Uj Világ, 1955. december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1955-10-06 / 40. szám
A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában a nemzetközi kapcsolatokat ápoló csoport munkatársa, Galó Pálné rendezi a legújabb szovjet küldemény könyveit (Novotta Ferenc felvétele) Könyvek cseréje a barátság jegyében A Magyar Tudományos Akadémia már meglévő és gyümölcsöző kapcsolat fejlődését segítette elő, amikor megalakulása után a múlt század közepe táján megszervezte az orosz és magyar tudományos művek cseréjét. Két magyar arisztokrata család — a Telekiek és a Batthyányiak — ugyanis már a XVIII. század közepe óta gyűjtötte a pétervári Akadémia kiadványait. Amikor a magyar Akadémia megalakult, ez a gyűjtemény — a Teleki- és Batthyányi-könyvtár részeként — az akadémiai könyvtár törzsállományába került. A könyv- és folyóiratcsere gyors ütemben fejlődött, egészen az első világháborúig. Az Októberi Forradalom győzelme után a reakció szolgálatában elzárkózásba merevedő magyar Akadémia nem tartott fenn számottevő kapcsolatokat szovjet intézményekkel. 1945-ben, a felszabadulás után a világ minden részébe útnak indított akadémiai „Actá”-k a Szovjet Tudományos Akadémia leningrádi központjába is hírül vitték, hogy a magyar tudomány új utakat és barátokat keres. Ettől kezdve, s különösen Akadémiánk 1949. évi újjászervezése óta, évről évre szélesebb alapokon folyik a szovjet-magyar könyv- és folyóiratcsere. Ha egy térképen összekötnénk Budapestet mindazokkal a szovjet városokkal, ahonnét havonkint érkeznek küldemények, több mint harminc irányban futna ki fővárosunkból útjelző fonál. Szólaltassuk meg a tényeket is Évente mintegy 350 különböző tudományos folyóirat teljes évfolyamát kapjuk meg, s egyetlen hónapban, 1955 szeptemberében 400 könyv érkezett a különböző szovjet intézményektől. Az akadémiai könyvtár munkatársai, Szentgyörgyi Mária és Galó Pálné azonban azon a véleményen vannak, hogy a számok szűkszavúak, maguk a tények beszédesebbek. — Szovjet cserepartnereink — mesélik — nagyon figyelmesek és olyan ritkaságokkal is meglepnek bennünket, amelyeknek megszerzéséről nem is álmodtunk Az Akadémia Történettudományi Intézetének például szüksége volt örmény forrásművekre. Próbáltuk kölcsönbe megszerezni a kért könyveket, de nem ment. Ekkor a szovjet akadémiai könyvtárhoz fordultunk és kértük, küldjék meg a szükséges anyagot mikrofilmen. Néhány hét múlva azután megérkezett a küldemény: a szép, baráti gesztustól meghatottan bontottuk ki a mikrofilm helyett küldött eredeti könyveket — egy gazdag gyűjteményt, amelyben az 1820-as évekből való kiadványok is vannak. Ilyen példa azonban nagyon sok van. Még egy jellemző: az idén júliusban megrendezett szovjet atomtudományi konferencia teljes anyaga, öt kötetben, már szeptember első napjaiban itt volt a könyvtárunkban. A cserébe küldött magyar folyóiratok és szakkönyvek — folytatják — népszerűek a szovjet tudósok körében. Az Akadémia „Actá“-i — a magyar tudomány egyes szakterületeinek eredményeiről számot adó közlemények — 28 példányban érkeznek meg a szovjet akadémiai könyvtárba, ahonnét azután szétküldik őket a különböző intézetekbe és egyetemekre. Előfordul, hogy minket is megkeresnek külön kérelmekkel, így például a Szovjet Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kérésére megküldtük a „Századok“ című folyóirat több mint 80 évfolyamát és a Történelmi Tár köteteit. A tervek szerint a jövőben a cserekapcsolat tovább fejlődik. Folyamatban van a kapcsolatok kiszélesítése az egyes szövetséges köztársaságok akadémiai könyvtáraival. Biztosra vehető, hogy az innen érkező küldemények nagy hasznára lesznek majd a magyar orientológiai, archeológiai és nyelvészeti kutatásoknak, hiszen már az eddigi küldemények is jelentősen gyarapították a könyvtár keleti gyűjteményének értékes állományát. Szó van arról is, hogy megszerzik a Szovjetunióban élő kisebb finnugor népek autonóm köztársaságaiban megjelenő kiadványokat, amelyek forrásanyagul szolgálnának a finnugor filológia és etnográfia világhírű magyar kutatói számára. Dersi Tamás JELENTÉS ZALAEGERSZEGRŐL Bensőséges találkozónk volt a Zalaegerszegi Ruhagyár kultúrtermében. Több mint százan jöttek össze a város üzemeiből a legjobb dolgozók. Köztük olyanok, akik még az első ötéves terv idején mint építő segédmunkások vettek részt a gyár építésében, s ma mint szakmunkások dolgoznak ugyanott. A találkozó részvevői arról tárgyaltak, hogyan tudnák legjobban elősegíteni a termelékenység növekedését, fejleszteni a technikát. A tanácskozást az tette különösen bensőségessé, hogy részt vettek rajta szovjet vendégek is. Ez alkalommal többen kaptak , kiváló dolgozói jelvényt és oklevelet, a Magyar-Szovjet Társaság pedig ezüst- és bronzkoszorús jelvényével tüntette ki azokat, akik a termelőmunka és a magyar-szovjet barátság erősítése terén egyaránt kitűntek — írja Mezőfi Lajos, Zala megyei MSzT-propagandista. RÉGI VAGYUNK Községünk lakosságának régi vágya, hogy állandó mozit kapjunk. A „vándormozi“ ugyanis csak ritkán látogat el hozzánk, s ha eljön, akkor is igen gyakran baj van a rázós utakon szállított géppel. Kultúrházunkat tavaly újították fel sokezer forintos költséggel: nem kaphatna helyet például itt egy mozigép, hogy megoldódna vele a rendszeres filmvetítés? — kérdezik Bordány község lakosai. A „KÖZÉRT“-EK FIGYELMÉBE! A 1400-as Közért áruda kitűnő újítással gyorsította meg a kiszolgálást. Csúcsforgalom idején a bolt két dolgozója kizárólag azzal foglalkozik, hogy összeírja, mit kérnek a vásárlók, és előre kiszámítja az árakat. Ezt a munkát közvetlenül a pénztár mellett végzik, úgy, hogy a pénztáros máris blokkolhatja az összegeket. Az elárusítók a pultnál előrecsomagolt árukból adják ki a kívánt cikkeket. Nagy forgalom idején jártam az üzletben, sok mindent vásároltam, mégis percek alatt végeztem. A módszert ajánlom a többi „Közért•• figyelmébe — írja Bonta Miklósné háziaszszony. MSZT-TAGOK PÉLDAADÁSA A Lőrinci Fonóipar Fonó II. előfonó A szakmányában Halápi Jánosné csoportvezető és MSzT-titkár 31 tagú előmunkás csoportának minden dolgozója MSzT-tag. A Békekölcsön jegyzésekor valamennyien megadták az államnak azt, amit az állam kért. A 71 éves Vas néni, a takarítónő például ise forintot jegyzett. A csoport tagjai azonban azt is tudják, hogy az államnak kölcsönadott pénz csak akkor válik valóban a haza javára és a magok hasznára, ha a pénzhez becsületes, jó munkával is hozzájárulnak, ezért a brigád ilyen szellemben dolgozik tovább — írja Kiss Jánosné, a gyár dolgozója KÖZÖS ERŐVEL A ráckevei járási tanács népművelési csoportja és az MSzT helyi szervezete között örvendetesen javul a kapcsolat. A jó együttműködés egyik eredménye, hogy a hetekben 1200 ráckevei dolgozó ment fel Budapestre, a Nemzeti Színházba, hogy megnézze Gorkij „Az anya" című regényének dramatizált változatát. Úgy vélem, még sok ilyen szép eredmény születik majd, ha tovább is együttműködik a két nagy tömegszervezet — írja Szabó Sándorné, népművelési csoportvezető. —ÚJ világ 1955- október 6. Őízért is magukról írok, Vida néni... Nagy port ver az autóbusz, amikor a cinkotai Tanítónőképző kapuja elé kanyarodik. A porfelhőből először a zöld kerítés bontakozik ki, majd a magas, méltóságteljes épület, az iskola. Előtte fák, virágágyak. A poros út után oázis ez a kedves, üde színfolt. Becsengetek. Kékkötényes, copfos kislány dugja ki fejét a portaszoba ablakán. — „Kit keres? Most nincs látogatási idő“ — mondja szigorúan. Megmondom, hogy a diákotthon vezetőjével akarok beszélni, erre megenyhül az arca: „Az más!" — és megnyomja a berregőt. Nem akarom elhinni, hogy iskolában vagyok. Olyan a folyosó, mint egy télikert, a falakon zöld futónövények, indái szinte simogatják az arcomat. A tiszta kőkockákon sehol papírdarab, de még egy zsemlemorzsa sincs. Mintha épp az előbb mosták volna fel. Copfos kísérőm felvezet az emeletre, közben magyaráz: — Az első emeleten vannak az osztályok. Tudja, nálunk nincs külön tanulószoba, a lányok az osztályokban tanulnak. Most szilencium van, csendben kell lenni, mert különben Ida néni... — nem folytatja, csak a szemével hunyorít huncutul, hogy akkor „hétbaj lesz“. Az osztályokhoz érünk. Az üvegajtókon átcsillannak a fehér gallérok, komoly fejek hajolnak a könyv fölé, összeráncolt homlokok jelzik, hogy a tanulás nem éppen könnyű mesterség. Egyik tanteremben végre megtaláljuk a „szigorú“ Ida nénit. Kedves, mosolygós arcú nő, igazán nem kelt félelmet. — Nagyon szép itt minden — kezdem el a beszélgetést. — Tavaly díszítettük fel zöld növényekkel az iskolát, amikor mi is bekapcsolódtunk a Vorosin-mozgalomba. A versenyben nemcsak a tantermek és hálók tisztaságát vettük figyelembe, hanem azt is, hogy ízléses-e a díszítés. Pócs Vera a Vorosini felelős, minden reggel ellenőrzi a tisztaságot és ő javasalja a jó pontokat. A hálók a sodik emeleten vannak. Megnem azokat is? A hálókban színes terítő az ágyakon, az éjjeliszekrényeken friss virág a vázákban. — Nem volt könnyű rászoktatni a lányokat a rendre. Különösen az elsőévesekkel van mindig baj. Sokszor bizony tanítás után újra ki kell takarítaniok a szobájukat. De így szokják meg, hogy vigyázzanak a rendre, tisztaságra, s hogy ez úgyszólván életelemükké váljék. Látná csak, mit kap a többitől a mosdófelelős, ha az ő lustasága miatt rossz pontot kap a háló! Nem állnak szóba vele, amíg jóvá nem teszi a hibáját, így aztán lassankint már otthonuknak érzik a kollégiumot. Persze, van még javítanivalónk elég. Tegnap például az iskolaorvos rendetlennek találta a szekrényt, amelyben a lányok a „hazai“ csomagot tartják. Jól megmosta a fejüket — mondja, majd hozzáteszi: — Nem lenne jobb, ha más diákotthont keresne, olyant, amelyikben nagyobb a tisztaság? Nem, Varga Ida néni, Magukról írtam. Nehéz lett volna a cinkotai Teleki Blanka tanítónőképzőnél tisztább kollégiumot találnom! Faragó Magda Öröm a folyosókon a virág (Novotta Ferenc felvétele) GERENCSÉR JÓZSEF KINCSESBÁNYÁJA Az ajtón üvegtábla, rajta írás: Gerencsér József, a kovácsoló gyáregység vezetője. A szoba modern, világos, egyszerű, a sarokban tárgyalóasztal.Az íróasztalon könyvek, dossziék között kopott fedelű, százlapos füzet lapul. — Nyolc esztendeje dolgozom a Ganz Vagonban,s másodéve, 1953-ban tanulmányútra küldtek harmadmagammal, a Szovjetunióba. Három hónapot töltöttem kint, s ebbe a füzetbe jegyeztem, amit láttam. — Belenézhetnék? — kérdem. — Tessék! Látja? 1953 október 20-án értünk Szverdlovszkba. Első utunk a kovácsoló üzembe vezetett. Nem mindennapi élmény volt, itt készítik a vízierőművek turbináinak acéltengelyeit. Lenyűgöző látvány, ahogy a hatalmas, hidraulikus sajtológépek dolgoznak. Elképzelheti, mekkorák, ha 240 tonnás öntecseket munkálnak meg! A mi tiszalöki vízierőművünk legnagyobb tengelye csak ennek egy tizede: 25 tonnás. Jártunk a gorkiji autógyárban is. Feljegyeztem, hogy a gyár területe egy tagban 36 négyzetkilométer! Naponta 480 Pobeda kocsi és 1200 teherautó hagyja el a gyárat. — Legtovább a Sztálinautógyárban voltunk, itt találkoztunk a többüreges kovácsolás módszerével. Ennek az új technológiának a lényege az, hogy egy melegítésseltöbb folyamatban kovácsolják az anyagot. Nem hittem a szememnek, elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy melegítéssel több folyamatban lehessen elvégezni a kovácsolást. — A moszkvai egyetemről Brihanov profeszszor tanszéke patronálja az autógyárat, a professzor és Pavlov főmérnök foglalkozott velem, jelenlétemben tökéletesítették az új kovácsolást. Végül a tények meggyőztek róla, hogy az óriási jelentőségű újítás valóban keresztülvihető. Itt megáll Gerencsér elvtárs, becsukja a füzetet, s visszateszi helyére, a szakkönyvek közé. Egy jelentést vesz elő, rámutat: — Olvassa el az elvtárs. — „A többüregű kovácsolással hőenergiánkat egyharmadára, a kovácsolási időt szintén csaknem egyharmadára csökkentettük. Kovácsoló szerszámaink élettartamát öt-hatszorosára növeltük. Az új eljárással mintegy másfélmillió forintot takarítottunk meg. Helyes volna több más üzemünkben is bevezetni a többüreges kovácsolást“ — olvasom. Tehát nálunk is dolgoznak már az új eljárással! Nem hiába jegyezte teli Gerencsér elvtárs azt a százlapos, pepita füzetet! Koós Tamás TERSÁNSZKY J. JENŐ: A fiatalember sürgős útja miatt taxiba akart ülni. De a taxiállomáshoz érkezve nem talált kocsit. Amint tétovázik és magában ingerült kifakadásokkal illeti a gyatra járműszolgálatot, máris robog az állomás felé egy taxi. De mi történik közvetlen az állomás előtt? Egy botra támaszkodó öreg urat csak éppen-éppen-éppen hogy el nem ütött az elősiető taxi. Az öreg úr négykézláb zuhant a járda szélére, botja egészen a falig repült ki kezéből. Nagyobb baja, szerencsére, nem esett. Egy kezeslábasba öltözött munkás és egy piperés hölgy segítették kétfélét, hogy talpra álljon. Dehát az öreg úr pokoli dühbe gurult a balesetén. A taxiból kiugrott sofőrnő felé fenyeget botjával és ordítozik rá, hogy: így meg amúgy, már a harctérnél is rosszabb az életbiztonság a fővárosi utcán, a gyakorlatlan és gonosz sofőrök miatt!... Aztán egy nem túl ízléses, de annál inkább meghomosult szólammal fejezte be ordibálását, mire a sofőrnő szintén nem különösebben választékos modorban rikácsolt vissza és így tovább. Az eset heves vitát kavarint. Az öreg úr üvöltésébe hozzászólások vegyülnek. Először két fölsegítője kiabál bele. Aztán a járókelőkből fogadatlan hozzászólók hallatják véleményüket. És mind a kocsivezetőnő ellen fordul a kis csődület. Túlharsogják, lehurrogják. A fiatalember sürgős ügyével már majd kipukkan a bosszúságtól. A tömegellenszenv ragadós. Azonfelül a sofőrnő védekező rikácsolása az ő idejéből vesz el minden másodpercet. Hát miközben megragadja a kocsi ajtajának kallantyúját, kicsikét nyersen figyelmezteti a sofőrnőt: — De kérem, hát a veszekedés fontosabb magának, vagy a dolga? Erre a sofőrnő, egy szó ellenvetés nélkül, máris helyére ugrik be a kocsiba és indít. Csak aztán, útközben hadarja hátra a fiatalembernek keserűen önigazolását. Nyilvánvaló, hogy néhány értő, vigasztaló szó vár a fiatalembertől. De a fiatalember hangulata még mindig mogorva, közönyös, főleg a késlekedés miatt. Mert különben utólag úgy rémlik neki is, hogy az öreg úr hibájából történt a baleset. Hát amint a kocsivezetőnő ezt kérdi tőle: — No, most mondja, nincs igazam? — a fiatalember ridegen enynyit mozdul vissza: — Kérem! Én nem tudok ehhez hozzászólni! A következő pillanatban már kissé megbánta érdes válaszát. Mert a vezetőnőnek mintha elvágták volna a hangját. Elhallgatott. Csak valami ismerős szipákolás üti meg a fiatalember fülét... Pityereg! Nyilvánvaló! Az egész világot ellenségének érzi és a nők utolsó mentségéhez folyamodik!... De közben ügyesen vezeti kocsiját. A fiatalember hirtelenében valami enyhítő mondatot tákol össze agyában. De már nem érkezik elrebegni. Mert a következő újabb utcai mozzanat tanúja. A taxi utcakeresztezéshez ért. Az aszfalt szélén újságárus állványán lebegteti a szél a lapokat. Egy kosaras asszonyság lapot vett, és annak ellenére, hogy két keze még kisebb csomagok és esernyő tartásával is el van foglalva, amíg a járda szélén az áthaladásra vár, olvasni kezdi az újságot. No, most a lámpajelzés zöldet mutat. A nő fölpillantott rá. De anélkül hogy az olvasást abbahagyná, indul át a kocsiúton. A sofőrnőnek is ott kell befordulni kocsijával. És hogy eleget tegyen az őt siettető fiatalembernek is, meg az átmenő, vigyázatlan, újságolvasó asszonyságban se tegyen kárt, valósággal vadul túlkölteti taxiját. Hiába! Az asszonyság a tülkölésre ugyan fölriad, de ahelyett, hogy arra figyelne, hogy a taxi őt maga előtt engedte volna át, ostobán visszahátrál és majdnem-majdnem-majdnem a kocsi alá kerül. Erre, hiába kerülte ki ügyesen őt a kocsi, hogy haja szála sem görbült meg, éktelen, veszett sikoltozásra fakad az úttesten: a mellette elkanyarodó kocsira, annak vezetőjére, a gyilkos járművekre, az átkozott zűrzavarra... A fiatalember a kocsiban kicsikét meghökkenve, kicsikét megrendülve tanúskodik az újabb esetnél. A sofőrnő ezúttal nem kezd kerepelést, csak egy merő, jelentőségteljes pillantást vet hátra, szó nélkül, a fiatalemberre. Ellenben a fiatalember jegyzi meg őszinte hangsúllyal mostan: — Bámulom tényleg az idegerejét! A higgadtságát!... Igaza van, nem könnyű a kenyere, nap-nap mellett ilyen válságos, visszás helyzetek tömegén kerekedni felül. (Ruszkay György rajza.)