Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)
1974-08-23 / 34. szám
1974. augusztus 23. fókusz Magyar újság Időnként felröppen az emigrációs magyar újságok létjogosultságának a kérdése. Ez általában úgy történik, hogy valaki megjegyzést tesz: ennyi idő után mindannyian értünk angolul s a tájékoztatást, amit igényelünk, megkapjuk az angolnyelvű lapokból. Én azokat, akik a fenti véleményt hangoztatják, két csoportra osztom. Az egyik abból a tényből, hogy külföldre költözött, tökéletesen kizárt minden magyar érzelmi motívumot. Bár elhitetni az ilyet nem nagyon sikerült, mégis legszívesebben olyan látszatot keltene, mintha ő már nem is emlékeznék arra, hol született és honnan érkezett ide. Magyar társaságba, megmozdulásokra nem jár. Vendéglőben is az amerikait keresi és szigorúan ügyel arra, hogy még véletlenül se rendeljen levest, nehogy ezzel elárulja magát, ehelyett túlzott asszimilációs igyekezettel a salátát legeli, ő az, aki itt tartózkodásának második évében már “törte asz matyar”, fontoskodva amerikai újságlepedőket böngészett, úgy izgult a baseball-mérkőzéseken, mintha a játék imádatát gyerekkorában szívta volna magába és titokban talán remélte is, hogy ennyi igyekezet után ő lesz az ötvenegyedik csillag, akit felvarrnak a lobogóra. Nos, ha ez a fajta nagy véletlenül magyarok közé keveredett, szinte biztos, hogy megtette a fenti észrevételt a magyar sajtó tökéletes céltalanságát illetően. Ezek után mindenki tudja, hogy hova tegye az elhangzott véleményt. A másik csoportban némi kisebbrendűségi érzés bújkál, már ami az angol nyelvet illeti. Érzi, tudja, hogy ismeretei ezen a téren erősen fogyatékosak és pontosan ezért látja szükségét, hogy mások mellett önmagát is meggyőzze: mi már mindent angolul olvasunk, ugyebár, semmi szükségünk, hogy valaki is elkérődzze nekünk ugyanazt magyarul. Mióta ezt a megjegyzést először hallottam — hosszú évekkel ezelőtt, — alkalmilag mindig gyűjtöttem az adatokat az ide sorolható típusokat illetően. Számos esetben szinte provokáltam a témát és választ kértem, innen is, onnan is. Természetesen eszemben sincs, hogy a kapott feleleteket a név és foglalkozás megjelölésével riport- vagy interjú-szerűen felsoroljam. A bevezetés és a hozzá fűzött megjegyzések miatt senki sem örülne neki, így azután kénytelen vagyok elhallgatni azoknak a nevét is, akik a magyar sajtó mellett törtek lándzsát, nehogy így őket érje a nagyképűség vádja. Az én kis összeállított statisztikám ugyanis azt közölte, hogy az angol nyelv elsajátításában kivételesen magas fokot elért emberek egyetlen esetben sem kifogásolták az emigrációban magyar lapok megjelenését, inkább eldicsekedtek vele, hogy egynél több magyar nyelvű újságot is járatnak, élvezettel olvassák, sőt azt is végigböngészik magyarul — napi híreket, külpolitikát, — amit már angolul olvastak, egyszerűen mert érezni akarják, hogyan is hangzik ugyanez az anyanyelvükön. Mert ez jó. Különösen jól emlékszem annak a professzornak az ilyen értelmű megjegyzésére, aki évtizedek óta tanít amerikai katedrán és több angol nyelvű tudományos könyve jelent meg. Ha ő szükségesnek találja a magyar sajtót itt, a befogadó hazában, miért lenne felesleges annak, aki az itteni “traffic” esetében még mindig az otthoni dohánytőzsdére gondol ? Nem szégyen magyarul olvasni és ezzel még senkinek az értéke sem csökken Amerikában. Általában éppen az tudja a legkevésbé, aki fennhangon kritizál, hogy az anyanyelv még a szándékos sorvasztás után is erősebb, színesebb marad, mint a felvett új. Erősebb, ha számolunk, évtizedek múltán is magyarul mondjuk, motyogjuk magunkban, hogy “hétszer nyolc az ötvenhat . . . negyvennyolcban az öt megvan kilencszer, marad három . . .” Színesebb: a tájleírás, ajellemfestés, a párbeszéd magyarul hatol a szívünk mélyéig. Senki sem szeretné Mikszáthot, Gárdonyit, Móricz Zsigmondot, vagy akár Németh Lászlót angolra fordítva olvasni. Teljesen lemondani róluk? Vajon ki lehet olyan gazdag, hogy ezt megteheti ? A megjegyzések közé tartozik az is, ami túlmegy a nyelven és így biggyeszti a száját: már olvastam máshol. Ez bizony megtörténhetik. Vajon ugyanilyen szigorú a bírálattal, amikor a “Time” magazinban bukkan valamire, amit a “Los Angeles Times”-ban már napokkal ezelőtt olvasott? Mindenki tudja, hogy a hetilap összevontan számol be a hét eseményeiről, a napilap pedig naponta. Emellett olyan amerikai folyóirat is van, amelynek “Reader’s Digest” a neve, ez pedig magyarul azt jelenti, hogy kivonat, gyűjtemény az olvasók részére. Gondos, hozzáértő szerkesztést kíván. Vegyük ilyen gyűjteménynek a magyar újságot is, aminek anyagát a mi szánk íze szerint válogatták, szerkesztették. Édes anyanyelvünkön, magyarul. . vTail Ag Az utolsó két esztendő súlyos belpolitikai és erkölcsi megpróbáltatásaival sújtott amerikai nemzet — gondviselésszerű fordulattal — új seprűt kapott az Egyesült Államok augiász-istállójának kitisztogatására. Augias görög hitregebeli király az udvarában magát purifikáló Herkulesnek vezeklésül megparancsolta, hogy egyetlen napon belül tisztítsa ki a gondozatlan királyi istállókat. Az emberfeletti feladatot felismerve, Herkules két folyót, az Alpheust és a Peneust folyatta át az istállókon — a király megelégedésére. A herkulesi seprű új emlökünk, Gerahl R. Ford, sorban a 38-ik, kezében van. Beiktatása utáni, az Egyesült Államok népéhez intézett beszédéből világosan megértettük, hogy realisztikus vezetőnk van, aki a nemzeti haladás szekerének rúdját — a legsürgősebben — polgári életünk mindennapos problémái halaszthatatlan megoldásának útjára kívánja rántani. És hogy az új Fehér Ház a nemzet ügyvitelében a kongresszussal állandósítani kívánja a konzultációt. A fő hangsúly a nemzeti egységen van. Amit a konresszus felelős, határozott és gyors akciója és az elnök responsibilis, pozitív vezetése teremthet meg. Új elnökünk külpolitikájának sarkalatos tételét honvédelmünk erőteljes megszilárdítása képezi. Az Egyesült Államok katonai erőben nem állhat második helyen a világon. Ezen az alapon folytatódhat a Szovjettel és Kínával való U.S. külpolitikai hétente. De,nem vesztegetve időt, Ford elnök hamarosan hozzálát, hogy nyílt porondon, az ország szemei előtt megmérkőzzön az Egyesült Államok legnagyobb ellenségével, az iflációval. Belgazdasági “csúcskonferenciákat” kíván rendszeresíteni és, ami több, azokon személyesen akár elnökölni is. Hogy így tarthassa ujját a nemzeti gazdasági élet verőerén. Egyszóval . . . Olyan elnököt kaptunk, amilyent országunk megérdemelt. Mi csendül ki szavaiból? Becsületesség, őszinteség, kötelességtudás, a jó és a rossz közötti erkölcsi különbség ösztönös érzete. Ebben minden törvénytisztelő polgár — nagy megnyugvással — magára ismerhet. Ilyenének képzeltünk el minden amerikai embert, mielőtt idejöttünk. Nem kerülte el figyelmünket, hogy új elnökünk beszéde mellőzte a fellengzős cikornyákat, de ugyanakkor teljes híján volt a rászedésnek és csalárdságnak is. Így született meg a legújabb elnöki háté, amelynek első tétele nem csupán az új washingtoni kormányra vonatkozik, hanem minden fajú, színű és hitű polgártársainkra is: “WE HAVE A LOT OF WORK TO DO . . . LETS GET ON WITH IT.” Az Egyesült Államok politikailag iskolázatlan polgárai — és ez a többség — zokszó nélkül napirendre tért afölött a számára csak tünemény felett, hogy a Szovjetunió totális stratégiai támadó megafonokban messze túlszárnyalta az Egyesült Államokat. Afelett sem rendezett fáklyamenetes tüntetéseket utcásthosszat, hogy a szovjet haderő a leghatalmasabb, amelyet a világ eddig látott. Ezt pedig nem kisebb katonai szakértő jelentette Amerika közönségének, mint Andrew J. Goodpaster, U.S tábornok, az Atlanti Szövetség haderejének főparancsnoka. Ez a politikailag iskolázatlan amerikai többségi szegmentum — amely az Egyesült Államok könnyen sebezhető Achillessarka — azon sem esett gondolkodóba, hogy ha az Egyesült Államok lenne ma is a világ vezető katonai nagyhatalma a Szovjetunióé felett, az arabok távolról sem merészkedtek volna olajbojkottal sújtani az Egyesült Államokat. De miután a kommunisták ma katonailag megelőzték Amerikát, abban az előnyös helyzetben voltak, hogy felbátoríthatták az arabokat, hogy nyugodtan beszüntethetik Amerika felé az olajszállításokat, miután a szovjet katonai erő elég garanciát nyújthat arra, hogy Amerika ne merészelje az arabságot az előbb kötött amerikai-arab olajszerződések pontozatainak betartására kényszeríteni. Ez csak egy ízelítő abból, hogy mibe kerülhet Amerikának az, ha továbbra is megelégszik azzal, hogy katonailag — a világ szemében is — csak a brácsás, nem pedig a prímás szerepében kullog hátul. De, most őrségváltás volt a Fehár Házban. Feltehetjük, hogy Brezsnyev főtitkárnak lelkiismereti urdalásai vannak. Talán arra gondol, hogy amikor nemrég Nixon Moszkvában volt, talán elég könnyen kupeckedhetett volna vele még egy, a Szovjetunió javára szolgáló paktumocskán. A Kremlinben lebzselő, kiöregedő él-sztálinisták talán már észre is vették, hogy Gerald Ford elnök személyében egy “tough customer”-rel lesz dolguk. A káini gyűlölködés pszichológiai fenoménját akár a fizikai világ anyag-megmaradásának tantételéhez sorozhatnák. Kétezer év előtt a Názáreti Mester bírókra ment vele, de az emberi megátalkodottság fel-felélesztgette az ember legősibb ellenségét. Athén és Ankara, két keleti Földközitengermelléki Atlanti Szövetségesünk Ciprus szigetállamban fegyveresen összecsaptak. Órákkal azután, hogy a genfi békéltető tárgyalások holtpontra jutottak. Török bombázó repülőgépek, tankok és csapatok “rendcsinálás” jelszavával három arcvonalon göngyölték fel az elkeseredetten védekező görög ciprióták katonai pozícióit. Úgy látszik, Törökország nem elégszik meg a török kisebbségi cipriótáknak papíron megadott autonómiájával és ezúttal földrajzi területeket is biztosítani kíván ciprusi véreinek. A török-görög malomkövek első őrleménye: Athén katonailag kilépett az Atlanti Szövetségből — mint annak idején Charles de Gaulle Franciaországa tette — és a jövőben csak politikailag kíván együttműködni benne. Ha a gyűlölködés olthatatlan, a veszedelem az, hogy a hadműveletek átcsaphatnak török és görög felségterületekre is. Márpedig úgy a török, mint a görög országhatárvonalak, hogy úgy fejezzük ki, csak arasznyira vannak a Szovjetuniótól. Szovjet hadi- és kereskedelmi hajók járnak a Boszporuszon és a Dardanellákon át a világtengerek felé és onnan vissza. Ha Athén és Ankara háborúba kezdenének, az feltartóztathatatlanul szovjet intervenciót vonna maga után. Aminek következtében két délkeleti NATO-szövetégesünk, Törökország és Görögország velünk való kooperációját bénító gutaütés érné. A Ford-kormány a ciprusi konfrontációban megüzente a szövetséges Ankarának és Athénnek, hogy amennyiben Ciprusért hadműveletekbe kezdenének, Washington beszünteti mindkét ország financiális katonai megsegítését. A további veszedelem az, hogy a mérleg ellenserpenyőjére sem Athén, sem Ankara, hanem a világ legnagyobb katonai erejének rőtvörös árnyéka súlyosodik, várva-várva egy vncsnyi alkalomra, hogy beleavatkozzon szövetségeseink háborúsdijába. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzelhessük, mily módon biztosítja magának Moszkva a szabad hajózást a török-görög vizeken.