Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-03-14 / 10. szám

* * T Szerkeszti: Tallósi Béla PÁKOLITZ ISTVÁN T­avaszváró A hódunyhás határban szó nélkül elsomfordált, órák hosszat bóklásztam; fázós búbospacsirta rég fúrja az oldalam, válaszát le is írta, hogy a tavasz hol marad; de a kusza krikszkrakszon kérdeztem a vakvarjút, ásítozom, elalszom; ő bizony nem sokat tud ókulár és vén bagoly nem mondott se bű-t, se báj-t, félálomban válaszol: nem csoda, semmit se lát; „Uhu, uhu, maholnap csirí-csuri verebek: a hódunyha elolvad; nesze semmi-felelet; szelek szárnyán jön a friss megkövettem a rókát, virágszirmos április.“ BÍRÓ LÁSZLÓ Ü­zenet Hófehér Hóvirág Csilingel A szélben Énekel, Énekel Tavasz A télben úton érkező hon­védcsapat keresz­tülugrált a mellvédeken s a meredélyen alá, mint a hó­­görgeteg az ellenfélre, egy perc alatt összegömbölyödött vele, s onnan lesodorták egymást egész az alsó kerítésig, ahol a minden oldalról körülfogott osztrák csapat, legyőzve, el­nyomva, megadta magát. Az a búzavirágszín egyen­ruhás alak, ki mint mentő an­gyal repül alá a füves meredé­lyen Richárdhoz: — Baradlay Ödön. Ott aztán egymás karjába omlanak. - Nagyon, nagyon harag­szom rád! — szól indulatosan Richárd, s haragjában még job­ban odaöleli testvérét. Amiért aztán az az öröme van, hogy bátyját nevetni látja. Ami oly ritka tünemény. - Hogy kerültél ide? - A váron keresztül. - Benn vagyunk a várban? - Minden ponton. -A várparancsnok? - Az elesett. -Ah, tt minden babért le­téptetek előlünk! - Még van egy levele. Ment­sétek meg a Lánchidat. - Igaz. Bajtársak, a Lánchíd elé! - Isten veled. Ma még talál­kozunk. Én sietek a Bécsi kapu­hoz, ott még van egy makacs ellencsapat, amit le kell fegy­verezni. Ti zárjátok el az útját a Lánchídhoz. Az a Lánchíd az ország egyik büszkesége; az építészet valódi diadala; világcsoda, mit a rhodoszi kolosszal* egy sor­ban emlegetnek, most az for­gott veszélyben. A várparancsnok megmon­da Budaváros kérelmi küldött­ségének, hogyha a vár elesik, ő e remekművét a világnak a levegőbe röpítendi. Szavait megörökítette a városi tanács jegyzőkönyve, melyben azok most is olvashatók. S e fenyegetés komolyan volt mondva. A négy lat­alom, mely a vár­­parancsnokot a fő őrhely előtt leteríté, meggátold, hogy azt ő maga hajtassa végre. De maradt végrendeletének teljesítője. Alnoch ezredes volt az; a ví­zi védmű oltalmazója. Az ott egész nap feljöttig védte a palliszádokat. Akkor megpillanta ő is a magyar trikolort a váror­mokon. Arra beszegezteté ágyúit. Futó menekvők a várból hí­rül hozták neki, hogy a várpa­rancsnok elesett. Akkor elhatározta, hogy ő fogja bevégezni a kataszt­rófát. Sietett a Lánchídhoz. Néhány pillanattal előbb ér­kezett oda, mint a várkert felől siető honvédek. Előrefutott, katonáit maga mögött hagyva. Az, aki legközelebb érte, Baradlay Richárd volt. Futottak egymás nyomában sebesen, mint ez után a farkas. Mindkettő tudta, miért fut. Alnoch hamarább ért a cél­hoz. Egy szekrény volt a budai hídoszlop közepébe félig be­ékelve. Arra a szekrényre fö­lugrott. Az volt a tűzakna nyí­lása, mely négy mázsa lőporral megtöltve, a roppant oszlop összedöntésére volt szánva. A tűzakna mellett állt egy sappeur**, égő kanóccal ke­zében. - Bajtárs! - kiálta Richárd az ezredesre. - Nem vagyok az. - Add meg magadat. - Jól ide értem. - Le vagytok már győzve. - Én még nem. - Biztosítom életedet, ha velem jössz. - Én meg biztosítom halálo­dat, ha közelebb jössz. Alat­tam a tűzakna. Richárd nem szólt többet, hanem közelebb lépett hozzá. Ekkor az ezredes a közelé­ben álló sappeurhöz fordult. - Gyújtsd fel a tűzaknát. Az árkász a Dunába dobta a kanócot s elfutott. Richárd még egy lépést tett az ezredes felé. Az kihúzta öve mellől pisztolyát, odatart­ a tűzakna torkához, s ráné­zett a közeledőre. A percben következő úgy tet­szett Richárdnak, mintha a felkelő nap ezer cikcakkot szökken­ve, szakadna le az égből, s az egész világegyetem az ő mellé­re zuhanna, egy vörös káosszá felbomolva, mely süketít, vakít és agyonnyom egy pillanatban. Mikor nagyon sokára ismét fel tudott lélegezni, a szemeit felnyitó, odatalálta magát ékel­ve a Lánchíd-oszlop és a kar­zat fák közé, feje fölött az ég egy nagy füsttömeggel volt be­borítva, mely egyre magasabb­ra emelkedett, s terült széjjel, mint egy pálma koronája. Sze­me előtt még mindig veres volt az egész világ, s orrán, száján szivárgott a vér. Feltekintett a Lánchíd-osz­­lopra. Az sértetlenül állt. Ha­nem a boltozat alatt ott feküdt egy fekete tömeg. Valaha em­beralak, most egy darab szén, kezek nélkül, fej nélkül, isme­retlenül. A híd mindkét oldalán tó­dulva rohantak elő a hon­védek. Richárd csodálkozott rajta, hogy nem hallja, mit kiáltanak. Reggel hat óra volt. Buda­vár minden ormán a trikolor lobogott. Pest minden utcáján az Őrjöngő öröm diadalordítá­sa kiáltott az égbe!... * rhoduszi kolossz - óriási méretű, ókori szobor * * sappeur - árkász (Részlet az író A kőszívű ember fiai című regényéből) JÓKAI MÓR A világ végétől kilenc lépés­nyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mö­gött egy icipici patakocska folydo­­gált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket. A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrán­dozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy Zelk Zoltán N­égy vándor volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett. Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy s a patak; akkora lehetett, mint mifelénk az erdők. Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a há­zuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél. Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy test­vér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó? A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis pata­kot, egyik sem tudta megmondani, melyiknek van igaza. Így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez: - Ezen mi elveszekednénk a vi­lág végéig is. Én hát inkább elme­gyek közületek.­­ Ezzel aztán el is indult, át a kis övényen, át a kavics­­­­ nagyságú hegyen és az icipici pata­­­­kon, míg csak a világ közepéig nem ért. Beleteltett vagy három hónap, s amíg visszajött az erdőbe. Akkor aztán eldicsekedett test­­­i­véreinek, hogy mennyire örültek­­ neki az emberek. Mindenki azt­­ mondogatta, hogy a Tavasz a leg­­­­szebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is­­ dicsekedve tért vissza.­­ Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek: „Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őröl­hessünk belőle, hogy kenyeret süt­­­­hessünk a lisztből...“ „Hát ha így van, én is útra­­ kelek,“ gondolta az ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt m­ár az erdőn, hegyen, patakon. Amikor­­ visszatért, így szólt: - Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda,­­ mert teli tarisznyával mentem kö­­zéjük, vittem nekik szőlőt, diót,­­ almát, körtét. A Tél se hagyta magát, ő is út­­­­nak indult, szaladtak előtte a sze­­­­lek, hogy hírül vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelek­­­­kel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hó­nak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek. Álló napig ezt mesélte, de már itt csak ketten hallgatták: a Nyár és­­ az Ősz, mert a Tavasz közben újra­­ útra kel,­s azóta is így vándorol­­­­nak, mióta világ a világ. Gondolkodom, tehát... A bal sarokban látható Q betűt összerakhatod a számmal jelölt fekete alakzatokból. Egy elem azonban felesleges. Melyik? Készítette: M. Motycík Klarinét Vagyis melyik a hetedik hangszer? Nos, megtudod azokból a betűkből, melyek a mezőben maradnak, miután áthúztad ott a „kintiek“ betűit. Annyit elárulunk, hogy egy lantszerű régi magyar hangszerről van szó. Készítette: B. A. Citera Doromb Kürt K­A I M T F C 0 L B É M A­z T R R 0 H E I Ü N T R B 0 K R I R C K L­A 0 B D A M 0 A Cimbalom Hárfa 9 1993. III. 14. MEGFEJTÉS A februári 28-ai számunkban közölt feladatok megfejtése: teknősbéka, 1. szEDEget, 2. áb­IDAL, 3. szIRÉNa, 4. reBAR­­BARA, 5. kalaPÁL, 6. hatALMAs, 7. HavANNA, 8. pANTALIO, 9. OLAJOS vagy oPÁL, 10. tALIzmán, 11. kellEMESEn, 12. csELEK­­mény, 13. LEAnder. Nyertesek: Füri Vanda, Guta; Rizman Kati, Kassa; Katona Szabolcs; Oroszka, Országh Sarolta, Szentki­rály; Kartai Erika, Dunaszerdahely.1 4

Next