Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)
1974-06-14 / 24. szám
1974. június 14. ... fik - - - fókusz ------------Megváltók Az ember törekvése a jobb, tökéletesebb irányában ősi, és a faj szellemi, valamint fizikai felépítéséből fakad. Mióta öntudatra ébredt, állandóan küszködik, hogy biztosítsa ezt a jobb sorsot. Ma is, sőt azt lehet mondani, hogy ma több a küzdenivalója, mint régen. A fejlődés primitív fokán csupán a környezet mostohasága, az elemek ellen harcolt. Olyan iramban, ahogy lépésről lépésre meghódította a természetet, új akadályokat épített, egyre több megoldani való problémát teremtett önmaga. Ma a küzdelem már sokszor a technikai túlfejlődés, rosszul választott szellemi irányzatok zsákutcájában való ideges topogás. A hullámhegyek és völgyek törvényszerű váltakozásában ismét a mélypontra süllyedt, elvesztette hitét és bizalmát. A kánikula forróságában megjelennek a hűsítő italokat árusítók, a vízparton fürdőruhát és csónakot lehet bérelni, a vásárlásra csábító áruházak közelében ott vannak a zálogházak, így jelennek meg a problémák dzsungelében, az útkeresésben a “megváltók”. Előbb említett társaikkal abban egyeznek, hogy mindegyik segítséget kínál, de csupán a maga üzleti hasznát nézi. A történelem régmúlt napjaiban zsarnokok és hódítók voltak. Ez nem jelenti, hogy ma nincsenek, de akkor nem, vettek fel semmi, vonzónak elképzelt külsőt. A hódító a hatalmát mutatta és ezzel megfélemlített. Nem tagadta, hogy az erőszakkal való leigázás, megszerzés, sarcolás a célja. A kincsek a birodalom központi kamrájába kerültek, rabszolgák a zsarnoknak dolgoztak. Ma a terjeszkedés lázától fűtött hatalmak “felszabadítást” ígérnek. Az elnyomottak részére megszabadulást korábbi szenvedéseiktől, kiuzsorázóik elkergetését és megbüntetését. A korrupt rendszer eltörlését s az igazság, béke és szabadság törvénybe iktatását. Nem beszélnek arról, hogy a külhoni kincsek gyűjtésében az ő étvágyuk is csillapíthatatlan. Hogy őket is a régi hódítók gőze feszíti, a más rendszerben élők megsemmisítésével, felszámolásával mindig nagyobb és nagyobb hatalom biztosítása. Valamikor szentnek tartott fogalommal ennél még nem éltek vissza jobban. Ma a földkerekség széltében-hosszában megváltást ígérnek. Megváltást a korábbi kínoktól, a kizsákmányolástól. Jobb életet. Egyenlőbbet és igazságosabbat. Csak arról nem beszél senki, hogy hol van az a fizikai hatalom — kapitalista vagy szocialista, — amely a visszatérülés reménye nélkül hajlandó befektetni? Milliárdokat a szervezésbe, ügynökök megfizetésébe, katonai felszerelés felhalmozásába, vállalni a veszteséget és kockázatot, csak azért, hogy más népnek milliói felszabaduljanak gondjaik alól? Ki hiszi el, hogy egyáltalán van megszabadulás a gondoktól, hogy idegen katonák teremthetnek jobb életet? Az eddigi tapasztalat mást mutat. A megváltáshoz sokkal mélyebb hit, a fizikai hatalom, erő, kétes értékű kincsek sokkal nagyobb megvetése kell. Olyan megszállottság, ami még elképzelhető küldetést teljesítő rendkívüli emberben, csoportban nehezen, politikai hatalomban soha. Valahogy úgy — valóságosan és képletesen, — hogy az igazi megváltáshoz valóban Isten fiának kell lenni. Vannak nemzetközi szervezetek, amelyek a szociális haladás céljait szolgálják, segítséget visznek szét a földgolyó távoli pontjaira, ők is valamilyen érdek szolgálatában állanak azonban, ami nem mindig azonos azzal, amit hirdetnek. Költségvetésükben sokjegyű számok szerepelnek és a pénznek jönnie kell valahonnan. Egymással szemben álló világnézeteket megtestesítő politikai pártok vannak, amelyek közül számosat nemzetközi aspiráció fűt. Mind “megváltást” ígér; ezt terjesztik ügynökeik, ezt hirdetik propaganda-nyomtatványaik. Sehol, még elrejtve sem lehet olyan adatra bukkanni, hogy hatalomvágy lenne az igazi céljuk. “Megváltást” ígérnek a vallási szekták százai, amelyek emberi önfejűségre és ostobaságra alapoznak akkor, amikor vagy az orvosi beavatkozás ellen foglalnak állást, vagy a marhán kívül más hús fogyasztását tiltják. Talán a körforgás fenntartásával akarják biztosítani, hogy a minőség stílusos legyen és ne emelkedjék a megengedett színvonal fölé. Vannak mozgalmak, amelyek a testre és funkcióira, mások a szellemre hivatkoznak és mindegyik azt hirdeti, hogy a megváltást ő hozza. A legutóbbi időben azután elterjedtek olyan megváltók, akik géppisztolyt viselnek és az övükön kézigránátok lógnak. ők mindenkin túltesznek. Egyszerűen kijelentik: szétlőnek, ízekre szednek, megsemmisítenek, ha nem hiszed, hogy ők hozzák a megváltást. / ís VILÁG] 0. A tiroli parsztlegényeket nem vonzza sem Milánó, sem Bologna, sem Róma. A Vatikán is csak akkor, ha papnak szenteltetik magukat. Ők földjeik szerelmesei. Az alpesek hegyi parasztjai nagyon sok helyen akkora lejtőjű humuszterületen szántanak, vetnek, kapálnak és aratnak, amelyen egy le nem fékezett szekér magától elindul és beleszalad a szakadékba. A büszke “Bauer” ott cseperedik legénnyé, ahol született, ott eszi megérdemelt kenyerét, ott nősül, alapít családot és módosodik. És onnan éneklik ki végtisztességre, ha a homokórán leperegtek a szemek. A kínai parasztot sem kellett mezőgazdasági tanfolyamra küldeni a császárnak, hogy megbecsülje és megmunkálja azt a földet, amelyen született. Mao Ce-tung geokémiai, vagy gazdatiszti oklevél nélkül is ismerte a humusz és a paraszt vitális nemzetfenntartó erejét, ezért, a falvak boldogulásáért formálisan háborút üzent az ország városainak. Ezzel a drámai stratégiával Mao elejét vette annak, hogy a falvak fiatalsága az iparosodó városok csábító több munkabéreiért elhagyja az ekeszarvat és a gyárakban megragadja a kalapácsot. Amint ez, például, Japánban történt. A Szovjetunió terménykrízisein is okulva, Mao Kína élelmiszerellátását tette politikai programja első pontjául. Nem tört tűzönvizen át a nehézipar egyoldalú felduzzasztására. Az ősi földművelőben fedezte fel a nemzetfenntartó elemet, őt állította a nemzet reflektorfényébe, az ő munkája ihleti a kínai irányköltő íróecsetét. Ha Szabó Dezső Mao Kínájában élne, bizonyára nem fukarkodna azzal, hogy a földművelőt “őfelsége a kínai parasztnak” titulálja. Mao kormánya tisztességes árat fizet a humusz és a paraszti kérges kéz terményeiért. Ez a rizspolitika egyrészt falun tartotta az agrikulturális fiatalokat, másrészt csodát tett: 800 millió kínai gyomor közül egyetlen egy sem korog! Kontrasztképpen Madame Gandhi hindu miniszterelnök május 18-án, az indiai nagy sivatag alatti alagutakban meghúzta az első hivatalos nukleáris kísérlet ravaszát és ezzel a szemforgató cselekedetével belépett a “nukleáris klubba.” Indira asszonynak sürgősebb dolga is lett volna ennél: például megtölteni 580 millió főt számláló népe tragikusan sokmilliónyi koldusszegény szegmentumának régóta üres rizsestálacskáit. Hadd korogjanak tovább is a páriák gyomrai. Az atomrobbantással Madame Gandhi visszaszerzett valamit vesztett tekintélyéből a saját pártjában és a kormányban. Ha a világ szkeptikusan is vette az indiai nukleáris kezdeményezést és jogosan tart is attól, hogy mások is követik, a Szovjetunió mindenképpen helyeselte a déli szomszéd nukleáris debütálását. A hindu szemforgatás jutalma késett. A kép teljességéért figyelnünk kell, hogy mi lesz a nyugati világ zabtarisznyáival Indiában. Küldjünk-e továbbra is verejtékes adótallérainkból India szűkölködőinek annyit, hogy abból Madame Indira két marokkal dézsmálhasson nukleáris arzenálja számára? Ne is hitegessen bennünket azzal, hogy a nukleáris erőt békés célokra használja majd. Amerika ilyirányú kísérletei mind a mai napig fiaskóval végződtek. Kína a mindig várható, de nem mindig bekövetkező elemi csapásokat kivéve (szárazság és árvíz), ma már el tudja látni népe élelmezését. Sok idealista kínai fordít hátat a városi életnek és tér vissza a boldogítóbb természethez. Ily népi háttérrel Mao Ce-tung is, Burma is és Afrika is komótosabban válogathat abban, hogy mit szippantson fel, vagy vessen el a nyugati kultúrából és civilizációból. Japán, például, ebben a tekintetben nincs abban az előnyös helyzetben, mint Kína. Mert a mikádó népe száz év előtt túl gyorsan nyugatiasította magát, ma pedig, technológiailag, óriássá fejlődött. De diplomáciailag nem produkálhatott egy Richelieu-t, Metternich-et, vagy Bismarckot. Legújabban, elkövetett egy amatőr baklövést is. Az arabokkal rögtönzött mézesheteinek során — ahírek szerint — Japán egyezermillió U.S. dollárnyi “segélyt” ajánlott fel Iraknak, ugyanakkor Egyiptomnak, “sage und schreibe”, nyúlfarknyi egyszáz millió dollárt. A sejkek olajbirodalmában új világ áll a régi helyén. Baksist legfeljebb a hordár, vagy a taxisofőr fogad el. Különben, ha külföldi kereskedelmi előnyöket akar magának biztosítani — hogy bibliai értékmérővel éljek — tetézett talentumokkal kell operálnia az ezeregyéjszaka országaiban. A japán szuperexportőrök máris sopánkodnak: nem sikerül lábaikat megvetniük az arab országok küszöbeinél. Mert amatőr politikai baklövést követtek el. Kína nem beszél félre, amikor a Harmadik Világról, a fejlődő új nemzetek jövendő hatalomátvételéről szól. Nagy nyugati elmék ismerik el a kínai tradíciót akár Japánnal, akár a Nyugattal hasonlítjuk össze, csak azt látjuk, hogy Kína népe évezredeken keresztül egységes, békés és jó etikai magaviseletű volt. Ha voltak is néha belső zavarai, a nyugati világ állandó anarchiáival szemben — legalábbis az elmúlt kétezer évben — Kína népe dicséretesen állta meg a helyét a világtörténelemben. Mao Ce-tung legvörösebb álmában sem gondol arra, hogy pragmatikus marxizmusát legyömöszölheti a Nyugat bárzsingján. Ilyesmire csak az orosz gondol, akinek nukleáris puzdrájában nincs ötezeresztendős kultúra. A keresztény nyugat jól el van Karl Marx nélkül is. Annak elég az újszövetség. De még meg kell tanulnia, hogy hogyan éljen a világ többi civilizált, békés társadalmaival a közös nap alatt. Egy ily szimbiózisnak a kulcsa nem Moszkvában, nem is Washingtonban, hanem Kína ötezer esztendős kultúrájának és civilizációjának senkire sem erőszakolt, tehát spontán példaadásában van. Ebben a tantételben minden Kínát régen ismerő külföldi szakember véleménye összecseng a brit Toynbee-ével. Mao Cetung 800 milliós népét nem etikai légüres térben gyúrta át intelligens masszává. Azon már harmadfélezer évvel korábban Konfúcius munkálkodott, ki kora korrupciója és tirannizmusa közepette sürgette az erkölcsös államvezetési rendet a béke és az igazságos, a nép érdekeit szem előtt tartó kormánykodás bevezetését. És, többek között, lefektette a családi életre és a társadalmi érintkezésre vonatkozó etikai, el nem évülő normáit. Nem volt vallásalapító. Nincs nyoma, hogy szenteltvízzel remélt rendet teremteni a feudális világrendben. Van nyoma annak, hogy tisztakezű, erélyes vezetőkre vágyott. Peking legújabban felvette a diplomáciai kapcsolatokat Malájziával. Ez az első eset Délkelet-Ázsiában, hogy Kína olyan állammal lépett diplomáciai összeköttetésbe, amely sem “szocialista” sem kommunista. Most azt várják, hogy a Fülöp-szigetek, Thailand és Szingapúr követik legközelebb Malájzia példáját. Hogy mi van Peking megmozdulása mögött? Az, hogy Délkelet- Ásziában egymásután leállítsa a Szovjetunió átkarolási terveit Kína ellen.