Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-13 / 266. szám, szerda

PUBLICISZTIKA , Új szól A kommunista diktatúra alól fel­szabadult Kelet-Közép-Európa or­szágaiban mindenütt tanúi vagyunk a bukott rendszer által megtagadott és kiirtani próbált hagyományokhoz való visszatérésnek. Az alattvalóból polgárrá emelkedő emberekben és a belőlük szerveződő közösségek­ben erősen él a vágy, hogy valódi mivoltukat ismét nyíltan kifejezésre juttathassák, a negyven éve meg­szakított fejlődési folytonosságot helyreállítsák, és jövőjüket az évez­redes szerves fejlődés során létre­jött, ma is vállalható értékekre építsék. E folyamat részeként az egyes helyi közösségek és történelmi régi­ók újra keresik saját gyökereiket, fölelevenítik hagyományaikat, újra­fogalmazzák identitásukat, amelyet az előző korszak központosító, a ,,sajátosság méltóságát" üldözen­dő devianciaként kezelő, az eltéré­seket a nagy egység nevében kikü­szöbölni akaró ideológiája szét akart bomlasztani. A hatalmi erőszakkal megszakított szerves fejlődéshez való kapcsolódás vágya munkál azokban a közösségekben is, ame­lyek az előző évtizedekben belee­gyezésük nélkül, központi utasításra megváltoztatott település- és utca­nevek visszaállítására törekednek, így pl. a Szovjetunió második legna­gyobb és leghíresebb városának la­kosai közakarattal visszaállították városuk régi, bár német eredetű Szankt-Petyerburg nevét, az 1924 óta használt Leningrád, sőt a még 1914-ben hivatalossá tett, oroszos hangzású Petrográd helyett. Nyilván nem valamiféle „németesítés" cél­jából, hanem a teljes múlt maradék­talan vállalásának szándékával, amely azt is befogadja, ami a hagyo­mányokban eredetét tekintve ide­gen, hiszen a népek fejlődése so­sem folyt steril közegben, az egy­mással érintkező etnikumok mindig is hatottak egymásra, gazdagítva egymás nyelvét s kultúráját.­­ Ha­sonlóképpen a szlovákiai - és szlo­vák lakosságú - Švermovo és Dob­ročská Lehota visszatért korábbi né­met, ill. német tőre visszavezethető nevéhez, a Telgárthoz és Kozmano­váchoz. Természetesen ők sem a né­metesítés, hanem a történelmi ha­gyományokhoz való kapcsolódás szándékával. Mi sem természetesebb, mint hogy Szlovákia magyarlakta terüle­teinek lakói is szeretnék, ha köz­ségük, városuk korábbi szlovák ne­vét viselhetné újra hivatalosan, azt a névváltozatot, amelyet a jogfosz­tottság éveinek nacionalista tobzó­dása, valamint az azt követő kom­munista diktatúra tüntetett el a térké­pekről és helységnévtáblákról. Nagyon szomorú azonban, hogy míg a nem magyar lakosságú tele­pülések esetében ez a törekvés a hatóságok megértésével találko­zik, addig a magyarlakta falvak és városok esetében mindinkább „ma­gyarosításról" beszélnek, s akadá­lyozzák a régi nevek visszaállítását. A belügyminisztérium által korábban már engedélyezett névváltoztatások esetében sokan nem vesznek tudo­mást az új hivatalos névről, s to­vábbra is a régit használják. És ez nemcsak a nyelvi szempontból sza­bályozatlan és szabályozhatatlan magánérintkezésben van így, ha­nem pl. a vasúti forgalomban is. A Csehszlovák Államvasutak sem a menetrendekbe nem vezette be a visszaállított régi neveket, sem az állomásépületeken nem cserélte ki a névtáblákat, sem a vonatok érke­zésének-indulásának bejelentése­kor nem használja őket. Sőt van rá példa, hogy az ilyen helységben la­kó vagy dolgozó személyektől meg­tagadják a havi- vagy hetibérlet kiál­lítását, arra hivatkozva, hogy a kitöl­tött nyomtatványon, ill. a munkáltató pecsétjén szereplő helységnév (a változtatás után hivatalosan érvé­nyes, visszaállított név) „nem lé­tezik". Hogy a további névváltoztatási kísérleteknek elejét lehessen venni, a Szlovák Köztársaság belügymi­nisztériumának terminológiai szak­bizottsága moratórium kihirdetését, a változtatások leállítását szorgal­mazza. Azokban az esetekben pe­dig, amikor a változtatási procedúra már folyamatban van, minden esz­közzel igyekeznek meghiúsítani a névváltoztatást. Akár olyan áron is, hogy semmibe veszik az érintett lakosság demokratikusan kinyilvání­tott akaratát, mint az Gúta város névváltoztatási kérelme esetében történt. Gútán ugyanis a korábbi szlovák névalak, a Gúta visszaállítá­sának kérdésében népszavazást tartottak, melyen a szavazati joggal rendelkező gútai polgárok 62 száza­léka vett részt, s ezeknek 93 százalé­ka a Gúta névre voksolt. (Arra a név­alakra tehát, amely magyar eredetű ugyan, de német személynévre megy vissza, éppúgy, mint a szlovák lakosságú Kozmanová neve.) A Gúta nevet a Szlovák Köztársa­ság belügyminisztériumának termi­nológiai szakbizottsága 1991. októ­ber 22-én tartott ülésén nyelvi-törté­neti okokra hivatkozva visszautasí­totta, azt állítva, hogy a Gúta név „történelmileg nem megalapozott", mivel a korábbi helységnévtárakban és oklevelekben Guta és Gu­ta alak­ban fordul elő. Az említett „szakbi­zottság" tagjai közt egyetlen magyar nyelvész nem volt, pedig arról a kér­désről, hogy Gúta nevének mely változata mennyire „megalapozott", elsősorban ők hivatottak - termé­szetesen szakmájuknál, s nem nem­zetiségüknél fogva - véleményt mondani. Mivel a névvisszaállítás kérdésé­ben a végső döntés még nem szüle­tett meg (az utolsó szót a Szlovák Köztársaság kormányának kell ki­mondania), a Csehszlovákiai Ma­gyarok Anyanyelvi Társasága vá­lasztmányának megbízásából a tár­saságban tevékenykedő nyelvész szakemberek, a magyar nyelvtudo­mány művelői szakvéleményt dol­goztak ki a kérdéssel kapcsolatban, és ezt hamarosan megküldik az ille­tékeseknek. A magyar nyelv- és he­lyes­írástörténet, valamint a dialek­tológia tényeire építő vélemény lé­nyege az, hogy a Gúta, Guta válta­kozás éppúgy, mint a Gúta, Guta, Gutta ingadozás nagy valószínű­séggel a korabeli helyesírás követ­kezetlenségeire megy vissza, tehát nem is kiejtésbeli, hanem helyesírá­si sajátság. Azt sem lehet azonban kizárni, hogy az évszázadok folya­mán a név kiejtése is módosult, hiszen a rövid u é­s a hosszú ú föl­cserélése mind a régi magyar nyelv­ben, mind a mai nyelvjárásokban, de még a mai köznyelvben is rendkívül gyakori jelenség. Ha a hosszú magánhangzók írá­sának vagy akár kiejtésének követ­kezetlenségei alapján akarnók meg­ítélni egy-egy helynév történeti meg­alapozottságát, akkor szlovák falvak neveinek százait is el kellene vetni. Pl. az Iglói járásban fekvő, magyarul Uhorna néven ismert, egyébként szlovák lakosságú község neve 1773-ban Uhornanére van jelölve; igaz, ez lehet a falunév magyar alakja. Ám nem lehet szó magyar névről az 1920-ból származó adat­ban, akkor Uhorná változat került be a névtárba, tehát rövid u-val. Mai alakja mégis Uhorná. Régebben gyakoribb volt a köz­ségneveknek nyelvjárási vagy nyelvjárási színezetű alakban törté­nő bejegyzése, hivatalos használa­ta. Ha azokat a neveket, amelyek­nek mai alakja eltér a korábban használttól, „történelmileg nem megalapozott"-nak tartanánk, akkor ilyennek kellene minősíteni egy se­reg szlovák község nevét is. Pl. a Varannói járáshoz tartozó Györ­gyös község hivatalos szlovák neve­ként 1920-ban a Dzurdzoš alakot állapították meg, 1927-től viszont Ďurďoš a neve. Az eperjesi járásbeli Nagyvitéz község szlovák neve 1808-ban Welké Vítezowce alak­ban szerepel, 1920-ban Vicež és VítazkévX jegyzik, 1927-ben Vitež alakot állapítanak meg neki, s csu­pán 1948 óta használatos a mai Vitáz neve. A Homonnai járásban fekvő Cirokabéla 1808-ban Cyroká Bela formában szerepel a források­ban. 1920-ban Ciroská Belá a neve; 1927-től használatos a mai, Belá nad Cirochou név. A fent említett példákban - s ezek számát tovább lehetne szaporítani - sokkal nagyobb eltérések vannak a név egyes előfordulásai között, mint a Gúta, Guta, Gutta esetében, mégsem jutna senkinek eszébe eze­ket a neveket történetileg megalapo­zatlannak tartani, s helyettük mester­ségesen létrehozott, az adott telepü­léshez nem kötődő neveket kreálni. A legfelsőbb törvényhozó testü­letben az egyik képviselő szájából még olyan „érv" is elhangzott Gúta neve ellen, mely szerint a név nem alkalmas arra, hogy egy város hiva­talos megnevezéséül szolgáljon, mi­vel 'gutaütés' a jelentése. Ezzel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a magyarban valóban van egy, a beszélt nyelvre jellemző közszó, a guta, amely 'agyvérzés'-t jelent. Ennek u-ja azonban rövid, s így a tulajdonnév nem azonos a Gúta helynév javasolt szlovák, hosszú Ú-s alakjával. A természetes módon kialakult és fejlődött nevek esetében előfordul, hogy azok valamilyen köz­szóval esnek egybe vagy hasonlíta­nak rá; az sem példa nélkül álló, hogy ez a szó nem a legkelleme­sebb asszociációkat kelti a mai be­szélőben (elsősoron az idegenben, mert a helybeli megszokta). Ám ez egyben biztos jele is annak, hogy természetes, szerves fejlődés során kialakult névről van szó, s nem író­asztal mellett kiötlött mesterséges és mesterkélt csinálmányról. Ez utóbbiak ugyanis „külsejüket" te­kintve mindig „jól fésültek". Egyéb­ként a szlovák falunevek között is találunk olyanokat, amelyek vala­mely közszóval való rokonságuk vagy azzal való hasonlóságuk miatt nem a legkellemesebb asszociáció­kat keltik a kívülállóban. Ilyen pl. a Kassa-vidéki járásban fekvő Svini­ca (Petőszinye), a terebesi járásbeli Svinice (Szinyér), az eperjesi járási Svinia (Szinye), a Trencséni járás­ban található Svinná (Szvinna), a szenicei járási Smrdáky (Szmrdák, Büdöskő), a Galgóci járáshoz tarto­zó Svrbice (Szvrbic, a bártfai járásbeli Smilno Szerbőc), (Smilnó, Szemelnye) stb. E sok évszázados múltra visszatekintő nevek történeti értékéből mit sem von le az, hogy jelentésüknek egyesek számára kel­lemetlen vagy „csúnya" mellékzön­géi is lehetnek. Mindezekből következően a Csehszlovákiai Magyarok Anya­nyelvi Társaságának nyelvész szak­emberei a Gúta név ellen felhozott érveket teljesen megalapozatlannak tartják. A magam részéről elvárnám hogy ha a Szlovák Köztársaság kor­mánya ennek ellenére elvetné ezt a névváltozatot, a lakosság akarata és a nyelvi-történeti valóság ellené­re, legyen bátorsága beismerni, hogy ezt azért teszi, mert nem tartja kívánatosnak, hogy Szlovákia ma­gyarlakta területeinek helyneveiben az ott egy ezredévnél is hosszabb ideje lakó népesség nyelvének, tör­ténetének és kultúrájának emlékei fennmaradjanak, hanem azt tartja helyénvalónak, ha a magyarlakta te­rületek településeinek százaira négy évtizede rákent mesterséges szlo­vák már továbbra is befedi a leta­gadni és meghamisítani kívánt törté­nelmi valóságot. LANSTYÁK ISTVÁN NÉV ÉS ERŐSZAK GONDOLATOK GÚTA VÁROS NEVÉNEK „TÖRTÉNETI MEGALAPOZATLANSÁGÁRÓL" SZÍVÉT ÉS PÉNZTÁRCÁJA !... Azt hiszem, úgy helyénvaló, ha a hétfői gálaestről semmit sem írok, ugyanis november 18-án a Magyar Televízió felvételről sugározza a Magyar Állami Opera­házban megrendezett műsort, s így minden tévénéző véleményt mondhat a Spéter Alapítvány immár ötödik díjkiosztó ünnepségéről. Spéter Erzsébet szeme felcsillant, amikor megtudta, hogy Pozsonyból, az Új Szótól vagyunk. Jellegzetes, csípős humorával jegyezte meg: - Kifizettem maguk helyett az ezerötszáz forintos belépőket, de megérte. Az idei Erzsébet-díjra csaknem ötvenezer közönségszavazat érkezett, s ebből több mint 12 ezret az Új Szó olvasói küldtek, írja meg kérem, hogy meglepődtem és meghatódtam. Talán nem rontom el a tévénézők élményét-a tegna­pi igéretünkhöz híven - leírom, hogy kik kapták az idei Erzsébet-díjakat. A szakmai zsűri és a közönség díja­zottjai: SZÍNHÁZ: Hernádi Judit (Lobogó fénybuboré­kok című darabban nyújtott kiemelkedő teljesítményé­ért), Haumann Péter (Az árvák); FILMMŰVÉSZET: Básti Juli (Sztálin menyasszonya), Lukács Sándor (Szoba kiáltással); RÁDIÓ és TELEVÍZIÓ: Komlós Juci (Szomszédok), Mensáros László (Idegen pályaudvar); OPERA: Pászthy Júlia (A rózsalovag), Bende Zsolt (Figaro házassága); HUMORISTA: Markos-Nádas duó; Schäffer Judit (Csipkerózsika). Életműdíjjal Gábor Mik­lóst jutalmazták. A közönség nagy tapssal köszöntötte az idei Sylvá­nia-díjasokat, Boráros Imrét és Holocsy Istvánt, a ko­máromi Jókai Színház két művészét. Nyilvánvalóan hivatástudatukat, az egyetemes magyar kultúra ápolásá­ban, a szlovákiai magyarság azonosságtudatának meg­őrzésében szerzett érdemeiket méltányolták elsősorban a jelenlévők. S ezekben a fölemelő pillanatokban átvil­lant bennem, hogy ez a két művész - s velük együtt minden szlovákiai magyar színész - itt és most olyan erkölcsi elismerést és bíztatást kapott, amilyenben egyetlenegy olyan társuknak sem volt része, aki tájaink­ról Magyarországra költözött... xxx öt év múltán kötelező tiszteletkörök nélkül állapíthat­juk meg, hogy növekszik az Erzsébet-díj szakmai és erkölcsi rangja. Találóan mondta Ütő Endre, az Opera­ház igazgatója: - Ebben az ínséges időkben, amikor az állam jórészt elfordul a kultúrától, s amikor nincs pénz a művészek és a művészet­ támogatására, valóságos csodaként egy­szer csak jelentkezik egy asszony, aki az egyetemes magyar kultúra érdekében kitárja szívét, kitárja a pénz­tárcáját is. Cserébe nem kér mást, csak azt, hogy köszönöm. Sok hajcihő, sértődés és sértés után egyre többen vannak, akik azt mondják: Köszönjük... Sz. J. 1991. NOVEMBER 13. DIÓHÉJ LAKATOLJUK LE A KUKÁKAT Jót röhögnék a dolgon, s elhumo­rizálgatnék azon, milyen stupid és zsugori lehet egy ország, egy társa­dalom, ha nem ismerném az eleset­tek tekintetét. A korsó alján lötyögő egy-két kortynyi sörre, a tányér szé­lére tolt, otthagyott fél knédlire vadá­szó lumpenek és rongyosok hűsé­ges és várakozó kutyatekintetét, akik mohón lesik, mikor,, startolhat­nak", hogy megelőzzék a slampos mosogatónőt, s elhalásszák dékot. Amit mások otthagytak, a mara-Hogy a féltányérnyi levessel, félrelökött, rágós mócsinggal kihúzzák ideig-óráig, talán egész nap. Míg nem akad újabb potyadék, morzsa - unott vagy sietős alak, aki megkö­nyörül rajtuk. Egy-egy üres, ottfelej­tett, hanyagul kidobott üveg, amiért pár koronát lehet kapni a boltban. Cigarettára, sörre, kiflire. Boldogabb tájakon is alszanak a hidak alatt. Papundekli-fekhelyen, eldobott napilapokkal, itt-ott össze­szedett rongyokkal takarózva. Mert nem a társadalmak rosszak, hanem maga a világ tökéletlen. Könnyű volt ujjal mutogatni nyu­gat felé, s könnyű lesz ismét haza­mutogatni a balos szociáldemagógia lovagjainak. Minden ország, társa­dalom ,,kitermeli" a maga selejtjét, amelyet vagy takargat, vagy nem törődik vele. A szocializmusban nem voltak koldusok, hisz elzavarta őket a rendőr. Most lesznek. Hivatalosan is. Hanem amit újabban bevezettek a boltjainkban, az legalábbis felhá­borító. Ez az üvegesdi. Ez a stupid, zsugori, filléres logika, amely nem tudom honnan ered, kinek a ötlete volt. Talán a kereskedők ragyogó lus­tasága, tehetetlensége, a szervező­készség hiánya, a fene se tudja, mi szülte. De hogy éppen a legszeren­csétlenebbek kapták a pofont, arra talán senki sem gondolt. Azok a csa­vargók, nincstelenek, akiknek még az a pár korona is számított, amit a visszaváltott üvegekért kaptak. Mert azzal, amit a pozsonyi élelmi­szerüzletek „kiagyaltak", miszerint csak annyi üveget válthatok vissza, amennyit vásároltam, nem velem toltak ki. Én, dühömben, esetleg oda találom zuhintani a rakás üveget a bolt közepére, s még jót is szóra­kozom néhány koronáért. De ho­gyan védekezzék a rongyosok hada, a lecsúszottak, a lumpenek rétege, ha még ezt is irigylik tőlük? Ezek után már csak a kukák lela­katolása hiányzik (kulcs a házmes­ternél), hogy egyre tökéletesebb le­gyen a társadalom önszerveződése. Vajha minden égető kérdést ily frap­pánsan meg lehetne oldani. (kövesdi) VIGYÁZAT A VITELDÍJRA! NEM CSAK RÓLAM VAN SZÓ A Csehszlovák Államvasutak év eleji közel 100 százalékos viteldíj-emelése ko­moly érvágást jelentett a naponta ingá­zók, vagy hetente utazók pénztárcáján. Országos viszonylatban gomba módra szaporodtak el az ügyes magánvállalko­zók által indított kényelmes autóbuszjára­tok, s aki tehette inkább azzal ment, vagy ha nem volt szükséges, egyszerűen nem utazott. Hétközben, főleg a gyorsvonatok közlekednek félig üresen, fantomszerel­vényként. Ezért a vasútigazgatóság (az új menetrend bevezetésével egy időben, május 31-ei hatállyal­ néhány gyorsvona­ton meghatározott napokon, bizonyos szakaszokon elengedte a gyorsvonatra szóló pótjegy megvásárlását. Tehát a megjelölt vonalon és napokon a sze­mélyvonatra szóló jeggyel lehet utazni. A kedvezménnyel eddig nem éltem, mivel általában hétvégeken utaztam. Az őszi iskolai szünetben viszont ki akartam használni ezt a lehetőséget. Lányaimmal szerdán utaztam Fülekre. Természetesen előtte alaposan áttanulmányoztam a ren­delkezést, tehát tudtam, hogy a Pozsony -Zólyom között közlekedő Tekov, illetve Zólyomtól a csatlakozó, a Zsolna-Kassa vonalon közlekedő Detvan gyorsvonaton a személyvonatra szóló jegy érvényes. Ennek tudatában kértem két egész egy egy fél menetjegyet. A pénztárosnő kétel­kedett állításomban. Valamilyen iratokban lapozott, s kijelentette, hogy ránk a ked­vezmény nem vonatkozik, mivel átszál­lunk. Gyorsvonatra szóló menetjegyet adott, még szerencse, hogy a gyorsvonati pótjegyet külön adta. Mérgelődtem, de nem volt kedvem tovább vitatkozni, gon­doltam, majd elválik kinek van igaza. Miután Zólyomban átszálltunk, kisvár­tatva jött a kalauznő, aki megerősítette, hogy nem kell a pótjegy, s mondta hogy ne hagyjam annyiban az ügyet, mert sok utast tévesen tájékoztatnak, így nem használják ki a lehetőséget, nem élnek a kedvezménnyel. Hazatérve panaszommal Oľga Lamo­šovához, a Pozsony-Újváros vasútállo­más személyi pénztára vezetőjéhez for­dultam. Kényelmetlenül érintette az eset, de készségesen telefonálgatni kezdett és bebizonyosodott: nekem van igazam, így szó nélkül visszaadta a pótjegy árát. Gondolom, az elmúlt öt hónapban áárá­sokkal is megtörtént ilyesmi. Tudták mire van joguk, mégis az ellenkezőjéről pró­bálták meggyőzni őket. A kedvezményes napokon is gyorsvonati menetjegyet tuk­máltak rájuk, holott, szerintem az lenne a helyes, ha a rendeletet nem ismerőket a pénztárosnő figyelmeztetné, hogy az adott gyorsvonaton kedvezményesen, a személyvonati viteldíj ellenében lehet utazni. TÓTH ÁGNES

Next