Uj Világ, 1956. június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-26 / 4. szám
Volt egyszer egy gazdag ember, akinek nagyon okos volt a nővére, de nagyon ostoba a felesége. Elment egyszer a gazdag ember a városba, az okos nővérrel együtt, hogy gyapjút adjon el, és megparancsolta a feleségének, őrizze ám addig a kaput, de lelkiismeretesen! Az asszony kiült a kapu elé és sütkérezett a napon. Sokáig ült így, aztán amikor megunta, kiemelte sarkából a kaput, vállára vette és elment a szomszédba, vendégségbe. Hazaért a városból a gazdag ember az okos nővérével és látja: se kapu, se feleség. Csak késő este érkezett az meg, hátán a kapuval. Kérdezi a férje: — Mit csináltál, asszony? — Magad parancsoltad, hogy őrizzem a kaput, hát magammal vittem, hogy senki el ne lopja. — A férj erre úgy megverte a feleségét — még a nővére is segített neki —, hogy az az erdőbe futott előlük és felmászott a legmagasabb fára. Ott töltötte az éjszakát. Reggel, ahogy felébred, hallja: — Kot-kot-kot... — Kotlóstyúk kapirgált a fa alatt, hívogatta a csibéit, amikor magocskát, csigát talált. Az ostoba asszony azonban azt gondolta, őt hívogatja haza a tyúk, ezért lekiabált a fáról: — Nem megyek haza ... Semenynyiért sem megyek! — Kis idő múlva kutya ugatott a fa alatt. — Ahá! Te is értem jöttél! — kiáltott le az asszony. — Veled sem megyek haza, semmi pénzért! — Végül a fa alá tévedt egy magányos teve. — Nem bánom, veled hazamegyek, ha már te is értem jöttél — mondta az aszszony, lemászott a fáról, kendőjével átkötötte a teve nyakát és hazavezette. A gazdag ember ott állt a kapuban a nővérével, amikor hazaért a felesége, és nagyon megörült, hogy egy tevét húz maga után. Nosza, jó lesz, ha nem lábatlankodik majd, amíg végeznek a tevével, tehát azt mondták neki: — Ma fekete eső fog esni, amitől megvakulnak az emberek. Mássz csak be a kemencébe, nehogy megvakulj. — És az ostoba asszony bemászott a kemencébe, ők meg gyorsan leölték a tevét, a húst a ház mögé akasztották száradni. Alig lettek készen, arra jött egy hajcsár, akit a teve gazdája küldött, hogy keresse meg az elveszett jószágot. A hajcsár azonban ravasz ember volt, tudta, hogy egyenes úton nem jut nyomára a tevének, ezért azt mondta: — Súlyos beteg a gazdám és nagyon szeretne tevehúst enni. Nem tudnátok adni egy darabkát? — Nem — válaszolta a gazda. — Honnan lenne tevehús az olyan szegény ember házánál, mint én vagyok? — Dehogy nincs! — kiabált a kemencéből a felesége. — Hiszen hoztam én haza egy szép tevét! Le is öltétek! A hajcsár elment a gazdájához és jelentette neki, hogy leölték a tevéjét. Megharagudott ekkor a teve gazdája és szaladt a bíróhoz. A bíró — szegény — vak volt, de nagyon okos ember, és faggatta így, faggatta úgy a gazdag embert is, okos nővérét is, mégsem jött a titok nyitjára. Akkor megszólalt a feleség: — Ó, te szegény bíró! Biztosan akkor lettél vak, amikor a fekete eső esett! Látod, én a kemencébe bújtam, azért nem lett semmi bajom! — Te a kemencében rejtőztél? — kérdezte a bíró. — Hát a férjed? A sógornőd? — Azok — mondta az asszony — azalatt megnyúzták a tevét! így keveredett szégyenbe a gazdag ember az egész világ előtt. Oroszból fordította: Csetuva Ki találta ki? Legutóbbi lapszámunkban, ugye, helytelenül állt az, hogy VI—TVIX. De az már igaz, ha úgy rakjuk ki a gyufaszálakat. Mind a kettőhöz csak egy gyufaszálat kellett elmozdítani! Be, rég jártam itthon, a szülőházban! Családi képek, álmos !kis szobák... Megilletődve megyeik a padlásra: hol vagy, papírsárkányom? Ifjúság? ... Bűvös szavaik csattogtak itt: „Fogadjunk!...‘‘ Gyöngyözött kamasz, nyers, vad énekem, s ni, a biciklim! Óh, mennyit rohantunk mi ketten, s most lóg egy kampós szegen... Anyám szól: „öcséd — istenem, bel rossz csont! — alig pitymallik, már nyargal vele, lány után, persze!..Csak hallgatom, mit mond, s tűnődve nézek a biciklire. Hűvösen függ, kampója is a régi. Emlékszem jól, apám verte oda . A gyors kerék ifjúságom idézi... Maradj, szép emlék, ne szállj el soha! Tavasz volt, s én diáik még, a nagy vizsga tartott javában, évvégire járt. Jeles tanuló voltam — s mi a titka? — megbuktam németből, mi tagadás! Tüzelt a nap már, forrott, mint a katlan, folyóban hűsöltek az emberek, a szép nyár trónolt százszor-száz alakban, ablakomba ült, kertünk szállta meg, szellőcsikék hátán járta be a várost, bolyhos, csöpp pitypang szirmokat hozott, könyvembe szórta s nagyot hahotázott: — Menj, fürödj te is! — így biztatgatott. Egyszer, egy nap, fütyülve pótvizsgámra, a térre mentem... (Hogy’ szidtál, anyám!) De kiskapunknál, mint akinek lába földbenőtt, megálltam s néztem bután. Ő jött!... Csilingelt kis harangszoknyája, aztán eltűnt, s a tanulás vele . Biciklimre pattantam, s gyi, utána, mint a nyíl, mint az ördög szekere. A házuk előtt délcegen suhantam, nagy hadvezér száguldó táltosán! Hadd lássa, milyen bátor vagyok, mondtam, hadd csodáljon csak a szép szőke lány! Villant a szemem, mint sasé, ha kémlel, ha meglátnám kerítésük mögött, virágoskertjükben!... Mily szenvedéllyel kukucskáltam be a lécek között!... Rámhajolt a ház előtt a hársfa, hús árnyékában bódult a fejem, s egy pillanatra virágaik közt állva megláttam őt, virágom, hirtelen. . Játszott a fény habkönnyű kis ruháján, tulipánbokrok, nyíló orgonák lengték körül, cipő se volt a lábán, a nyugágy mellett elmerengve állt, kezében könyv, s a könyvben talán versek Olvasott, láttam, de észre se vett. Nyargaltam újra föl s le, elrebbentek előlem tyúkok, libák, verebek. Úgy látszik, apja hamarabb megunta, mert tréfából-e, vagy tán igazán, rászólhatott: „Lányom, nézz ki az útra, vagy nem akarod meglátni talán? ” Vlagyimir Szokolov fiatal szovjet költő 1928-ban született, 1952-ben fejezte be tanulmányait a Maxim Gorkij Irodalmi Intézetben, s ma aspiráns ugyanabban az Intézetben. Első versei a Komszomolszkaja Pravdában jelentek meg, önálló kötete 1955 őszén. Vlagyimir Szokolovot elsősorban mai életünk szépségei, öröme, bánata foglalkoztatja. Bensőséges érzéssel, őszintén, sok szép költői képben mondja el gyermekkorát. Legszívesebben a férfiak felelősségével érző és élő diákokról énekel, akik már a Nagy Honvédő Háború idején is „szinte gyermekfővel" mutatták meg, hogyan kell helytállni. Verselt egyöntetűség, fiatalos báj és gyermeki őszinteség jellemzi. Ott száguld, nézd, egy vakmerő legényke, megáll, bekukkant, rég ott látom őt. Ugyan, kislányom, miért is nem megy le bámészkodni, mint más járókelők? ...“ Talán így mondta, biztos, ezt mondhatta csipkelődve a jókedvű apa, mert egyszercsak egy skurta pillanatra kitárult kertjük rácsos ajtaja, s kijött, zöld ág lengett a kezében. Melege volt tán, legyezte magát? Ó, hogy’ repültem! Mint sárkány a szélben! Kormányt se fogtam, így is tudok, lásd! Mintha zsinóron száguldottam volna, meg se billent a kormány, a kerék. Győztesen hajtottam, s halkan dúdolva, és nem őt néztem — a ház tetejét!... De csapódott a rácsos kicsi ajtó, s a szőke lány szökdelve beszaladt. Utána csak a jobbra, balra hajló, bólogató virágtenger maradt. Apja elé állt, morcosán szólt neki, leült a padra, s újra olvasott, vállát felhúzta... Nem bírtam már nézni! Hát nem győztem? Azt hittem, meghalok! Bánatomban a kormányt megragadtam s lassan, búsulva hajtottam tova, kerítésüket néztem, amíg láttam, hogy" borul rá a fürtös orgona. — Ne gondolj rá! — suttogtam, de hiába, álmomban is láttam a kerítést, meg öt is... Jött, elébem ült a vázra — Ó, álombéli boldog repülés! Utcák, ösvények, napsütötte rétek, ti láttátok a szerelmeseket!... Bár mellem két válla tüzében égett, szédülve bújtam hozzá közelebb. De egy aranytincs illatos hajából arcomhoz ért, s megtört a szép varázs, felriadtam a forróságtól, láztól, s már ébren gyötört az álmodozás. Ti, okos könyvek, igaz jóbarátok, ha meggyógyultam, néktek köszönöm. Komolyabb lettem. Nézd csak! — mondták mások, mert jó jegyem lett őszre, ötösöm! Hány tavasz, hány nyár múlt el már azóta! Vastag por fedi vén barátomat. Csak állok s nézek kerékre, sárhányóra s a kormányra! Mennyit forgattalak! Hiába, nékem nem hozott szerencsét, álom vált csak az első szerelem. Pattanj rá, öcsém, benned van merészség, kívánom, néked sikered legyen! Fordította: Juhász Tibor UJ VILAGa 1956 Január Lenocska kedves, közvetlen, rokonszenves fiatal lány volt. Útitársai egyenesen büszkék voltak arra, hogy épp az ő fülkéjükben foglalt helyet. Egyébként egy nem éppel mindenki előtt ismert rendeltetésű főiskolának, a fínomkémiai technikumnak volt ötödéves hallgatója. Egyik helyet Tyimofej Kornyejevics Karamzin pénzügyi revizor foglalta el. Negyvenöt, ötven körüli férfi volt, aranykeretű szemüveget, fekete szandált viselt és már bajos lehetett. — Nézze — fordult hozzá Lenocska —, milyen szép nyírfa! Tyimofej Kornyejevics kikukkantott az ablakon, úgy dünnyögte: — Szép, de attól még korhadt lehet belül. A másik helyen a barátságos tekintetű, hallgatag Grigorij Andrejevics Topovoj ült, egy vontatógőzös kapitánya. A csitai kerületbe utazott, szabadságra. Lenocska osztatlan figyelmét azonban a harmadik útitárs, Fjodor Gradanovics Nyetuzsilin, egy délceg termetű, harmincnyolc év körüli férfi vonta magára. Szellemes megjegyzésekkel reagált útitársai szavaira és maga is elmondott néhány érdekes, mulatságos, csattanós történetet. És az egész úton fáradhatatlanul gondoskodott a fiatal lány — ahogy mondani szokták — szellemi és anyagi szükségleteiről. Igaz ugyan, hogy nem maga szaladt a vasútállomás büféjébe, hogy Lenocskának antonovka almát vagy mosolygósan piros, friss paradicsomot hozzon, viszont kötelességszerűen ügyelt arra, hogy Karamzin revizor és Topovoj kapitány maradéktalanul teljesítse ezirányú kötelességét. — Kedves útitársaim — mondta lelkes bariton hangon —, igyekezzenek a legszebbet kiválasztani a mi kedves Lenocskánknak. A maga számára ugyanis Fjodor Gradanovics addig, amíg az útitársak a büfénél tolongtak, kellemesebb elfoglaltságot biztosított: Lenocskával sétálgatott a peronon, így hát a már beteg Karamzin és a hallgatag Topovoj a büfében és a kis kioszkoknál beszerezték a jegelt aludttejet, az illatos kovászosuborkát, papirosba csomagolt sült csirkét, aztán magukhoz szorítva csomagjaikat, lihegve kapaszkodtak fel a már indulóban lévő vonatra. Fjodor Gradanovics pedig helyeslő mosollyal kiválasztotta a csomagokból a legszebb, legzamatosabbnak ígérkező körtét és átnyújtotta Lenocskának, amiért jutalmul egy kedves szempillantásban volt része. A harmadik nap végén a vonat már közel robogott ahhoz a városhoz, ahol Lenocska szülei laktak. Nyetuzsilin is ugyanabba a városba utazott, egyik gyárban volt hivatalos intéznivalója. — Engem a szüleim várnak az állomáson — mondta Lenocska és kedvesen, de némi kiváncsi szándékossággal tette hozzá: — és magát? — Engem a gyár autója vár, meg a sofőr — tréfált Nyetuzsilin. Minthogy a vonat már egészen közel ért az állomáshoz, felvette esőkabátját, búcsút vett a revizortól, a kapitánytól... A vonat megállt, Nyetuzsilin kiszállt. Elsőnek. Esett az eső. Este hét óra volt, nyár vége, az állomást mégis ködös pára borította. Nyetuzsilin a kijárathoz sietett és rögtön meglátta az autót. Kék Pobeda volt, ez volt az egyetlen jármű az állomás előtt. A sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját, Fjodor Gradanovics beült és óvatosan hátranézett. Az állomás mögül Karamzin tűnt alő szandáljában, meg Topovoj, a világos antilopcipőben. Lenocska bőröndjeit cipelte a ka férfi és közben ide-oda csúszkált a ragadós, felázott agyagban. — Hagyják... — könyörgött Lenocska —, hagyják. Még elmegy a vonatjuk... Rögtön itt lesznek apámék. Nyanzsilin egy pillanat alatt átgondolta a helyzetet. Tulajdonképpen el kellene vinnie Lenocskát, de ehhez ki kell szállni a kocsiból és magának kell beraknia a bőröndöket. A sofőrnek mégsem szólhat, hogy segítsen... Jelt adott tehát az indulásra, az autó kigördült az állomás előtti térről. Lenocska csodálkozva nézett utána: — „Még csak el sem búcsúzott...” Egy óra múlva Karpuhin, az üzemvezető igazgató már lakásról gondoskodott Nyetuzsilinnek: — A szállodánk eléggé zsúfolt, kényelmesebb lesz, ha elhelyezem magát egyik szomszédomnál, egy fiatal mérnök lakásán. Vacsorát pedig jobbat kap nálunk, mint az étteremben. Szívesen látjuk. — Karonfogta Nyetuzsilint, elvezette a szállására, letették a bőröndöt és átmentek Karpuhinékhoz. — Bemutatom a feleségemnek, Szofja Artyemjevnának. Most megmondom, hogy nálunk ma ünnepi vacsora van. Megérkezett az egyetemiről a kislányunk, ötödéves egyetemi hallgató. — Melyik vonattal jött? — kérdezte Nyetuzsilin, rosszat sejtve. — Azzal, amelyikkel maga. Sajnos, nem értünk ki idejében az állomásra, defektet kapott az autó. Nyetuzsilin hirtelen nyilalást érzett az oldalában. — „Szép kis pácba kerültem” — gondolta. — Szegény kislány majd egy óra hosszat várt ránk. Jól átázott ebben az esőben — mondta Szofja Artyemjevna. Karpuhin a fejét csóválta: — És micsoda emberek vannak a világon! Meséli a lányom, hogy egész úton tette neki a szépet valami fiatalember, aztán alighogy ideértek, fogta a bőröndjét, leszállt, eltűnt. — Sajnos, vannak még ilyen emberek ... — vágott szavába a felesége. — Ön tanult ember, Fjodor Gradanovics, ön is bizonyára lehetetlennek tartja, hogy így viselkedik valaki. Ha Szofja Artyemjevna történetesen azt kérdezte volna: „ön, ugye, a vízbe óhajt ugrani?” — Nyetuzsilin arra is bizonyára legszívesebben most ilyesféle választ adott volna: — „Én? Minden bizonnyal...” Gépiesen, nagyokat kortyantott a teából, pedig az olyan forró volt, hogy a torkát égette. Még a könnye is kicsordult tőle. Szofja Artyemjevna kellően értékelte ezt a könnyes megindultságot, mert az nyilván szívbeli jóságra vall. — Pedig egészen rendes embernek látszott, mondja a lányom — tette hozzá Karpuhin. — És... és most hol van a... a kislányuk? — kérdezte Nyetuzsilin és reszketett az idegességtől. — Mindjárt jön. Csak átszaladt a barátnőihez. Meghívja őket a vacsorára. — Tölthetek még egy kis teát? — kérdezte a háziasszony. — A vacsorára még várnunk kell egy kicsit. — Sajnos... nem maradhatok... Telefonálnom kell. Interurbán. A központunkba... — mondta Nyetuzsilin és felállt, az ajtó felé indult. — Dehogyis engedjük el! — kapta el még idejében Karpuhin. — Ott a telefon. Parancsoljon. — Köszönöm... Ráér... — mondta Fjodor Gradanovics és rettenetesen hörgött a hangja. — Annyira nem sürgős ... Ebben a pillanatban élénk lányhangok csendültek fel a folyosón. Egyik hang ezt csicseregte: — Tényleg? Csak fogta a bőröndjét és usgyi? No, csak találkozhatnánk vele!... — A lányok hangosan nevettek. Nyetuzsilin, teljesen összetörve, az ablakhoz lépett és a fikusz leveleit kezdte tépdesni. — Mit csinál? — szólt rá ijedten a háziasszony. — Ideges vagyok — dadogta a vendég és szájába kapva, rágni kezdte a letépett fikuszlevelet. A lányok beléptek az ebédlőbe. Elérkeztek a tragédia végkifejlésének feszült percei. — Bemutatom Olja lányomnak, Fjodor Gracianovics — mondta Karpuhin. Nyetuzsilin ránézett a lányra. Jól lát? Ez nem Lena! — egyik lány sem Lena! Fjodor Gracianovics boldogságában lenyelte a fikuszlevél egy kis darabját. — Melyik egyetemen tanul? — kérdezte. — Orvosnak készülök. Fjodor Gradanovics zsebrevágta a fikuszlevél megmaradt részét és könnyed léptekkel visszament az asztalhoz. Visszatért készsége a könnyed, szellemes társalgáshoz, belekezdett egy vidám történetbe. Az este olyan jó hangulatban telt el, hogy a háziasszony még a szerencsétlen fikusz húsos, szép levelét is megbocsátotta Fjodor Gracanovicsnak. — Ne törődj vele — súgta a férje —, ideges embernél előfordul az ilyesmi... Mikor aztán Fjodor Gracanovics hazament a szállására, a szomszédba, boldog volt, mert hiszen ezek szerint a vonaton egy másik leány utazott. Nem ez, hanem egy fínomkémiai technológus-jelölt. — Borítsunk fátyolt az esetre... — motyogta magában Fjodor Gradanovics megkönnyebbülten és elaludt. Fordította: Vámosi Pál