Új Szó, 2006. május (59. évfolyam, 100-124. szám)

2006-05-26 / 120. szám, péntek

GONDOLAT 2006. május 26., péntek 6. évfolyam 9. szám Napjainkig vita tárgya, hányan haltak meg a magyarországi roma holocaust során, milyen mértékben üldözték a cigányokat a második világháború idején Hosszú az érvek és ellenérvek sora Magyarországi roma holo­caust 1944-1945 címmel tartott nemrégiben elő­adást Pozsonyban a Milan Šimečka Alapítvány meg­hívására Karsai László, a Szegedi Tudományegye­tem Legújabbkori Egyete­mes Történeti Tanszéki Csoportjának oktatója a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében. RÁCZ VINCE A rendezvény az európai roma holocaust történetét felölelő, az alapítvány által szervezett előadás­­sorozat részként hangzott el. „Ma­gyarországon a cigánykérdés 1945 előtt körülbelül olyan fontos társa­dalmi, politikai kérdés volt, mint napjainkban az Amerikai Egyesült Államokban az indiánkérdés. Né­gerkérdéssé csak az elmúlt évtize­dek során vált. A cigányellenesség­nek igen komoly társadalmi, gaz­dasági okai vannak ma Magyaror­szágon, a szegények jelentős része cigány, a cigányok zöme pedig nyo­morog. Az iskolázatlan, képzetlen cigány fiatalok nehezen találnak maguknak munkát. Ezzel is össze­függ az a tény, hogy noha a magyar lakosság mindössze 5%-a, kb. 500 ezer fő tekinthető cigánynak, a bör­tönök foglyainak több mint 50%-a cigány - kezdte előadását Karsai László.­­ A magyar lakosság jelen­tős része úgy véli, azt hiszi, hogy a kábítószer-kereskedelem, a prosti­túció szinte kizárólag cigány maffi­ózók kezében van.” Az egyetemi oktató emlékezte­tett, ma Magyarországon csak né­hány tízezer zsidó él, majd hozzá­tette: „Manapság Magyarorszá­gon igen széles polgári, kispolgá­ri, paraszti és munkástömegek őszintén, szívből gyűlölik a cigá­nyokat, és vannak igen hangos antiszemiták is, akiknek többsége egyébként természetesen cigány­faló is egyben, de nincs antiszemi­tizmus. Némi leegyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy az anti­szemitizmus helyébe lépett a ci­gányok tömeges gyűlölete, meg­vetése, kirekesztése.” 1983 táján, mikor az előadó el­kezdte kutatni a magyarországi ro­ma holocaust történetét, általában 35-70 ezer áldozatról szóltak a becslések. „1944 késő őszén főleg és elsősorban a Dunántúl egyes megyéiből, járásaiból deportálták a cigányokat, az ország keleti fele ek­kor már a Vörös Hadsereg ellenőr­zése alatt állt. Hosszú ideig kutat­tam a levéltárakban, de már 1985- 86 tájékán sejteni kezdtem, hogy a magyarországi cigány holocaust ál­dozatainak száma valószínűleg egy nagyságrenddel kisebb lesz, mint azt cigány értelmiségiek egy cso­portja ma jól kitapintható önös ér­dekektől is vezérelve hirdeti. (...) A cigány holocausttal foglalkozó könyvem 1992-ben jelent meg, a történész szakma elismeréssel fo­gadta, főbb adataimat, megállapí­tásaimat azóta sem vitatja komoly szaktörténész. Nem úgy néhány ci­gány értelmiségi, akik 1997-1998 óta neveztek már engem neonácik rehabilitálójának, a cigány holoca­ustot zsidó származásom miatt relativizálónak stb. Ők abból indul­nak ki, hogy: 1. semmit sem tu­dunk a cigányok második világhá­borús történetéről; 2. a levéltári iratanyag kevés, hiányos, megsem­misült vagy megsemmisítették, il­­letve annak idején az illetékesek a cigányokról, még a cigány holoca­ustról sem tartották fontosnak szót ejteni, ezért 3. csak a visszaemléke­zésekben lehet bízni (tehát ha ma néhány faluban azt állítják, hogy elvitték a cigányokat a nácik és ma­gyar cinkosaik, akkor hiába lehet az ilyesfajta állításokat egykorú le­véltári iratanyaggal egyértelműen cáfolni, nem számít); 4. a cigányo­kat ma gyűlölik, tehát ez mindig is így volt. Végezetül mindezek miatt és alapján követelik, hogy a cigány holocaust, illetve a cigány történe­lem kutatására és bemutatására szervezzenek külön tudományos intézetet, múzeumot.” A magyarországi zsidóság áldo­zatainak számát megbízható becs­lések szerint mintegy 500 ezer főre tehetjük. A második világháború idején körülbelül 100 ezer, más becslések szerint 200 ezer európai cigány esett a nácik és cinkosaik ál­dozatául. A magyar cigány holoca­ust üldözötteinek számát Karsai könyvében mintegy ötezerre, a ci­gány áldozatok számát pedig ezer­re becsülte. A történész elmondta, a nácik valamennyi európai zsidót meg akarták gyilkolni, szervezett, tudatos, általános cigányirtást vi­szont nem folytattak, a cigányok tömeges legyilkolása tárgykörében nem hívtak össze Wannsee-ben ér­tekezletet. Nem csak számokról van szó. Egyetlen ember halála is lehet családtagjai, rokonai, barátai számára iszonyatos, felejthetetlen veszteség. Nem önmagában az ál­dozatok száma a fontos, hanem az, hogy egy ember életét el lehet ven­ni pusztán azért, mert cigánynak vagy zsidónak született. „A második világháború idején több mint 50 millió ember halt meg. Ebben a szenvedéstörténet­ben a zsidó vészkorszak nem fősze­repet kapott, hanem teljességgel egyedit. (...) Zsidók nem élhettek volna a nácik életterében, a szlávok rabszolgaként igen. A magyar ha­tóságok 1944 előtt nem sokat tö­rődtek a kb. 220 ezer fős cigány né­pességgel, akinek a zöme a társa­dalom legszegényebb rétegeihez tartozott. Az 1941-es népszámlá­láskor 57 776 fő vallotta magát ci­gány anyanyelvűnek, cigány nem­zetiségűnek pedig 74 374-en. Azok­ban a Dunától nyugatra eső me­gyékben (Fejér, Veszprém, So­mogy, Tolna, Vas, Zala), ahol 1944- ben a Szálasi Ferenc nemzetvezető által irányított nyilaskeresztesek rémuralma a legtovább tartott, vi­szonylag kevés cigány élt. Egy tisz­tiorvosi szolgálati felmérés szerint 1942-ben 208 240 cigány élt az or­szágban. A nagyvárosi és a kóborló cigányokra nem terjedt ki ez a fel­mérés. Ha igaz, hogy Magyarorszá­gon 1944-ben kb. 200-220 ezer ci­gány élt, akkor elképzelhetetlen, hogy ha közülük 70 ezer embert, tehát csaknem egyharmadukat meggyilkolják, üldöztetésükre ne A második világháború idején 100, más becslések szerint 200 ezer európai cigány esett a nácik és cinkosaik áldozatául­ emlékeztek volna országszerte a ci­gányok. A kb. 13 milliós összlakos­ságon belül a cigányok nem jelen­tettek gazdasági, politikai vagy tár­sadalmi problémát, a cigányoktól nem féltek, őket nem irigyelték, ha egyáltalán tudomást vettek róluk, legfeljebb a fölényeskedő lenézés jutott osztályrészükül. A falvak, kisvárosok peremvidékén élő cigá­nyok döntő többsége 1945 előtt a társadalmi munkamegosztásban jól körülhatárolható, hasznos he­lyeket foglalt el. Cigány értelmisé­gi, hivatalnok vagy magánalkalma­zott szinte nem volt, a nagyváro­sokban csak a postások között talá­lunk cigányokat. Közel 20 ezer ci­gányzenész volt, egy kis részük pusztán muzsikálásból jól, sőt, na­gyon jól meg tudott élni, a többsé­gük azonban csak ősztől tavaszig zenélt. Ami jól mutatja, hogy az úri, dzsentri Magyarország min­dennapjainak, főleg ünnepnapjai­nak mennyire szerves részét alkot­ták a muzsikus cigányok, akik per­sze a munkások, parasztok esküvő­jén is húzták a talpalávalót. A bécsi magyar bárok és vendéglők tulaj­donosa, egy bizonyos Koppány Já­nos hadirokkant 1942. január 20- án, éppen a Wannsee-i konferencia napján a magyar külügyminisztéri­umhoz fordult, és előadta pana­szát: két héttel korábban az összes bécsi magyar zenészt egy bécsi ha­tóság - értsd a Gestapo - irodájába hívatták, ahol valamennyiüket meztelenre vetkőztették, és lefény­képezték - még, idézem, Fecske Li­li hegedűművésznőt is. (...) A kül­ügyminisztérium kulturális osztá­lyáról az illetékes miniszteri titkár mind a berlini magyar követséget, mind a bécsi főkonzulátust arra utasította, hogy a panaszt vizsgál­tassák ki, és a szükségesnek látszó lépések megtétele után sürgősen tegyenek jelentést. A budapesti il­letékesek még azt is tudni vélték, hogy helyi, tehát bécsi akcióról le­hetett szó, mert a Berlinben dolgo­zó magyar, vagyis cigány zenésze­ket hasonló atrocitás nem érte. A bécsi főkonzul néhány nappal ké­sőbb jelentette, hogy a birodalmi helytartó hivatalában arról biztosí­tották, hogy a szóban forgó cigány­zenészeket nem fogják kiutasítani. Figyelemre méltó a cigányzenészek magabiztossága: őket jogtalanul zaklatják, hiszen ők magyar állam­polgárok és árja származásúak. Nemcsak ők gondolják így, hanem az illetékes magyar, sőt a német ha­tóságok is.” A munkától irtózó cigányokról szóló előítéleteknek cáfolatául Kar­sai elmondta, tavasztól őszig 60-70 ezer cigány dolgozott min­den évben napszámosként. A ci­gány vándoriparosok, bádogosok, üstfoltozók, téglavetők, drótosok, köszörűsök, kosárfonók, teknővá­­jók ezrei valós társadalmi szükség­leteket, gazdasági igényeket elégí­tettek ki. A vándorló életmódot folytató cigány iparosokat a helyi csendőrök általában bizalmatlanul fogadták: „Az egyik baranyai csendőrőrs 1941 augusztusában feljegyezte, hogy négy cigány ván­dorköszörűst és drótost fogott el, és náluk összesen 825 pengőt talál­tak. Ez egy jelentős összeg volt eb­ben az időszakban. A nyomozás ki­derítette, a cigányok jogosan tar­tottak ennyi pénzt maguknál.” Ma már szinte hihetetlen, hogy a két világháború közt széles pa­raszti tömegekben élt a babona, hogy a cigány keresztszülő szeren­csét hoz az újszülöttnek. A nem ci­gány rokonság pedig természetes, hogy segített a cigány keresztszü­lőnek például a hivatalos iratok megszerzésében. Az úri középosz­tály cigányokkal kapcsolatos állás­pontja, mint erről a képviselőházi naplóktól a hírlapi cikkekig, a fil­mekig adatok sokasága tanúsko­dik, meglehetősen egységes volt. A zenész cigányokat nagyra be­csülték, és ez egyfajta védettséget jelentett valamennyi cigány szá­mára. A világhírű cigányzenészek­ről, Cinka Pannáról, Dankó Pistá­ról vagy a Rákóczit száműzetésébe elkísérő cigányokról a félművelt urak is tudtak. A cigányokat is­merték, őket elfogadták. A két világháború közötti idő­szak politikai vitáiból a cigánykér­dés teljes mértékben hiányzott. Szálasi Ferenc, a magyar nyilaske­resztesek vezére beszédeiben, írá­saiban a cigányokról nem tett emlí­tést. Az alsóbb fokú hatóságok első­sorban az ún. kóbor cigányokkal törődtek, vagyis igyekeztek miha­marabb eltávolítani őket körzetük­ből. A magyarországi cigányü­ldö­­zések fő célcsoportját tehát a kó­bor, valamint letelepedett, de ál­landó munkahellyel nem rendelke­ző vagy valamilyen hasznos foglal­kozást nem űző cigányok alkották. „A Dunától nyugatra elterülő vi­dékeken, ahol a magyar cigányho­locaust zajlott, az is csökkentette az áldozatok számát, hogy e területen zömmel több generáció óta letele­pedett, a falusi és városi munka­­megosztásba integrálódott cigá­nyok éltek Számuk az egész Du­nántúlon alig néhány tízezerre te­hető, mivel a cigányok zöme Észak- Erdélyben, a Felvidéken, illetve Ke­­let-Magyarországon élt. Magyaror­szágon a Horthy-korszakban, majd a Szálasi-rezsim idején sem tör­vényben, sem rendeletben nem ha­tározták meg, ki tekinthető cigány­nak. Magyarország német meg­szállása előtt a cigányokat komoly veszély nem fenyegette. Csak a mindössze néhány ezer fős kóbor cigányság megrendszabályozására hozhatnánk fel példákat: mezőgaz­dasági munkákra rendelték ki őket, több vármegyében pedig megvon­ták tőlük az élelmiszerjegyeket. A német megszállás után még hóna­pokig a magyar vármegyék többsé­gében nem állítottak föl kifejezet­ten cigányok számára munkatá­bort, és nincs bizonyíték arra, hogy akár csak a kóbor cigányok ellen például tömeges razziákkal fellép­tek volna. (...) A magyarországi ci­gányüldözések időben és térben is korlátozottak voltak. Időben a vi­déki zsidók deportálása után, tehát 1944 augusztusában, szeptembe­rében kezdődött a cigányok bizo­nyos kategóriáinak üldözése, ez pedig a hadi események miatt eleve csak az ország középső és nyugati területeit érinthette.” Daróczi Ágnes újságíró, etnoló­gus, a romák sorsát a nácizmus ide­jén nyomon követő, Pharrasimos cí­mű dokumentum- és tanulmány­­gyűjtemény társzerzője érdeklődé­sünkre megerősítette, a magyaror­szági roma holocaust áldozatainak és üldözötteinek számát illetően a kutatókkal vitákat folytatnak. „Közvetlenül a második világhábo­rú után nem történt meg az áldoza­tok számbavétele. Kutatási ered­ményekkel igazolható, az ország keleti felében is üldözték a cigányo­kat.” Bársony János, az említett ki­advány másik társszerzője arról tá­jékoztatott, a korabeli magyaror­szági roma népesség mintegy egy­­harmadát sújtotta az üldöztetés, megközelítőleg 50-70 ezer főt. „A halálos áldozatok száma valószínű­síthetően elérte a 10-15 ezret, a többiek gettókban, katonai munka­táborokban, lágerekben sínylőd­tek. Semmi sem bizonyítja, hogy kizárólag az ország nyugati felében élő romákat üldözték. A nyilas ha­talomátvétel idején a front Záhony- Mohács vonalán húzódott. A roma­ellenes intézkedések így sújthatták a Borsod, a Zemplén, a Heves, a Nógrád, a Szolnok megyeieket is. Igaz ugyanakkor, hogy az ország keleti felében, főleg a békési, csongrádi és hajdú-bihari területe­ken nem volt elég idejük a hatósá­goknak komolyabb üldözésekre, kisebb eséllyel követhettek el tö­meggyilkosságokat. Ennek ellené­re az első cigányok elleni tömeg­gyilkosságok Doboz környékén tör­téntek 1944. október 6-8-a körül. Már 1944 nyarán, Horthy Miklós kormányzósága idején is gettókba tömörítették a roma lakosságot. 1943–44-ben már voltak olyan te­rületei az országnak, ahol tömegé­vel munkatáborokba gyűjtötték a cigányokat, Szabolcs megyében az Árpád-vonal építéséhez vezényel­ték őket.” Kovács Tamás történész, a buda­pesti Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Köz­­alapítvány gyűjteményi csoportve­zetője szerint fogas kérdés, folyt-e szervezett cigányirtás Magyaror­szágon a második világháború ide­jén. Az is vitás, mit értünk az üldö­zés fogalmán, vajon egy csendőr ál­tal lekevert pofon már üldözésnek számít? „Annyi bizonyosnak tűnik, a romaüldözés nem terjedt ki az or­szág egész területére, ha szervezett keretek között folyt is, csak a nyilas puccs után nyílhatott rá lehetőség, és főleg a Tisza vonalától nyugatra, jellemzően a Dunántúlon. A dolog logikájából adódóan tehát időben és térben is korlátozott volt a ma­gyarországi romák üldözése.” A történész szerint nem a romák megsemmisítése volt a cél, hanem a munkaerejük kihasználása, mun­kaszolgálati egységekbe szervezé­sük. Vitathatatlan, hogy a társada­lom csak keveset tud a romák világ­háborús üldözéséről, nem is na­gyon érdeklődik a kérdés iránt. Ko­vács úgy látja, a korabeli társadal­mat sem érdekelte a romák ügye, legfeljebb a cigányzenészekre fi­gyelt oda. Míg a zsidók üldözésé­nek elsődleges oka a vagyonuk megszerzése volt, a romák nagy tö­megétől nem volt mit elvenni. A történész emlékeztetett, a ná­cik által elhurcolt magyarországi romák ügye negatív visszhangot kapott, mikor az állítólagos túlélők közül sokan jogosulatlanul vettek fel olyan összegeket, melyeket kár­pótlásként az Ausztriában kény­szermunkát végzett magyarorszá­gi romáknak szántak. Az eset kap­csán vádemelésekre is sor került. „A jogosulatlan igénylők közt volt 1943-as születésű egyén is, aki azt állította magáról, a második világ­háborúban kényszermunkára hur­colták el” - fűzte hozzá Kovács Ta­más. A magyarországi roma holo­caust történetének feltérképezését nagyban gátolja, hogy aránylag ke­vés a kutatható irat, többnyire csak szubjektív visszaemlékezésekre hagyatkozhat a téma iránt érdek­lődő történész. (Képarchívum) fia auschwitzi kemencék egyike Az auschwitzi koncentrációs tábor napjainkban Roma gyerekek a haláltáborban

Next