Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-06-06 / 22. szám
Kakasviadal Martinique-on „Georges“ nekirontott a vörös „Louis“-nak, csőrével belevágott Louis hátába, kitépte néhány tollát, azután sarkantyújával belehasított az oldalába. Csurgott a vér Georges-ból, de a vörös megtépve rogyadozott. Ő is vérzett és krákogott, de újra egymásnak rohantak. Az erős lámpafényben csillant a sarkantyú Louis bal lábán és Georges fehér tolla piros lett a vértől. Georges megingott, lerogyott a homokba. A lámpa villogni kezdett, egyszer... kétszer... háromszor... Az aréna körül sorakozó padokon ülők először némán figyelték a jelenetet: ha tízszer villan a lámpa, kiszámolták... Azután a fehér tollú Georges hívei vad biztatásba kezdtek. Kiáltásaik a kakasnak és gazdájának szóltak: Fel, feli... Ők Georges-ra fogadtak. Sarkantyús támadás „Georges“ és „Louis“ kakasok voltak a Fort de France, a sziget fővárosának keleti peremén lévő egyik kör alakú faépületben, a kakasviadal arénájában. Armand, martinique-i kollégám hozott ide rozoga vászontetős Citroenjével. Azt hajtogatta: mit sem tudok a kis trópusi karibi sziget lakóinak mentalitásáról, ha nem veszek részt egy kakasviadalon. — Több mint száz kisebb-nagyobb arénában rendeznek Martinique-on kakasviadalokat. Novembertől áprilisig tart a szezon és általában vasárnap rendezik a tarajosok összecsapásait - magyarázta a martinique-i újságíró. - Hogy ne maradjál le erről a véres játékról, kerestem egy olyan helyet, ahol kedden is egymásnak eresztik a harci kakasokat. Tudod, ez szabálytalan, de ha csak ez lenne törvényellenes, akkor megállna az élet Martinique-on... Nem firtattam a dolgot, örültem, hogy láthatom a kakasok küzdelmét. Hiszen nemrég a strasbourgi Európa Tanácsban arról vitatkoztak, hogy jó lenne betiltani a véres kakasviadalokat! Mivel Martinique Franciaországhoz tartozik, annak egyik „tengerentúli megyéje“, a betiltás az anyaországtól nyolcezer kilométerre levő szigetre is vonatkozott volna. Armand azonban elárulta, ahogy a szellemidéző vudu-hívők, úgy a kakasviadalok szervezői is megtalálnák a „kiskapukat“. Ilyen bevezető után érkeztünk az öreg Citroennel egy kivilágítatlan, kör alakú faépülethez, amelynek kiskapuján át egy kör alakú arénába léptünk. Középen vöröses homok, s körös-körül négy sor pad, tele emberekkel. Csaknem mind férfiak. Az aréna bejáratánál ketrecek, benne a feltüzelt kakasok. Ezek a szárnyasok két hónapig „edzőtáborban" voltak, energiadús táplálékot kaptak, de doppingot nem —, az tilos (akárcsak az ökölvívóknak)! Már nagyban tartott a bevezető ceremónia. A tulajdonosok kakasukkal a hónuk alatt büszkén körbevonultak. Az állatokat cifrán megnyírták, a felesleges tollakat levágták, csőrük-lábuk sárgán világított a lámpafényben. Ezután lemérték a kakasokat, hogy csak egyforma súlyúak vívjanak egymással. Megmosták őket, majd felszerelték lábukra a pengeéles acélsarkantyúkat. Ötven frankom bánta Közben kiabálva, mutogatva kötötték a fogadásokat. Repültek a bankók a fogadókhoz, azután gong jelezte az indulást. Armand tanácsára Louisra, a vörös kakasra fogadtam. Már örvendtem, amikor a fehér Georges kakasra számolni kezdett a bíró. A vörös újból rátámadt, s már azt számoltam, hányszorosát nyerem az 50 frankomnak, amikor az én Louisom egy olyan oldalvágást kapott Georges sarkantyújától, hogy spriccelni kezdett a vére és elterült a homokon... A kegyelemdöfést Louisnak az idomár késsel adta meg a nyakára... A szegény pára mellett az én ötven frankom is fuccsba ment! A többi menetnek már csak szemlélője voltam... A közönség üvöltő biztatása és káromlása számomra a vérszomjas bikaviadalokat idézte. Itt kitombolták magukat az emberek - ki nyert, ki vesztett -, azután hazamentek aludni és reggel új nap kezdődött számukra. Hazamentek? Jó néhányan a közeli kocsmában latolgatták rum mellett, melyik kakas miért nyert, vagy veszített. Láthatóan élvezték a viadal utáni vitát, no és a rumot, amelynek egy részét a nyerők fizették, így a legtöbben elégedetten tértek haza az éjféli záróra után. Esténként Fort de France sok kisebb-nagyobb éjszakai lokálja várja a szórakozni vágyókat. De mi ez a kakasok kíméletlen küzdelméhez és az arénában megejtett fogadásokkal járó izgalmakhoz képest?! Armand szerint a martinique-i ember, aki karibi könnyedséggel él, szereti a zenét (és a rumot, vallván, hogy „rumban az igazság“ - mint mifelénk a borban), kedveli a játékot és a kockázatot. Ki tudja? Sokat töprengtem ezen, amikor másnap „iránytaxival“, egy T. C.vel „kollektív taxival“, amely szinte mindenkit felvesz északra, Saint-Pierre-be, a századeleji fővárosba igyekeztem. A pogány istenek haragja Akkor, 1902 májusa előtt „kis Párizsnak“ nevezték a kifli alakú tengerparti várost. Dámák sétáltak utcáin, kikötőjében romot rakodtak a tengerjáró gőzösökbe. Huszonhatezer lakosa volt, ragyogó középületekkel és elegáns villákkal. A várostól északra emelkedő hegy, a Mont Pelée márciusban már kénes gázokat „pipált“. Április 25-én olyan erős vulkánkitörés keletkezett, hogy a krátertó felforrósodott vize hatalmas iszaptömeget zúdított a partra és betemette a cukorgyárat, 30 munkással együtt. Kénes gőz és hamu zúdult a városra, az emberek egy része költözni készült. A „morgások“ ismétlődtek, a hegy izzott, a közeli Blanche folyóban meleg víz folyt... Április 27-én választásokat rendeztek, de a kormánypárt jelöltje 800 szavazattal lemaradt. „Május 11-én majd minden eldől“ - ezért a prefektus megnyugtatja, marasztalja az embereket. Hiszen minden szavazatra szükség van! Ezt javasolja Párizsból a gyarmatügyi minisztérium. De a villamosok már nem közlekednek, a cukornád meghajlik a szürke vulkáni por alatt, majd május 5-én a kiömlő láva maga alá temeti a Guérin rumgyárat, 150 munkásával. A városka tengerparti vulkanológiai múzeumában összeégett varrógép, látcső, megolvadt pisztoly, korabeli fotók, újságcikkek idézik a szörnyű három percet. A pokol május 8-án 7 óra 50 perckor zúdult Saint-Pierre 28 ezer lakójára. Egyetlen sóhajtásnyi borzalom végzett velük. Az egyik kráter tűzfelhőket és izzó köveket okádott a városra, az utcákon lefelé hömpölygő forró sártenger benyomult a házakba. Saint-Pierre izzó parázzsá változott. A tenger is lángolt. De a halált nemcsak a tűz, hanem a gáz is okozta, amely hatalmas robbanásokkal következett be olyan gyorsan, hogy nem maradt idő a szenvedésre. A Fort-de-France-ból érkező mentőegységek egy szürke hamu fedte néma romvárost találtak. A tegnapi paradicsomból mára pokol lett. Csak egyetlen túlélőre leltek a negyedik napon: a földbe süllyesztett börtönben akadtak Auguste Cyparisra. A gyilkosságért elítélt rab súlyos égési sebeiből kigyógyulva később a Bamum cirkusszal járta a világot: a pogány istenek haragjának túlélőjeként mutogatták őt. A Mont Pelée ma alszik, fél nap alatt megmászhatjuk. De inkább autózzunk vissza délre, Trois Iletsbe. Innen nemcsak Fort-de-France öblére nyílik csodálatos kilátás, hanem megtekinthetjük Napoleon feleségének, az 1763-ban született Maria Rose Josephine Tascher de la Pagerie-nek szülőházát. Napoleon szenvedélyes hangú verseket írt hozzá. Josephine harminchárom éves korában, miután elvált első férjétől, a császár hitvese lett. Napoleon 1804-ben a párizsi Notre Dame-ban császárnévá koronáztatta őt. Josephine azonban nem tudott utódot szülni, ezért eltávolították az udvarból és 1809-ben Napoleon elvált tőle. Ez tette először ismertté Martinique nevét, azután a Mont Pelée szomorú pusztítása, a „karibi Pompeji“. A franciák és sok más nemzet turistái éppen ezekért utaznak ma is Martinique-re. És itt keresik a trópusi boldogságot, mint egykor Gauguin, akinek ecsetjét nemcsak a fenséges trópusi táj, hanem a sokféle nép - indiánok, négerek, európaiak - ma itt élő utódainak színei is megihlették. Hiszen Martinique azt jelenti: „a virágok szigete“. Temérdek fajta virág és ember él az alvó vulkánok és a reggelenként rikácsoló, kukorékoló kakasok földjén - békében egymással. Martinique központja is hegyes-dombos tájon épült Mexikótól a Fülöp-szigetekig ma is népszerűek a kakasviadalok A főváros kikötőjében horgonyoznak a Karib-szigeteket járó jachtok (A szerző felvételei)