Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-02-20 / 7. szám

J­elen volt és jelen van. Oly­kor statiszta szerepben, máskor az epizodisták biztos ke­nyerén él, ritkábban a karakter­­szerepek színészi lelket újító fü­zeiben pörkölődik. Most fősze­repben bizonyít. Ki tudja há­nyadszor játszik el egy szerepet a mindenkit szárnyaltató felelős­ségérzettel. Nehéz megragadni és írásban újra felidézni, majd közvetíteni az olvasó felé, ami sokszor egy­­egy jól időzített sóhajban, elha­rapott félmondatban, utánozva­előadásban nem azonos vele, még kevésbé belső vágyaival, teremtő energiáival. Kritikusi ta­pintatossággal a sajtó nyilvános­sága előtt fedték fel, hogy lazí­tott, vagy nem sajátja az éppen játszott szerep, éppen ezért nem is tudta az idegennek érzett ren­dezői szándék szolgálatába állí­tani. Ez olyan lelkiállapotot idéz­het elő, amelyet csak újabb fela­datok, csak újabb szerepek old­hatnak fel. Fel is oldják, mert a színész önfelszabadításának kulcsa a szerep. Jelen volt és jelen van. Ennek a két igeidőnek azonban emberi­leg mások a minőségi tartalmai. Nyelvtani egyenértékűségük nem feltétele az időbeni létezés azonosságainak. Emlékszem egy baráti beszél­getésre, amikor valaki azt mond­ta, hogy színészeink egy részé­nek az évek során megszerzett tudását, tehetségét, a szüntelen foglalkoztatással felszabaduló energiát nem jól hasznosítja a színház. Valójában igen elvét­ve kerül műsorra olyan dráma, amelyet a rendező a színészek­re is gondolva választ és álmodik a színpadra. Tény, hogy színházunkban is­meretlen fogalom a jutalomjáték. tatlan mozdulatban, karaktere­sen viselt jelmezben, odavetett félszavak sorjázásában születik meg. Mind beszélni, mind írni lehetetlen erről. A színész játéka valójában leírhatatlan jelensége a színháznak. Nincs még egy közösségi művészet, amelyben az egyéni teljesítmény ennyire feltétele lenne a „nagy műnek“, s az elrontott produkcióban ne halna meg egy kicsit akár a leg­jobb alkotó­ énjét színpadra vivő színész. Legkevésbé a színész tud beszélni ezekről, s ezért is tűnnek oly sokszor magánéleti dolgaik kiteregetésének a pályá­juk titkait kutató beszélgetések. Alkotóművészetük titka csak a színpadon kereshető. Pillanatok szellem-kristályait nem idézheti fel beszélgetés. Meg aztán szinte a testi kínok agyig hatoló fájdalmával azono­sítható lelki küzdelem nem tarto­zik a nyilvánosságra. Kettős­en lakozik minden színészben: a színpadon megmutatkozni, ki­tárulkozni, a szerepben jelen lenni, de az alkotás kínjait eltit­kolni, elhallgatni. A jó színész csak a színpadon könnyed és biztos a dolgában. A civil lét megnyilvánulásai megannyi bi­zonytalanság láncolata, s ha nem, akkor magánéleti szerep­­játszás. Olykor erre is szüksége van a színésznek, hogy meg tudjon újulni, fel tudjon töltődni, visszataláljon önmagához. Sokszor és sokaknak nem si­kerül. Talán nem is tehetnek róla. Ismét kihagyták a színészt. Is­mét nem vette észre a vendég­rendező, hogy jelentéktelen sze­repe egy még jelentéktelenebb Kiveszett a színház és a közön­ség kapcsolatából a jubileumi koszorú. Huszonöt, tarminc, s lassan már negyven éve alkotó művészünk is lesz. Fájdalom: néhányan már csak voltak ilye­nek. Ki becsülhetné meg jobban a színészt, ha nem a színháza. Sokszorosan érvényes kellene, hogy legyen ez a csehszlovákiai magyar színész esetében, hi­szen helyzetének kevés kiszol­gáltatottabb alkotóművésze van nemzetiségi kultúránknak. Kétszeres hát az örömöm, amikor egy színész a rendező szerepében úgy „játszik", hogy szinte minden megnyilvánulásá­val a vele szövetségre lépett kol­légáinak teremt lehetőségeket. Többek között Tóth Lászlónak. Jelen volt és jelen van. Minő­ségében változó jelenlét ez az időben. Hullámzó színészsors az övé is, amely vizének a felszíne ma talán kisimultabb. Ma ilyen, de milyen lesz holnap? Pirandel­lo Többgyerekes agglegény (Li­­d­a) című drámájában Simone Palumbót játssza, éli. Látszólag kínok nélkül. Mégis érződik, lát­szik a feszültség. A testtartás, a magára kényszerített nyuga­lomtól feszülő arcizmok, a kéz két mozdulat közötti remegése, s a megélt paraszti sors méltó­ságával kiejtett szavak és a férfi magtalanságának befelé ára­moltatott tragédiája sűrűsödik já­tékában. A múlandósággal, a jö­vő végességével számot vető férfi drámája ez a szerep. Egy más rendezői értelmezésben ta­lán szánalmas figura lenne, de ebben az előadásban ő a férfi sorstragédiáját játssza el. DUSZA ISTVÁN Tóth László (a képp jobb oldalán) a Pirandello-dráma egyik jelenetében. Partnerei Benes Ildikó, Boráros Imre, Keszegh Marianna és Házi Tánya. (Szűcs Jenő felvétele) A 250. bemutató címmel jelent meg kritika a Hét ez évi 3. számában a Magyar Területi Színház egyik őszi produkciójáról, Pirandello Többgyerekes agglegényéről. Amit az írás szerzője magáról az előadásról mond, azzal, egészében véve, egyetértek, de ha lenne is kifogásom, akkor sem rohannék az írógéphez, hiszen egy-egy műalkotásnak vagy valamely mozzanatának a megítélésében véleményeink lehetnek teljesen eltérő­ek. Más a helyzet, ha általánosabb érvényű, a művészet­­teremtés egészét érintő kérdésekről van szó. Töpren­gésre az írás bevezetője indított, egyes kitételei ugyanis olyan szemléletet erősítenek, konzerválnak tovább, amely, véleményem szerint, épp az előadások minősé­gét befolyásoló bajok egyik forrása a Magyar Területi Színházban, tegyem hozzá, minden - színházon bevüli és színházon kívüli - korszerű törekvés ellenére. Mielőtt azonban erről szólnék, ellenkezésre ingerel egy, ugyan­csak a bevezetőben olvasható állítás. „... a Magyar Területi Színház publikumát a hagyo­mányok elsősorban az egyértelmű, a lekerekített színpa­di fogalmazásokhoz kötik." Eddig világos - persze csak úgy, ha elfogadom, és ideiglenesen elfogadom, hogy a szándékosan „nyitva hagyott“, sokféle értelmezésre lehetőséget adó előadás (nyilván, ez lenne az ellenpó­lus) nem lekerekített fogalmazás­­, bár felvet az ember­ben egy kérdést, amelyről mellesleg érdemes lenne egyszer eszmecserét rendezni: mik is ezek a hagyomá­nyok, kik alakították, miért alakultak úgy, ahogy alakul­tak, és ha esetleg avíttak, az alkalmazkodás helyett miért nem igyekszünk inkább szabadulni tőlük, miért nem törekszünk új hagyományok teremtésére? ,,A Csallóköz­től a Bodrogközig terjedő táj színházba járó közönsége - folytatódik az idézet - ezzel szemben könnyen elbi­zonytalanodik - ennél is rosszabb esetben egyenesen elfordul játékszínünktől! -, ha nem hihet fenntartás nélkül az elhangzó szövegnek; ha azt kell éreznie, hogy voltaképp nem­ kellene szánnia a látszólag szánnivalót, haragját nem oda kell terelnie, ahová az a legkézenfek­vőbben irányulna, ha egész este - holmiféle álmodern­­kedés révén - valami »egészen másról« van szó...“ Figyelmen kívül hagyva a második ha-val kezdődő, számomra túl bonyolult, azaz logikailag nehezen követ­hető félmondatot, hadd kérdezem meg: ugyan a világ melyik közönsége nem bizonytalanodik el stb., „ha nem hihet fenntartás nélkül az elhangzó szövegnek", „ha egész este - holmiféle álmodernkedés révén - valami »egészen másról« van szó“? De ennél érdekesebb odafigyelni arra, hogy gondolatmenetében mit állít egy­mással szembe a szerző. Az egyértelmű, lekerekített színpadi fogalmazást - amely alatt okkal érthetek egyfaj­ta hagyományos­abb­ színházi formanyelvet (utal erre a mondatban bizonyára nem véletlenül szereplő hagyo­mányok kifejezés is)­­ ütközteti a hamissal, azaz az álmodernkedéssel. A kettőt említeni sem lehet egy síkon, hiszen az egyik forma, a másik minőség, ha úgy tetszik, tartalom. És a szép formával szemben természe­tesen mindjárt rossz tartalom - mintha az előbbi belseje nem­ lehetne romlott, bármennyire is egyértelmű és lekerekített a színpadi fogalmazás. Lehet hogy tévedek, de azt hiszem, ezzel a „fogalmazással“ szemben itt a modern, az avantgárd, a formabontó, a hagyományok­tól és hagyományostól eltérő, a legprogresszívebb törek­vések eredményeit magába fogadó és alkalmazó, uram bocsá’, kimondom így is: nem a széles közönség, hanem csak egy bizonyos réteg által „fogható“ színház (stílus) akart állni. Nem vitás, az ilyen színház is produ­kálhat­ rosszat, ugyanakkor a hagyományos megoldá­sokkal dolgozó színházban születhet remek előadás. Amelyet a kritika igenis értékel, még akkor is, ha a továbbiakban azt állítja a szerző, hogy.....a kortársi színházkritika általános jellemzője, hogy többnyire a ha­gyományos formáktól eltérő s komolyabb mondanivalót sugárzó előadásokat értékeli. Rendszerint olyanokat, amelyek a színpadi történés több síkját feltárva fejeznek ki aktuális közlést, esetleg társadalombírálatot. “ Ennek a sokat vitatott kérdésnek az ilyetén való leegyszerűsíté­se enyhén szólva félrevezető, tételként pedig aligha igaz. Én úgy gondolom, hogy minden tisztességes, alaposan felkészült, tekintélynek és magánérdekeknek engedményeket nem tevő kritikus - amellett, hogy lehet saját színházi eszménye, harcolhat valamely színházi irányzat érvényesítéséért - azonos mércével mér vala­mennyi előadást a műfajon belül. Mert nem az a kérdés itt, hogy hagyományos-e vagy a hagyományostól eltérő a forma, komoly-e vagy „vidám" a mondanivaló, többsí­­kú-e vagy csupán egysíkú a történés, kifejez-e aktuális közlést, esetleg társadalombírálatot, vagy hiányzik belő­le. Hanem csupán egyetlen egy: jó-e az előadás, vagy sem. Ennek eldöntésére pedig megvannak a kritikusnak az eszközei. Arról már nem ő tehet, ha a mérleg nyelve kedvezőtlen irányba mozdul el, amiként még sok minden másról sem, ami miatt például olyan az általános élet­­szemlélet, az életmód, a közízlés, amilyen. A tárgyilagosság kedvéért jegyzem meg, hogy a szó­ban forgó írás szerzője elismeri, hogy ,,ezek egyike sem elvetendő szempont“, mármint mindaz, amit többnyire a kortárs színházkritika értékel, de - és most jön a lényeg - „az szintén legalább ennyire igaz, hogy a nagyközönség még manapság is­­ szórakozni akar. (Ki vitatja? - B. Gy.) Ebből a nézőpontból vizsgálódva viszont nyilvánvalóvá válik, hogy a kőszínházi körülmé­nyek között működő társulatnak és területi jelleggel tevékenykedő vándorszínháznak egyaránt megfelelő egyensúlyt kell találnia az együttes művészi elmélyültsé­­gét felmutató, illetve a népszínházi törekvéseket igazoló előadások aránya között. “ No, innen az effajta szemlé­letből erednek a bajok, meg az olyan nyilatkozatok, mint amilyet például egyik drámaszerzőnktől hallottam a mi­nap a Csehszlovák Rádió magyar adásában. Valami olyasmit mondott, hogy neki elég, ha a közönség másfél órán át jól szórakozik, az külön plusz, ha „egy-két asszociációt“ elvisz magával. Szóval, van „az együttes művészi elmélyültségét felmutató előadás“, és van „népszínházi törekvéseket igazoló előadás“. És mindkettő sürgettetik egy színház fedele alá, egyforma adagolásban! Ebből lesz a profil. Ebből lesz a profil? Egyszer, a Godot-ra várva,máskor meg a Jegygyűrű a mellényzsebben. Nem értem. Én eddig, megint csak ezt kell mondanom, jó színházat (előadást) ismertem és rosszat. Ezen belül korszerűt és korszerűtlent, aktuálist és idejét múltat, itt és most hozzám szólót, itt és most hozzám nem szólót, keményet és puhányat, gondolkodtatva kacagtatót és az anyósvic­cek szintjén mozgót. Lehetett az dráma, tragédia, komé­dia, monodráma, vígjáték, bohózat, még népszínmű is. És ha jók voltak, akkor éppen azért voltak jók, mert az együttes művészi elmélyültségét felmutató törekvések szilárd eszmei és esztétikai meggondolások nyomán színvonalasan érvényesültek bennük. Különben hogyan lehetne még a népszínházi törekvéseket igazoló előadá­sokról is mint művészetről beszélni? Tehát: egymást nem kizáró fogalmak ezek. Még egy kérdés, amely az idézet logikájából következik: mércét és kétfélét kellene alkalmaznia a kritikusnak? Egy színházban természetesen lehet a mű­ minőséget meghatározó és profilformáló tényező, de elsősorban a hogyan az. Minek mondjam, ha egy színház birtokában van a legkorszerűbb színházművészeti eszközöknek és azokat magabiztosan, kreatív módon tudja alkalmazni, úgy, hogy még kezdeményező-felfedező-újító szellem­nek sincs híjával - gyengébb darabból is születhet kitűnő produkció. A Magyar Területi Színház esetében, meg­győződésem, minél előbb a hogyanra kell áthelyezni a hangsúlyt, és következetes munkával. A mű­-re azután már szinte maguktól adódnak a válaszok. Végezetül, ami a szórakoztatást illeti, annyi mindenesetre megnyugtató, hogy A 250. bemutató című kritika szerzője írásának végén igényesen szórakoztató előadások létrehozásáról beszél. Ebben egyetértünk. BODNÁR GYULA 1987. II. 20. Az első lépésektől a világhírig Tízéves korukban jönnek ide a gyerekek, szülők, nagyszülők kísérik őket. A túljelentkezés nagy: 13 ember egyetlen helyre. Háromfordulós felvételi „tűsokán“ kell átjutniuk a jelentkezőknek. Először orvosi bizott­ság elé kerülnek, ahol alaposan megvizsgálják őket. Itt minden számít: a láb hossza, a hát magassága, a fejtartás és természetesen az egészségi állapot, a muzikalitás, a mozgás harmóniája, a művészi intuíció. A „szerencsések“ ezek után a híres moszkvai iskola növendékei lesznek. Mint minden iskolás, ők is tanulnak matematikát, irodalmat, fizikát, kémiát, történelmet, földrajzot... És természetesen francia nyel­vet, hiszen a balettszakszavak zöme francia. A tanórákon kívül mindennap bizonyos időt a balett-teremben töltenek, valamint elméleti foglalkozásokon vesznek részt, ahol a zene, a tánc, a mozgás titkaiba vezetik be őket. A kicsi, eleinte még ügyetlen „kacsákból“ tanáraik - korábban ismert balettművészek - gyönyörű hattyúkat formálnak. A munka néha nagyon megerőltető; a korlát mellett eltöltött sok-sok óra­­ ez a táncosok osztályrésze. A világszerte ismert szovjet balerina, Galina Ulanova híres mondatát idézve: „A balett-táncos életét két szó jellemzi: 50 százalékban a »kell« és 50 százalékban a »tilos«...“ (F) ÚJ SZÚ­F , 14

Next