Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)

1974-08-23 / 34. szám

1974. augusztus 23. fókusz Magyar újság Időnként felröppen az emigrációs magyar újságok lét­­jogosultságának a kérdése. Ez általában úgy történik, hogy valaki megjegyzést tesz: ennyi idő után mindannyian ér­tünk angolul s a tájékoztatást, amit igényelünk, megkapjuk az angolnyelvű lapokból. Én azokat, akik a fenti véleményt hangoztatják, két csoportra osztom. Az egyik abból a tényből, hogy külföldre költözött, tökéletesen kizárt minden magyar érzelmi motí­vumot. Bár elhitetni az ilyet nem nagyon sikerült, mégis legszívesebben olyan látszatot keltene, mintha ő már nem is emlékeznék arra, hol született és honnan érkezett ide. Magyar társaságba, megmozdulásokra nem jár. Vendég­lőben is az amerikait keresi és szigorúan ügyel arra, hogy még véletlenül se rendeljen levest, nehogy ezzel elárulja magát, ehelyett túlzott asszimilációs igyekezettel a salá­tát legeli, ő az, aki itt tartózkodásának második évében már “törte asz matyar”, fontoskodva amerikai újságlepedőket böngészett, úgy izgult a baseball-mérkőzéseken, mintha a játék imádatát gyerekkorában szívta volna magába és ti­tokban talán remélte is, hogy ennyi igyekezet után ő lesz az ötven­egyedik csillag, akit fel­varrnak a lobogóra. Nos, ha ez a fajta nagy véletlenül magyarok közé keve­redett, szinte biztos, hogy megtette a fenti észrevételt a magyar sajtó tökéletes céltalanságát illetően. Ezek után mindenki tudja, hogy hova tegye az elhangzott véleményt. A másik csoportban némi kisebbrendűségi érzés búj­­kál, már ami az angol nyelvet illeti. Érzi, tudja, hogy isme­retei ezen a téren erősen fogyatékosak és pontosan ezért látja szükségét, hogy mások mellett önmagát is meggyőz­ze: mi már mindent angolul olvasunk, ugyebár, semmi szükségünk, hogy valaki is elkérődzze nekünk ugyanazt magyarul. Mióta ezt a megjegyzést először hallottam — hosszú évekkel ezelőtt, — alkalmilag mindig gyűjtöttem az adatokat az ide sorolható típusokat illetően. Számos eset­ben szinte provokáltam a témát és választ kértem, innen is, onnan is. Természetesen eszemben sincs, hogy a kapott fe­leleteket a név és foglalkozás megjelölésével riport- vagy interjú-szerűen felsoroljam. A bevezetés és a hozzá fűzött megjegyzések miatt senki sem örülne neki, így azután kény­telen vagyok elhallgatni azoknak a nevét is, akik a magyar sajtó mellett törtek lándzsát, nehogy így őket érje a nagy­képűség vádja. Az én kis összeállított statisztikám ugyanis azt közölte, hogy az angol nyelv elsajátításában kivétele­sen magas fokot elért emberek egyetlen esetben sem kifo­gásolták az emigrációban magyar­ lapok megjelenését, in­kább eldicsekedtek vele, hogy egynél több magyar nyelvű új­ságot is járatnak, élvezettel olvassák, sőt azt is végigbön­gészik magyarul — napi híreket, külpolitikát, — amit már angolul olvastak, egyszerűen mert érezni akarják, hogyan is hangzik ugyanez az anyanyelvükön. Mert ez jó. Különösen jól emlékszem annak a professzornak az ilyen értelmű megjegyzésére, aki évtizedek óta tanít ame­rikai katedrán és több angol nyelvű tudományos könyve jelent meg. Ha ő szükségesnek találja a magyar sajtót itt, a befogadó hazában, miért lenne felesleges annak, aki az itteni “traffic” esetében még mindig az otthoni dohánytőzs­dére gondol ? Nem szégyen magyarul olvasni és ezzel még senkinek az értéke sem csökken Amerikában. Általában éppen az tudja a legkevésbé, aki fennhangon kritizál, hogy az anya­nyelv még a szándékos sorvasztás után is erősebb, színesebb marad, mint a felvett új. Erősebb, ha számolunk, évtizedek múltán is magyarul mondjuk, motyogjuk magunkban, hogy “hétszer nyolc az ötvenhat . . . negyvennyolcban az öt meg­van kilencszer, marad három . . .” Színesebb: a tájleírás, a­­jellemfestés, a párbeszéd magyarul hatol a szívünk mélyéig. Senki sem szeretné Mikszáthot, Gárdonyit, Móricz Zsig­­mondot, vagy akár Németh Lászlót angolra fordítva olvas­ni. Teljesen lemondani róluk? Vajon ki lehet olyan gazdag, hogy ezt megteheti ? A megjegyzések közé tartozik az is, ami túlmegy a nyelven és így biggyeszti a száját: már olvastam máshol. Ez bizony megtörténhetik. Vajon ugyanilyen szigorú a bí­rálattal, amikor a “Time” magazinban bukkan valamire, amit a “Los Angeles Times”-ban már napokkal ezelőtt ol­vasott? Mindenki tudja, hogy a hetilap összevontan számol be a hét eseményeiről, a napilap pedig naponta. Emellett olyan amerikai folyóirat is van, amelynek “Reader’s Digest” a neve, ez pedig magyarul azt jelenti, hogy kivonat, gyűjtemény az olvasók részére. Gondos, hozzáértő szerkesz­tést kíván. Vegyük ilyen gyűjteménynek a magyar újságot is, aminek anyagát a mi szánk íze szerint válogatták, szer­kesztették. Édes anyanyelvünkön, magyarul. . vTail Ag ­ Az utolsó két esztendő súlyos belpoliti­kai és erkölcsi megpróbáltatásaival sújtott amerikai nemzet — gondviselésszerű for­dulattal — új seprűt kapott az Egyesült Államok augiász-istállójának kitisztogatá­sára. Augias görög hitregebeli király az udvarában magát purifikáló Herkulesnek vezeklésül megparancsolta, hogy egyetlen napon belül tisztítsa ki a gondozatlan ki­rályi istállókat. Az emberfeletti feladatot felismerve, Herkules két folyót, az Al­­pheust és a Peneust folyatta át az istálló­kon — a király megelégedésére. A herkulesi seprű új emlökünk, Gerahl R. Ford, sorban a 38-ik, kezében van. Be­iktatása utáni, az Egyesült Államok népé­hez intézett beszédéből világosan megér­tettük, hogy realisztikus vezetőnk van, aki a nemzeti haladás szekerének rúdját — a legsürgősebben — polgári életünk minden­napos problémái halaszthatatlan megoldá­sának útjára kívánja rántani. És hogy az új Fehér Ház a nemzet ügyvitelében a kongresszussal állandósítani kívánja a kon­zultációt. A fő hangsúly a nemzeti egységen van. Amit a konresszus felelős, határozott és gyors akciója és az elnök responsibilis, pozitív vezetése teremthet meg. Új elnökünk külpolitikájának sarkalatos tételét honvédelmünk erőteljes megszilár­dítása képezi. Az Egyesült Államok kato­nai erőben nem állhat második helyen a vi­lágon. Ezen az alapon folytatódhat a Szov­jettel és Kínával való U.S. külpolitikai hé­­tente. De,­­nem vesztegetve időt, Ford el­nök hamarosan hozzálát, hogy nyílt poron­don, az ország szemei előtt megmérkőzzön az Egyesült Államok legnagyobb ellenségé­vel, az iflációval. Belgazdasági “csúcskon­ferenciákat” kíván rendszeresíteni és, ami több, azokon személyesen akár elnökölni is. Hogy így tarthassa ujját a nemzeti gazda­sági élet verőerén. Egyszóval . . . Olyan elnököt kaptunk, amilyent országunk megérdemelt. Mi csen­dül ki szavaiból? Becsületesség, őszinte­ség, kötelességtudás, a jó és a rossz közötti erkölcsi különbség ösztönös érzete. Ebben minden törvénytisztelő polgár — nagy megnyugvással — magára ismerhet. Ilyen­ének képzeltünk el minden amerikai embert, mielőtt idejöttünk. Nem kerülte el figyel­münket, hogy új elnökünk beszéde mellőz­te a fellengzős cikornyákat, de ugyanakkor teljes híján volt a rászedésnek és csalárd­ságnak is. Így született meg a legújabb elnöki háté, amelynek első tétele nem csupán az új washingtoni kormányr­a vonatkozik, ha­­­nem minden fajú, színű és hitű polgártár­sainkra is: “WE HAVE A LOT OF WORK TO DO . . . LETS GET ON WITH IT.” Az Egyesült Államok politikailag iskolá­zatlan polgárai — és ez a többség — zok­szó nélkül napirendre tért afölött a számá­ra csak tünemény felett, hogy a Szovjet­unió totális stratégiai támadó megafonok­­ban messze túlszárnyalta az Egyesült Ál­lamokat. Afelett sem rendezett fáklyame­netes tüntetéseket utcásthosszat, hogy a szovjet haderő a leghatalmasabb, amelyet a világ eddig látott. Ezt pedig nem kisebb katonai szakértő jelentette Amerika kö­zönségének, mint Andrew J. Goodpaster, U.S tábornok, az Atlanti Szövetség had­erejének főparancsnoka­. Ez a politikailag iskolázatlan amerikai többségi szegmentum — amely az Egye­sült Államok könnyen sebezhető Achilles­­sarka — azon sem esett gondolkodóba, hogy ha az Egyesült Államok lenne ma is a világ vezető katonai nagyhatalma a Szov­jetunióé felett, az arabok távolról sem me­részkedtek volna olajbojkottal sújtani az Egyesült Államokat. De miután a kommu­nisták ma katonailag megelőzték Ameri­kát, abban az előnyös helyzetben voltak, hogy felbátoríthatták az arabokat, hogy nyugodtan beszüntethetik Amerika felé az olajszállításokat, miután a szovjet katonai erő elég garanciát nyújthat arra, hogy Amerika ne merészelje az arabságot az előbb kötött amerikai-arab olajszerződé­­sek pontozatainak betartására kényszerí­teni. Ez csak egy ízelítő abból, hogy mibe ke­rülhet Amerikának az, ha továbbra is meg­elégszik azzal, hogy katonailag — a világ szemében is — csak a brácsás, nem pedig a prímás szerepében kullog hátul. De, most őrségváltás volt a Fehár Házban. Feltehet­jük, hogy Brezsnyev főtitkárnak lelkiis­mereti urdalásai vannak. Talán arra gon­dol, hogy amikor nemrég Nixon Moszkvá­ban volt, talán elég könnyen kupeckedhe­­tett volna vele még egy, a Szovjetunió ja­vára szolgáló paktumocskán. A Kremlin­ben lebzselő, kiöregedő él-sztálinisták talán már észre is vették, hogy Gerald Ford el­nök személyében egy “tough customer”-rel lesz dolguk. A káini gyűlölködés pszichológiai feno­­ménját akár a fizikai világ anyag-megma­radásának tantételéhez sorozhatnák. Két­ezer év előtt a Názáreti Mester bírókra ment vele, de az emberi megátalkodottság fel-felélesztgette az ember legősibb ellensé­gét. Athén és Ankara, két keleti Földközi­­tengermelléki Atlanti Szövetségesünk Cip­rus szigetállamban fegyveresen összecsap­tak. Órákkal azután, hogy a genfi békéltető tárgyalások holtpontra jutottak. Török bombázó repülőgépek, tankok és csapatok “rendcsinálás” jelszavával három arcvona­lon göngyölték fel az elkeseredetten véde­kező görög ciprióták katonai pozícióit. Úgy látszik, Törökország nem elégszik meg a török kisebbségi cipriótáknak papíron megadott autonómiájával és ezúttal föld­rajzi területeket is biztosítani kíván cip­rusi véreinek. A török-görög malomkövek első­­ őrlemé­nye: Athén katonailag kilépett az Atlanti Szövetségből — mint annak idején Charles de Gaulle Franciaországa tette — és a jö­vőben csak politikailag kíván együttmű­ködni benne. Ha a gyűlölködés olthatatlan, a veszedelem az, hogy a hadműveletek át­csaphatnak török és görög felségterületek­re is. Márpedig úgy a török, mint a görög országhatárvonalak, hogy úgy fejezzük ki, csak arasznyira vannak a Szovjetuniótól. Szovjet hadi- és kereskedelmi hajók járnak a Boszporuszon és a Dardanellákon át a vi­lágtengerek felé és onnan vissza. Ha Athén és Ankara háborúba kezdenének, az feltar­tóztathatatlanul szovjet intervenciót vonna maga után. Aminek következté­ben két dél­keleti NATO-szövetégesünk, Törökország és Görögország velünk való kooperációját bénító gutaütés érné. A Ford-kormány a ciprusi konfrontáció­ban megüzente a szövetséges Ankarának és Athénnek, hogy amennyiben Ciprusért hadműveletekbe kezdenének, Washington beszünteti mindkét ország financiális kato­nai megsegítését. A további veszedelem az, hogy a mérleg ellenserpenyőjére sem At­hén, sem Ankara, hanem a világ legna­gyobb katonai erejének rőtvörös árnyéka súlyosodik, várva-várva egy vncsnyi alka­lomra, hogy beleavatkozzon szövetsége­seink háborúsdijába. Nem kell nagy fantá­zia ahhoz, hogy elképzelhessük, mily módon biztosítja magának Moszkva a szabad ha­józást a török-görög vizeken.

Next