Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)

1974-10-18 / 42. szám

1974.október 18.) GÁBOR ÁRON: EGY SZUSZRA Többnyire elkésik az em­ber, én korán érkeztem Dél- Olaszországba. Még nincs kész. Görög, szaracén, latin múltjából kilép és új, isme­retlen életszerkezethez köze­ledik. Kérdés, milyenhez. Apulia és Kalábria — Orbán Feri jobban tudja, mi köze a kaláberhez — eddig abból élt, hogy szegény volt. Az olaj- és narancsfák csak any­­nyi spagettit produkáltak, hogy a lakosság felének nya­kába kellett vennie a világot. Századunk első felében az Egyesült Államokat, Kana­dát, Ausztráliát “forszíroz­ta", utána Észak-Európa fe­lé indult és a “Gastarbeiter” nevet vette fel, óriáskerekű ősz véres bordáját testes né­met autóval váltotta fel és országról országra fuvaroz­ta a problémát: mi történik, ha a német, holland, svájci, skandináv gazdasági csoda véget ér, s a “Gastarbeiter" mindenütt feleslegessé válik. Hazamegy, újra felül a “karoccára”, olajbogyót, na­rancsot szed, a tengerparton csigázik, hónapszámra üldö­gél a tarantói régi kikötőben és újra a szegénységből él? Sajnos elkésett, vagy ugyan­csak korán érkezett. Az év­ezredes “karoccás” életkeret éppen most vándorol vissza a görög, szaracén, latin múlthoz a temetőbe, az új pedig még nem alakult ki. Ebben a pillanatban Dél- Olaszországban sem dőlt el, hogy a táj jellegbe nem illő iparosítás, vagy a táj jeleg­hez alkalmazkodó mezőgaz­dasági művelés ad nagyobb adag lalányát és a kis Fiat helyett nagyobb Fiatot. Főképp: jelzést, hogy milyen életszerkezetek juttatnak he­lyet, élelmet, emberi életet a biológiai robbanás milliárd­­jainak. A kérdés ugyanis éppúgy megoldatlan a szí­k­­reszabott Olaszországban, mint Indiában, Kínában, vagy — ellenkező előjellel — a túlméretezett Ausztrá­liában, Kanadában és a még­­ü­reseb­b Óriás-Szibériában. Taranto közelében olyan tengerparti nyaralótelepen olvastam a bukaresti nép­szaporodási, népélelmezési konferenciáról, amely úgy épült ki három-négy év alatt, hogy sehová sem tartozik. Nem illik az apuliai iparosí­tási program ideológiai hát­terébe, de azzal a szemlélet­tel is ellenkezik, amely a tá­ji adottságok kihasználásá­ból építi a jövőt. Castellane­­ta ugyanúgy nagykertes, há­­rom-négy­szobás, kényelmes családi házzal rakta tele a tengerpartot, mint a többi új település a százkilométe­res, tisztavízű, napsütéses, gyönyörű tengerszegélyen. “Priváte” utak, “priváte” villák állnak a nagyszállo­dák, éttermek, bárok, az ide­genforgalmi biznisz útjába. Amely nem szép, nem jó, de rengeteg embert foglalkoz­tat és sok dollárt, angol fon­tot, német márkát jelent. Miért rossz hát a “privá­­t és” új települési rendszer? Egyáltalán nem rossz, mindössze azért építették a tarantói acélművet, cement­gyárat, olajfinomítót Olasz­ország legszebb tengerpart­jára, hogy megszüntessék a szociális feszültséget. Kiik­tassák az apuliai, kalábriai politikai képletből azt a rob­banó­anyagot, amelyet úgy tart nyilván a világsajtó, hogy Olaszország gazdasági és ideológiai káoszához ér­kezett. Szétveti a görög, szaracén, latin múltat és fé­lelmetes helyzet elé állítja Európát, talán az egész vilá­got. Érthetőbben? A kommunista párt nyo­mására azért építettek acél­művet, cementgyárat, olaj­­finomítót, a legpiszkosabb ipart a legtisztább tenger­partra, hogy megszüntessék a tarantói munkanélkülisé­get. Megszüntették ? Mindössze tizenkét száza­lék tarantói munkanélküli állt az acélkohók mellé, vál­lalta a cementgyár porát és az olajfinomítók bűzét. A többi? Most is a régi kikötőben üldögél, “kiantizik”, feketé­­zik, dominózik, a kommu­nista párt irodái előtt ma­gasabb munkanélküli segély­ről vitatkozik, időről-időre vörös zászlóval tüntet, és megszállja a gyárak környé­két. Elhiszi a kommunista jel­szavakat és a kollektív élet­forma “szépségeit”? Nem valószínű. Foglalko­zásszerűen tüntet, forrada­lommal fenyegetőzik. És tényleg akarja is? Miért ne: a forradalom első szakasza mindenhol ki­fizetődő. A többi érdektelen. Szóval? Az új tarantói iparban nem a városi prole­tárok, hanem a környékbeli törpe­gazdák és halászok he­lyezkedtek el Árokba lökték a “karoccát”, partra húzták a halászbárkákat és a kék olasz égbolt helyett a port, a füstöt, és a bűzt választot­ták. Többet keresnek, jobban élnek? Egyelőre csak annyi biz­tos, hogy tüntető, sztrájkoló szereplői egy folyamatnak, amely előbb-utóbb a megta­gadott földhöz, a megútál­­tatott tengerhez vezet visz­­sza. Még néhány túlnépese­dési konferencia és bebizo­nyosodik, hogy a marxizmus iparosítási programja és a komunizmus kolhozvilága felet eljárt az idő. Milliárd­nyi példányban újra színre lép az ember, aki nemcsak kenyeret kér a földtől, halat a tengertől, hanem elfoglalt­ságot igényel. Ahol az élet örök törvénye szerint élhet, gépek és technológiák he­lyett dolgozhat. Különben értelmetlen, értéktelen tö­meggé válik, nem tud mit kezdeni önmagával és a vi­lággal. Legfeljebb háborúzik, atombombát dob és kiírtja a biológiai felesleget. Ideoló­giákkal, propagandákkal és az elhibázott jövőépítéssel együtt? Valószínű . ..__________ jvilág “Kőben és könyvben” TOLLAS TIBOR ESTJÉRŐL Szívet melengetően barát­ságos légkört teremtettek a Los Angeles-i Szent István egyházközség Father Lám­­­hallját a szabadságharcosok meghívására imponálóan nagy számban megtöltő ér­deklődők, akik az öt eszten­dő után körünkbe érkezett Tollas Tibort jöttek el meg­hallgatni. A költő, akit a magyarok tízezrei különleges lelkese­déssel várnak és hallgatnak szerte a világon, most is első pillanatokban megtalálta a kapcsolatot régi és új bará­taival. Szerinte — és hall­gatói egyetértettek vele — csupán az marad fenn, amit a kövek és könyvek őriznek. A torontói és a Los Angeles-i szabadságharcos emlékmű kőben, az emigráció írói, költői és kiadói pedig könyv­ben őrzik meg a múltat, hogy figyelmeztessen és ad­nak tanúságot a jelenről. A Nemzetőr nyomdája a Burg Kastl-i gimnázium­ kiadásában 3 éve elkészítet­te a “Hazánk” című össze­vont tankönyvet és most­ dolgozik a 600 oldalas ma­gyar irodalomtörténeten és stilisztikán. A “Glória Victis 1848-49” után Dalnoki Ve­ress Lajos háromkötetes mű­vét állították elő Magyaror­szág honvédelméről a má­sodik világháború előtt és alatt. Éppen ezekben a na­pokban jelent meg Yves de Daruvár, a félig magyar származású francia politi­kus, a Becsületrend nagyke­resztje tulajdonosának an­gol nyelvű műve:“The Trag­­ic Fate of Hungary”. Most készítik elő Szolzsenyicin “Gulag szigetcsoportjának” magyar kiadását, de egy Los Angeles-i szerző már a ma­gyar “Gulag” anyagának összegyűjtésén dolgozik. — A csúcsot, ami felé tö­rekszünk — mondotta a köl­tő — felhő takarja. Ki tud­ja, melyikünk útja a helyes? Ha több utat követünk ,is egyre ügyeljünk, sohase bántsuk egymást. Ezt a szellemet sugároz­ták előadott versei és ez volt egyik magyarázata a barát­ságos légkörnek, amiben ■magyarok — sajnos, olyan ritkán — egymásra talál­tak. SZEGEDI LÁSZLÓ =­==

Next