Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)
1974-10-18 / 42. szám
1974.október 18.) GÁBOR ÁRON: EGY SZUSZRA Többnyire elkésik az ember, én korán érkeztem Dél- Olaszországba. Még nincs kész. Görög, szaracén, latin múltjából kilép és új, ismeretlen életszerkezethez közeledik. Kérdés, milyenhez. Apulia és Kalábria — Orbán Feri jobban tudja, mi köze a kaláberhez — eddig abból élt, hogy szegény volt. Az olaj- és narancsfák csak anynyi spagettit produkáltak, hogy a lakosság felének nyakába kellett vennie a világot. Századunk első felében az Egyesült Államokat, Kanadát, Ausztráliát “forszírozta", utána Észak-Európa felé indult és a “Gastarbeiter” nevet vette fel, óriáskerekű ősz véres bordáját testes német autóval váltotta fel és országról országra fuvarozta a problémát: mi történik, ha a német, holland, svájci, skandináv gazdasági csoda véget ér, s a “Gastarbeiter" mindenütt feleslegessé válik. Hazamegy, újra felül a “karoccára”, olajbogyót, narancsot szed, a tengerparton csigázik, hónapszámra üldögél a tarantói régi kikötőben és újra a szegénységből él? Sajnos elkésett, vagy ugyancsak korán érkezett. Az évezredes “karoccás” életkeret éppen most vándorol vissza a görög, szaracén, latin múlthoz a temetőbe, az új pedig még nem alakult ki. Ebben a pillanatban Dél- Olaszországban sem dőlt el, hogy a táj jellegbe nem illő iparosítás, vagy a táj jeleghez alkalmazkodó mezőgazdasági művelés ad nagyobb adag lalányát és a kis Fiat helyett nagyobb Fiatot. Főképp: jelzést, hogy milyen életszerkezetek juttatnak helyet, élelmet, emberi életet a biológiai robbanás milliárdjainak. A kérdés ugyanis éppúgy megoldatlan a szíkreszabott Olaszországban, mint Indiában, Kínában, vagy — ellenkező előjellel — a túlméretezett Ausztráliában, Kanadában és a mégüresebb Óriás-Szibériában. Taranto közelében olyan tengerparti nyaralótelepen olvastam a bukaresti népszaporodási, népélelmezési konferenciáról, amely úgy épült ki három-négy év alatt, hogy sehová sem tartozik. Nem illik az apuliai iparosítási program ideológiai hátterébe, de azzal a szemlélettel is ellenkezik, amely a táji adottságok kihasználásából építi a jövőt. Castellaneta ugyanúgy nagykertes, három-négyszobás, kényelmes családi házzal rakta tele a tengerpartot, mint a többi új település a százkilométeres, tisztavízű, napsütéses, gyönyörű tengerszegélyen. “Priváte” utak, “priváte” villák állnak a nagyszállodák, éttermek, bárok, az idegenforgalmi biznisz útjába. Amely nem szép, nem jó, de rengeteg embert foglalkoztat és sok dollárt, angol fontot, német márkát jelent. Miért rossz hát a “privát és” új települési rendszer? Egyáltalán nem rossz, mindössze azért építették a tarantói acélművet, cementgyárat, olajfinomítót Olaszország legszebb tengerpartjára, hogy megszüntessék a szociális feszültséget. Kiiktassák az apuliai, kalábriai politikai képletből azt a robbanóanyagot, amelyet úgy tart nyilván a világsajtó, hogy Olaszország gazdasági és ideológiai káoszához érkezett. Szétveti a görög, szaracén, latin múltat és félelmetes helyzet elé állítja Európát, talán az egész világot. Érthetőbben? A kommunista párt nyomására azért építettek acélművet, cementgyárat, olajfinomítót, a legpiszkosabb ipart a legtisztább tengerpartra, hogy megszüntessék a tarantói munkanélküliséget. Megszüntették ? Mindössze tizenkét százalék tarantói munkanélküli állt az acélkohók mellé, vállalta a cementgyár porát és az olajfinomítók bűzét. A többi? Most is a régi kikötőben üldögél, “kiantizik”, feketézik, dominózik, a kommunista párt irodái előtt magasabb munkanélküli segélyről vitatkozik, időről-időre vörös zászlóval tüntet, és megszállja a gyárak környékét. Elhiszi a kommunista jelszavakat és a kollektív életforma “szépségeit”? Nem valószínű. Foglalkozásszerűen tüntet, forradalommal fenyegetőzik. És tényleg akarja is? Miért ne: a forradalom első szakasza mindenhol kifizetődő. A többi érdektelen. Szóval? Az új tarantói iparban nem a városi proletárok, hanem a környékbeli törpegazdák és halászok helyezkedtek el Árokba lökték a “karoccát”, partra húzták a halászbárkákat és a kék olasz égbolt helyett a port, a füstöt, és a bűzt választották. Többet keresnek, jobban élnek? Egyelőre csak annyi biztos, hogy tüntető, sztrájkoló szereplői egy folyamatnak, amely előbb-utóbb a megtagadott földhöz, a megútáltatott tengerhez vezet viszsza. Még néhány túlnépesedési konferencia és bebizonyosodik, hogy a marxizmus iparosítási programja és a komunizmus kolhozvilága felet eljárt az idő. Milliárdnyi példányban újra színre lép az ember, aki nemcsak kenyeret kér a földtől, halat a tengertől, hanem elfoglaltságot igényel. Ahol az élet örök törvénye szerint élhet, gépek és technológiák helyett dolgozhat. Különben értelmetlen, értéktelen tömeggé válik, nem tud mit kezdeni önmagával és a világgal. Legfeljebb háborúzik, atombombát dob és kiírtja a biológiai felesleget. Ideológiákkal, propagandákkal és az elhibázott jövőépítéssel együtt? Valószínű . ..__________ jvilág “Kőben és könyvben” TOLLAS TIBOR ESTJÉRŐL Szívet melengetően barátságos légkört teremtettek a Los Angeles-i Szent István egyházközség Father Lámhallját a szabadságharcosok meghívására imponálóan nagy számban megtöltő érdeklődők, akik az öt esztendő után körünkbe érkezett Tollas Tibort jöttek el meghallgatni. A költő, akit a magyarok tízezrei különleges lelkesedéssel várnak és hallgatnak szerte a világon, most is első pillanatokban megtalálta a kapcsolatot régi és új barátaival. Szerinte — és hallgatói egyetértettek vele — csupán az marad fenn, amit a kövek és könyvek őriznek. A torontói és a Los Angeles-i szabadságharcos emlékmű kőben, az emigráció írói, költői és kiadói pedig könyvben őrzik meg a múltat, hogy figyelmeztessen és adnak tanúságot a jelenről. A Nemzetőr nyomdája a Burg Kastl-i gimnázium kiadásában 3 éve elkészítette a “Hazánk” című összevont tankönyvet és most dolgozik a 600 oldalas magyar irodalomtörténeten és stilisztikán. A “Glória Victis 1848-49” után Dalnoki Veress Lajos háromkötetes művét állították elő Magyarország honvédelméről a második világháború előtt és alatt. Éppen ezekben a napokban jelent meg Yves de Daruvár, a félig magyar származású francia politikus, a Becsületrend nagykeresztje tulajdonosának angol nyelvű műve:“The Tragic Fate of Hungary”. Most készítik elő Szolzsenyicin “Gulag szigetcsoportjának” magyar kiadását, de egy Los Angeles-i szerző már a magyar “Gulag” anyagának összegyűjtésén dolgozik. — A csúcsot, ami felé törekszünk — mondotta a költő — felhő takarja. Ki tudja, melyikünk útja a helyes? Ha több utat követünk ,is egyre ügyeljünk, sohase bántsuk egymást. Ezt a szellemet sugározták előadott versei és ez volt egyik magyarázata a barátságos légkörnek, amiben ■magyarok — sajnos, olyan ritkán — egymásra találtak. SZEGEDI LÁSZLÓ ===