Új Szó, 2022. november (75. évfolyam, 253-276. szám)

2022-11-10 / 260. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2022. NOVEMBER 10. Gyurász Marianna Janka arcai - Ma tökéletes, tökéletes, töké­letes leszek - dúdolta a lány, valami erőszakos popdal dallamára. Al­karjával letisztította a gőzbe borult tükröt. - Borzalmas - nyugtázta vidám mosollyal, miközben össze­fogta a haját, csak hogy aztán újra kiengedje, majd összefogja ismét. Kénytelen volt kiborítani a csempére a fürdőszobaszekrény összes fiókját, hogy megkeresse azt az élénk, artériás vérre emlékeztető színű rúzsát. Attól mindig bátrabb lett. Néha azonban hetekig nem kereste, így hajlamos volt elrej­tőzni előle. Otthonról dolgozott, mindent házhoz rendelt, így gyak­ran hosszú-hosszú ideig nem látta senki, ahogyan ő sem másokat, de ezt általában nem bánta. Nem volt benne biztos, hogy minden nap fel­ismernék. A kollégái nevét sem kí­vánta megjegyezni, így csúfn­eveket aggatott rájuk a vezetéknevük vagy homályos profilfotójuk alapján. Pufi meg Pötyi, ilyeneket. A futárnak, vízóraszerelőnek és a szomszéd foltos, kissé bamba macskájának mindegy volt, ki áll az ajtóban, amikor kinyitja. Ez hasznos volt, mert ő is azon dol­gozott, hogy mindegy legyen neki. Ma viszont szüksége volt magára, vagy legalábbis valami kapaszkodó­ra, úgyhogy sorra vette a csempén heverő rúzsokat, amíg megtalálta a megfelelőt. Aztán felöltözött, na­gyobb figyelemmel, mint szokott, és elindult a kis vendéglő felé, ahol jelenése volt. Előreszegezett állal lépett be az étterembe. - Asztalfoglalásom van, két személyre. Janka névre. Novák Janka. Köszönöm - mondta. A pincér, aki a szobapálma mögé szorított asztalhoz vezette, sántított. A jobb lába rövidebb volt a bal­nál. Azon gondolkodott, gyakran borít-e diadémos hölgyvendégek mellére spagettit. Örült az asztal stratégiai elhelyezkedésének, mert így biztosra vehette, ő látja meg a partnerét először. Kamilla volt a legszebb lány, akit életében látott, túlzás nélkül. Nem is értette, ho­gyan jutottak el odáig, hogy meg­hívta vacsorázni. Valószínű azért lehetett, mert a buliban, ahova szi­gorúan egy órára ugrott be, annyira különbözött mindenkitől, hogy kizárólag őt vette észre. A többiek ragyogtak, okos dolgokat mondtak, németül idézgettek fontos filozófu­sokat, alig lehetett rájuk nézni. Kamilla késett egy kicsit, úgy ti­zenöt percet, nagyon elegánsan. Ő maga is elegáns volt, kivéve a sze­el követte azt a hibát, hogy hangosan is kimondta, mi jutott eszébe róla. Talán valami csúfnevet is hozzátett, ami igazán nem volt szép tőle, mert. Azok miatt mégis inkább egy apró állatra emlékeztetett, mint egy nyúlánk nagymacskára. — Szia! Bocs, azt hiszem, kicsit késtem, igaz? Ne haragudj. Teljesen megértem, ha rendeltél már italt, vagy, hát, igazából bármit. Nagyon régóta vársz? Sajnálom, tényleg! - A hangjából kiderült, hogy nagyon rutinos a feszengésben. - Hé, szia. Ugyan, öt percet sem! Bár éveknek tűnt - válaszolt Janka. Aztán végiggondolta, mit mondott. - Jaj, nem úgy értettem! Csak vár­talak. Szóval rendeltek, a bor mellé egyszerű paradicsomos tésztát vá­lasztottak, mert nehezen igazodtak ki az olasz étlapon, és mindketten imádták a tiramisűt, mert - úgy hit­ték - ki tudták mondani a szót. Holt egyszerű volt minden, és annyi kö­zös volt bennük, de legalábbis egé­szen két vagy három dolog. Kamilla nagyon szívesen mesélt, ha egyszer elindult egy szálon, azt el sem lehe­tett vágni. Cserébe rengeteg apró, vékonyabb fonálra bomlott a törté­net vagy gondolat. Janka nem bán­ta, mert szívesen hallgatta. Kamilla ideges volt, de kedves, vidám, bár nem boldog, mert minden érdekel­te, minden megérintette, és úgy azért nehéz, mármint könnyed­nek és nagyon boldognak lenni. De nem bánta. Inkább feláldozta a lelki békéjét az Ügyekért, így mondta, nagy Ü-vel, de soha nem akart érzéketlenné válni. Minden rendben volt, amíg Ka­milla a befogadott macskáiról me­sélt, mindannyiuk teljesen sajátsá­gos és szórakoztató személyiségéről. Ezután Janka már teljesen elkerül­hetetlennek érezte, hogy ő is meg­szólaljon. Megijedt, és mivel éppen meglátta az őt üdvözlő pincért, aki két tállal sietett egy másik asz­tal felé, elkövette azt a hibát, hogy hangosan is kimondta, mi jutott eszébe róla. Talán valami csúf nevet is hozzátett, ami igazán nem volt szép tőle. Mármint, ha így történt, mert utólag nem tudta felidézni. Sosem hallotta magát, miközben beszélt, ezt a két funkciót egysze­rűen képtelen volt egyszerre ellátni. Elnézést kért. Kamilla nagyon a szí­vére vette a dolgot.­­ Értem, oké, hogy bocsánatot kértél, de nem ez a lényeg. Ez an­­­nyira nagyon inszenzitív dolog volt. Meg hát jó, hogy nem állt épp a há­tad mögött vagy ilyesmi, legalább ő nem hallotta, az borzalmas lett volna. Janka is ezt akarta felhozni, de most már úgy érezte, ez sem lett volna kedves részéről. Érezte, hogy ég az arca. Ilyenkor nagyon otrom­bán állt az artériaszínű rúzsa. — Ne haragudj - ismételte in­kább, és: - Most ki kell mennem a mosdóba. Még meg sem érkezett az étel. Bezárta a mosdóajtót és szélesre tárta az egyetlen fülke ajtaját, hogy véletlenül se rejtőzhessen benn sen­ki, például egy ottfelejtett csecsemő vagy egy kövér pók a sarokban. A táskáját felakasztotta a giccses kilincsre. - Borzalmas - mondta a tükör­nek, de most nem mosolygott. El­rontotta. De majd elkezdi elölről. Elég, ha megszabadul ettől a fejtől, ami szabotálja, meg a lábaktól, amik képtelenek elkerülni a repe­déseket az utcakövek közt. És a kezeitől, amik elejtenek, szétszab­dalnak, bántanak bármit, bárkit, bárhol. Szóval elhatározta, hogy lecseréli ezt a testet. Vizet fröcskölt vörös arcára, mire zavaros festék­csík indult meg a szemzugából. Addig dörzsölte, amíg minden szín eltűnt róla. Előpakolta a fes­tékeit, és új fejet, kezet, lábakat rajzolt magának. Más emberként lépett ki a mos­dóból. Látta, hogy közben megér­kezett a tészta az asztalukhoz, teljes biztonságban, nem landolt senki ölében. Elmosolyodott, mert sze­rette volna, ha a pincér tökéletes elégedettséggel fejezi be a munka­napját, ha soha senki nem becsüli alá a képességeit. Szerette volna örökbe fogadni, de úgy döntött, kezdetnek elég lesz, mondjuk, egy kedves vadászgörény. A gondolatra vidáman - de nem boldogan - el­mosolyodott. Sajnálta, hogy el kell indulnia, de Kamilla úgysem ismer­te volna fel. Majd leírja egy szép, átgondolt üzenetben, hogy rosszul lett, és nem találkoznak soha többé. Elosont a pálma mögött, odatolt pár bankjegyet a meglepett pin­cérnek a hatos asztal számlájára, és egész más léptekkel, mint ahogy belépett, kisétált az ajtón. r> H­alloweenkor a strea­­mingszolgáltatók számos horrorínyenc­séggel kedveskedtek nekünk. A választék­ból kétségkívül kiemelkedett a Netflix antológiasorozata, a Rém­ségek tára, ami nyolc borzongató rémmesét mutat az erős idegzetű nézőknek. A sorozat teljes címe Guillermo del Toro: Rémségek tára, ugyanis A víz érintése és A Faun labirintusa Oscar-díjas rendezője az antológia szülőatyja, aki nemcsak producer­ként, hanem több esetben íróként is összefogta a szériát. Minden epi­zód del Toro bevezetőjével indít, aki az Alkonyzóna modorában ad elő valamiféle bölcsességet arról, mi vár ránk a következő órában, bemutatja az epizód rendezőjét, majd indul a sztori. A mexikói showrunner nem akármilyen al­kotógárdát verbuvált össze, a bor­­zongatás műfajának olyan nagyjai vendégeskednek itt a teljesség igénye nélkül, mint Jennifer Kent Szörnyek minden mennyiségben (Babadook), Vincenzo Natali (Kocka) vagy épp Panos Cosmatos (Mandy - A bosszú kultusza). A bemutatott történetek nagy része horrornovellák adaptációja, van köztük olyan, amit maga del Toro írt, de láthatjuk a horrorlegenda H. P. Lovecraft két jól ismert novelláját is filmváltozatban, a Pickman modelljét és az Álmok a boszorkánytanyán címűt. A Rémségek tára leginkább az olyan jól ismert antológiaszériákkal rokonítható, mint a Mesék a krip­tából, azzal a nagy különbséggel, hogy kevésbé rohanós (egy rész át­lagosan egyórás, míg a kriptás szto­rik alig félórásak voltak), valamint az is látszik, hogy a Netflix nem sajnálta a pénzt. Mind az operatő­ri munka, mind a hagyományos trükkök használata terén az új so­rozat egészen pazarul néz ki, ráadá­sul jó néhány erős vizuális stílusú alkotó keze nyomát viseli. Az pedig egészen természetes, hogy mint minden antológiasorozat, a Rémső- SOROZATDARÁLÓ gek­túra is hullámzó színvonalú, bár talán nem annyira nagyok a minő­ségbeli különbségek, mint ahogy az a hasonló munkákra jellemző. Leginkább az erős rendezői kézjeggyel rendelkező alkotók tör­ténetei működnek jól. Panos Cosmatos A bemutatója olyan, mint egy beszívott szörnyes láto­más a nyolcvanas évekből, Vin­cenzo Natali Temetői patkányok­­jában mintha a viktoriánus hor­rorkorszak éledne újra (az epizód fekete-fehér verzióban is megte­kinthető), David Prior A boncolás című része pedig az inváziós sci-fi/ horror motívumaival képes úgy eljátszani, hogy a végére kihozzon belőle valami újszerűt. Jennifer Kent A morajlással a Babadookhoz hasonlóan a gyász tematikáját gon­dolja tovább erős képekben fogal­mazva. Ha van kakukktojás a nyolc rész között, akkor az mindenképp A külvilág Ana Lily Amirpourtól: ez inkább a tökéletes szépségre tö­rekvő korunk éles szatírája, mint valódi horror, bár azt azért el kell is­merni, hogy tartalmaz testhorroros elemeket. Az epizódok nem elgondolkod­tatni akarnak vagy épp a bőrünk alá kúszva félelmet kelteni, inkább a sokkhatásra, a rövid, de hatá­sos borzongatásra hajtanak, és a többségük sikert tud aratni ebben. Csodásan eklektikus, bizonyos szempontból mégis egységes rém­történet-válogatás lett a Rémségek tára, ami egyértelműen Guillermo del Toro jó ízlését dicséri. Tóth Csaba Guillermo del Toro, a horrorantológia szülőatyja nemcsak producerként, hanem több esetben íróként is összefogta a szériát (Fotó: Netflix) A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. E­mail: kristina.lakatosQva@ujszo.com. Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó Szalon, p. 0. box 222, 830 00 Bratislava 3

Next