Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-03-27 / 12. szám
z Új szú EE 1987. III. 27. fi ihmki mumm AZ ÍROTT SZÓ EREJÉVEL m „n m>*n>An>w/\4 mln/4in __. ___i______________:__I__I,: «AmA». «n. "_______ __" '__: _ II__1___l. __Arnnw I An/ir. Ar« DntAfi Cónrlnr lón A művészet, a valódi művészet, mindig az emberiség és a haladás szolgálatában állt, következetesen és makacsul, mert még a rabszolgaság és jobbágyság századaiban is akadtak elmék, akik ismerték és pontosan megfogalmazták a haladás törvényeit. Mint például a XV. század kimagasló, cseh bölcse, Pogyebrád György, aki így szövegezte meg máig is érvényes eszmei hitvallását: ,, Azért tétettek kezünkbe a királyságok és fejedelemségek, hogy minden gondoskodásunk és buzgóságunk a béke ügyét szolgálja - s ennek az ügynek az érdekében kell minden népnek, minden nemzetnek és minden királynak és fejedelemnek nemes és fennkölt jó szándékkal buzgólkodnia“, így ama cseh férfiú. S nekünk, dolgozó értelmiségieknek, művészeknek, íróknak, akik a munkásosztály és a kommunista párt által vezetett szocialista társadalmunk keretén belül osztozunk a hatalom gyakorlásában, szintén arra kell törekednünk, hogy „minden gondoskodásunk és buzgóságunk a béke ügyét szolgálja“, hogy együttes erővel, az írott szó erejével is hozzájáruljunk a mai Európában s az egész világon oly bizonytalan, veszélyeztetett légkör derűsebbé tételéhez, hogy teljes felelősségünkkel s nem csekély lehetőségeinkkel megkíséreljük létrehozni azt a világot, amelyben az emberiségnek sehol a világon nem kell majd félnie a jövőtől. Az elmúlt évszázadok reménytelen helyzeteiben az emberiség reménykedését mindig egyetlen, ködös, metafizikai vágyakozás fűtötte: várjuk ki, mit hoz a jövő, a jövő majd mindent megold. De mi, korunk művészei nem óhajtjuk és nem akarjuk sorsunkat egy ismeretlen, jótékony jövő bűvös csodatételeire bízni: mi magunk akarjuk megteremteni jövőnk és az utánunk következő nemzedékek jövőjének feltételeit - a mi sorsdöngető kérdéseink nem azt keresik, mit hoz a jövő, hanem azt, hogyan vagyunk képesek mi irányítani, alakítani a további emberöltők jövőjének és az emberi alkotó tevékenységnek az egészséges, mindenki számára egyaránt hasznos alapjait, s ez nemcsak az államférfiak, kormányok, hivatásos politikusok dolga. Még élénken emlékezetünkben élnek Gorbacsov elvtárs szavai, amikor 1985-ben, a budapesti Kulturális Fórum tanácskozásai előtt erre szólította fel a kultúra dolgozóit: „Ne bízzatok mindent a politikai vezetőkre! Tárgyaljatok és működjetek ti magatok Genf szellemében!“ Az idézett szavak minket, írókat is köteleznek. Annál inkább, mert bizonyos mértékben - nagyon nagy mértékben -, mi, írók is „politikai vezetők“ vagyunk, s megingathatatlan szándékunk, hogy alkotásaink minden lehetőségével, összes művészi eszközeivel hozzájáruljunk pártunk politikájának megvalósításához. Az alkotó ember egy a gondolkodó emberrel: az élet célját és értelmét kutatja és igyekszik a fellelt válaszokat és tételeket alkotásában megszövegezni. Kora nagy kérdései ösztökélik és ösztönzik, s tulajdon alkotásai érlelik erejét, úgy ahogyan Komensky, „a nemzetek tanítómestere“ oly pontosan megszövegezte: fabricando fabrica mur. S ez nemcsak az egyes írók, hanem az egész irodalom, mindenekelőtt a mi szocialista irodalmunk számára érvényes, mert az irodalmi alkotás értékét sohasem pusztán az szavatolja, hogy az író egyetért-e a szocializmussal, hanem elsősorban az, hogy műve hogyan tükrözi a szocialista valóságot, tulajdon szocialista meggyőződését és ideológiai szemléletét. Minden mű visszatükrözi írója ideológiai meggyőződését: ezt bizonyítják a világirodalom nagy klasszikusai, Szophoklész és Arisztophanész, Villon és Ronsard, Shakespeare és Moliére, de ezt bizonyítja a kapitalista államok néhány nagy írójának néhány kimagasló műve is - nem ismerem Robert Merle vagy Graham Green politikai hovatartozását, de műveikből ismerem ideológiai szemléletüket, amely tudatomban Dürrenmatt, Hermann Kant és Csingiz Ajtmatov mellé sorolja őket. Ám pontosan itt bonyolódnak számomra össze a művészi alkotás értékének összetevői - illetve, nem is bonyolódnak, hanem félreérthetetlenül tisztázódnak. A szó legletisztultabb és legvilágosabb értelmében, mert lapozgatom Ezra Pound költeményeit, tisztelem és csodálom verseinek kimagasló művészi megformáltságát, s mégsem vagyok hajlandó Poundot, a Mussolini-fasizmus megszállott hívét, a toll imént említett mesterei mellé sorolni. Egyetlen alkotásnak sem létezik, nem létezhet külön művészi és külön ideológiai értékmérője. Az író sohasem volt tétlen szemlélője korának, a világnak és a politikai eseményeknek: az olyan gyakran hangoztatott művészi szabadságot sohasem lehet a kor és a társadalom igényeitől elszigetelten értelmezni, és éppen ebben rejlik az alkotás és az irodalom kategorikus imperatívusza. Felelősségérzet és következetes társadalmi elkötelezettség szóban és tettekben egyaránt. Tevékeny részvállalás a ma oly gyakran igényelt új gondolkodásmód kialakításában, mert a művészi alkotás követelményeit szocialista társadalmunkban ennek a társadalomnak az összetétele és céljai határozzák meg: az irodalmi alkotásnak arra kell törekednie, hogy szakadatlanul növelje, gyarapítsa az olvasók erkölcsi, etikai és esztétikai értékeit és serkentően hasson a szocializmus építésének folyamatára. Ebben rejlik a szocialista művész s kihangsúlyozottan a szocialista író roppant felelőssége. Ezen alapszik a Szlovákiai Írók Szövetsége magyar szekciójának a nagyon nagy felelőssége is. Annál inkább, mert ez a kongresszus egy olyan időszakban ülésezik, amelyben a magyar szekció létének negyedik évtizedéhez közeledik: jeles költőnk, Tőzsér Árpád kimagasló kötetének címét idézve, férfikorába lépett. Nem volt könnyű az útja: negyven esztendővel ezelőtt talajt és hazát kellett keresnie a csehszlovák szocialista haza talaján. Az önök segítségével, a párt, az állami szervek és nem utolsósorban az írószövetség segítségével hazára és talajra talált. Arany János és Petőfi Sándor, Ján Kollár és Pavol Országh Hviezdoslav kultúrájából terebélyesedett ki, magába fogadta Jiri Walker költészetét. Sládkovic és Vörösmarty, Karel Capek és Móricz Zsigmond közös nyelven, a haladó irodalom nyelvén beszéltek. S mi, a magyar szekció tagjai ma a szocialista irodalom közös nyelvét valljuk a magunkénak, s büszkék vagyunk arra, hogy egyenjogúságunkat, jövőnket, alkotói lehetőségeinket az írószövetségünk teljes mértékben biztosítja és támogatja. Bizonyítja ezt az a tény, hogy az elmúlt időszakban örvendetesen növekedett a szekció taglétszáma, megszülettek a fiatal, kezdő írók iránti szervezett gondoskodás feltételei, s mindenekelőtt az a tény, hogy az írószövetség céltudatos munkája folytán örvendetesen megnövekedett a szlovák olvasók érdeklődése a hazai magyar szerzők művei iránt, s ezzel egyidejűen egyre több hazai magyar szerző művei kerülnek szlovák nyelven a könyvesboltok kirakataiba. Eltökélt szándékunk, hogy fáradhatatlanul folytassuk közös munkánkat. Tudjuk, hogy a kongresszusok sohasem szövegezik meg a további alkotások szabályait, receptjeit; a kongresszusok ülései sohasem hoznak létre nyomban a helyszínen új, világrendító alkotásokat, s azt is tudjuk, hogy az irodalom önmagában nem képes létrehozni az egyetemes világbékét. De minden erejével erre kell törekednie. Meggyőződésünk, hogy a jelen kongresszus tanácskozásai is kijelölik majd az utat az új alkotói sikerek, az új alkotói célok felé s képesek lesznek megszervezni közös erőfeszítéseink irányát, hogy irodalmunkban is létrejöjjön az alkotó jellegű, új gondolkodásmód, amely azonban, mellesleg és zárójelben szólva, sohasem lesz és lehet azonos azzal a régi „új“ gondolkodásmóddal, amelyet egyesek a hatvanas évek szomorúan emlékezetes második felében igyekeztek megvalósítani, ellenkezőleg, a mi új gondolkodásmódunk tartalmi egységében is marxista, lenini, kommunista gondolkodásmód ma rad RÁCZ OLIVÉR TISZTÁZNI AZ ÉRTÉKSZEMPONTOKAT Nemrégiben figyelemmel kísérhettem a szlovák írók középnemzedékének felhívása körüli vitát. A felhívást olyan dokumentumnak tartom, amely irodalmi életünk legfontosabb kérdéseire irányítja a figyelmet. Jogosnak tartom azt az elvárást, hogy irodalmaink az eddiginél mélyebben, konkrétabban, komplexebbül és poétikailag korszerűbben, vagyis igazabbul tárják fel napjaink ellentmondásait. A csehszlovákiai magyar nemzetiség irodalma immár hosszú ideje nagy dilemma előtt áll. Megelégedjen-e azzal, hogy partikularitását kifejezi, vagy ezen túl, partikularitását megőrizve, olyan tágasságban és korszerű jelrendszerben szóljon az ember sorsáról, fejlődésünk ellentmondásairól és konfliktusairól, amelyben az etnikai másság vagy különösség nem akadálya a mű megértésének, hanem esztétikailag is releváns mozzanata. Néhány évvel ezelőtt az egyik csehszlovákiai magyar hetilapban kemény polémiában csaptak össze az erre a kérdésre adható feleletek. A vitázók többsége egyetértett azzal, hogy korunk kérdéseit az irodalom nem vetheti fel a régi módon, elavult művészi eszközökkel. A korszerűség mibenlétének a meghatározásában azonban lényegesen eltértek az álláspontok, miként annak megítélésében is, hogy az irodalom fejlődését mi és milyen mértékben hátráltatja nálunk. A hónapokon át tartó vita nem zárult konszenzussal. Ennek a hajdani vitának számos szempontja előlegezte a mai problémákat is, amelyek nem tekinthetők csupán a csehszlovákiai magyar irodalom belügyének. Nem hiszem ugyanis, hogy a puszta partikularitás önmagában véve is érték lenne az irodalomban. Egy rossz vers vagy rossz regény nem érdemel kitüntető figyelmet csak azért, mert magyarul vagy ukránul íródott, s benne esetleg bizonyos nemzetiségi sajátosságok is megmutatkoznak. Jó és rossz irodalom van mindenekelőtt - a többi szempont csak ezután következik, s ez is hozzátartozik az irodalom nemzetekfölöttiségéhez. Ha tehát irodalmunk felpezsdülését várjuk ettől a tanácskozástól, azt én másképpen nem tartom lehetségesnek, csakis az irodalmi értékszempontok konkrét, a mai kornak és az irodalomtudomány mai állapota szerint való tisztázásnak révén. Mind a szlovák irodalom középnemzedékének, mind az idősebb nemzedékének több, szakmailag kiválóan képzett, fajsúlyos munkákat publikáló irodalomkritikusa és irodalomtörténésze van, akik az irodalmi értékeket nemcsak felismerni és elemezni tudják, hanem megvédeni is, és elválasztani a középszertől és a silány művektől. Másképpen áll a helyzet a csehszlovákiai magyar irodalommal. Épp az előbb említett, hét évvel ezelőtti vitát követően irodalmi gondolkodásunk olyan válságba jutott, amely szinte példátlan a csehszlovákiai magyar irodalom történetének felszabadulás utáni időszakában. Ennek, véleményem szerint, két oka van. Az egyik az irodalmi élet szinte teljes hiánya, a másik a kritika megbénulása, szempontjainak elbizonytalanodása és legjelentősebb képviselőinek elkedvetlenedése és elhallgatása. A két dolog összefügg. Természetesen igaz, hogy egy irodalomban nem az irodalmi élet zajossága a mérvadó, hanem mindig azok a versek, novellák vagy regények, amelyek az alkotói magány csendjében születnek. Ám ha a művek visszhangja elvész a protokolláris szempontok szürkeségében, ha fogadtatásuk presztízsszempontoknak, klikkérdekeknek, igazi irodalomkritikai értékelések helyett félremagyarázásoknak, nemegyszer a kulisszák mögötti manipulációnak és félretájékoztatásnak van kiszolgáltatva, azt a mű, az író, de maga az irodalmi élet is megsínyli. Ma a csehszlovákiai magyar irodalomban a kritika reguláló, értékkiválasztó és értékfelmutató szerepe megszűnt és becsülete megrendült. Ennek az irodalomnak a kritikusai, kiadói és lapszerkesztői nemegyszer érzik úgy, hogy a gyönge és dilettáns művek áradatát nem tudják megfékezni, a jobb minőséget és nagyobb szigort követelő hangjuk pusztába kiáltott szó marad, és süket fülekre talál. Mintha a hetvenes évek fellendülése után a hosszabb megrekedés korszaka köszöntött volna be a csehszlovákiai magyar irodalomba. Figyelemre méltó és jelentős művek természetesen születtek a csehszlovákiai magyar irodalomban az elmúlt öt évben is. Ennél is biztatóbb, hogy a hetvenes évek eleje óta először jelentkezett ebben az irodalomban egy olyan új nemzedék, amelynek számos igazi tehetsége van, s amely a magyar nemzetiség irodalmának a megújulását ígéri. Tehetségük kibontakozásában bármiféle liberalizmus vagy engedékenység kárt okozna, de ugyanígy az értetlenség és az irodalmi élet bénasága is. Régi tapasztalatom, hogy egy kisebbség irodalmában, amelynek a saját provincializmusával is nap mint nap meg kell küzdenie, meglehetősen nagy az intolerancia az olyan új irodalmi jelenségekkel szemben, amelyek a kialakult normákba és konvenciókba ütköznek. Ez az intolerancia annál nagyobb, minél eredetibb, minél újszerűbb formában jelentkezik egy új nemzedék újfajta érzékenysége. Ilyenkor különösen megnő az irodalomkritika felelőssége, hiszen pályakezdő fiatalokról van szó, akiknek, már csak életkoruknál fogva is - legalábbis az én véleményem szerint - nemcsak joguk, hanem egyenesen kötelességük a kísérletezés, a különféle alkotói módszerek kipróbálása, hogy minél előbb rátaláljanak a saját összetéveszthetetlen stílusukra. Az intolerancia mérhetetlen károkat okozhat már pályájuk kezdetén, ellenben a jól szervezett és irányított műhelymunka nagy segítségére lehet a fiatal alkotóknak. Ezért tekintem különösen örvendetes eseménynek, hogy a magyar szekció keretében is megalakulhatott a Fiatal írók Köre, amely ehhez a műhelymunkához megteremti a szükséges feltételeket. Egyben elháríthatja annak a kontraszelekciónak a veszélyét is, amely a csehszlovákiai magyar irodalomban már több éve kísért, s amely ellen sem irodalmi folyóiratunk, sem lapjaink kulturális rovatai, de a Madách Könyvkiadó sem lépett fel kellő eréllyel, sőt olykor kifejezetten alájátszott neki. Az értékekre orientált, nyílt vita, a tabuk és presztízsszempontok bírálata és a kritika becsületének és hitelének visszaállítása a legfiatalabb írógeneráció számára is létfontosságú. Az itteni magyar irodalom nem légüres térben íródik, hanem egy időben szlovák és cseh kollégáink műveivel. Közülük többen a személyes barátaink is. Meggyőződésem, hogy egymás műveinek a megismerése kölcsönösen gazdagíthat bennünket. Mint a Madách Kiadó szerkesztője, ha más részlegen dolgozom is, állíthatom, hogy a szlovák és a cseh fordítói részleg sokat tesz a szlovák és a cseh irodalom klasszikus és kortárs értékeinek a népszerűsítése érdekében. Gondok itt főleg a fordítói utánpótlás nevelésében és irányításában vannak, s azt hiszem, máris egy kis késésben vagyunk. A magyar szekció Fiatal írók Körének tagjait igyekszünk arra ösztönözni, hogy időről időre alkalmi fordításokat vállaljanak folyóirataink számára. Ez azonban kevés. A fiatal műfordítókkal való rendszeres foglalkozást kellene minél előbb napirendre tűzni. S azt hiszem, ez fordítva is így van. A szlovákiai magyar irodalom az elmúlt másfél két évtizedben fokozatosan kilábolt provincializmusából és érdektelenségéből, s úgy gondolom, van ma több olyan alkotónk, akik érdemesek a szlovák kollégák és a szlovák olvasóközönség figyelmére. Megismertetésük el is kezdődött, bár félek, a fordítói utánpótlással itt is bajok vannak. Kevés a kiváló hungarista, s nekik is elsősorban a magyarországi irodalommal kell foglalkozniuk, hiszen, valljuk be, a jelentős magyarul írott művek többsége még mindig Budapesten jelenik meg, s ez a jövőben sem lesz másképpen. De hát „navigare necesse est“, ezeken a vizeken. Ez a mi erkölcsi kötelességünk. Más választásunk nincs. GRENDEL LAJOS