Uj Világ, 1956. október (9. évfolyam, 27-42. szám)
1956-10-11 / 41. szám
Rajk Lászlóné és kisfia a katafaik előtt Pálffy György özvegye és árvája a mártírok temetésén . Igazságtétel falun akó, járási tanács. Néhány adatért néztem be a mezőgazdasági osztály vezetőjéhez, Moravszki Ferenchez. Negyvenen felüli, magas, fekete-barna, őszbecsavarodó férfi. Arcán szívélyesség és mosoly talán komolyság. Hamar túlestünk az "adatszolgáltatáson! A makói járás 16 községében elvégezték már az igazságtalanul kulákosított középparasztok rehabilitálását, körülbelül 60 embert mentesítettek. Az igazságtétel munkáját a járási pártbizottság és a járási tanács a községi vezetőkkel együtt végezte el. Beszélgettek a „kuláskokkal” és szomszédaikkal, s mindezek alapján szüntették meg a megkülönböztetést. Különösen sok ilyen intézkedés történt Földeákon, Apátfalván és Maroslellén. Indultam volna, noteszemben ennyi adattal, ha Moravszki Ferenc meg nem állít. Csakugyan nem akartam ottragadni, nem akartam úgy tenni, mint mi, újságírók régebben gyakran szoktuk, hogy csak a funkcionáriusokmegadta nézőpontból látjuk a valóságot. Az addigi néhány perc alatt, ha valami feltűnt Moravszki Ferencben, legfeljebb az volt, hogy ideges kapkodással minduntalan nyelvbotlást követett el, nem győzte, magát kijavítani. Most, hogy megállított, éreztem, hogy még közölni valója van, valami kikívánkozik belőle. — Én is részt vettem a rehabilitálásban — mondta, miközben az íróasztal fiókjából egy pirossal, kékkel, feketével teleírt füzetet vett elő. Aztán gyorsan keresgélve a füzetben, egymásután sorolt fel eseteket. — Itt vannak a kiszombori jegyzeteim. Az még hagyján, hogy jómódú középparasztokat tettek a kuláklistára. De túlteljesítették a kulák-rendeletet. Itt van Sipos Gyula esete. Négyholdas szegényparaszt volt, de a kulák-listára tették, mert egy „öreg kulák gondozója” volt. Egy fiatal fiúnak, Husztik Györgynek egy talpalatnyi föld sem jutott, de „kulák” lett, mert néhai nagyapja nagygazda volt. Kiszomboron különben gyakori a Husztik név, özvegy Husztik Jánosáét is kuláknak vették, mert a tagosításkor nem akarta megfelelő csereföld nélkül odaadni 11 hold artézi kutas földjét moravszki csak sorolta tovább az eseteket és én nem akartam hinni a fülemnek. A Viharsarokban történt mindez, ott, ahol az emberek sohasem féltek harcolni az igazságukért. — Akiket kulákosítottak, — kérdeztem — miért nyugodtak bele? — Sohasem nyugodtak. De akárhová mentek, odavágták nekik, hogy "takarodj, kulák? Nem vakarta le róluk senki. Az úgynevezett kulákok mellett senki sem mert szót emelni, azt mondták rá, hogy kulákbarát. A falusi vezetők gyakran kaptak ilyen szót: „Nektek tíz kulákotok van? Ez kevés. Csináljatok még tízet”. A kormányprogram után állítólag megszűnt a kuláklista, de a valóságban ott dugdosták az adókönyvben. Ha valaki panasszal fordult a felsőbb szervekhez, a panaszt mindig visszaküldték a községi tanácshoz, amely a sérelmet elkövette. Tehát nem történt semmi. Világos, hogy így sohasem lehet semmit sem orvosolni. Nekünk,"felsőbb szerveknek” mindig magunknak kell elvégeznünk egy-egy panasz "kivizsgálását. — Mégis, megnézték-e, hogy miképp történhettek olyan képtelenségek, mint a felsorolt esetek. — Próbáltuk kivizsgálni. De a községben új vezetők vannak — immár harmadik tanácselnök, csak a helyettes a régi — s azt válaszolták, nem tudjuk, nem tudjuk. — S ön, mint járási vezető, annak idején nem próbált segíteni? Moravszki felkapta a fejét. — A kuláklisták régebben készültek. Én nem voltam Makón, Budapesten dolgoztam, magtermeltető vállalatnál. — S a falra mutatott, ahol táblákon magminták voltak. — Két éve vagyok Makón, azok közé tartozom, akik a párt hívó szavára jöttek vidékre, helyesebben haza, mert makói vagyok. — S mit érzett most, amikor találkozott ezekkel az ügyekkel? Mélyen a szemébe néztem. A barnaságán is átütő pir volt az arcán, szemében az izgalom csillogása. őszintén megmondom, hogy most, a rehabilitáláskor döbbentem rá, most, amikor ezekkel az emberekkel beszélgettünk, értettem meg, most, mikor elmondták, milyen zaklatáson estek át, tudtam meg, hogy mindez milyen igazságtalanság volt. Nehéz volt. De kellett, szükséges volt így belemerülni ebbe a problémába. Sokszor égett a szégyentől az arcom, amikor azokkal az emberekkel elbeszélgettem. Némelyik elsírta magát, özvegy Husztikné azt is elmondta, hogy nem tudta gyógyíttatni a betegségét. Amikor ajánlottam neki, hogy jöjjön Makóra, itt, a járási tanács udvarán most nyitottunk meg egy gyógyvizes fürdőt, azt mondta, hogy ez volt az első emberi szó, amit nyolc esztendő alatt kapott — Azt hiszem,, mindebből következtetéseket is... — ... igen, kell levonni — kapott szavamba. — Elhatároztam akkor, jöjjön hozzám bárki, bármilyen ügyben, mindig mélyről megnézem az ügyét-baját. — Milyen formában történt a rehabilitálás közlése? — Az úgynevezett kulákokat behívattuk a tanácsházára. Elmondtuk nekik, hogy milyen jó véleménnyel van róluk a község. Most visszakapják becsületüket, egyenlő polgárai az államnak. — S a község helyi vezetői? — Ott voltak. De hallgattak. — Azt hiszem, jobb lett volna, ha ők beszélnek. Az jobban esett volna az embereknek. — Nehogy azt gondolja, hogy simán ment a felülvizsgálás. Itt a makói járásban általános tanasz talát, hogy az új helyi vezetők a méltányosak, a régebbiek, akik a sérelmet elkövették, ragaszkodtak intézkedéseikhez. Van eset, hogy az elkerült volt vezetők is közbeavatkoztak. Kiszomboron Szegvári Márton az egyik tanácsvezető volt, most is ott lakik, része volt a kulákosítás túlkapásaiban. Szegvári jelenleg a járási tanácson egészségügyi előadó. Amikor meghallotta, hogy a „kulákokat” rehabilitálták, így fenyegetőzött: „Majd megmutatom én a kulákmentőknek, beszélünk még másképp is.” Persze, fenyegetőzhetett! De tény, hogy máig sem helyesli a mostani intézkedéseket. (Sajnos, az ilyen magatartásnak nagyon káros hatása van a volt „kulákokra” és minden igazságszerető emberre. A Moravszkival történt ■beszélgetés után, másnap jártam Kiszomboron, beszélgettem rehabilitáltakkal. Amikor a megtörtént igazságtalanság szóba került, mind megemlítette a volt tanácsvezetők közül Varga Sándort és a Szegvári-„gyereket”. S azt is, hogy a mostani községi vezetők sem közelednek a megbántott emberekhez. Balla Ferenchez csak a téesz-elnök fordult, megkérdezvén, be akar-e lépni. Nyilvánosan a községbeliekkel sem közölték, hogy ki az a tizenhat kiszombori paraszt, akit rehabilitáltak. Mutatkozik új érzés, új kedv ezekben az emberekben — Husztik néni el nem engedett a házából, amíg meg nem mutatta négy szerződéses mangalica-hízóját, jól halad a faluban a mélyszántás is — de a teljes gyógyuláshoz, amely amúgy is hosszú ideig tart, szükséges a helyi vezetők közeledése, önkritikája.) Úgy gondolom — mondtam Moravszkinak —, a járási tanácsnak is kötelessége, hogy hasson a községi vezetőkre. — Nagyon sok igazságtalanság azért történt, mert a községi tanácsokat nem ellenőrizték. Ha valaki kulák lett, nem keresték, hogy miért. Igaz, például mi a sok papíros munka miatt ideszorultunk a négy fal közé. De most nem felső utasításra, hanem a rehabilitálás élményeiből győződtem meg arról, hogy a vezetőknek jobban kell ismerniök a valóságot, nekünk többet kell a községekben kint tartózkodnunk, mint eddig. ... Ennyit jegyeztem fel M Moravszki Ferenc szavaiból. Úgy érzem, érdemes volt. „Tiszta lap”-ját már megnyitotta és már van rajta valami. Kóródi József A voltkulákok” rehabitásáról beszél Moravszki Ferenc a makói járási tanácsban Balla Ferencéket is rehabilitálták. Leánya szívesen, Balla csak húzódozva állt a lencse elé — Pedig csak ti hold földem volt.. — mondja Husztik néni (Novotta Ferenc felvételei) fkül VILÁG v 11S6 október 11 Fájdalom és fogadalom Eltemettük őket. Megadtuk a végtisztességet a nemzet mártírjainak, akiket önkény, galád félrevezetésosztott meg életüktől. Sokat szenvedett népünk sok mártírt adott már a történelemnek, az emberiségnek, de olyanokat, akiket saját harcostársaik küldtek vesztőhelybe, még soha! Néhány napja már, a virágok lassan hervadnak a frissen ásott sírokon. A megcsalatás és szégyen könnyeit felszárítja az idő, de emlékük és példájuk örök mementó marad. Ó, milyen nap volt ez! Négy ébenfekete koporsó komor katafalkon, háttérben a gyászba öltözött Kossuth mauzóleum, melynek oszlopairól a sötét gyászfátylakat téfsre cibálta a szél. E napon a lágy októberi időjárás is zorddá változott. Ólmoseső csapdosta a fákat és az ázott, rőt falevelek, mint a régi munkástüntetések röpcédulái, kavarogtak megállíthatatlanul a némán hömpölygő tömeg feje felett. Komor és méltóságteljes tüntetés volt ez. Nem emelkedtek öklök, nem röpködtek indulattólütött szavak. A gyász, a bánat sokkal mélyebbről fakadt. Négy és fél óra hosszat áradt, hömpölygött mártírjaink ravatalához a nép. Fiatalok, öregek, bimbózó lánykák és munkától megtört anyókák, ifjúmunkások és diákok, tudósok és parasztok, az egész egységes nemzetté váló magyar nép eljött, hogy végső kegyeletét lerója. A temetés napján órák hosszat fent álltam a ravatal mögött, a mauzóleum mellvédjén. Elmondhatom: az ország zarándokolt oda. Nehéz bármi ülte meg a szíveket. S láttam tízezrek szemében saját bánatomat. Áradt a tömeg. Nőtt a koszorúerdő. Piros szalagokon feliratok, barátoké, elvtársaké: „Nem felejtünk!“ Fogadalom ez, hogy végérvényesen vége a személyi kultusz és a törvénytelenség korszakának, mely rombolt és a párt és a nép közé falat emelt. A múlt, a közelmúlt tetemrehívása volt e nap. Az október hatodikának ezentúl ez ad új, fájdalmas jelentőséget. Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András neve füzes sebként ég mindnyájunk szívében. Jelkép marad, hogy soha ne ismétlődhessék meg, ami történt. Sohasem felejtem el a gyermek könnyes tiszta tekintetét: ez volt első találkozása apjával. Sohasem felejtem el a feleséget, Rajk Júliát. Mint vádirat végén a felkiáltójel, úgy állt férje koporsójánál, órák hosszat, mozdulatlanul. Sokan kiléptek a sorból és kezet szorítottak vele. Soha nem fogom elfelejteni annak az öreg munkásembernek a tekintetét és kézszorítását, aki miután néhány szál virágját elhelyezte a koporsón, odalépett Rajk Júliához, kezet szorított vele, megölelte. Ajka szólásra nyílott, de nem mondott semmit, a szeme beszélt helyette. Aztán visszalépett a sorba és a hömpölygő tömeg elnyelte. Ez is jelkép volt, mint ez az egész nap. E kézszorításban az egész munkásosztály, az egész nemzet fogadalma volt, soha többé! Hegedűs Bite Dániel Százezres tömeg rótta le kegyeletét Rajk László, Pálffy György, dr. Szőnyi Tibor és szalai András elvtársak koporsója előtt október 6-án a Kerepesi úti temetőben Írók díszőrsége A gyászolók tömegében (Farkas Tibor felvételei)