lyogva hozzá­teszi: - S azt sem bánnám, ha majd az unokám is követne minket. Beszélgetés közben szóba kerültek a közelgő ünnepek. - A pilóták kétéven­ként szolgálatban vannak az ünnepek alatt. Én is, hiába voltam a világ akárme­­lyik gyönyörű városában, az otthon meg­hitt melege után sóvárogtam, hisz ezt nem pótolhatja semmi. Tavaly a kará­csonyt két gép személyzetével Bombay­­ben töltöttük. Itthonról vittük magunkkal fenyőfát, díszeket, káposztalevesnek va­lót éppúgy mint édességet. Az apró aján­dékok sem hiányoztak a fa alól, hisz nélkülük még felnőtt korban sem igazi az ünnep. Igaz, ponty helyett tengeri halat voltunk kénytelenek fogyasztani - mesél­te. - Ettünk, emlékeztünk, daloltunk is, persze üdítő mellett, hiszen 48 órával a repülés előtt tilos az alkoholfogyasztás. Az újévet pedig munkával ünnepeltem, valahol Írország felett kívántunk utasa­inknak s egymásnak is boldog új eszten­dőt. Az utasok pezsgővel koccinthattak, mi meg a gép orrában csak kacsintottunk egymásra... A pilótákról alkotott képből hiányozna, ha nem beszélnénk a hivatás kevésbé kellemes oldaláról. A hőmérséklet-inga­dozásokról éppúgy, mint az időeltolódá­sokról, melyek igénybe veszik a legedzet­tebb szervezetet is. Arról, hogy egyhuzam­ban vezetni a gépet nyolc és fél, illetve tíz és fél órán keresztül, fárasztó. Fegyelem, tudás, akarat kell ahhoz, hogy valakiből jó pilóta válhassék - mondták Eugen Pokorny barátai. És kiváló kedélyállapot, határozottság, hivatástudat is - teszem hozzá a néhány órás beszélgetés ta­pasztalatai után. Sötétedik, amikor elindulunk az Aero­­klubból. Még mielőtt beszélgetőtársam autóba ülne, körülnéz a köd ülte tájon, majd tekintetét az égre szegezi.­­ Hát nem lenne jobb most a 11 000 méteres magasságban? PÉTERFI SZONYA K­özépkorú férfi nyit be a prágai Főpályaudvarhoz közel eső Bolzano utcában a talált tárgyak osztályára. - Kérem, nemrég elvesztettem karikagyűrűmet. Nem hozta be valaki? Alena Kozlová, a gyűjtőhely vezetője türelmesen és szakszerűen teszi fel a kérdéseket: - Hol vesztette el, mikor és miről ismerné fel a gyűrűt, van-e rajta mo­nogram? A férfi elbizonytalanodik. Elmondja: négy héttel ezelőtt veszett el a gyűrű, csak arra emlékszik, hogy lehúzta ujjáról, pontosan nem tudja hol, de ha mégis itt lenne, Z. I. monogram van belevésve és egy dátum, az esküvő napja. Alena Kozlová megnézi a behozott gyűrűkről készült feljegyzéseket és sajnálkozva közli. - Az ön gyűrűje nincs itt. Máris érkezik a következő ügyfél. Egy asszony. Az esernyőjét hagyta el a villamosban.- Pontos leírást ad. S lám, az esernyős polcon meg is találják. Nemrég hozták ide a prágai közlekedési vállalattól. A tulajdonos hálálkodva, örömmel távozik. - Ma jó napom van! - mondja. Szól a telefon. Valaki a metróban felejtette bevásár­lótáskáját. - Hívjon fel bennünket holnap, mert a metró­ban talált holmikat holnap hozzák ide... És ez így megy minden nap. A Prágai I. Városkerüle­ti Nemzeti Bizottsághoz tartozó elveszett és talált tárgyak gyűjtőhelyén jelenleg mintegy harmincezer tárgyat tartanak nyilván, várva, hogy tulajdonosaik jelentkeznek. - Több mint a fele visszakerül gazdájához - tájékoz­tat Alena Kozlová. - Hiszen egyes tárgyaknál eligazít bennünket a rajta levő cím, a pénztárcákban az igazol­vány, az iskolatáskáknál a füzeten levő név, az iskola elme. De ahol se név, se cím, ott kisebb a remény, hogy a holmi visszakerüljön tulajdonosához. Egy év elteltével a gazdátlan tárgyakat átveszi a bizományi áruház. - Melyik korosztály a legfeledékenyebb? - Ma nem a szórakozott professzorok, hanem a meggyorsult élet, az állandó rohanás következtében a középkorúak a mi jellegzetes ügyfeleink. Azt is mondhatnám, hogy az idősebb korosztály jobban vi­gyáz holmijára. A talált tárgyak listája évszakonként változik. Télen sok kesztyűt, sálat, szánkót, sílécet, korcsolyát, meleg sapkát, tavasszal esernyőt, felöltőt, iskolatáskákat, nyáron a fürdőszezonban gumimatracokat, úszóöve­s______ ket, törülközőket, napszemüvegeket, szvettereket hagynak el az emberek. - Kik hozzák be a talált tárgyakat? - Leggyakoribb ,,szállítóink" a taxisofőrök, a szállo­dák, a közlekedési vállalat, a mozik, a színházak és természetesen a rendőrség. De magánszemélyek is gyakran hoznak ide talált holmit. A minap egy szép gyermekkocsit hoztak. Benne egy bepólyázott játékba­ba... Eddig még senki sem kereste. Bemegyünk a raktárba. A polcokon példás rendben hálózsákok, bőröndök, hangszerek, női táskák sora- Ahol mások örömének örülnek hoznak. Arrább a gazdátlan felöltők, dzsekik, télikabá­tok sokasága egy ruházati boltot juttat az ember eszébe. A falhoz támasztva két versenykerékpárt látok. - Tegnap a Máj nagyáruházból egy vadonatúj, drága villanygitárt hoztak ide. A vevő kifizette­­ és ott felejtette. Három hétig vártak rá, de nem jelentkezett, így került hozzánk. Külföldiek is megfordulnak a Bolzano utcában.­­ Egyszer betoppant egy fiatal amerikai, kézzel lábbal magyarázott. Kezébe nyomtam egy ceruzát, elé tettem egy tiszta papírt, mutatva, hogy rajzolja le, mit keres. Lerajzolt egy bizonytalan alakú, hatalmas répa­­féle tárgyat. Mi lehet ez? Bevezettem a raktárba, ahol megpillantotta a holmiját - egy nagy hálózsákot. Nagy volt az öröme, mert ruhája, cipője, s néhány irata is benne volt! A személyazonosság megállapítása és az átvételi jegyzőkönyv aláírása után az arizonai fiú boldo­gan távozott... - Persze vannak itt nem mindennapi esetek is - foly­tatja. - A múltkor behoztak egy formás, könnyű csoma­got, az oldalán apró nyílások. Egy bolt előtt találták. Kinyitjuk, s képzelje, negyven egér volt benne! Nyilván kísérleti célokra szánták őket. Egy ideig őriztük - köz­ben még szaporodtak is - míg egy ügyfelünk elkérte tőlünk ezt a ritka csomagot. Talált állatok megőrzésére még nem szakosodtunk. Egy asszony bevásárlótáskáját vesztette el valahol. Azonnal felkeresett bennünket. Elpanaszolta, nem is a táskát sajnálja, hanem a benne levő tizenöt deka felvágottat. Kitartóan, vagy négy hétig járt ide érdek­lődni... A becsületes megtalálók hoztak már ide sírkövet, Wartburg ajtót, művégtagot, sőt még műfogsort is. Nemrég egy doboz cuclit kaptunk, legalább ezer darab volt benne. Máskor egy összerakható zuhanyozóval leptek meg bennünket. Kiderült, egy autóról esett le, a budéjovicei országútról hozták be. Behoztak egy urnát is, a parkban találták. A rajta levő szám alapján, a krematórium segítségével azonosítottuk, kinek a hamvai, ki a kegyeletsértő hozzátartozó. Nemrég egy idősebb asszony síró, hat év körüli kislányt vezetett be hozzánk. Kiderült, hogy a kislány egyedül ment zeneis­kolába, s egy megállóval tovább ment a metrón, s amikor látta, ismeretlen helyen van, pánikba esett. Szerencsére tudta otthoni telefonszámukat. Fel is hív­tuk a szüleit. Az apa a telefonhoz kérette kislányát, és képzelte, ahelyett, hogy örült volna, alaposan össze­szidta elveszett gyermekét. Sokáig fogok emlékezni arra is, amikor lakodalmas fiatal lányok kérésére egy menyasszonyt bujtattunk el a talált tárgyak közé. Nemsokára megérkezett a vőle­gény. Az elveszett ara tulajdonságaira vonatkozó ke­resztkérdések megválaszolása után vehette át meny­asszonyát. - Érdekesek az emberek, kérem. A többség, ha nálunk megtalálja elveszettnek hitt holmiját, illedelme­sen megköszöni. Van aki örömében ugrik, vagy kiált egyet. Egyik ügyfelünk, miután pénztárcáját, útlevelét, személyi igazolványát átvehette tőlünk, örömében megcsókolta­­ a pultot. De vannak olyanok is, akik köszönő szó nélkül távoznak... Mi a szép ebben a munkában? Azok a percek, amikor ügyfeleink boldo­gok, csillog a szemük az örömtől. Munkatársnőmmel, Ivana Pospiéilovával együtt nagyon örülünk annak, hogy a megtalálók közt sok a fiatal. Pedig hányan pálcát törnek a mai ifjúság fölött! Örülünk a köszönő levélnek, s jól­eső érzés, ha szolgálatunkkal örömet szerezhetünk másoknak. SOMOGYI MÁTYÁS

Next