Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)

2020-06-13 / 136. szám

118 www.ujszo.com SZALON ■ 2020. JÚNIUS 13. TÁRCA A SZALONBAN Polgár Anikó Épen maradni, kinyitódni A könyvszekrényben, a vitrin üvege mögött egy kartonlapon nagy­betűs felirat díszel­gett: KÖNYVEKET NEM ADUNK KÖLCSÖN. Be is tartották, nem nyúlhattak a köny­vekhez még az unokáik sem. Nem volt engedélyezett számukra még a helyben olvasás sem, nem nyi­tottak olvasótermet a tisztaszobá­ban. Mintha érezték volna, hogy a könyvszekrény lesz a ház legtovább épen maradó része, mintha látták volna előre azt a pusztulást, azt a hanyagságot, azt az elhanyagoltsá­got, amit az ő életükben még el sem lehetett képzelni. A büszkeségük, a fürdőszoba (alig volt akkor még valakinek a faluban, mások a kútról hordták a vizet, lavórban mosakodtak), most csupa korom, a valaha gondosan letisztogatott csempe, a kád egy­kor fehér zománca szurokfekete. A ház teli szeméttel, pókhálóval, a falak beáztak, a bútorokon áll a por. Pedig mennyire megbecsülték őket valamikor! Mindent elrendeztek gondosan, a tisztaszobában, a zárt fiókban tárolták nagyapa második világháborús leveleit, a katonai iga­zolványát, egy fakéregből előállított levelezőlapot „Emlék az oroszorszá­gi nyírfaerdőből” felirattal, a kato­nai kórházban készült régi fotókat. Megőrizték kismama görbebotját is, nagymama konfirmációs emlék­lapját, az írógéppel sokszorosított, a sok használattól elrongyolódott imaszövegeket. Legkisebb fiuk, a kis elektro­technikai zseni, a nyelvtehetség, a is elég jól beszél, az ismerősök csak azt tudták elképzelni, hogy ezeken a nyelveken olvas, ír, szöveget hallgat és ért, de hogy egy idegen nyelven ez a fiú valóban „beszélne”? Mikor még a sajátján se? Ahhoz kommu­nikációs készség kell, interakció, amitől ez a gyerek láthatóan retteg. A szülők persze többnyire a dol­gok jó oldalát látják, a rosszmájú megjegyzéseket a falu kicsinyessé­gének, a kisemberek irigységének tulajdonították. S persze a világért se vitték volna a fiukat orvoshoz - hát hülyegyerek ez, hogy pszi­chiáterhez kelljen hordani? Mikor mindenkinél jobban számol, a me­móriája kitűnő, gyönyörűen rajzol, s mindenféle elektronikus eszközt meg tud javítani! A kémiának most nagy jövője van, ezért a nagyfiúnkat vegyészeti iskolába küldtük (igaz, hogy a tanulmányi eredményei nem túl fényesek, a szlovákkal se boldogul túl jól ott Pozsonyban, de valahogy majd csak befejezi), a lá­nyunk könyvelőnő - de a legtöbbre ez a kicsi viszi, egészen biztosan. Ha látta volna az apja-anyja az utolsó éveiben, mikor már nem fű­tött, nem mosakodott, a ház „tisz­taszobájában” gyűjtötte a szemetet, hogy ne kelljen a szemételhordásért fizetnie! De nem kért volna segít­séget, sőt, mindenkit elmart maga mellől. Úgy érezte, ő önmagában is mindennel elboldogul, nincs szüksége barátokra, emberi kapcso­latokra, faluközösségre, társadalmi kötelékekre, intézményekre és a központosított kényelem pénzbe kerülő eszközeire se. Hiszen van víz a kútban, fűtéshez való fa akad a kertben. Ez hagyján! Ő még ára­mot is tudott előállítani házilag, igaz, csak néhány wattnyit, de a saját igényeinek megfelelt. A nap­fényt a fürdőszobában alakította át házilag szerkesztett napkollektorral elektromos árammá, kísérletként és kihívásként is érdekelte a dolog, s még az ételét is meg tudta így melegíteni. Hogy kormos lesz köz­ben a fürdőkád, az a legkevesebb, a vízvezetékből úgyse folyik semmi! Életrevaló vagy életidegen? Ritkán mosódik össze két ennyire ellenté­tes kategória. Nem is nagyon vágyakozott a társaságára senki, elhúzódtak tőle az emberek, mint a városi buszon a messzire bűzlő hajléktalantól. Ruháit nem mosta, ha valamelyik ruhadarab nagyon nedves lett az izzadságtól, kiterítette száradni a napra. Közben állandóan olvasott, szótárazott és rendületlenül jegy­zetelt. A kontemplációhoz volt elég csönd és magány. Robinson­ná lett a falu közepén. A vásár az ő házáig is elért, az árusok a kerítés­re aggatták portékáikat. Olyankor ő még jobban begubózott, vigyá­zott, hogy még az udvaron se lássa meg senki véletlenül. Halála után mindenkit meglep­tek a szószedetei. A fiókok zsúfo­lásig voltak több évtizeden át sű­rűn telijegyzetelt füzetekkel. Hat nyelven olvasott, a szlovák és orosz mellett nemcsak a gyerekkorában elkezdett németet, hanem idővel az angolt, az arabot és a törököt is megtanulta. Olvasott, szótára­zott, már akkor is, mikor még az anyja élt, s hivatalosan ő volt az idős asszony „gondozója” (valójá­ban inkább fordítva volt, hiszen ő szorult gondozásra, még ha ezt a családban el sem ismerte volna senki), az anyja elvesztése után pe­dig már senkit nem engedett be a saját szférájába. Szorongásai egyre kiújultak, amint intéznie kellett valamit, vagy csak szóba elegyedni valakivel, heves dührohamok tör­tek rá. A legrosszabbak a halluci­nációk voltak, képzeletét nem tud­ta elválasztani a valóságtól, meg volt győződve arról, hogy valaki megfigyeli, nyilván a legközelebbi, a szomszéd (elég szorosan vannak itt a házak, mindenki belát a má­sik udvarába, belenéz az életébe, véleményt alkot róla, megszólja), ezt a szúrós fájdalmat okozó szöget is biztosan a szomszéd ütötte be a fejébe, s ütné is mindig, folyama­tosan. Csak akkor hagyja abba, ha elbújnak előle, ha besötétítik a szobát, ha csak egy kis résen jön be a fény, hogy az az olvasáshoz, szótárazáshoz elég legyen, de ne tudjon leselkedni, behatolni senki. Ha kilép a házból, üldözi valaki - legjobb, ha csak a legminimálisabb időt tölti házon kívül, legjobb, ha csak a legközelebbi boltig jut el, de nem, már oda sem mehet, hisz ott állítólag ismeri őt az üzletesnő, va­lamit mindig akar tőle, kérdezge­ti, felajánlja a segítségét... persze, ő nem dől be ilyen trükköknek. Közben nem elég pusztán bezár­kózni, legjobb elrejteni mindent, hátha behatol valaki, amíg ő alszik vagy a kúthoz megy vízért, meg­tudnak róla mindent, begyűjtik a titkos adatait. Az olvasás vagy a festegetés talán segít­­ egyfajta ön­magán, öntudatlanul alkalmazott művészetterápia. Télen, két ünnep közt találták meg holtan a rokonok (furcsa meg­érzés volt, hiszen máskor hónapo­kig nem látta őt senki, aznap mégis meg akarták látogatni) - nem, nem szószedetekkel, nem könyvvel a kezében! A halál mindig iszonyú és minden emberi méltóságot meg­aláz, még ha megpróbáljuk is átsti­lizálni. Míg a halottkémet várták, a rokonok megpróbálták előkeríteni a személyi igazolványát, de sehogy se sikerült. Sötét is volt a házban (az áram már régóta kikapcsolva), s kiszámíthatatlan volt a káosz. Hónapokkal később találták meg, takarítás közben, a rácsos kiságyba dobott bőrkabát zsebében. A test idővel berakódik föld­del, szétmállik, elporlad. Már éle­tünkben is folyamatosan romlik az állaga. Érdemes törődni vele egyáltalán? A boncolás kimutat­ta, hogy szívinfarktus végzett vele - nyilván rosszul volt már, mikor kivánszorgott a mosdóig. Bonco­lás előtt nyilván fertőtlenítették, lesikálták, leborotválták, lenyírták évek óta növesztett, csimbókokba ragadt haját. A temetkezési vállalat emberei gondosan tiszta ruhába öltöztették, mely egy másik halott­ról maradt, s amelytől viszolyogtak a rokonok. Lehet, hogy a házat is így fogják tisztára suvickolni, kimeszelni, fer­­tőtleníteni? A ház talán tovább eláll, mint az ember. De lehet, hogy az se menthető már, ledöntik és újat épí­tenek a helyére. A könyvszekrényt persze jó lenne átmenteni, épen maradt olvasmányaival együtt. De a feliratot ne felejtsük kicserélni! család későn született, dédelgetett büszkesége valamilyen nem diag­nosztizált pszichiátriai betegségben szenvedett. Az autóbaleset óta ilyen furcsa — magyarázták a szülők a rokonoknak, szomszédoknak, ez mégiscsak konkrét, kézzel fogható, fizikailag érezhető magyarázat volt. Akik korábban is ismerték, tudták, hogy ez nem igaz, a fiú korábban is furcsa volt, de valóban, mintha a kamaszkori baleset óta fokozódtak volna a különös tünetek. Mindig idegesen ugrált a szemgolyója, soha nem tudott a szemébe nézni annak, akivel beszélt. Ritkán szólt mások­hoz, inkább kerülte a társaságot. Hiába dicsekedtek a szülők, hogy fiuk az iskolában kötelező szlová­kon és oroszon kívül már németül A legrosszabbak a hallucinációk voltak, a képzeletét nem tudta elválasztani a valóságtól, meg volt győződve arról, hogy valaki megfigyeli. Kétszeresére nő a DIA digitális könyvtára D­uplájára nőhet következő években a a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) ál­tal működtetett Di­gitális Irodalmi Akadémia (DIA) adatbázisa, miután a testület tag­jainak többsége jóváhagyta 113 posztumusz író, költő, irodalom­tudós akadémiai taggá jelölését. A DIA posztumusz tagjelöltje­it a mindenkori PIM-főigazgató javaslatára az akadémiai tagok választják. A Demeter Szilárdnak, a PIM főigazgatójának előterjesz­tésére megválasztott, 113 tagjelölt örököseivel a PIM ütemezetten, a következő három év során köd meg a tagságról szóló szerződést. Az 1998-ban alakult DIA a tagok teljes szépirodalmi életmű­vét digitalizálja, és új szövegki­adásként, ingyenesen közzéteszi a honlapján. Az élő, elhunyt és posztumusz tagok száma jelenleg 100 fő. A Nemzeti Összetartozás Napján bejelentett 113 új tagje­lölt névsora széles körű szakmai egyeztetés után, a főigazgató által felkért öttagú zsűri döntésével ala­kult ki. A listán olyan, 1949 után elhunyt magyarországi, határon túli és emigráns alkotók szerepel­nek, akiknek életműve jelentős és ma is érvényes hatást gyakorolt az elmúlt évtizedek kultúrájára. A DIA tagjelöltjeinek névsora: Albert Gábor, Bajor Andor, Ba­lázs József, Bálint Tibor, Bánffy Miklós, Békés Pál, Beney Zsuzsa, Berda József, Bibó István, Bodor Béla, Bojtár Endre, Borbély Szi­lárd, Cs. Gyimesi Éva, Cs.Szabó László, Csalog Zsolt, Csanádi Imre, Csengey Dénes, Cseres Ti­bor, Csíki László, Csokits János, Csurka István, Daday Loránd, De­­vecseri Gábor, Domokos Mátyás, Dutka Ákos, Ember Mária, Eörsi István, Erdély Miklós, Erdélyi Jó­zsef, Fábry Zoltán, Féja Géza, Fe­kete István, Fodor András, Fülep Lajos, Galgóczi Erzsébet, Gérecz Attila, Gion Nándor, Grendel Lajos, Hajas Tibor, Hamvas Béla, Heltai Jenő, Herceg János, Her­­czeg Ferenc, Hernádi Gyula, Her­­vay Gizella, Horváth Elemér, Ig­­nácz Rózsa, Illés Endre, Karátson Gábor, Karinthy Ferenc, Károlyi Amy, Kemenczky Judit, Képes Géza, Kerényi Károly, Keszthe­lyi Rezső, Kiss Tamás, Kodolányi János, Arthur Koestler, Kolozs­vári Papp László, Kondor Béla, Kónya Lajos, Kós Károly, Kovács Vilmos, Lénárd Sándor, Lengyel József, Lengyel Menyhért, Lesznai Anna, Makkai Ádám, Márai Sán­dor, Mécs László, Mészöly Dezső, Mollináry Gizella, Molnár Ferenc, Monoszlóy M. Dezső, Nagy La­jos, Nyirő József, Páll Lajos, Papp Tibor, Polcz Alaine, Ratkó József, Remenyik Zsigmond, Réz Pál, Rónay György, Rubin Szilárd, Sarkadi Imre, Sík Sándor, Simon István, Sinka István, Sinkó Er­vin, Sulyok Vince, Szabó István, Szabó Zoltán, Száraz György, Szathmári Sándor, Szécsi Margit, Székely János, Székely Magda, Szép Ernő, Szepes Mária, Szepesi Attila, Szilágyi Domokos, Sziveri János, Tamkó Sirató Károly, Tar Sándor, Tatay Sándor, Tollas Ti­bor, Tóth Bálint, Tűz Tamás, Vár­­konyi Nándor, Veres Péter, Wass Alben, Weöres Sándor, Zilahy Lajos. (MTI/litera.hu) A Digitális Irodalmi Akadémia csoportképe a 2018-as tagválasztáson (Fotó: A DIA hivatalos weboldala) A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com. Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next