Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)

1974-06-14 / 24. szám

1974. június 14. ... fik - - -­ fókusz ------------­Megváltók Az ember törekvése a jobb, tökéletesebb irányában ősi, és a faj szellemi, valamint fizikai felépítéséből fakad. Mióta öntudatra ébredt, állandóan küszködik, hogy biztosítsa ezt a jobb sorsot. Ma is, sőt azt lehet mondani, hogy ma több a küzdenivalója, mint régen. A fejlődés primitív fokán csu­pán a környezet mostohasága, az elemek ellen harcolt. Olyan iramban, ahogy lépésről lépésre meghódította a ter­mészetet, új akadályokat épített, egyre több megoldani való problémát teremtett önmaga. Ma a küzdelem már sokszor a technikai túlfej­lődés, rosszul választott szellemi irányza­tok zsákutcájában való ideges topogás. A hullámhegyek és völgyek törvényszerű váltakozásában ismét a mélypontra süllyedt, elvesztette hitét és bizalmát. A kánikula forróságában megjelennek a hűsítő italo­kat árusítók, a vízparton fürdőruhát és csónakot lehet bé­relni, a vásárlásra csábító áruházak közelében ott vannak a zálogházak, így jelennek meg a problémák dzsungelében, az útkeresésben a “megváltók”. Előbb említett társaikkal abban egyeznek, hogy mindegyik segítséget kínál, de csu­pán a maga üzleti hasznát nézi. A történelem régmúlt napjaiban zsarnokok és hódítók voltak. Ez nem jelenti, hogy ma nincsenek, de akkor nem, vettek fel semmi, vonzónak elképzelt külsőt. A hódító a hat­­almát mutatta és ezzel megfélemlített. Nem tagadta, hogy az erőszakkal való leigázás, megszerzés, sarcolás a célja. A kincsek a birodalom központi kamrájába kerültek, rabszol­gák a zsarnoknak dolgoztak. Ma a terjeszkedés lázától fűtött hatalmak “felszabadí­tást” ígérnek. Az elnyomottak részére megszabadulást ko­rábbi szenvedéseiktől, kiuzsorázóik elkergetését és megbün­tetését. A korrupt rendszer eltörlését s az igazság, béke és szabadság törvénybe iktatását. Nem beszélnek arról, hogy a külhoni kincsek gyűjtésében az ő étvágyuk is csillapítha­tatlan. Hogy őket is a régi hódítók gőze feszíti, a más rend­szerben élők megsemmisítésével, felszámolásával mindig nagyobb és nagyobb hatalom biztosítása. Valamikor szentnek tartott fogalommal ennél még nem éltek vissza jobban. Ma a földkerekség széltében-hosszában megváltást ígérnek. Megváltást a korábbi kínoktól, a ki­zsákmányolástól. Jobb életet. Egyenlőbbet és igazságosab­bat. Csak arról nem beszél senki, hogy hol van az a fizikai hatalom — kapitalista vagy szocialista, — amely a vissza­térülés reménye nélkül hajlandó befektetni? Milliárdokat a szervezésbe, ügynökök megfizetésébe, katonai felszerelés felhalmozásába, vállalni a veszteséget és kockázatot, csak azért, hogy más népnek milliói felszabaduljanak gondjaik alól? Ki hiszi el, hogy egyáltalán van megszabadulás a gon­doktól, hogy idegen katonák teremthetnek jobb életet? Az eddigi tapasztalat mást mutat. A megváltáshoz sokkal mélyebb hit, a fizikai hatalom, erő, kétes értékű kincsek sokkal nagyobb megvetése kell. Olyan megszállottság, ami még elképzelhető küldetést telje­sítő rendkívüli emberben, csoportban nehezen, politikai ha­talomban soha. Valahogy úgy — valóságosan és képletesen, — hogy az igazi megváltáshoz valóban Isten fiának kell lenni. Vannak nemzetközi szervezetek, amelyek a szociális haladás céljait szolgálják, segítséget visznek szét a földgo­lyó távoli pontjaira, ők is valamilyen érdek szolgálatában állanak azonban, ami nem mindig azonos azzal, amit hirdet­nek. Költségvetésükben sokjegyű számok szerepelnek és a pénznek jönnie kell valahonnan. Egymással szemben álló világnézeteket megtestesítő politikai pártok vannak, amelyek közül számosat nemzet­közi aspiráció fűt. Mind “megváltást” ígér; ezt terjesztik ügynökeik, ezt hirdetik propaganda-nyomtatványaik. Sehol, még elrejtve sem lehet olyan adatra bukkanni, hogy hata­lomvágy lenne az igazi céljuk. “Megváltást” ígérnek a vallási szekták százai, amelyek emberi önfejűségre és ostobaságra alapoznak akkor, amikor vagy az orvosi beavatkozás ellen foglalnak állást, vagy a marhán kívül más hús fogyasztását tiltják. Talán a körfor­gás fenntartásával akarják biztosítani, hogy a minőség stí­lusos legyen és ne emelkedjék a megengedett színvonal fölé. Vannak mozgalmak, amelyek a testre és funkcióira, mások a szellemre hivatkoznak és mindegyik azt hirdeti, hogy a megváltást ő hozza. A legutóbbi időben azután elterjedtek olyan megváltók, akik géppisztolyt viselnek és az övükön kézigránátok lóg­nak. ők mindenkin túltesznek. Egyszerűen kijelentik: szét­lőnek, ízekre szednek, megsemmisítenek, ha nem hiszed, hogy ők hozzák a megváltást. / ís VILÁG] 0. A tiroli parsztlegényeket nem vonzza sem Milánó, sem Bologna, sem Róma. A Va­tikán is csak akkor, ha papnak szenteltetik magukat. Ők földjeik szerelmesei. Az alpe­­sek hegyi parasztjai nagyon sok helyen ak­kora lejtőjű humuszterületen szántanak, vetnek, kapálnak és aratnak, amelyen egy le nem fékezett szekér magától elindul és beleszalad a szakadékba. A büszke “Ba­uer” ott cseperedik legénnyé, ahol született, ott eszi megérdemelt kenyerét, ott nősül, alapít családot és módosodik. És onnan éneklik ki végtisztességre, ha a homokórán leperegtek a szemek. A kínai parasztot sem kellett mezőgazda­­sági tanfolyamra küldeni a császárnak, hogy megbecsülje és megmunkálja azt a földet, amelyen született. Mao Ce-tung geo­kémiai, vagy gazdatiszti oklevél nélkül is ismerte a humusz és a paraszt vitális nem­zetfenntartó erejét, ezért, a falvak boldo­gulásáért formálisan háborút üzent az or­szág városain­ak. Ezzel a drámai stratégiá­val Mao elejét vette annak, hogy a falvak fiatalsága az iparosodó városok csábító több munkabéreiért elhagyja az ekeszarvat és a gyárakban megragadja a kalapácsot. Amint ez, például, Japánban történt. A Szovjetunió terménykrízisein is okulva, Mao Kína élelmiszerellátását tette politikai programja első pontjául. Nem tört tűzön­­vizen át a nehézipar egyoldalú felduzzasz­tására. Az ősi földművelőben fedezte fel a nemzetfenntartó elemet, őt állította a nem­zet reflektorfényébe, az ő munkája ihleti a kínai irányköltő íróecsetét. Ha Szabó De­zső Mao Kínájában élne, bizonyára nem fu­karkodna azzal, hogy a földművelőt “őfelsé­ge a kínai parasztnak” titulálja. Mao kormánya tisztességes árat fizet a humusz és a paraszti kérges kéz termé­nyeiért. Ez a rizspolitika egyrészt falun tartotta az agrikulturális fiatalokat, más­részt csodát tett: 800 millió kínai gyomor közül egyetlen egy sem korog! Kontraszt­képpen Madame Gandhi hindu miniszterel­nök május 18-án, az indiai nagy sivatag alatti alagutakban meghúzta az első hiva­talos nukleáris kísérlet ravaszát és ezzel a szemforgató cselekedetével belépett a “nuk­leáris klubba.” Indira asszonynak sürgő­sebb dolga is lett volna ennél: például meg­tölteni 580 millió főt számláló népe tragi­kusan sokmilliónyi koldusszegény szegmen­tumának régóta üres rizsestálacskáit. Hadd korogjanak tovább is a páriák gyomrai. Az atomrobbantással Madame Gandhi vissza­szerzett valamit vesztett tekintélyéből a sa­ját pártjában és a kormányban. Ha a világ szkeptikusan is vette az indiai nukleáris kezdeményezést és jogosan tart is attól, hogy mások is követik, a Szovjetunió min­denképpen helyeselte a déli szomszéd nuk­leáris debütálását. A hindu szemforgatás jutalma késett. A kép teljességéért figyel­nünk kell, hogy mi lesz a nyugati világ zab­tarisznyáival Indiában. Küldjünk-e tovább­ra is verejtékes adótallérainkból India szű­­kölködőinek annyit, hogy abból Madame In­dira két marokkal dézsmálhasson nukleáris arzenálja számára? Ne is hitegessen ben­nünket azzal, hogy a nukleáris erőt békés célokra használja majd. Amerika ilyirányú kísérletei mind a mai napig fiaskóval vég­ződtek. Kína a mindig várható, de nem mindig bekövetkező elemi csapásokat kivéve (szá­razság és árvíz), ma már el tudja látni né­pe élelmezését. Sok idealista kínai fordít hátat a városi életnek és tér vissza a boldo­­gítóbb természethez. Ily népi háttérrel Mao Ce-tung is, Burma is és Afrika is komóto­sabban válogathat abban, hogy mit szip­pantson fel, vagy vessen el a nyugati kultú­rából és civilizációból. Japán, például, eb­ben a tekintetben nincs abban az előnyös helyzetben, mint Kína. Mert a mikádó népe száz év előtt túl gyorsan nyugatiasította ma­gát, ma pedig, technológiailag, óriássá fej­lődött. De diplomáciailag nem produkálha­tott egy Richelieu-t, Metternich-et, vagy Bismarckot. Legújabban, elkövetett egy amatőr baklövést is. Az arabokkal rögtön­zött mézesheteinek során — a­­hírek szerint — Japán egyezermillió U.S. dollárnyi “se­gélyt” ajánlott fel Iraknak, ugyanakkor Egyiptomnak, “sage und schreibe”, nyúl­farknyi egyszáz millió dollárt. A sejkek olaj­birodalmában új világ áll a régi helyén. Baksist legfeljebb a hordár, vagy a taxisofőr fogad el. Különben, ha kül­földi kereskedelmi előnyöket akar magának biztosítani — hogy bibliai értékmérővel él­jek — tetézett talentumokkal kell operálnia az ezeregyéjszaka országaiban. A japán szuperexportőrök máris sopánkodnak: nem sikerül lábaikat megvetniük az arab orszá­gok küszöbeinél. Mert amatőr politikai bak­lövést követtek el. Kína nem beszél félre, amikor a Harma­dik Világról, a fejlődő új nemzetek jövendő hatalomátvételéről szól. Nagy nyugati el­mék ismerik el a kínai tradíciót akár Ja­pánnal, akár a Nyugattal hasonlítjuk össze, csak azt látjuk, hogy Kína népe évezrede­ken keresztül egységes, békés és jó etikai magaviseletű volt. Ha voltak is néha belső zavarai, a nyugati világ állandó anarchiái­val szemben — legalábbis az elmúlt kétezer évben — Kína népe dicséretesen állta meg a helyét a világtörténelemben. Mao Ce-tung legvörösebb álmában sem gondol arra, hogy pragmatikus marxizmusát legyömöszölheti a Nyugat bárzsingján. Ilyesmire csak az orosz gondol, akinek nukleáris puzdrájá­­ban nincs ötezeresztendős kultúra. A ke­resztény nyugat jól el van Karl Marx nél­kül is. Annak elég az újszövetség. De még meg kell tanulnia, hogy hogyan éljen a vi­lág többi civilizált, békés társadalmaival a közös nap alatt. Egy ily szimbiózisnak a kulcsa nem Moszkvában, nem is Wash­ingtonban, hanem Kína ötezer esztendős kul­túrájának és civilizációjának senkire sem erőszakolt, tehát spontán példaadásában van. Ebben a tantételben minden Kínát ré­gen ismerő külföldi szakember véleménye összecseng a brit Toynbee-ével. Mao Ce­­tung 800 milliós népét nem etikai légüres térben gyúrta át intelligens masszává. Azon már harmadfélezer évvel korábban Konfú­­cius munkálkodott, ki kora korrupciója és ti­­rannizmusa közepette sürgette az erkölcsös államvezetési rendet a béke és az igazságos, a nép érdekeit szem előtt tartó kormányko­dás bevezetését. És, többek között, lefektet­te a családi életre és a társadalmi érintke­zésre vonatkozó etikai, el nem évülő nor­máit. Nem volt vallásalapító. Nincs nyoma, hogy szenteltvízzel remélt rendet teremteni a feudális világrendben. Van nyoma annak, hogy tisztakezű, erélyes vezetőkre vágyott. Peking legújabban felvette a diplomáciai kapcsolatokat Malájziával. Ez az első eset Délkelet-Ázsiában, hogy Kína olyan állam­mal lépett diplomáciai összeköttetésbe, amely sem “szocialista” sem kommunista. Most azt várják, hogy a Fülöp-szigetek, Thailand és Szingapúr követik legközelebb Malájzia példáját. Hogy mi van Peking megmozdulása mögött? Az, hogy Délkelet- Ásziában egymásután leállítsa a Szovjet­unió átkarolási terveit Kína ellen.

Next