Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-13 / 266. szám, szerda
PUBLICISZTIKA , Új szól A kommunista diktatúra alól felszabadult Kelet-Közép-Európa országaiban mindenütt tanúi vagyunk a bukott rendszer által megtagadott és kiirtani próbált hagyományokhoz való visszatérésnek. Az alattvalóból polgárrá emelkedő emberekben és a belőlük szerveződő közösségekben erősen él a vágy, hogy valódi mivoltukat ismét nyíltan kifejezésre juttathassák, a negyven éve megszakított fejlődési folytonosságot helyreállítsák, és jövőjüket az évezredes szerves fejlődés során létrejött, ma is vállalható értékekre építsék. E folyamat részeként az egyes helyi közösségek és történelmi régiók újra keresik saját gyökereiket, fölelevenítik hagyományaikat, újrafogalmazzák identitásukat, amelyet az előző korszak központosító, a ,,sajátosság méltóságát" üldözendő devianciaként kezelő, az eltéréseket a nagy egység nevében kiküszöbölni akaró ideológiája szét akart bomlasztani. A hatalmi erőszakkal megszakított szerves fejlődéshez való kapcsolódás vágya munkál azokban a közösségekben is, amelyek az előző évtizedekben beleegyezésük nélkül, központi utasításra megváltoztatott település- és utcanevek visszaállítására törekednek, így pl. a Szovjetunió második legnagyobb és leghíresebb városának lakosai közakarattal visszaállították városuk régi, bár német eredetű Szankt-Petyerburg nevét, az 1924 óta használt Leningrád, sőt a még 1914-ben hivatalossá tett, oroszos hangzású Petrográd helyett. Nyilván nem valamiféle „németesítés" céljából, hanem a teljes múlt maradéktalan vállalásának szándékával, amely azt is befogadja, ami a hagyományokban eredetét tekintve idegen, hiszen a népek fejlődése sosem folyt steril közegben, az egymással érintkező etnikumok mindig is hatottak egymásra, gazdagítva egymás nyelvét s kultúráját. Hasonlóképpen a szlovákiai - és szlovák lakosságú - Švermovo és Dobročská Lehota visszatért korábbi német, ill. német tőre visszavezethető nevéhez, a Telgárthoz és Kozmanováchoz. Természetesen ők sem a németesítés, hanem a történelmi hagyományokhoz való kapcsolódás szándékával. Mi sem természetesebb, mint hogy Szlovákia magyarlakta területeinek lakói is szeretnék, ha községük, városuk korábbi szlovák nevét viselhetné újra hivatalosan, azt a névváltozatot, amelyet a jogfosztottság éveinek nacionalista tobzódása, valamint az azt követő kommunista diktatúra tüntetett el a térképekről és helységnévtáblákról. Nagyon szomorú azonban, hogy míg a nem magyar lakosságú települések esetében ez a törekvés a hatóságok megértésével találkozik, addig a magyarlakta falvak és városok esetében mindinkább „magyarosításról" beszélnek, s akadályozzák a régi nevek visszaállítását. A belügyminisztérium által korábban már engedélyezett névváltoztatások esetében sokan nem vesznek tudomást az új hivatalos névről, s továbbra is a régit használják. És ez nemcsak a nyelvi szempontból szabályozatlan és szabályozhatatlan magánérintkezésben van így, hanem pl. a vasúti forgalomban is. A Csehszlovák Államvasutak sem a menetrendekbe nem vezette be a visszaállított régi neveket, sem az állomásépületeken nem cserélte ki a névtáblákat, sem a vonatok érkezésének-indulásának bejelentésekor nem használja őket. Sőt van rá példa, hogy az ilyen helységben lakó vagy dolgozó személyektől megtagadják a havi- vagy hetibérlet kiállítását, arra hivatkozva, hogy a kitöltött nyomtatványon, ill. a munkáltató pecsétjén szereplő helységnév (a változtatás után hivatalosan érvényes, visszaállított név) „nem létezik". Hogy a további névváltoztatási kísérleteknek elejét lehessen venni, a Szlovák Köztársaság belügyminisztériumának terminológiai szakbizottsága moratórium kihirdetését, a változtatások leállítását szorgalmazza. Azokban az esetekben pedig, amikor a változtatási procedúra már folyamatban van, minden eszközzel igyekeznek meghiúsítani a névváltoztatást. Akár olyan áron is, hogy semmibe veszik az érintett lakosság demokratikusan kinyilvánított akaratát, mint az Gúta város névváltoztatási kérelme esetében történt. Gútán ugyanis a korábbi szlovák névalak, a Gúta visszaállításának kérdésében népszavazást tartottak, melyen a szavazati joggal rendelkező gútai polgárok 62 százaléka vett részt, s ezeknek 93 százaléka a Gúta névre voksolt. (Arra a névalakra tehát, amely magyar eredetű ugyan, de német személynévre megy vissza, éppúgy, mint a szlovák lakosságú Kozmanová neve.) A Gúta nevet a Szlovák Köztársaság belügyminisztériumának terminológiai szakbizottsága 1991. október 22-én tartott ülésén nyelvi-történeti okokra hivatkozva visszautasította, azt állítva, hogy a Gúta név „történelmileg nem megalapozott", mivel a korábbi helységnévtárakban és oklevelekben Guta és Guta alakban fordul elő. Az említett „szakbizottság" tagjai közt egyetlen magyar nyelvész nem volt, pedig arról a kérdésről, hogy Gúta nevének mely változata mennyire „megalapozott", elsősorban ők hivatottak - természetesen szakmájuknál, s nem nemzetiségüknél fogva - véleményt mondani. Mivel a névvisszaállítás kérdésében a végső döntés még nem született meg (az utolsó szót a Szlovák Köztársaság kormányának kell kimondania), a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társasága választmányának megbízásából a társaságban tevékenykedő nyelvész szakemberek, a magyar nyelvtudomány művelői szakvéleményt dolgoztak ki a kérdéssel kapcsolatban, és ezt hamarosan megküldik az illetékeseknek. A magyar nyelv- és helyesírástörténet, valamint a dialektológia tényeire építő vélemény lényege az, hogy a Gúta, Guta váltakozás éppúgy, mint a Gúta, Guta, Gutta ingadozás nagy valószínűséggel a korabeli helyesírás következetlenségeire megy vissza, tehát nem is kiejtésbeli, hanem helyesírási sajátság. Azt sem lehet azonban kizárni, hogy az évszázadok folyamán a név kiejtése is módosult, hiszen a rövid u és a hosszú ú fölcserélése mind a régi magyar nyelvben, mind a mai nyelvjárásokban, de még a mai köznyelvben is rendkívül gyakori jelenség. Ha a hosszú magánhangzók írásának vagy akár kiejtésének következetlenségei alapján akarnók megítélni egy-egy helynév történeti megalapozottságát, akkor szlovák falvak neveinek százait is el kellene vetni. Pl. az Iglói járásban fekvő, magyarul Uhorna néven ismert, egyébként szlovák lakosságú község neve 1773-ban Uhornanére van jelölve; igaz, ez lehet a falunév magyar alakja. Ám nem lehet szó magyar névről az 1920-ból származó adatban, akkor Uhorná változat került be a névtárba, tehát rövid u-val. Mai alakja mégis Uhorná. Régebben gyakoribb volt a községneveknek nyelvjárási vagy nyelvjárási színezetű alakban történő bejegyzése, hivatalos használata. Ha azokat a neveket, amelyeknek mai alakja eltér a korábban használttól, „történelmileg nem megalapozott"-nak tartanánk, akkor ilyennek kellene minősíteni egy sereg szlovák község nevét is. Pl. a Varannói járáshoz tartozó Györgyös község hivatalos szlovák neveként 1920-ban a Dzurdzoš alakot állapították meg, 1927-től viszont Ďurďoš a neve. Az eperjesi járásbeli Nagyvitéz község szlovák neve 1808-ban Welké Vítezowce alakban szerepel, 1920-ban Vicež és VítazkévX jegyzik, 1927-ben Vitež alakot állapítanak meg neki, s csupán 1948 óta használatos a mai Vitáz neve. A Homonnai járásban fekvő Cirokabéla 1808-ban Cyroká Bela formában szerepel a forrásokban. 1920-ban Ciroská Belá a neve; 1927-től használatos a mai, Belá nad Cirochou név. A fent említett példákban - s ezek számát tovább lehetne szaporítani - sokkal nagyobb eltérések vannak a név egyes előfordulásai között, mint a Gúta, Guta, Gutta esetében, mégsem jutna senkinek eszébe ezeket a neveket történetileg megalapozatlannak tartani, s helyettük mesterségesen létrehozott, az adott településhez nem kötődő neveket kreálni. A legfelsőbb törvényhozó testületben az egyik képviselő szájából még olyan „érv" is elhangzott Gúta neve ellen, mely szerint a név nem alkalmas arra, hogy egy város hivatalos megnevezéséül szolgáljon, mivel 'gutaütés' a jelentése. Ezzel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a magyarban valóban van egy, a beszélt nyelvre jellemző közszó, a guta, amely 'agyvérzés'-t jelent. Ennek u-ja azonban rövid, s így a tulajdonnév nem azonos a Gúta helynév javasolt szlovák, hosszú Ú-s alakjával. A természetes módon kialakult és fejlődött nevek esetében előfordul, hogy azok valamilyen közszóval esnek egybe vagy hasonlítanak rá; az sem példa nélkül álló, hogy ez a szó nem a legkellemesebb asszociációkat kelti a mai beszélőben (elsősoron az idegenben, mert a helybeli megszokta). Ám ez egyben biztos jele is annak, hogy természetes, szerves fejlődés során kialakult névről van szó, s nem íróasztal mellett kiötlött mesterséges és mesterkélt csinálmányról. Ez utóbbiak ugyanis „külsejüket" tekintve mindig „jól fésültek". Egyébként a szlovák falunevek között is találunk olyanokat, amelyek valamely közszóval való rokonságuk vagy azzal való hasonlóságuk miatt nem a legkellemesebb asszociációkat keltik a kívülállóban. Ilyen pl. a Kassa-vidéki járásban fekvő Svinica (Petőszinye), a terebesi járásbeli Svinice (Szinyér), az eperjesi járási Svinia (Szinye), a Trencséni járásban található Svinná (Szvinna), a szenicei járási Smrdáky (Szmrdák, Büdöskő), a Galgóci járáshoz tartozó Svrbice (Szvrbic, a bártfai járásbeli Smilno Szerbőc), (Smilnó, Szemelnye) stb. E sok évszázados múltra visszatekintő nevek történeti értékéből mit sem von le az, hogy jelentésüknek egyesek számára kellemetlen vagy „csúnya" mellékzöngéi is lehetnek. Mindezekből következően a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társaságának nyelvész szakemberei a Gúta név ellen felhozott érveket teljesen megalapozatlannak tartják. A magam részéről elvárnám hogy ha a Szlovák Köztársaság kormánya ennek ellenére elvetné ezt a névváltozatot, a lakosság akarata és a nyelvi-történeti valóság ellenére, legyen bátorsága beismerni, hogy ezt azért teszi, mert nem tartja kívánatosnak, hogy Szlovákia magyarlakta területeinek helyneveiben az ott egy ezredévnél is hosszabb ideje lakó népesség nyelvének, történetének és kultúrájának emlékei fennmaradjanak, hanem azt tartja helyénvalónak, ha a magyarlakta területek településeinek százaira négy évtizede rákent mesterséges szlovák már továbbra is befedi a letagadni és meghamisítani kívánt történelmi valóságot. LANSTYÁK ISTVÁN NÉV ÉS ERŐSZAK GONDOLATOK GÚTA VÁROS NEVÉNEK „TÖRTÉNETI MEGALAPOZATLANSÁGÁRÓL" SZÍVÉT ÉS PÉNZTÁRCÁJA !... Azt hiszem, úgy helyénvaló, ha a hétfői gálaestről semmit sem írok, ugyanis november 18-án a Magyar Televízió felvételről sugározza a Magyar Állami Operaházban megrendezett műsort, s így minden tévénéző véleményt mondhat a Spéter Alapítvány immár ötödik díjkiosztó ünnepségéről. Spéter Erzsébet szeme felcsillant, amikor megtudta, hogy Pozsonyból, az Új Szótól vagyunk. Jellegzetes, csípős humorával jegyezte meg: - Kifizettem maguk helyett az ezerötszáz forintos belépőket, de megérte. Az idei Erzsébet-díjra csaknem ötvenezer közönségszavazat érkezett, s ebből több mint 12 ezret az Új Szó olvasói küldtek, írja meg kérem, hogy meglepődtem és meghatódtam. Talán nem rontom el a tévénézők élményét-a tegnapi igéretünkhöz híven - leírom, hogy kik kapták az idei Erzsébet-díjakat. A szakmai zsűri és a közönség díjazottjai: SZÍNHÁZ: Hernádi Judit (Lobogó fénybuborékok című darabban nyújtott kiemelkedő teljesítményéért), Haumann Péter (Az árvák); FILMMŰVÉSZET: Básti Juli (Sztálin menyasszonya), Lukács Sándor (Szoba kiáltással); RÁDIÓ és TELEVÍZIÓ: Komlós Juci (Szomszédok), Mensáros László (Idegen pályaudvar); OPERA: Pászthy Júlia (A rózsalovag), Bende Zsolt (Figaro házassága); HUMORISTA: Markos-Nádas duó; Schäffer Judit (Csipkerózsika). Életműdíjjal Gábor Miklóst jutalmazták. A közönség nagy tapssal köszöntötte az idei Sylvánia-díjasokat, Boráros Imrét és Holocsy Istvánt, a komáromi Jókai Színház két művészét. Nyilvánvalóan hivatástudatukat, az egyetemes magyar kultúra ápolásában, a szlovákiai magyarság azonosságtudatának megőrzésében szerzett érdemeiket méltányolták elsősorban a jelenlévők. S ezekben a fölemelő pillanatokban átvillant bennem, hogy ez a két művész - s velük együtt minden szlovákiai magyar színész - itt és most olyan erkölcsi elismerést és bíztatást kapott, amilyenben egyetlenegy olyan társuknak sem volt része, aki tájainkról Magyarországra költözött... xxx öt év múltán kötelező tiszteletkörök nélkül állapíthatjuk meg, hogy növekszik az Erzsébet-díj szakmai és erkölcsi rangja. Találóan mondta Ütő Endre, az Operaház igazgatója: - Ebben az ínséges időkben, amikor az állam jórészt elfordul a kultúrától, s amikor nincs pénz a művészek és a művészet támogatására, valóságos csodaként egyszer csak jelentkezik egy asszony, aki az egyetemes magyar kultúra érdekében kitárja szívét, kitárja a pénztárcáját is. Cserébe nem kér mást, csak azt, hogy köszönöm. Sok hajcihő, sértődés és sértés után egyre többen vannak, akik azt mondják: Köszönjük... Sz. J. 1991. NOVEMBER 13. DIÓHÉJ LAKATOLJUK LE A KUKÁKAT Jót röhögnék a dolgon, s elhumorizálgatnék azon, milyen stupid és zsugori lehet egy ország, egy társadalom, ha nem ismerném az elesettek tekintetét. A korsó alján lötyögő egy-két kortynyi sörre, a tányér szélére tolt, otthagyott fél knédlire vadászó lumpenek és rongyosok hűséges és várakozó kutyatekintetét, akik mohón lesik, mikor,, startolhatnak", hogy megelőzzék a slampos mosogatónőt, s elhalásszák dékot. Amit mások otthagytak, a mara-Hogy a féltányérnyi levessel, félrelökött, rágós mócsinggal kihúzzák ideig-óráig, talán egész nap. Míg nem akad újabb potyadék, morzsa - unott vagy sietős alak, aki megkönyörül rajtuk. Egy-egy üres, ottfelejtett, hanyagul kidobott üveg, amiért pár koronát lehet kapni a boltban. Cigarettára, sörre, kiflire. Boldogabb tájakon is alszanak a hidak alatt. Papundekli-fekhelyen, eldobott napilapokkal, itt-ott összeszedett rongyokkal takarózva. Mert nem a társadalmak rosszak, hanem maga a világ tökéletlen. Könnyű volt ujjal mutogatni nyugat felé, s könnyű lesz ismét hazamutogatni a balos szociáldemagógia lovagjainak. Minden ország, társadalom ,,kitermeli" a maga selejtjét, amelyet vagy takargat, vagy nem törődik vele. A szocializmusban nem voltak koldusok, hisz elzavarta őket a rendőr. Most lesznek. Hivatalosan is. Hanem amit újabban bevezettek a boltjainkban, az legalábbis felháborító. Ez az üvegesdi. Ez a stupid, zsugori, filléres logika, amely nem tudom honnan ered, kinek a ötlete volt. Talán a kereskedők ragyogó lustasága, tehetetlensége, a szervezőkészség hiánya, a fene se tudja, mi szülte. De hogy éppen a legszerencsétlenebbek kapták a pofont, arra talán senki sem gondolt. Azok a csavargók, nincstelenek, akiknek még az a pár korona is számított, amit a visszaváltott üvegekért kaptak. Mert azzal, amit a pozsonyi élelmiszerüzletek „kiagyaltak", miszerint csak annyi üveget válthatok vissza, amennyit vásároltam, nem velem toltak ki. Én, dühömben, esetleg oda találom zuhintani a rakás üveget a bolt közepére, s még jót is szórakozom néhány koronáért. De hogyan védekezzék a rongyosok hada, a lecsúszottak, a lumpenek rétege, ha még ezt is irigylik tőlük? Ezek után már csak a kukák lelakatolása hiányzik (kulcs a házmesternél), hogy egyre tökéletesebb legyen a társadalom önszerveződése. Vajha minden égető kérdést ily frappánsan meg lehetne oldani. (kövesdi) VIGYÁZAT A VITELDÍJRA! NEM CSAK RÓLAM VAN SZÓ A Csehszlovák Államvasutak év eleji közel 100 százalékos viteldíj-emelése komoly érvágást jelentett a naponta ingázók, vagy hetente utazók pénztárcáján. Országos viszonylatban gomba módra szaporodtak el az ügyes magánvállalkozók által indított kényelmes autóbuszjáratok, s aki tehette inkább azzal ment, vagy ha nem volt szükséges, egyszerűen nem utazott. Hétközben, főleg a gyorsvonatok közlekednek félig üresen, fantomszerelvényként. Ezért a vasútigazgatóság (az új menetrend bevezetésével egy időben, május 31-ei hatállyal néhány gyorsvonaton meghatározott napokon, bizonyos szakaszokon elengedte a gyorsvonatra szóló pótjegy megvásárlását. Tehát a megjelölt vonalon és napokon a személyvonatra szóló jeggyel lehet utazni. A kedvezménnyel eddig nem éltem, mivel általában hétvégeken utaztam. Az őszi iskolai szünetben viszont ki akartam használni ezt a lehetőséget. Lányaimmal szerdán utaztam Fülekre. Természetesen előtte alaposan áttanulmányoztam a rendelkezést, tehát tudtam, hogy a Pozsony -Zólyom között közlekedő Tekov, illetve Zólyomtól a csatlakozó, a Zsolna-Kassa vonalon közlekedő Detvan gyorsvonaton a személyvonatra szóló jegy érvényes. Ennek tudatában kértem két egész egy egy fél menetjegyet. A pénztárosnő kételkedett állításomban. Valamilyen iratokban lapozott, s kijelentette, hogy ránk a kedvezmény nem vonatkozik, mivel átszállunk. Gyorsvonatra szóló menetjegyet adott, még szerencse, hogy a gyorsvonati pótjegyet külön adta. Mérgelődtem, de nem volt kedvem tovább vitatkozni, gondoltam, majd elválik kinek van igaza. Miután Zólyomban átszálltunk, kisvártatva jött a kalauznő, aki megerősítette, hogy nem kell a pótjegy, s mondta hogy ne hagyjam annyiban az ügyet, mert sok utast tévesen tájékoztatnak, így nem használják ki a lehetőséget, nem élnek a kedvezménnyel. Hazatérve panaszommal Oľga Lamošovához, a Pozsony-Újváros vasútállomás személyi pénztára vezetőjéhez fordultam. Kényelmetlenül érintette az eset, de készségesen telefonálgatni kezdett és bebizonyosodott: nekem van igazam, így szó nélkül visszaadta a pótjegy árát. Gondolom, az elmúlt öt hónapban áárásokkal is megtörtént ilyesmi. Tudták mire van joguk, mégis az ellenkezőjéről próbálták meggyőzni őket. A kedvezményes napokon is gyorsvonati menetjegyet tukmáltak rájuk, holott, szerintem az lenne a helyes, ha a rendeletet nem ismerőket a pénztárosnő figyelmeztetné, hogy az adott gyorsvonaton kedvezményesen, a személyvonati viteldíj ellenében lehet utazni. TÓTH ÁGNES