Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)

2003-05-24 / 118. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 24. Szombati vendég A történészek legjobbjai fi­nom és disztingvált emberek, ítéleteikben megfontoltak, náluk minden jelzőnek súlya van. Ilyen Vadkerty Katalin is, ez a törékenységében ke­mény asszony, akinek acélos moralitásából nem könnyen felejthető ízelítőt kapott má­jus 19-én a pozsonyi Zichy­­palotában összegyűlt népes közönség. Vadkerty Katalin, miután - elsőként a szlováki­ai magyarok közül - köszö­nettel átvette a legrangosabb szlovák irodalmi kitüntetést, a Tatarka-díjat, a laudációt követő beszédében elmondta a díj névadójáról, Dominik Tatárkáról azt, amiről tájain­kon tapintatosan hallgatni szokás. VOJTEK KATALIN Hogyan is hangzott Deák Ferenc mondata a mellény újragombolá­­sáról, amelyet az ünnepségen idézett? A rosszul gombolt mellényt ki kell gombolni, és újra kell gombolni. Az idézet kapcsán elmondtam, hogy 1945 után a csehszlovák társada­lom is rosszul gombolkozott, ami­kor üldözte a kisebbségeket. Domi­nik Tatarka ezt akkor, kommunista­ként helyeselte. Aztán, évek múl­tán, ő is üldözötté vált. Akkor már másképpen gondolkodott, lehet, hogy másképpen látta az 1945- 1948 között történteket is, de már nem adatott meg neki, hogy újra­gombolja a mellényt. Amikor ön átvette a díjat, óriási tapsot kapott. A beszéde után vi­szont már csak olyan taps volt, amelyet udvariasnak szokás ne­vezni. Voltak, akik nem tapsol­tak, és úgy ültek a helyükön, mintha békát nyeltek volna. Igen, én is figyeltem a közönséget, hallottam a két taps közötti különb­séget. Felhívta önt, gratulált valaki egy­kori munkahelyéről, a Szlovák Tudományos Akadémia Történet­­tudományi Intézetéből, ahonnan olyan kurtán-furcsán nyugdíjba kellett mennie? Az égvilágon senki. Pedig vidékről, sőt külföldről is jöttek a gratuláló telefonok. De erről nem szeretnék beszélni. Olyan könyvért kapta meg a leg­rangosabb szlovák irodalmi díjat, amely tulajdonképpen a benesi dekrétumok hatását taglalja a szlovákiai magyarságra nézve. Ez vörös posztónak számít a szlová­kok többsége számára. A Sme munkatársa is megkérdezte tőlem, mit gondolok, minek tudha­tó be, hogy én kaptam ezt a díjat. Azt mondtam, úgy gondolom, ez a szlovák társadalom adott helyze­téből következik. Mert ebben a tár­sadalomban az objektivitásra tö­rekvő történetszemlélet, a mások józan megítélése, a más nemzethez való korrekt viszony hiánycikk, még az értelmiség egy részénél is. Azt hi­szem, a szlovák értelmiség legjava azért tartotta szükségesnek a könyv díjazását, hogy felhívja rá a figyel­met, és így a széles körű szlovák nyilvánosság szembesülhessen bi­zonyos történelmi tényekkel. Hayden White ismert könyvének címe: A történelem terhe. Van terhe a történelemnek? Szerintem a történelemnek sokkal több a terhe, mint nem. Az elnyo­másnak akármilyen formája, le­gyen az eszmei, gazdasági vagy szociális, mind teher annak, aki vi­seli. Hogy messzebb ne menjünk, a sztálini rendszer voltaképpen terhe volt annak a társadalomnak, és ter­he volt a mi életünknek is. És saj­nos, ez a mostani rendszer is egy bi­zonyos fokig teher. Mert nem tör­téntek meg azok a változások, nem születtek meg azok a törvények, amelyek feltétlenül szükségesek a diktatúrából egy többpártrend­szerű demokráciába való átmenet­nél. Mi történt Németországban 1945-ben? A vezető funkcionáriu­sokat felelősségre vonták. Volt ez nálunk? Dehogy. És leváltották az egész hitleri adminisztrációt, de a legkisebb falusi tisztségviselőig. Nálunk mindenki maradt, sőt még a volt pártvezetőség tagjai is ficán­kolnak. Minden politikában kell lennie egy megfelelő etikának. Van nálunk etika? Michal Kovác leül Meciarral egy asztalhoz. Mi ez?! Rendben van, meg kell békülni, de akkor azt mondom, jól van, jöjjön Meciar helyett X.Y., mert Meciart nem akarjuk itt látni. Nincs egy olyan törvényünk, amely védené a dolgozó embert, védené a kispa­­rasztot. Ez nem szocializmus, nem marxizmus-leninizmus, ez a de­mokrácia alapelve. Hogyan lehet­séges, hogy a bíróságon ma is azok a bírák vannak, akik harminc-negy­ven éve kerültek oda? Nem teljesül­tek a demokráciában hívő emberek átalakulással kapcsolatos elvárásai. Itt nagyon sok vonalon minden ugyanúgy megy tovább, ahogy ab­ba a kommunista párt ötven évvel ezelőtt belerúgott. Gurul tovább. Ezt a demagóg politikusok úgy adják el, mint toleranciát. „Ne bántsuk egymást, borítsunk fáty­lat a történtekre, ne bolygassuk a múltat.” Csak a magyarokkal szemben ne borítsunk a múltra fátylat. De így hogyan valósul meg a régiók Euró­pája? Milyen régió, milyen gazda­sági előretörés várható például Nógrádban, amelynek északi ré­szét szlovákok, a délit magyarok lakják? Hogyan fognak ezek együttműködni, ha a szlovákok to­vábbra is nacionalista alapon fog­nak gondolkodni? Michelet az események után öt­ven évvel írta meg a francia forra­dalom történetét, Horváth Mi­hály a magyar szabadságharcot 15 év elteltével. Ez még nem volt halott történelem, hisz a sze­replők még éltek. Létezik egy bi­zonyos időhatár, amely alatt nem tanácsos történelmet írni? Jó pár évnek el kell telnie, amíg az események szemtanúja, aki ír róluk, már le tudja szűrni a tapasztalato­kat, és rendszerezni tudja a történ­teket. Rendszerezni tudja a jó olda­lon lévő kevésbé jót és a rossz olda­lon lévő kevésbé rosszat is. Negyed­­százados, 30-40 éves távlat kell még annak a történésznek is, aki az emóciókat mellőzve, tényekre ala­pozza a kutatásait. De szerintem ennél a típusú történetírásnál szük­ség van az oral historyra is. Azt hiszem, a kollektív bűnösség vádja visszaütött a kiötlőire és a haszonélvezőire: kollektív bűnré­szességet vagy legalábbis kollek­tív cinkosságot hozott létre a va­­gyonosztogatással. A jogfosztók úgy gondolták, ha a többség kö­zött szétosztják az üldözött ki­sebbség vagyonát, kiiktatják az üldözöttekkel szembeni részvé­tet. Vagy ez fel sem merült, a há­ború annyira eldurvította az em­bereket? Akkor már részvétről, emberségről szó sem lehetett. Itt az emberek a zsidó vagyon szétosztása után rájöt­tek arra, hogy így is megszerez­hetők egy embercsoport javai. A ve­zetés úgy gondolhatta, könnyebb lesz visszaterelni az önálló szlovák államot megszokott szlovákokat a Csehszlovák Köztársaságba, ha odaígérik nekik a magyar vagyont. Gazdaságtörténészként gazdasági, pénzügyi vonatkozásban bennem már évtizedekkel ezelőtt kifejlődött egy hatodik érzék. Mindjárt rálát­tam: uramisten, hisz itt megint a házakról, a földekről van szó. Itt meg az állatállományról, a felszere­lésről. Ezek mind anyagi javak, és erről volt szó. A történetíró személyisége azért nem iktatható ki, bármennyire is objektivitásra törekszik, és doku­mentumokra támaszkodik. Igyekeztem magam távol tartani a személyes megnyilvánulásoktól. Elsősorban azért, mert tudom, hogy a nemzetiségi kérdés egy rettenete­sen kényes téma, ezt elektromik­­roszkópon fogják vizsgálni nagyon sokan. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a visszhang, az OS legközelebbi szá­ma csak ezzel fog foglalkozni; szlo­vákok, csehek, lengyelek, németek reagálnak a kötetemre. Már feltet­ték nekem a kérdést, hogy miért maradtam meg az anyagismertetés­nél? Azért, mert ennél a témánál a jelenlegi politikai helyzetben és a demokráciának ebben a megcsúfolt formájában nem lehet mást adni, csak a dokumentumokat. De azok önmagukért beszélnek. Majd ha öt­ven év múlva az egész háború utáni Közép-Kelet-Európa történetéből egy szintézist csinálnak, ott már le­het másképp. Sajnos, nálunk olyan a társadalom fejlettségi foka, ami a más etnikumokhoz és különösen a magyarokhoz való viszonyulást ille­ti, hogy el kell még telnie jó pár esz­tendőnek, amíg itt más módszerrel lehet feltárni, értelmezni dolgokat, mint ahogy azt én csináltam. Nem lehetett könnyű magyarként annyi éven át a Szlovák Tudomá­nyos Akadémia kötelékében dol­gozni. Az SZTA munkatársa volt Éva Slavkovská, a magyarellenes­ségéről elhíresült volt oktatási miniszter, több, ma nacionalista­ként megnyilvánuló történész, de az a néprajzkutató is, aki a Meciar-kormány alatt egy olyan uszító plakáthoz adta a nevét, amely a magyarokon kérte szá­mon a magyarországi szlovákok „eltűnését”. Igen, ott voltak ezek az emberek, de akkor még nem nyilvánultak meg a ma ismert módon, csak a fordulat után léptek a legszélsőségesebb na­cionalizmus, a nyílt magyarellenes­­ség útjára. Volt rá eset, hogy egyikü­ket csak fenyegetéssel lehetett rá­kényszeríteni a történészi tisztes­ségre. Ez 1995 táján, egy történész­konferencián történt. A magyaror­szági kolléga mikrofilmen elhozta az összes dokumentumot, amelyet az illető úr kutatásai során a ma­gyarországi levéltárakban átnézett, és figyelmeztette őt, ha másnapi előadásában meghamisítja ezeket a dokumentumokat, mást mond, mint amit tartalmaznak, abban a percben feláll, és kivetíti az eredeti dokumentumokat a falra. Másnap, mindenki ámulatára, komoly, kor­rekt előadás hangzott el, nem az a szokásos, amelyet páran már kéz­dörzsölve vártak: „No, most megint beolvasunk a magyaroknak!” A hallgatóság nem tudta elképzelni, mi történt az illető történésszel. Azt csak a magyar kolléga tudta, ugyan­is az övével szemközti szobában hajnalig égett a villany. A történész úr akkor dolgozta át korrektté a másnapi előadását. Gabriel Monot még 1876-ban ezt írta: „A történész nem értheti meg a múltat bizonyos együttér­zés nélkül, anélkül, hogy ... át ne élné egy pillanatra a hajdan volt emberek érzéseit és gondolatait.” Ön is ezt vallja? Most úgy visszagondolok a gazda­ságtörténészi múltamra, ahogy mindig magam elé képzeltem az életet a gyárakban, amelyekkel fog­lalkoztam. Egy-egy monarchiabeli dokumentum nyomán megelevene­dett előttem a cukorgyárban létesí­tett gyermekmegőrző vagy kantin, a különböző munkásvezérek felszó­lalásait olvasva szinte láttam a Kuff­­nerek kastélyát, a berendezést, azt, ahogyan az ott lakók éltek. Ké­pekből, irodalomból, filmekből is­merve a kort, az ember előtt bizo­nyos dolgok óhatatlanul megeleve­nednek. Igen, a történész időnként beleképzeli magát a hajdan volt em­berek életébe. Amikor a munkás­kérdést tanulmányozva láttam, hogy 10-12 éves gyerekeket egész nap fillérekért dolgoztattak, elfo­gott a döbbenet, és arra gondoltam, uramisten, ha nekem kellett volna ezt átélnem! A történelmet csak úgy lehet csinálni, ha az emberben meg­van az adottság, hogy el tudja kép­zelni ezeket a dolgokat. El tudtam képzelni a gépeket, azt, hogy mi­lyen volt egy akkori csomagolóü­zem, hogyan ásták ki a cukorrépát. Akkoriban az emberek kenyérkere­seti lehetősége rettenetesen ke­mény volt. Az egy más kor volt, de a mai napig nem tudtam megemész­teni, hogy egy pici gyereknek, aki alig látszik ki a földből, segítenie kellett az anyjának a munkában, és 10-12 évesen már napszámosként dolgozott. Igyekeztem mindig raci­onálisan nézni a dolgokat, az érzel­meknek nem szabad teljesen befo­lyásolniuk a munkát. De annak ott kell lennie, hogy igazságtalan egy tízéves gyereket kora hajnaltól estig robotoltatni, ezt le kell írni. Ugyan­akkor mindig tudtam értékelni, ha valamilyen társaság, csoportosulás egy nagybirtokon vagy egy gyárban valami pozitívat tett az ott dolgozók vagy a környék lakói számára. Miért épp a gazdaságtörténetet választotta annak idején? Valahogy megtetszett, amikor a dip­lomamunkámat írtam az osztrák­magyar kiegyezésről. Logikusnak, áttekinthetőnek, érthetőnek, vizs­­gálhatónak tűnt amellett a sok filo­zófiai humbug mellett, amit sokszor képtelen voltam bemagolni, mert annyira primitív könyveink voltak. Nem volt kedvem politikatörténetet csinálni. Akkoriban, ugye, nem volt sok gazdaságtörténész? Ó, nálunk a gazdaságtörténet lené­zett dolog volt. Másodosztályú tör­ténetkutatásnak számított, mert az első osztályú az ideológia volt. Min­dent a marxista-leninista elméle­tekkel kellett megindokolni. A gaz­daságtörténetben is, de ott elég volt a bevezetőben, mert ugye a kétszer kettő négy, abból akkor sem lehetett hatot csinálni. A bevezetőben lehe­tett mondani ezt-azt, a szöveg pedig már ment úgy, ahogy azt a fennma­radt dokumentumok diktálták. Ne­kem tetszett a gazdaságtörténet. Magyarországon kitűnő kollégák­kal találkoztam, érdekes módon ott már a hatvanas években az üzem­történetnek, a technikatörténetnek, a gazdaságtörténetnek olyan szín­vonalas irodalma és olyan rokon­szenves kutatógárdája volt, hogy öröm volt velük találkozni. Hogyan jutott el a gazdaságtörté­nettől a reszlovakizációig? Ez az élet fintora. Ugyanis az inté­zetben azt a feltételt szabták, hogy amennyiben a nyugdíjkorhatár után is maradni szeretnék, írjam meg a csehszlovákiai magyar etni­kai közösség történetét­­ az interna­cionalizmus szellemében. Erre azt mondtam hogy nem, mert megyek nyugdíjba. Ezt követően, már nyug­díjasként, magyarországi kollégák felkérésére elkezdtem kutatni a ma­­saryki Csehszlovákia földreformját. Annak is megvolt a maga német- és magyarellenes éle, elsősorban az arisztokrácia és a nagybirtokosság, másodsorban a magyar parasztság ellen irányult. A magyar paraszt a húszas évek végéig nem tudott föld­höz jutni, mert volt egy olyan ren­delet, amely kimondta, hogy csak a szláv nemzetiségűek kaphatnak föl­det. Már szép eredményeket értem el, megírtam az első tanulmányo­mat, készítettem a másikat, a tuda­tos betelepítést, a kolonizációs ter­veket kezdtem kutatni, amikor egy­szer - 1991 őszén - csengett a tele­fon, fiatal barátaim hívtak, azt akar­ták megtudni, mennyi földet koboz­tak el a magyaroktól. Hát, mon­dom, nem tudom, de itt állok, raj­tam a kabát, megyek a levéltárba. És azóta is folyton ott vagyok. Hogyan lehetne minimalizálni a másság iránti intoleranciát, a szomszédos népek közti ellensé­geskedést, gyűlölködést? Itt egy dologról van szó. A tudo­mányos munkákban, az ismeret­­terjesztő publikációkban, a tan­könyvekben írjuk le az igazat, de ne piszkítsuk a másikat, ne legye­nek goromba jelzők, ne legyen tör­ténelemhamisítás. Mert ha valami megtörtént, azt meg lehet monda­ni. Hol az egyik, hol a másik or­szágnak fáj valami. De ha ezeket a vélt vagy valós sérelmeket ki­mondják és megtárgyalják az érin­tett felek, és a történteket úgy, ahogy voltak, tudomásul veszik, nem használják fel a másik leki­csinylésére, a másik elleni uszítás­ra, akkor annak a bizonyos törté­nelmi ténynek a kimondása már elérte a célját. Akkor ez a két nép fog tudni egymás mellett élni. A nevelésnél kell kezdeni, az óvodá­ban, az elemiben, a középiskolá­ban, az egyetemeken. Amikor a franciák és németek így tettek, nem kellett két évtized, és megjött az eredmény. Ki tudnak jönni egy­mással. Itt nem arról van szó, hogy imádják egymást, egymás nyakába boruljanak. Korrekt kapcsolatokra van szükség. Persze, minél fejletle­nebb egy társadalom, minél zár­tabb a kultúrája, annál nehezeb­ben fog ez menni. Min dolgozik jelenleg? Kicsit elfáradtam az elmúlt hóna­pokban, pihennem kellett, de most már folytatom a kollektív bűnös­ségről megkezdett monográfiámat. Vannak még terveim, remélem, lesz erőm a megvalósításukhoz. Másnap, mindenki ámulatára, komoly, korrekt előadás hangzott el, nem az a szokásos, amelyet páran már kezüket dörzsölgetve vártak: „Megint beolvasunk a magyaroknak!" A gazdaságtörténettől a reszlovakizációig A díjátadó ünnepségen (Somogyi Tibor felvételei) Korrekt kapcsolatokra van szükség1

Next