Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-03-27 / 12. szám

z Új szú EE 1987. III. 27. fi ihmki mumm AZ ÍROTT SZÓ EREJÉVEL m „n m>*n>An>w/\4 mln/4in __. ___i______________:__I__I,: «AmA». «n. "_______ __" '__: _ II__1___l. __Arnnw I An/ir. Ar« DntAfi Cónrlnr lón A művészet, a valódi művészet, mindig az emberiség és a haladás szolgála­tában állt, következetesen és makacsul, mert még a rabszolgaság és jobbágyság százada­iban is akadtak elmék, akik ismerték és pontosan megfogalmazták a haladás törvé­nyeit. Mint például a XV. század kimagasló, cseh bölcse, Pogyebrád György, aki így szö­­vegezte meg máig is érvényes eszmei hitval­lását: ,, Azért tétettek kezünkbe a királyságok és fejedelemségek, hogy minden gondosko­dásunk és buzgóságunk a béke ügyét szol­gálja - s ennek az ügynek az érdekében kell minden népnek, minden nemzetnek és min­den királynak és fejedelemnek nemes és fennkölt jó szándékkal buzgólkodnia“, így ama cseh férfiú. S nekünk, dolgozó értelmiségieknek, mű­vészeknek, íróknak, akik a munkásosztály és a kommunista párt által vezetett szocialista társadalmunk keretén belül osztozunk a hata­lom gyakorlásában, szintén arra kell töreked­nünk, hogy „minden gondoskodásunk és buzgóságunk a béke ügyét szolgálja“, hogy együttes erővel, az írott szó erejével is hozzá­járuljunk a mai Európában s az egész világon oly bizonytalan, veszélyeztetett légkör derű­sebbé tételéhez, hogy teljes felelősségünkkel s nem csekély lehetőségeinkkel megkísérel­jük létrehozni azt a világot, amelyben az emberiségnek sehol a világon nem kell majd félnie a jövőtől. Az elmúlt évszázadok reménytelen helyze­teiben az emberiség reménykedését mindig egyetlen, ködös, metafizikai vágyakozás fűtöt­te: várjuk ki, mit hoz a jövő, a jövő majd mindent megold. De mi, korunk művészei nem óhajtjuk és nem akarjuk sorsunkat egy ismeretlen, jótékony jövő bűvös csodatételei­re bízni: mi magunk akarjuk megteremteni jövőnk és az utánunk következő nemzedékek jövőjének feltételeit - a mi sorsdöngető kér­déseink nem azt keresik, mit hoz a jövő, hanem azt, hogyan vagyunk képesek mi irányítani, alakítani a további emberöltők jö­vőjének és az emberi alkotó tevékenységnek az egészséges, mindenki számára egyaránt hasznos alapjait, s ez nemcsak az államférfi­ak, kormányok, hivatásos politikusok dolga. Még élénken emlékezetünkben élnek Gorba­csov elvtárs szavai, amikor 1985-ben, a bu­dapesti Kulturális Fórum tanácskozásai előtt erre szólította fel a kultúra dolgozóit: „Ne bízzatok mindent a politikai vezetőkre! Tár­gyaljatok és működjetek ti magatok Genf szellemében!“ Az idézett szavak minket, írókat is kötelez­nek. Annál inkább, mert bizonyos mértékben - nagyon nagy mértékben -, mi, írók is „politikai vezetők“ vagyunk, s megingathatat­lan szándékunk, hogy alkotásaink minden lehetőségével, összes művészi eszközeivel hozzájáruljunk pártunk politikájának megva­lósításához. Az alkotó ember egy a gondolkodó ember­rel: az élet célját és értelmét kutatja és igyekszik a fellelt válaszokat és tételeket alkotásában megszövegezni. Kora nagy kér­dései ösztökélik és ösztönzik, s tulajdon alko­tásai érlelik erejét, úgy ahogyan Komensky, „a nemzetek tanítómestere“ oly pontosan megszövegezte: fabricando fabrica mur. S ez nemcsak az egyes írók, hanem az egész irodalom, mindenekelőtt a mi szocialista iro­dalmunk számára érvényes, mert az irodalmi alkotás értékét sohasem pusztán az szavatol­ja, hogy az író egyetért-e a szocializmussal, hanem elsősorban az, hogy műve hogyan tükrözi a szocialista valóságot, tulajdon szo­cialista meggyőződését és ideológiai szemlé­letét. Minden mű visszatükrözi írója ideológiai meggyőződését: ezt bizonyítják a világiroda­lom nagy klasszikusai, Szophoklész és Arisz­­tophanész, Villon és Ronsard, Shakespeare és Moliére, de ezt bizonyítja a kapitalista államok néhány nagy írójának néhány kima­gasló műve is - nem ismerem Robert Merle vagy Graham Green politikai hovatartozását, de műveikből ismerem ideológiai szemléletü­ket, amely tudatomban Dürrenmatt, Hermann Kant és Csingiz Ajtmatov mellé sorolja őket. Ám pontosan itt bonyolódnak számomra össze a művészi alkotás értékének összete­vői - illetve, nem is bonyolódnak, hanem félreérthetetlenül tisztázódnak. A szó legle­­tisztultabb és legvilágosabb értelmében, mert lapozgatom Ezra Pound költeményeit, tiszte­lem és csodálom verseinek kimagasló művé­szi megformáltságát, s mégsem vagyok haj­landó Poundot, a Mussolini-fasizmus meg­szállott hívét, a toll imént említett mesterei mellé sorolni. Egyetlen alkotásnak sem léte­zik, nem létezhet külön művészi és külön ideológiai értékmérője. Az író sohasem volt tétlen szemlélője korának, a világnak és a po­litikai eseményeknek: az olyan gyakran han­goztatott művészi szabadságot sohasem le­het a kor és a társadalom igényeitől elszige­telten értelmezni, és éppen ebben rejlik az alkotás és az irodalom kategorikus imperatí­vusza. Felelősségérzet és következetes tár­sadalmi elkötelezettség szóban és tettekben egyaránt. Tevékeny részvállalás a ma oly gyakran igényelt új gondolkodásmód kialakí­tásában, mert a művészi alkotás követelmé­nyeit szocialista társadalmunkban ennek a társadalomnak az összetétele és céljai határozzák meg: az irodalmi alkotásnak arra kell törekednie, hogy szakadatlanul növelje, gyarapítsa az olvasók erkölcsi, etikai és eszté­tikai értékeit és serkentően hasson a szocia­lizmus építésének folyamatára. Ebben rejlik a szocialista művész s kihangsúlyozottan a szocialista író roppant felelőssége. Ezen alapszik a Szlovákiai Írók Szövet­sége magyar szekciójának a nagyon nagy felelőssége is. Annál inkább, mert ez a kongresszus egy olyan időszakban ülése­zik, amelyben a magyar szekció létének ne­gyedik évtizedéhez közeledik: jeles költőnk, Tőzsér Árpád kimagasló kötetének címét idézve, férfikorába lépett. Nem volt könnyű az útja: negyven esztendővel ezelőtt talajt és hazát kellett keresnie a csehszlovák szocia­lista haza talaján. Az önök segítségével, a párt, az állami szervek és nem utolsósorban az írószövetség segítségével hazára és talaj­ra talált. Arany János és Petőfi Sándor, Ján Kollár és Pavol Országh Hviezdoslav kultúrá­jából terebélyesedett ki, magába fogadta Jiri Walker költészetét. Sládkovic és Vörösmarty, Karel Capek és Móricz Zsigmond közös nyel­ven, a haladó irodalom nyelvén beszéltek. S mi, a magyar szekció tagjai ma a szocialista irodalom közös nyelvét valljuk a magunké­nak, s büszkék vagyunk arra, hogy egyenjo­gúságunkat, jövőnket, alkotói lehetőségeinket az írószövetségünk­­ teljes mértékben bizto­sítja és támogatja. Bizonyítja ezt az a tény, hogy az elmúlt időszakban örvendetesen nö­vekedett a szekció taglétszáma, megszület­tek a fiatal, kezdő írók iránti szervezett gon­doskodás feltételei, s mindenekelőtt az a tény, hogy az írószövetség céltudatos munkája folytán örvendetesen megnövekedett a szlo­vák olvasók érdeklődése a hazai magyar szerzők művei iránt, s ezzel egyidejűen egyre több hazai magyar szerző művei kerülnek szlovák nyelven a könyvesboltok kirakataiba. Eltökélt szándékunk, hogy fáradhatatlanul folytassuk közös munkánkat. Tudjuk, hogy a kongresszusok sohasem szövegezik meg a további alkotások szabályait, receptjeit; a kongresszusok ülései sohasem hoznak lét­re nyomban a helyszínen új, világrendító alkotásokat, s azt is tudjuk, hogy az irodalom önmagában nem képes létrehozni az egyete­mes világbékét. De minden erejével erre kell törekednie. Meggyőződésünk, hogy a jelen kongresszus tanácskozásai is kijelölik majd az utat az új alkotói sikerek, az új alkotói célok felé s képesek lesznek megszervezni közös erőfeszítéseink irányát, hogy irodalmunkban is létrejöjjön az alkotó jellegű, új gondolko­dásmód, amely azonban, mellesleg és záró­jelben szólva, sohasem lesz és lehet azonos azzal a régi „új“ gondolkodásmóddal, ame­lyet egyesek a hatvanas évek szomorúan emlékezetes második felében igyekeztek megvalósítani, ellenkezőleg, a mi új gondol­kodásmódunk tartalmi egységében is marxis­ta, lenini, kommunista gondolkodásmód ma­­ rad RÁCZ OLIVÉR TISZTÁZNI AZ ÉRTÉKSZEMPONTOKAT N­emrégiben figyelemmel kísérhettem a szlovák írók középnemzedékének felhívása körüli vitát. A felhívást olyan doku­mentumnak tartom, amely irodalmi életünk legfontosabb kérdéseire irányítja a figyelmet. Jogosnak tartom azt az elvárást, hogy irodal­maink az eddiginél mélyebben, konkrétab­ban, komplexebbül és poétikailag korszerűb­ben, vagyis igazabbul tárják fel napjaink el­lentmondásait. A csehszlovákiai magyar nemzetiség irodalma immár hosszú ideje nagy dilemma előtt áll. Megelégedjen-e az­zal, hogy partikularitását kifejezi, vagy ezen túl, partikularitását megőrizve, olyan tágas­ságban és korszerű jelrendszerben szóljon az ember sorsáról, fejlődésünk ellentmondásai­ról és konfliktusairól, amelyben az etnikai másság vagy különösség nem akadálya a mű megértésének, hanem esztétikailag is rele­váns mozzanata. Néhány évvel ezelőtt az egyik csehszlovákiai magyar hetilapban ke­mény polémiában csaptak össze az erre a kérdésre adható feleletek. A vitázók többsé­ge egyetértett azzal, hogy korunk kérdéseit az irodalom nem vetheti fel a régi módon, elavult művészi eszközökkel. A korszerűség mibenlétének a meghatározásában azonban lényegesen eltértek az álláspontok, miként annak megítélésében is, hogy az irodalom fejlődését mi és milyen mértékben hátráltatja nálunk. A hónapokon át tartó vita nem zárult konszenzussal. Ennek a hajdani vitának szá­mos szempontja előlegezte a mai problémá­kat is, amelyek nem tekinthetők csupán a csehszlovákiai magyar irodalom belügyé­­nek. Nem hiszem ugyanis, hogy a puszta partikularitás önmagában véve is érték lenne az irodalomban. Egy rossz vers vagy rossz regény nem érdemel kitüntető figyelmet csak azért, mert magyarul vagy ukránul íródott, s benne esetleg bizonyos nemzetiségi sajá­tosságok is megmutatkoznak. Jó és rossz irodalom van mindenekelőtt - a többi szem­pont csak ezután következik, s ez is hozzátar­tozik az irodalom nemzetekfölöttiségéhez. Ha tehát irodalmunk felpezsdülését várjuk ettől a tanácskozástól, azt én másképpen nem tartom lehetségesnek, csakis az irodalmi ér­tékszempontok konkrét, a mai kornak és az irodalomtudomány mai állapota szerint való tisztázásnak révén. Mind a szlovák iroda­lom középnemzedékének, mind az idősebb nemzedékének több, szakmailag kiválóan képzett, fajsúlyos munkákat publikáló iroda­lomkritikusa és irodalomtörténésze van, akik az irodalmi értékeket nemcsak felismerni és elemezni tudják, hanem megvédeni is, és elválasztani a középszertől és a silány mű­vektől. Másképpen áll a helyzet a csehszlovákiai magyar irodalommal. Épp az előbb említett, hét évvel ezelőtti vitát követően irodalmi gon­dolkodásunk olyan válságba jutott, amely szinte példátlan a csehszlovákiai magyar iro­dalom történetének felszabadulás utáni idő­szakában. Ennek, véleményem szerint, két oka van. Az egyik az irodalmi élet szinte teljes hiánya, a másik a kritika megbénulása, szem­pontjainak elbizonytalanodása és legjelentő­sebb képviselőinek elkedvetlenedése és el­hallgatása. A két dolog összefügg. Termé­szetesen igaz, hogy egy irodalomban nem az irodalmi élet zajossága a mérvadó, hanem mindig azok a versek, novellák vagy regé­nyek, amelyek az alkotói magány csendjében születnek. Ám ha a művek visszhangja elvész a protokolláris szempontok szürkeségében, ha fogadtatásuk presztízsszempontoknak, klikkérdekeknek, igazi irodalomkritikai értéke­lések helyett félremagyarázásoknak, nem­egyszer a kulisszák mögötti manipulációnak és félretájékoztatásnak van kiszolgáltatva, azt a mű, az író, de maga az irodalmi élet is megsínyli. Ma a csehszlovákiai magyar iroda­lomban a kritika reguláló, értékkiválasztó és értékfelmutató szerepe megszűnt és becsüle­te megrendült. Ennek az irodalomnak a kriti­kusai, kiadói és lapszerkesztői nemegyszer érzik úgy, hogy a gyönge és dilettáns művek áradatát nem tudják megfékezni, a jobb minő­séget és nagyobb szigort követelő hangjuk pusztába kiáltott szó marad, és süket fülekre talál. Mintha a hetvenes évek fellendülése után a hosszabb megrekedés korszaka kö­szöntött volna be a csehszlovákiai magyar irodalomba. Figyelemre méltó és jelentős művek ter­mészetesen születtek a csehszlovákiai magyar irodalomban az elmúlt öt évben is. Ennél is biztatóbb, hogy a hetvenes évek eleje óta először jelentkezett ebben az iroda­lomban egy olyan új nemzedék, amelynek számos igazi tehetsége van, s amely a ma­gyar nemzetiség irodalmának a megújulását ígéri. Tehetségük kibontakozásában bármifé­le liberalizmus vagy engedékenység kárt okozna, de ugyanígy az értetlenség és az irodalmi élet bénasága is. Régi tapasztala­tom, hogy egy kisebbség irodalmában, amelynek a saját provincializmusával is nap mint nap meg kell küzdenie, meglehetősen nagy az intolerancia az olyan új irodalmi jelenségekkel szemben, amelyek a kialakult normákba és konvenciókba ütköznek. Ez az intolerancia annál nagyobb, minél eredetibb, minél újszerűbb formában jelentkezik egy új nemzedék újfajta érzékenysége. Ilyenkor kü­lönösen megnő az irodalomkritika felelőssé­ge, hiszen pályakezdő fiatalokról van szó, akiknek, már csak életkoruknál fogva is - leg­alábbis az én véleményem szerint - nem­csak joguk, hanem egyenesen kötelességük a kísérletezés, a különféle alkotói módszerek kipróbálása, hogy minél előbb rátaláljanak a saját összetéveszthetetlen stílusukra. Az intolerancia mérhetetlen károkat okozhat már pályájuk kezdetén, ellenben a jól szervezett és irányított műhelymunka nagy segítségére lehet a fiatal alkotóknak. Ezért tekintem külö­nösen örvendetes eseménynek, hogy a ma­gyar szekció keretében is megalakulhatott a Fiatal írók Köre, amely ehhez a műhely­munkához megteremti a szükséges feltétele­ket. Egyben elháríthatja annak a kontrasze­lekciónak a veszélyét is, amely a csehszlová­kiai magyar irodalomban már több éve kísért, s amely ellen sem irodalmi folyóiratunk, sem lapjaink kulturális rovatai, de a Madách Könyvkiadó sem lépett fel kellő eréllyel, sőt olykor kifejezetten alájátszott neki. Az érté­kekre orientált, nyílt vita, a tabuk és presz­tízsszempontok bírálata és a kritika becsüle­tének és hitelének visszaállítása a legfiata­labb írógeneráció számára is létfontosságú. Az itteni magyar irodalom nem légüres tér­ben íródik, hanem egy időben szlovák és cseh kollégáink műveivel. Közülük töb­ben a személyes barátaink is. Meggyőző­désem, hogy egymás műveinek a megisme­rése kölcsönösen gazdagíthat bennünket. Mint a Madách Kiadó szerkesztője, ha más részlegen dolgozom is, állíthatom, hogy a szlovák és a cseh fordítói részleg sokat tesz a szlovák és a cseh irodalom klasszikus és kortárs értékeinek a népszerűsítése érde­kében. G­ondok itt főleg a fordítói utánpótlás ne­velésében és irányításában vannak, s azt hiszem, máris egy kis késésben vagyunk. A magyar szekció Fiatal írók Körének tagjait igyekszünk arra ösztönözni, hogy időről időre alkalmi fordításokat vállaljanak folyóirataink számára. Ez azonban kevés. A fiatal műfordí­tókkal való rendszeres foglalkozást kellene minél előbb napirendre tűzni. S azt hiszem, ez fordítva is így van. A szlovákiai magyar irodalom az elmúlt másfél két évtizedben fo­kozatosan kilábolt provincializmusából és ér­dektelenségéből, s úgy gondolom, van ma több olyan alkotónk, akik érdemesek a szlo­vák kollégák és a szlovák olvasóközönség figyelmére. Megismertetésük el is kezdődött, bár félek, a fordítói utánpótlással itt is bajok vannak. Kevés a kiváló hungarista, s nekik is elsősorban a magyarországi irodalommal kell foglalkozniuk, hiszen, valljuk be, a jelentős magyarul írott művek többsége még mindig Budapesten jelenik meg, s ez a jövőben sem lesz másképpen. De hát „navigare necesse est“, ezeken a vizeken. Ez a mi erkölcsi kötelességünk. Más választásunk nincs. GRENDEL LAJOS

Next