Új Szó, 2021. július (74. évfolyam, 150-175. szám)

2021-07-31 / 175. szám

16 www.ujszo.com SZALON ■ 2021. JULIUS 31. volt 1918-ban, mint 2020-ban, akármit mond is a Facebook-népe pro és kontra erről. Ám tény és való a múlt szeretete leginkább a nosztalgiához kötődik. A múltban - látszólag - könnyebb észrevenni a hősöket, mint mai szomszédaink között Miért van az, hogy a történe­lem még mindig ennyire érdekli az embereket? Mi van benne, ami ennyire érdekes? A történel­mi könyveket még mindig elég sokan megveszik, ellentétben az irodalomtörténettel vagy a kémi­ával. A te könyveid is nagyon jól fogynak. A történelmi tudás demokrati­kusabb, mint a természettudomá­nyos, könnyebb szóban véleményt formálni Kun Béláról, Horthyról és Trianonról, mint a kvantumfizika vagy a molekuláris biológia, vagy az mRNS-vakcinák rejtelmeiről. A történelem úgy fest a modern tudo­mányos világban, mint egy ötven­éves Skoda egy mai Lexus vagy Tesla mellett. Ha ez utóbbival lerobbansz Pozsony és Komárom között, azt gondolom, hogy már esélyed sincs magad utánajárni annak, hogy is hozd­ rendbe, míg egy régi Skodával magad is elboldogulsz. Ezzel együtt én nem vagyok ennyire optimista a történelmi érdeklődés természe­tét illetően. A neves magyar törté­nész, Szekfű­ Gyula mondta egy­szer, amikor megtámadták: igen, a könyveimnek sokezer olvasója van és még többezer nem olvasója. Az én esetemben is ugyanez van. De tény és való, hogy nagyon elké­nyeztetnek az olvasóim, néha egé­szen megható jeleneteket szerezve. Az tényleg jó érzés, amikor egy vidéki város utcáján megállít egy ismeretlen olvasóm, hogy dedikál­jam a könyvét. De nem akarom megkerülni a kérdést. Kételkedem abban, hogy a történelem olyan értelemben véve tudomány, mint a fizika, vagy a biológia, vagy akár a kemény társadalomtudományok. Ritkán ismerjük be, hogy a törté­nelem tudományosságának kritéri­umai inkább a konvenciók körébe és a törzsi beavatás rimáiéihoz ha­sonlítanak. Az, hogy mitől leszel történész, végső soron még most is attól függ, hogy a történészi szakma annak tart-e. A Szakács Árpádok és a Drábik Jánosok pedig ezt az összességében egyre inkább magá­ba zárkózó, sérelmeiben élő és az érdeklődő nagyközönséget magára hagyó vagy éppen lenéző elefánt­­csonttorony-mentalitást használják ki meglepő eredményességgel. De miért hagyjuk, hogy ők arassanak azokon a mezőkön, ahová ők csak konkolyt vetettek? Gyakori vád, hogy az egész magyar irodalomtörténeti szak­ma egymást vásárolja és egymást olvassa. Azért a történészek még nem itt tartanak. Még nem itt tartanak, de „jó úton vannak”. Azt gondolom, nem nagyon figyelünk arra, hogy a tör­ténelem a nem történész végzett­ségűek számára is érthető legyen. Vannak persze, tiszteletre méltó kivételek. Folyóiratok, elkötele­zett kiadók, történészek, akik erre törekszenek. Ám a sikeres törté­nész könnyen megkapja: „isme­retterjesztő”. Továbbra is tartom azt a meggyőződésemet, lehet úgy történetírást művelni, hogy az tu­dományos színvonalú, de egyben olvasható és befogadható mások számára is. Ehhez azonban le kell rázni a különc amerikai történész, Hayden White által szóvá tett tör­ténelem „terhét” a biztonságos kö­zépút követésének óvatos és szak­mailag kifizetődő stratégiáit. Ha tetszik, kockázatot kell vállalni. Pél­dául a legutóbbi könyvem kapcsán (Rosszfiúk világforradalma. Buda­pest, Jaffa Kiadó, 2020.) többen bírálták a címet. Nyilvánvaló, az a vád: bulvárosan cseng. De nekem tényleg nagyon fontos volt, hogy ez egy olyan cím, egy olyan jelen­tésbokor, ami kapcsán mondjuk a lányom és egész korosztályok kap­nak egyfajta virtuális safe space-t, ahol otthonosan érezhetik magukat és elkezdhetnek érdeklődni a tör­ténelem mint valóság iránt és nem mint pusztán tudomány iránt, ami legtöbbjük számára az iskolai „kö­telező” még inkább zombi kiadása. Ha a lányodnak ez nem tetszik meg, akkor is ezt a címet adtad volna? Nem feltétlenül, de akkor is ke­restem volna egy jellemző címet, mint ahogy korábbi könyveimmel is tettem. Amikor a Ravasz Lász­lóról készült monográfiám {Sza­badkőművesből református püspök - Ravasz László élete. Budapest, Jaffa Kiadó, 2016. - A szerk.). megje­lent, kaptam érte hideget, meleget. A hazai református értelmiség egy része provokatívnak érezte, mert so­kuk számára a szabadkőművest em­legetni az egyházban olyan, mint akasztott ember házában kötélről beszélni. A szabadkőművesség csi­nálta úgymond Trianont, a „refor­mátus” Jászi szabadkőműves volt, a szabadkőművesek ateisták, vagy zsidók, vagy éppen zsidók és ate­isták stb. Miközben a református elit színe-java a 19. század második felében, a 20. század elején valóban szabadkőműves volt. Többek kö­zött a fiatal Ravasz László is az volt, és éppen az a megmagyarázandó, hogy ő a szabadkőműves identitá­sát feladva/megtagadva épített fel egy új, korábban ismeretlen refor­mátus identitást, amelyből sajnos az antiszemitizmus sem hiányzott. Van tehát egy metommikus - azaz névcserén alapuló - cím, amely bizonyos értelemben provokatív, mégis azt gondolom, hogy jól meg­ragad valamit és visszatérít ahhoz, hogy igenis nézzük meg, mennyire meghatározta a szabadelvű örökség, a református identitást. Magam is meglepődtem, mennyire kevéssé tolerálható ez némely öntudatos reformátusnak. Mekkora szerepe van a nyelv­nek a történelem elbeszélésében? A történetírásnak nincs saját fo­galmi nyelvezete. Minden arra irá­nyuló kísérlet, hogy egy konzisztens fogalmi nyelvezetet alakítsunk ki a történetírás számára, eleve halálra van ítélve. Nem lehet! Pont erről szól a történelmi látásmód, hogy nincsenek olyan fogalmaink, ame­lyek jelentésváltozás nélkül túlélnék a századokat. A fizika vagy akár a „kemény” társadalomtudományok kialakíthatnak egy normatív nyel­vezetet, amelyben egy fogalom­nak egy, s csak egy jelentése van. A történetírás számára ilyen nem létezik. Egy mondatot leírunk és hozzáteszünk még egy másik mon­datot, már mást jelent ez a mondat együttesen, mintha a két mondatot külön írjuk le, és a szavak közna­pi, vagy meghatározott jelentése is megváltozik. Emiatt tudnak ma­nipulálni a történészek. Ami néha kifejezetten javára válik műveiknek. Ezért tudott az egykori konzervatív historikusból kommunisták társ­utasává lett Szekfűl Gyula olyan zseniálisan furmánykodni Kossuth ellen. Az öreg Kossuthról született tanulmánya, a sztálinista Kossuth­­kultusz csúcspontján, 1952-ben, valójában arról szólt, hogy Kossuth milyen hiú, realitásokra többé nem figyelő, szánalmas és legfeljebb szánalomra méltó emberré züllött: nem volt többé államférfi. De hát nem így írta le, hanem egy gyö­nyörű szép százoldalas szövegben és elküldte vörös kötésben Rákosi Mátyásnak, aki akkoriban nem Kun Bélának akart látszani, hanem az új Kossuthnak. Az öreg Kossuth remekmű, pontosan azért, mert játszik a szavakkal. De az is játszik a szavakkal, aki az arany középutat akarja és semlegesen, tárgyilagosan értekező módban akar beszélni. Ez is játék a szavakkal, ez is manipu­láció. Hiszen le lehet csendesíteni a történelmet? Le lehet hűteni a tör­ténelmet? Dehogy lehet! Az emberi szenvedélyeket nem lehet lehűteni azzal, hogy a papír hűvösére tesszük őket. Éppen ezért, néha a pártos történelem vagy az a fajta történe­lem, amely felvállalja ezeket az elfo­gultságokat, vagy legalábbis számot vet azzal esendőséggel, hogy ő maga nem tudja megmondani a tutit, és nem tud egy végleges álláspontot képviselni, az sokkal sikeresebb. Vagy maradandóbb. Korábban kérdeztem az első könyvedben szereplő sodródás­ról. Ennek kapcsán mit állapít­hatunk meg Károlyi felelősségé­ről. Szétszálazható-e az ő egyéni felelőssége és a történelem forgó­szelének, áradatának - összessé­gében a „természeti elemeknek”­­ való kiszolgáltatottság? Nehéz, vagy nem is biztos, hogy lehet erre a kérdésre válaszolni. Melyik Károlyiról beszélünk 1918 őszén? Aki a királynő szépsége előtt meghatódva sírva ígéri meg Zitának férje trónja megmenté­sét? Arról, aki pacifista? Arról, aki nemzeti? Aki elmegy Belgrádba, s nem akarja aláírni a fegyverszüneti egyezményt? Az, aki uralma végén elmegy a Székely Hadosztályhoz Szatmárba, s kilátásba helyezi, hogy fegyverrel szerezzük vissza az országot? Nem tudom, hogy ki az a Károlyi, és mi lakik a már 1918-1919 között szocialistává lévő Károlyiban. Most, hogy na­gyon sokat olvasom a korai emig­­rációs levelezését, azt látom, hogy ott ő egyértelműen a kommunis­tákkal akar összefogni. De miért? Mert azt érzi, hogy a Nyugatban csalódik, ezért lehet, hogy az a faj­ta magyar feltámadás csak az orosz bolsevikok segítségével képzelhető el. Nehéz a kérdésedre azért is fe­lelni, mert azok után is, hogy előző könyvemet részben róla írtam (Az elátkozott köztársaság. Budapest, Jaffa Kiadó, 2018), még mindig nem tudom, hogy ki ez a Károlyi. De biztosan tudom, hogy nem az, aki tönkre akarta tenni az or­szágot. Ahogy Horthy sem. Ne feledjük, a későbbi kormányzó azzal indult, hogy elutazott 1919 júniusában Teleki Pállal Belgrád­ba, s 1919 zavaros őszén akár a szerb trónörökös fejére tette volna Szent István koronáját, szigorú pa­rancsot adott a Nemzeti Hadsereg tagjainak, hogy a románokkal vé­letlenül se keveredjenek tűzharcba stb., s legfőbb feladatának az antant megbízottak bizalmának elnyerését tartotta. A magyar nemzeti törté­nelem 1919-es mélypontján, mind Károlyi, mind Horthy vagy akár Bethlen úgy látta, csak idegen ha­talmak segítségével menthető meg a magyar állam. Kun Béla fegyveres harcot indított a megszállt területek visszaszerzéséért, Horthy kormány­zóként szentesítette a trianoni bé­keszerződést. Vállalta, hogy kicsik legyünk, hogy egyáltalán legyünk. Bödők Gergely DIGITALIS E Sorozatunkban a Fórum Kisebbségkutató Intézet digitalisemlekezet.eu oldaláról köz­­ lünk egy-egy képet és a képhez írt szöveget. A projekt, a digitalisemlekezet.eu célja az, hogy archív fotók által mutassa be a felvidéki magyar közösség elmúlt 100 évét. Az oldalon jelenleg több mint 17 ezer fénykép található. Újabb fotókat az alábbi címen lehet felajánlani: info@digitalisemlekezet.eu Az Irodalmi Szemle P­rikler László fényké­pén egy fiatalember az Irodalmi Szemlét olvassa, a kép valószí­nűleg 1987-ben ké­szült. Ennyit tudunk róla, de szinte bizonyos, hogy egy füleld ifjúsági klubban járunk, mert a képsorozat egyik előző felvételén Mázik István, egy utána következőn pedig a füleld vár látható. A képen, ha kinagyítjuk, jól lát­ható, hogy a Szemle felirat mögött, a folyóirat egyik első belső lapja tete­jén József Attila neve szerepel. Mivel a Fórum Kisebbségkutató Intézet digitalizálta a lap 1958-2014 közti számait, kis keresgélés után meg­állapítható, hogy a kérdéses szám, melyet a fiatalember a kezében tan, az 1975. áprilisi, mely József Attila születésének 70. évfordulója alkalmából kezdődik a költőóriással (konkrétan A hetedik című versé­vel). Egyébként pedig egy műfor­dítói verseny második körét közli a lap: Vojtech Kondrót Objektívne versét a következő poéták ültették át magyarra: Koncsol László, Kul­csár Ferenc, Ozsvald Árpád, Rácz Olivér, Tóth László, Tőzsér Árpád, Varga Imre és Veres János. (Az első körben, a februári számban egy Rúfus-vers fordításai szerepeltek.) Az 1975-ös év a hivatalosan normalizációnak nevezett, nor­málisnak még csak cinikusan sem tartható időszakba esik, annak is egy sötét szakaszába, amikor is a lap- és kiadóalapító főszerkesztő Dobos Lászlót száműzték az élet minden nyilvános területéről. Az Irodalmi Szemle főszerkesztője ekkor Duba Gyula, a szerkesztő­bizottság tagjai közül talán csak a szerény képességű Szabó Béla lóg ki. Mindenesetre ha Koncsoltól Tőzsérig, Tóth Lászlótól Varga Im­réig képes volt leközölni egy-egy fordítást, már kivívhatja elismeré­sünket, s megállapíthatjuk, hogy a lap, dacolva a sötét korral és kor­szellemmel, úgy-ahogy állta a sarat. A szerkesztőség még a Stúr ut­cában volt, az „irodalmi és kri­tikai folyóirat” évi tíz számának darabja 6 csehszlovák koronába került, innen költözött aztán a Mihálykapu utcai Tátrán Kiadó székházába, s lett a főszerkesztője a ’80-as években Varga Erzsébet, akitől ’89 után Grendel Lajos vet­te át a stafétabotot, majd Tőzsér Árpád, Fonod Zoltán, Tóth László és Szalay Zoltán. A 2016-os nyári dupla számtól jegyzi Mizser Attila főszerkesztőként, szerkesztői Nagy Csilla és Németh Zoltán, főmun­katársai pedig N. Tóth Anikó, Polgár Anikó és Tőzsér Árpád. A negyedéves folyóiratként induló Irodalmi Szemle ma a 64. évfolya­mát írja, s ezzel a legrégebbi iro­dalmi sajtótermék, de nevezhetjük kultúrterméknek és kultúrák kö­zötti fórumnak is. A 2014 utáni számai elérhetők a nyomtatott laptól független, de azzal együtt­gondolkodó online változatban, melyet Juhász Tibor irányít. Ha felsorolnánk mindazokat, akik a lapot szerkesztőként, gra­fikusként és illusztrátorként ala­kították, a teljes csehszlovákiai magyar alkotótábor és értelmiség névsorát kapnánk meg. Ha pedig rendszeres vagy alkalmi szerzőit is számba akarnánk venni, teste­sebb kötetet kapnánk, mint a fent említettek lexikona. S talán külön hangsúlyozni sem kell: az Irodalmi Szemle egyetlen korszakában sem csak a szlovákiai magyarok lapja és fóruma volt. Az egyetemes magyar irodalomhoz ragaszkodott, s min­dig rengeteg színvonalas fordítást is közölt. Csanda Gábor

Next