Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)

2003-10-20 / 241. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 20. Kitekintő Portugália túlvállalta magát a 2004-es foci Eb-re, az eredetileg kalkulált 384 millió eurós befektetés 660 millióra nőtt Betonnal pénzelt fejlődés Portugália erején felül ké­szül a 2004-es labdarúgó Európa-bajnokság megren­dezésére. Tíz új vagy teljesen felújított stadionnal várja az európai futball legjobbjait. A hatalmas befektetéseket igénylő rendezvényre való vállalkozást ugyanakkor so­kan bírálják az infrastruktu­rális hiányosságokban szen­vedő és súlyos gazdasági problémákkal küszködő or­szágban. MUHARAY KATALIN A 2004 nyarán rendezendő Eb nemcsak a Portugáliában eddig tartott legjelentősebb sportese­mény lesz, hanem minden eddigi­nél nagyobb infrastrukturális be­fektetésnek is számít a sport terü­letén. A futballklubok lerobbant lé­tesítményei helyett tíz olyan „szu­perstadionnal” gazdagítja az or­szágot, amelyek sokoldalú felhasz­nálásra alkalmas, a legmagasabb igényeket is kielégítő szabadidő­komplexumok lesznek. Habár a tíz közül csupán négy stadion állt - úgy-ahogy - készen az UEFA által megszabott szeptember végi határ­időre, egyelőre sem az európai fut­­ballszövetség, sem a portugálok nem látszanak nyugtalankodni a késés miatt. Mint az Portugáliában már megszokott, minden az utolsó előtti percben, és az eredetinél ter­vezettnél jóval nagyobb összegért készül el. Az eredetileg kalkulált 384 millió eurós befektetés azonban mára már 660 millióra nőtt. Ebből 106 milliót fedez az állam, amely a sta­dionok - időközben majdnem megduplázódott - eredeti költsé­gének 25 százalékát, valamint a sportlétesítmények körüli közleke­dési infrastruktúra kiépítését vál­lalta magára. Mivel a tízből hat sta­dion felhúzását a helyi önkor­mányzatok kezdeményezték, közvetett módon az államra háruló a költségekhez még 150 millió hoz­zászámítandó. Portugália egy 70, két 50 és négy 30 ezer férőhelyes teljesen új, vala­mint három, átépítéssel és bővítés­sel kialakított, ugyancsak 30 ezer férőhelyes stadionnal készül az eseményre. A két legnagyobb sportlétesítménynek a főváros ad helyet. A Sporting 50 ezer férőhe­lyes stadionjában augusztusban már nemzetközi mérkőzést ren­deztek. Igaz­, nem volt teljesen be­fejezettnek mondható, sok helyen máig folynak a munkálatok. Rá­adásul a gyepszőnyeget egy bakté­rium támadta meg, így az első mérkőzés után fel kellett szedni, és újat lefektetni. Mindezzel együtt ez az egyetlen a tíz közül, amely nem lépte túl jelentősen az eredeti költségeket. A szintén lisszaboni 70 ezer férőhelyes Benfica­­stadion, amely a döntő mérkőzés helyszíne lesz, nagyobb késésben van, novemberre ígérik befejezé­sét. Valószínűleg az év végére ké­szül el az ország második legna­gyobb városában a portói futball­­klub stadionja, amely a nyitómér­kőzés helyszíne lesz. A szintén por­tói Boavista-stadionnak is hiányzik még az egyik oldali lelátója, habár már rendeztek benne mérkőzést. Gimaraes, Coimbra és Aveiro váro­sainak létesítményei készen állnak. Az építészetileg legkülönlegesebb­nek számító stadion Bragában ugyancsak több hónapos késésben van, ez azonban az időközben fel­merült problémákkal is magyaráz­ható. A vártnál nagyobb nehézsé­gekbe ütközött ugyanis az egyik, sziklafalba vájt oldal kiképzése. A bőkezű felajánlás, ami a stadio­nok számát illeti, annak is köszön­hető, hogy több önkormányzat „meggondolatlanul” vágott bele a vállalkozásba. Egyrészt minél töb­ben szerettek volna a jelentős ide­genforgalmat vonzó esemény hely­színének biztosításával gazdasági és egyéb előnyökhöz jutni, más­részt arra számítottak, hogy ha időközben ki is derül, nincs meg a pénz a vállalt feladatokra, a kor­mány kisegíti majd a bajba jutott önkormányzatokat. Csakhogy időközben távoznia kel­lett az Euro 2004-re vállalkozó szocialista kormánynak, és a 2002 tavaszán hatalomra került jobbol­dali vezetés a vártnál is üresebb ál­lamkasszát talált. A rögtön nadrág­­szíj-megszorító intézkedéseket be­vezető új kormány - amely azért az Euro 2004 megrendezéséről le­mondani nem mert és nem akart - szigorúan tartotta magát az elődje által ígértekhez. Vagyis nem haj­landó a megállapodott összegnél egy fillérrel többet sem áldozni a rendezvényre. Ez a megoldás azért is indokolt, mert félő, hogy a nagy tömegeket vonzó, de csupán néhány hétig tar­tó Euro 2004 végeztével a hatal­masra méretezett stadionok üre­sen, kihasználatlanul maradnak. Az ország futballstadionjai - leg­alábbis az eddig létezők - ugyanis csak a legritkább esetekben telnek meg nézőkkel, legtöbbször csupán néhány ezren vagy százan kíván­csiak élőben egy-egy mérkőzésre. Az Európa-bajnokság megrende­zésnek számos bírálója akad, akik úgy vélik, az ország erejét megha­ladó feladatra vállalkozott a - ha­gyományosan erős - futball- és építkezési lobbi nyomására. Portu­gália - ma már elhibázottnak ítélt módon - a közösséghez való csat­lakozása óta a betonra alapozta az ország fejlődését. A többi tagor­szághoz való felzárkózást szolgáló EU-pénzlapok nagy részét cement­be ölték (a fejlettebb régiókat ré­szesítve előnyben, így növelve az egyenlőtlenségeket), ugyanakkor máig adósak a strukturális refor­mokkal. Lisszabon, 2003. október TIBORI SZABÓ ZOLTÁN Hosszú évekig harcolt Románia azért, hogy állampolgárai vízum nélkül utazhassanak Nyugat-Euró­­pába. Ahhoz, hogy végül az ország lekerüljön a vízumkötelezettek lajstromáról, Bukarestnek egész sor intézkedést kellett életbe lép­tetnie, így a külföldre utazó román állam­polgároknak az oda-vissza megvál­tott menetjegy, betegbiztosítás, szállásszolgáltatások kiegyenlítését bizonyító papírok, illetve saját tu­lajdonú személygépkocsi esetében zöldkártya mellett minimális pénz­összeget is fel kell mutatniuk a ha­tár átlépésekor. Ha a volt kommu­nista országokba utazik, ez az ös­­­szeg legalább napi 50 dollárt, ha pedig a schengeni térségbe igyek­szik, napi 100 dollárt kell bemutat­nia. És a megfelelő összeggel mini­mum öt napra kell rendelkeznie. Élelmesek persze azonnal kifundál­­ták, hogy a szabályokat hogyan le­het kicselezni. Sokan azt vallották, hogy Magyarországra utaznak, ahol a betegbiztosítást államközi szerződés rögzíti, és így mindössze 250 dollárt kellett felmutatniuk a határon. Természetesen sokan akadtak olyanok is, akiknek még ez az összeg is gondot jelentett, hiszen éppen azért utaznának Nyugat-Eu­­rópába, mert nincs pénzük, állá­suk, és ott remélnek munkát talál­ni. A szállítók, akik jövedelmeiket látták veszélyben forogni, azonnal kitalálták a megoldást, és a határon történő felmutatáshoz szükséges pénzt arra a néhány percre csekély jutalék ellenében „kölcsönadták” kuncsaftjaiknak. Mindennapi jelenetnek számított az utóbbi másfél évben, hogy a busz vezetője sorra magához szólította utasait, és kiszámolta nekik a fel­mutatandó 250 dollárt, hogy a ha­tár átlépése után ugyanabban a sor­rendben ismét szólítsa valamennyit, és visszavegye az összegeket. Miután azonban a spanyol, a fran­cia és az osztrák hatóságok egyre nagyobb nyomást gyakoroltak Ro­mániára a feketemunkások és bű­nözők áradatának megfékezése vé­gett, az utóbbi időszakban egyre gyakrabban megtörtént, hogy egy­­egy busznyi utas úgy bukott le, hogy a határőrség valamelyik dol­gozója is befizetett az útra. Ilyenkor nem csupán az utasokat fordították vissza a határállomásról, de a szál­lítócég engedélyét is bevonták. De mivel a cégek ezt a lehetőséget is igyekeztek kijátszani, és annak kö­szönhetően, hogy Ausztria a vízu­mok újra bevezetésével fenyegető­zött, Ioan Rus belügyminiszter nemrég bejelentette: különleges in­tézkedéseket vezetnek be a határát­lépések szigorúbb ellenőrzésére. Ki­derült, hogy annak a személynek, aki schengeni országot jelöl meg utazása céljaként, másfajta bélyeg­zőt ütnek be az útlevelébe, ha per­sze felmutatott valamennyi előírt papírt és a szükséges pénzt is. A kü­lönleges pecsét láttán aztán az oszt­rákok beengedik. Ha viszont az utas azt jelenti ki, hogy azért nincs be­tegbiztosítása, kifizetett szállása és több mint 250 dollárja, mert csupán Magyarországra utazik, mondjuk, rokonokhoz, másféle pecsétet kap az útlevelébe, amellyel - ha mégis Nyugat-Európába próbálna jutni - Hegyeshalomtól egyszerűen vissza­fordítják. Ez könnyen megy majd, hiszen nemsokára valamennyi oszt­rák határállomáson egy-két román határőr is szolgál majd - ebben egyeztek meg a belügyminiszterek. Nem kétséges, hogy a szigorítások eredménnyel járnak. Már szeptem­ber végén két nap leforgása alatt a határátlépésre jelentkező 40 ezer személy közül 12 ezret visszafordí­tottak a román határőrök. Sokat­mondó adat az is, hogy a magyar­román határt átlépni kívánó 30790 személy mindössze 63 százaléka folytathatta útját. Kolozsvár, 2003. október Általában a busz vezetője adott „kölcsön" 250 dollárt Utazás román módra Épül a portói Antas stadion (Reuters-felvétel) Első fokon csak ötvenszázalékos rokkantnak minősítették, és visszadobták a papírjait azzal, hogy azért, mert meghalt a férje, még nem szokás leszázalékolni senkit „Még nem látszik rajtatok, hogy bajban lennétek” FÉDERER ÁGNES - Ez a kislány én vagyok - mondja Gabriella, egy nagy halom fénykép­ből kiragadva az egyiket. - Négy­éves voltam - meséli tovább -, ma is jól emlékszem erre a pillanatra, az udvaron táncoltam, bohóckodtam. Másnap, 1959. szeptember elsején, amikor felébredtem, nem tudtam lábra állni. Gyermekparalízis, mondták édesanyámnak az orvo­sok. Elferdült a kezem, a vállam, nyakam. Édesanyám a következő években minden erejével és elszánt­ságával masszírozott, tornáztatott, „kínozott”, naponta több órán át, vé­­­gül­­ elsősorban neki köszönhetően óriási szerencsémre egészen rendbejöttem, persze nagyon kellett vigyáznom magamra. Légzőszervi bénulásaim, asztmatikus tüneteim is voltak. Az álmaim, hogy egyszer majd színésznő leszek, örökre eltűn­tek. Sokáig nagyon szégyelltem a betegségemet. Többszörös energiá­val próbáltam a többiekkel egyen­rangúvá válni. BIZALMATLAN VOLT A FALU Kiss Sándorné született Kovács Gab­riella Zsuzsanna közgazdasági kö­zépiskolát végzett, aztán már nem tanult tovább, mert férjhez ment. Választottja tizenöt évvel idősebb volt nála, erős fizikumú, határozott, biztonságot adó embernek írja le. - Öregebb volt nálam, meg tanulat­lanabb, de ez soha nem okozott problémát közöttünk, hiszen a ta­pasztalata mindent pótolt, megvé­dett engem sok butaságtól, azt szok­tam mondani, én voltam a gáz, ő meg a fék a házasságunkban. Három gyerekük született, a legidő­sebb fiú most 27 éves, éppen végzett vegyész, a 22 esztendős lány a fővá­rosban külkereskedőnek tanul, és a legfiatalabb még csak 11 éves, álta­lános iskolás. Gabriellát a házassága Ceglédről a közeli Újszilvásra vitte, ebbe a kis faluba, ahol eleinte bizal­­matlanul méregették a helybeliek. - Nem értették, mit keresek itt, ami­kor innen mindenki a városba törek­szik - magyarázza. Gabriella és a férje virágot termelt fólia alatt. So­kat dolgoztak, éjszakáztak, utaztak, piacoztak. Nem lettek belőle gazda­gok, de ha apránként is, azért gyara­podtak, építgették, szépítgették a házukat, és Ladával jártak. A rend­szerváltozást azonban nem élte túl a „virágozás”. Az a sátorfólia, ami a nyolcvanas években 2500 forintba került, 1990 után már huszonötezer lett. A dugványok ára is legalább így, tízszeresére emelkedett. Néhány évig még próbálkoztak, hajtottak azért, hogy fenntartsák megszokott életüket, a virágtermelést, de pénzt kivenni, megélni már nem lehetett belőle. Minden megtermelt forintot visszaforgattak, a virágokra költöt­tek, a család életszínvonala pedig egyre csak romlott. A feladott vállal­kozásra ma már csak néhány olajos­hordó emlékeztet a négyszáz négy­szögöles kertben, és egy rozsdás ka­zán, amely a fóliákat fűtötte, no meg fényképek, amelyeken egy szikár férfi néz a lencsébe a szegfűk mellől. 1995-ben Gabriella férje ágynak esett. Az addig oly erős, akkurátus, dolgos ember csak feküdt, csak fe­küdt, nem csinált semmit, nem szólt senkihez. Két év telt el, amíg rávették, menjen el orvoshoz. Sok év eltelt még, mire meghalt. Elein­te, éveken át, egyre csak azt állapí­tották meg, nincs semmi baja. Életé­nek utolsó fél évében tüdőrákot fe­deztek fel nála. - Most már tudom, megértettem, abba halt bele, hogy képtelen volt váltani - mondja Gabriella. - Képte­len volt alkalmazkodni ahhoz, hogy megváltozott a világ. Én nem ilyen vagyok. Mentem tovább, és inkább kettőnk helyett is húztam az igát. Gabriella volt tehát hosszú éveken át a családfenntartó. Mivel nagyon hiányoztak neki a növények, kita­nulta a virágkötészetet. A kilencve­nes évek közepén napi tizenhárom órát dolgozott nyolcvanforintos órabérért. - Nem tudok uralkodni magamon, amikor belekezdek egy csokor ös­­­szeállításába, beleadok mindent, nagyon szeretem csinálni, nem az érdekel, hogy mennyit kapok majd érte, azon izgulok, a vevő vajon mosolyog-e majd, amikor átveszi, vagy elhúzza a száját? Közben vol­tak otthon olyan esték, amikor a kisfiam megette az utolsó szelet ke­nyeret vacsorára - a két nagyobb már kollégista volt mi pedig a férjemmel csak néztük. Nekünk ugyanis már nem jutott. Szegény férjem viselte nehezebben ezt, hi­szen ő korábban nagyon kényes volt az asztalra kerülő ételre, min­dig azt kérte: sokat és finomat főz­zek. Félretettem a büszkeségemet, elmentem még az önkormányzat­hoz is segélyért, de csak a fejüket rázták: „Még nem látszik rajtatok, hogy bajban lennétek.” Gyermekparalízis, mondták édesanyámnak. Ő azonban nem adta fel. 1998-tól Gabriella nyaranta lejárt mosogatni egy étterembe a Balaton­ra. A családot közben a lánya látta el otthon.­­ Sokszor hullott a kön­­­nyem, amíg a vécéket pucoltam a vendégek után, hogy ide jutottam, de aztán arra gondoltam, mindez nem számít, a gyerekeknek be kell fejezniük az egyetemet, nincs mese, valamiből pénzt kell keresnem. Amikor tavaly meghalt a férjem, úgy éreztem, fizikai és idegi teljesítőké­pességem határára érkeztem. Mint­ha elszállt volna az erőm, az életösz­tönöm, ami addig megkeményített és hajtott előre. Akkor jöttem rá, hogy már évek óta iszonyú erőfeszí­téssel dolgozom, hogy fáj minden porcikám, négykézláb gyomlálok a kertben. Kértem a leszázalékoláso­­mat. Akkor ugyanis nem lennék rá­kényszerítve mindenáron arra, hogy eljárjak otthonról dolgozni, ha ép­pen rosszul vagyok, kicsit ledőlhet­nék pihenni. Ami soha nem volt jel­lemző rám, most igenis féltem ma­gam, a kicsi fiamnak még sok évig szüksége lehet rám, őt még fel kell nevelnem, taníttatni szeretném. MÁSOK MINT HAL A VÍZBEN Gabriella végigjárta a szükséges vizsgálatokat. Első fokon Cegléden azonban csak ötvenszázalékos rok­kantnak minősítették, és visszadob­ták a papírjait azzal, hogy azért, mert meghalt a férje, még nem szo­kás leszázalékolni senkit. A másod­fokú orvosi bizottság is helyben­hagyta ezt. Gabriella ekkor vett egy nagy levegőt,„ha szerintük nem va­gyok beteg, akkor bárhogyan is ér­zem magam, dolgoznom kell”, majd állást vállalt egy pékségben. Napi tíz órát dolgozott, vagy a számítógép előtt ült és adatokat rögzített, vagy kenyeret szeletelt. Mindezért 24 ezer forintos fizetést kapott. Amikor az állapota súlyosbodni kezdett, és már bottal sántikált, felkeresett egy gerincspecialistát, aki gerincsérvet állapított meg nála. A doktor na­gyon csodálkozott, hogy ezt a leszá­zalékoló orvosok nem vették észre a korábbi röntgenfelvételeken. Gabri­ella nemrég elment egy fővárosi kli­nikára is, ahol jóváhagyták ezt a di­agnózist, és mielőbbi kórházi keze­lését javasolták. - Az egyik ismerősöm nevetve vág­ta a szemembe, hogy biztosan azért nem rokkantosítottak, mert nem fi­zettem, ő bezzeg odaadott százez­ret, aztán él, mint hal a vízben. De hát nekem nincs erre pénzem, meg különben is, úgy döntöttem, in­kább a bíróságon támadom meg a visszautasított leszázalékolásomat - mondja Gabriella. - Most várok az igazságügyi orvos szakértői vizs­gálatra. Nem sajnálatra van szüksé­gem, csak harmincévi munka után egy lehetőségre, hogy lepihenhes­sek akkor, amikor az állapotom mi­att már nem bírom a nehéz mun­kát. Az a havi húsz-huszonötezer forint, ami a 67 százalékos rokkant­ságom után járna, biztonságot ad­na nekem. SZÍVESSÉGBŐL CSOKROT KÖT Gabriella megpróbált „több lábra állni” az elmúlt években. Kis virág­boltnak rendezte be például a háza garázsát. Nincs ott jóformán semmi, csak néhány árva cserepes növény, komolyabb megrendelés, mondjuk egy esküvői csokor elkészítésére, ugyanis nagyon ritkán fut be. Van még más virágkötő is a faluban, a „gazdagabbik” végén, ide legtöbb­ször csak a szomszédok kopogtat­nak be a saját kertjükben szedett vi­rágokkal, hogy a „Gabikád’ megkér­jék rá, szívességből kösse csokorba őket. Aztán még gázpalackcsere-te­­lepet is működtet a kertjében az asszony, ebből se sokat profitál, fel­adni azonban nem tudja - hiába képtelen már egyedül megemelni egy teli palackot -, mivel sok idős ember lakik körülötte, nekik nagy könnyebbség, hogy nem a falu má­sik végére kell eljárniuk gázért. He­tente háromszor egy falubeli idős bácsinál takarít, illetve inkább vé­gighallgatja őt, a meséit, történeteit a múltról, az életéről. Havonta 4200 forint gyermekvédel­mi támogatást kapok, 7660 forint családi pótlékot, 24165 forint özve­gyi nyugdíjat és árvaellátást, a taka­rítás a bácsinál tízezret jövedelmez egy hónapban, ennyit hoz a gázpa­lackok cseréje is, jobb hónapokban talán még virágkötésért is kapok egy tízest. Nyáron a lányom is haza­adott valamennyit a szünidei kere­setéből, ennyiből élünk. A fiam pró­bál elhelyezkedni, már az is nagy könnyebbség lesz, ha ő eltartja majd magát. Talán visszakapasz­kodtunk a mínuszból, ma például lebbencslevest meg zöldbabfőzelé­ket főztem, sült oldalassal, néha eszembe jut, lehet, hogy lejjebb kel­lene adnom, de akkor beugrik, hogy a férjem ahhoz szoktatott minket, amíg van, az ételen nem szabad spórolni. Nehezen szoktam meg itt, de tudja, végül is, jó helyre sodort az élet. Háromezren laknak a falu­ban, jó, ha ezernek van munkája kö­zülük. Tavaly, a férjem halála után, szinte minden ismerősöm benézett hozzám a virágboltba, hirtelen fel­lendült a forgalmam. Utólag jöttem rá, azzal fejezték ki a részvétüket, hogy mindnyájan vettek egy-egy szál virágot tőlem. Négyéves volt, amikor kezdődtek a bajok (kép: Népszabadság - Teknős Miklós)

Next