Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-31 / 31. szám

Száznegyvenöt éve, 1849. július 31-én esett el a segesvári csatában Petőfi Sándor, az 1848-as forradalom tevékeny résztvevője, aki a sza­badságharcban Bem seregében harcolt; költőként pedig világvi­­szonylagban is jelentős, forradalmi szellemű lírikus volt. Az alábbi cikk szerzője a költő pozsonyi kapcsolatait idézi. Petőfi nem Pozsony szülötte. Emléke mégis tartósan él ebben a városban, immár csaknem másfél évszázada. Eléggé rendkívüli jelenség. Node, maga Petőfi vajon nem egy rendkívüli jelenség? Emléke nyomon követésében jó kalauzul szolgálhat Szalatnai Rezső,, Petőfi Pozsonyban” című könyve, amelyben a szerző részletesen ecseteli a költő pozsonyi tartózkodásait, kapcsolatait, Pozsonyban írt verseinek körülményeit, a város korabeli légkörét, az időbeni országos jelentőségét. De összefoglaló képet nyújt a pozsonyi Petőfi-kultusz kialakulásáról is, a múlt század 60-70-es éveitől kezdődően a század eleji Petőfi-szobor létrejöttén át egészen annak a két háború közötti viszontagságos történetéig. Az alábbi adalékokkal egyfelől e könyv összképéhez kívánok további emlékekkel hozzájárulni, másfelől újabb adatokat szolgáltatni a Petőfi hatása, utóélete kutatásában eddig feltárt eredményekhez. A keret a tartószögekkel megmaradt Noha nem célom végigjárni itt a Szalat­nai könyvében képekben is bemutatott, mára már csak gyéren meglevő Petőfi­­színhelyeket, egy helyütt mégis álljunk meg: a fényképfelvételünkön látható Apácapálya 27. számú egykori Blasko­­vits-ház előtt. Erről Szalatnai nem közöl képet. A kapubejárat jobb oldali ablaka fölött látható formás betonkeret s a csücs­keiben még ott levő tartószögek­­ egy va­lahai emléktábla anonim jelei - tettek fi­gyelmessé a házra, amikor egyszer, más témában kutatva, jártam itt két idős, po­zsonyi származású hölgynél. Tőlük tud­tam meg: annak a márványtáblának a ke­rete ez, amellyel a Toldy-kör jelölte meg 1900-ban a házat, mint a költő tán leg­hosszabb, mindenesetre a legjelentősebb itt-tartózkodásának egyik lakhelyét. Az egyemeletes ház borkereskedőé le­hetett, alatta kétszintű pince húzódik. Hosszúkás, a Védcölöp úti Luther-ház­­hoz vezető udvarában még megvan a ház baloldali belső traktusa, ám az a jobb ol­dali udvari házrész, ahová Petőfi egy sza­bómester lakásába, két ott lakó líceumi kosztosdiákhoz társlakóként 1843 tava­szán három hétre beköltözött, már rég ledőlt. Összesen hat hetet töltött az akkortájt még elsősorban a színészi pályát ostrom­ló költő Pozsonyban. Ám úgy érezte, hiá­ba jött ide: nem vették fel az or­szággyűlés idejére a ligetben sátrat bontó színtársulathoz, nincs állása, nincs pénze. Kiábrándult, nyomorog. „Mily szép re­ményekkel jöttem Pozsonyba, mily kilátá­sokkal - és minden, minden oda! ” - írja 1843. június 1-jén Pestre Bajza József szerkesztő úrnak. „Fekete Gábor nem fo­gadott be a társaságához ■ [UNK] És most így vagyok; egész nap írom a Záborszk­y által szerkesztett országgyűlési tudósításokat, s a fizetés oly nyomorú, hogy elég meg­szereznem a mindennapi kenyeremet... koldus vagyok!” De a levélhez csatolt egyik verses mel­léklet másról is tanúskodik. Arról, hogy a Petőfi-műnek s a magyar irodalomnak kincset hozott a pozsonyi hat hét, a költő ekkor talált rá hangjára. Itt s ekkor szüle­tett meg a „Kis lak áll a nagy Duna men­tében” kezdetű vers, melyet az irodalom­­történet az eső igazi Petőfi-költemény­­ként tart számon. Hol álljon (hol ne álljon) Petőfi szobra? Akivel az országgyűlési tudósításokat másolta: Kolmár Józsefet Petőfi a pápai református kollégiumból ismerte. Iskola­társak s tagjai voltak ott az önképzőkör­nek. Kolmár megőrizte azokat a versso­rokat, amelyeket elválásukkor, 1842 áp­rilisában írt be Petőfi az emlékkönyvébe. A bejegyzés arról szól, hogy életük meg van írva a sors könyvében: az egyik la­pon „borongó gyász vonul sötétes”, a másik „hajnalodva rózsaként dereng”. S azt kívánja barátjának, hogy ne a sötét ol­dalt kelljen átolvasnia. Saját korai halálá­nak megsejtésében - aminek pályája ele­jén­ és később is többször hangot adott - tudjuk, sajnos, nem tévedett. De valóra vált az is, amit barátjának kívánt. Míg ő csak 26 évet, a nála közel három évvel idősebb Kolmár 97 évet élt. S Kolmár az, aki - miután 1861-ben a pozsonyi királyi katolikus főgimnázium tanára lett - a költő pozsonyi kultuszának egyik létrehozója és ápolója. Személyé­ben pedig Petőfi 1843. évi pozsonyi min­dennapjainak olyan társa él itt hosszú év­tizedeken át, aki a felhőtlen derűt, sze­rénységet, türelmet testesíthette meg a türelmetlen, lánglelkű zseni oldalán. Ilyennek mutatják őt ugyanis nemcsak visszaemlékezései, hanem hajlott korá­nak írásos megnyilatkozásai és tettei egyaránt. 1908-ban, amikor a város magyar nyil­vánosságát a közadakozásból készülő Petőfi-szobor elhelyezésének kérdése foglalkoztatja, az akkor már 88 éves Kal­már a Híradó november 3-i számának címoldalán szól hozzá a kérdéshez. Sorra véve a város nagyobb tereit, üde, játékos humorral adja elő a szobor elhelyezése mellett vagy éppen ellene szóló érveit, miközben egyszerre villant fel képeket Petőfire vonatkozó emlékeiből meg a re­formkori Pozsonyból és a város 65 évvel későbbi arculatáról. Kövessük őt e he­lyek némelyikére. „A Duna utcai gimnázium előtt semmi esetre se álljon Petőfi szobra ” - szöge­zi le Kalmár. Igaz, „nagyon hatályosí­­taná a magyar irodalom tanulását, pél­dául, amint kilépne a kapun egy sze­­kundás nebuló, büszke önérzettel rán­taná meg társának kabátját: „Nézd,... Petőfi éppen ezt a verset deklamálja: Diligentet frequentáltam / Iskoláim egykoron /, Secundába pónult mégis / Sok szamár professzorom". Ám ennél nyomósabbak az okok, amelyek e hely ellen szólnak: az egyik az, hogy a „sas­“ horizontban csapongó költőt még szo­borképpen sem szabad a Duna utcai házak és hetivásáros szekerek közé dugni”, a másik: magának „a pompás új gimnáziumnak” sem lenne szabad ott, „a füstölgő gyárak kéményeinek sorában” állnia... Más a helyzet a Hal téren. Ott „még különösen jellemző figurációt is nyerhet­ne a szobor. Arccal a Kossuth téren (a mai Hviezdoslav térről van szó) látná he­lyét a magasztos pillanatnak (1848. már­cius 17.), mikor mi, glédába állított po­zsonyi nemzetőrök, gróf Zichy Ottó, dél­ceg parancsnokunk kommandójára, Kos­suth gyújtó beszéde után a Szózatot (nyil­vános téren először) elénekelve, a király szentesítette reformalkotmányt örömün­nepeltük, melyet ő Pesten „Talpra ma­gyar"-jóval megelőzött. Jobb karját fe­nyegetve emelné a liget felé, amelynek improvizált arénájában az ő színészi am­bícióit megsértették... Bal kezével a Zsidó utcára mutatna, mely ekkor valóságos gettó volt, óriás vasléces kapuval, mellyel éjszakára becsukták Izrael fiait 1848-ig... Ezen a kapun belül, a garádicsos Vár úton levő viskóban írtuk volt az Or­szággyűlési Tudósításokat 20 garasos napszámért... ” A „legcentrálisabb és nagyságra legki­válóbb” Kossuth térhez - ahol 1896-ig a pozsonyi születésű J. N. Hummel zene­szerző szobra állt, s ahová 1991-ben ke­rült oda Petőfi szobra­­ eme „kedves re­miniszcenciáját” fűzi a cikkíró: „A Hum­­mel-szobortól néhány lépésre van a híres Scheuermann-bolt. Istenem, de sokszor reggeliztem ott Petőfivel friss mákospat­kát, s egy párt zsebre rakva mentünk köz­véleményt harsogni az országgyűlés kar­zatára. ” Az utóbbi két terepszemlén, lám, ke­véssé vagy nem jól ismert tények is fel­bukkannak az idős Kalmár elnékeinek mélyéről. Ilyen a reformalkotmány helyi ünnepléséről s a Szózat első nyilvános el­hangzásáról szóló közlése. S ilyen az a másik emlék, amellyel igazolja a némely Petőfi-kutatók által kétségbe vont felte­vést, hogy a költőt 1843-ban nemcsak a színtársulat, hanem a pozsonyi or­szággyűlés is vonzotta, amikor Petőfi lelke először megihletett. A pozsonyi ligetben, ahová Petőfit szí­nészi vágyai hajtották­­ nagy bánatára, oly sikertelenül­ s ahol ma a szobra áll, ezen az akkor csöndes, kies helyen élte meg első nagy Petőfi-élményét 1885 má­jusában Schöpflin Aladár pozsonyi lícis­­ta. Az a Schöpflin Aladár, aki évtizedek­kel később - már a magyar irodalom nagy tekintélyű kritikusaként - a Petőfi­­mű leértékelésére irányuló „revízió” ide­jén, majd a költő születésének századik évfordulója alkalmával tán mindenki másnál elfogulatlanabb szempontokkal, tisztább fogalmakkal mérte fel és vette védelmébe Petőfi költészetét. „A harmadik gimnáziumba jártam, amikor Petőfi lelke először megihletett — úja Schöpflin egy Petőfiről szóló kisebb írásában.­­A gyorsíró versenyen nyertem egy példányát annak a kortársaim előtt nagyon jól ismert zöld táblás Petőfi-ki­­adásnak, amelynek egy forint volt az ára, és amelyből a mi nemzedékünk a költőt megismerte. Örültem az ajándékkönyv­nek, délután kivittem magammal a pozso­nyi ligetbe, leheveredtem a fűbe és olvas­tam estig a verseket, ahogy egymás után következtek... nagy elragadtatással, egy megnyílt új világ megismerésének heves izgalmával. ” A könyvajándék ténye ott áll az Ifjúsá­gi egyesületek című rovat hírei között a líceum az évi Értesítőjében is; eszerint a kezdők csoportjában a harmadikos Schöpflin Aladár 44 szavas percenkénti teljesítményével nyerte el a második dí­jat: Petőfi költeményeit. De vegyük elő Schöpflin idézett írásá­nak azt a részét is, amelyben Petőfi nem­zedékenként megismétlődő hatása mi­benlétét íja le: „Azelőtt is olvastam né­hány Petőfi-verset, tanultunk is belőlük az iskolában, tetszettek is, de a költő lelke csak ezen a tündöklő májusi délutánon nyilatkozott meg előttem, és általában akkor éreztem meg... a költészet szelle­mét... Hetven­egynéhány év óta ezrei a magyar fiúknak nyitották meg ilyenfor­mán szívüket Petőfi előtt... Lírát olvasni és lírát érezni az azóta felsorakozott nem­zedékek Petőfiről tanultak. Mert ő volt minden költők között a legjobban hozzá­férhető a fiatal lelkek számára, egy­szerűségén, a benne kifejeződött érzések ösztönszerű, primaire voltán, közvetlen­ségén, naivitásán, szellemének hamvas üdeségén át. Mindenekfelett pedig fiatal­ságán át. Olyan fiatal ő, nemcsak évekre, hanem szellemre is, hogy minden fiatal élet kongenialitást érez vele. Azért is van olyan nagy szuggesztiós varázsa a fiata­lokra... a magam idejében minden vala­mire való fiatalember, akinek a szíve és esze nem volt teljesen a földhöz tapadva, erősen Petőfi szuggesztiója alatt állott... Petőfi tehát sokkal több volt, mint költő, akinek verseiben gyönyörködtünk, élet­alakító tényező volt számunkra, példaké­pünk és nevelőnk. Jókora területét bejár­tam azóta a világ költészetének, de ehhez hasonló hatást senki mástól nem kap­tam... ” , Ja­za Petőfim prisahaval sem...” (Petőfi után mondtam én az esküt...) Mintegy húsz évvel Schöpflin után járt ugyanabba a líceumba Stefan Kréméry, a kiváló szlovák írástudó. S 1922-ben - már az új országban s a fölújított Matica slovenská titkáraként és annak irodalmi folyóirata szerkesztője­ként - Kréméry az, aki a Petőfi-centená­­rium idején józan, ténytisztelő szak­­szerűséggel határolja el magát és lapját a szlovák sajtóban a költő származása okán felszított zűrzavaros, indulatos naciona­lista ellenérzésektől. „Petőfi a szlovákoknál" című monog­ráfiájának az 1918 utáni időket tárgyaló részében Csukás István is ismerteti Krémérynek e megnyilatkozását. Magát a Kréméry-Petőfi kapcsolatot illetően azonban Csukás úgy véli, hogy a magyar iskolát járt szlovák írók közül csak Kréméry az, akiben iskolai Petőfi-tanul­­mányai negatív hatást váltottak ki olyan értelemben, hogy bár jól ismerte Petőfi költészetét, soha nem tett még csak kísér­letet sem verseinek fordítására, s kedvelt írói közt sem említi nevét. Tény, hogy a Kreméry-kiadások, lap­közlések egyikében sincs nyoma Petőfi­­fordításnak vagy egyéb Petőfi-vonatko­­zásnak. De tudnunk kell, hogy Krémély, be­tegsége következtében, a harmincas évek elejétől egészen haláláig, 1955-ig, vissza­vonultan élt, s életének e mintegy ne­gyedszázadnyi korszakából kevés írása látott napvilágot. Ezért például a Babits Mihályhoz fűződő, mint kiderült, mély kapcsolatát is csupán néhány éve s csak egy magánle­véltárban megőrzött dokumentum alap­ján volt módomban feltárni. Hasonló a helyzet a Kréméry-Petőfi kapcsolat kérdésében is. Dr. Ruda Brián jóvoltából tudok arról, hogy Kréméry le­fordította Petőfi mintegy tizenöt versét (köztük a már említett, első igazi Petőfi­­költeményt és a későbbi remekművet, a Szeptember végén-t is). Más Petőfi-vonatkozásokra pedig a Krémély hagyatékában végzett saját ku­tatásaim során leltem rá. Ezek behatóbb tanulmányozást érdemelnek kortörténeti összefüggéseikben nézve ugyanúgy, mint Kréméry egyénisége, életútja, vagy mint a magyar-szlovák kapcsolatok és a mi peremvilágunk felől szemlélve. A líceumi március 15-i ünnepségek­hez fűződő Petőfi-élményére emlékezik vissza Kréméry az 1940-es évek elején, saját 5­ T. születésnapjára új verses refle­xiói egyik változatában: „Ja za Petőfim prisahaval som / na Bbha Uhrov, s ne­­poskvmením / rtom kedysi pre svátú slo­­bodu... ” (Petőfi után mondtam én, a ma­gyarok istenére, szeplőtelen ajakkal, a szent szabadság esküjét...) Ugyancsak pozsonyi ifjúkori éveihez nyúl vissza, amikor 1953 táján írt önélet­rajzai egyikében saját költői pályájáról megjegyzi, hogy verselni a régi Pozsony­ban kezdett, kétnyelvűen, magyarul és szlovákul, s a költők közt, akiknek hatá­sát érezni vélt fiatalkori versein, Petőfi nevét is említi. Egy 1947-ben, magyarul írott versé­ben pedig Tompa- és Petőfi-versek képe­ivel idézi meg a „nagyon elnémult ma­gyar szót” e tájra. Fukári Valéria Adalékok Petőfi Sándor emlékéhez Középütt: az Apácapálya 27-es számú ház utcai frontja... ...és udvara, ahol Petőfi és lépdelt (Prikler László felvételei) MULTFAGGATÓ 1994. július 31.

Next