Új Világ, 1975 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-03 / 1. szám
Mi a mulatságos? Kis unokámat, aki ezekben a napokban négyéves, karácsony hetében elvittük a moziba. Egy pillanatig nem lankadó figyelemmel kapcsolódott az eseményekbe, amelyek Benji kutya körül zajlottak. Ez az okosszemű állat valóban ámulatba ejtő tetteket vitt véghez és bár mindenki tudta, hogy a hatásos részletek kidolgozásában és a történet összeállításában az idomítóé és a rendezőé az oroszlánrész, illetőleg a kutyarész, mégis az első pillanattól kezdve mindenki a szívébe zárta Benjit, beleértve a felnőtteket is. A kislány kipirult, mert ártatlan szíve minden dobbanásával a kutyus mellett állt, neki izgult. Bevezetőben láttuk Benji szürke mindennapjait. A gazdátlan kis kutya elhagyott, öreg házban élt, amelynek belsejébe egy betört emeleti ablakon át jutott. Ez nem volt egyszerű, mert az út idáig egymásra dobált lomokon és egy korhadt farács felső peremén vezetett, szinte cirkuszi akrobaták ügyességét követelő körülmények között. De Benjinek mindez könnyű volt, mert hosszú időn át megszokta. Egy alkalommal azonban megismerkedett egy ugyancsak gazdásan, csapzottszőrű fehér kutyával és elhívta magához. "Új barátját valóban bámulatos tervszerűséggel vezette az úton a házig. Amikor a nyaktörő légtornászmutatványra került sor, a vendégkutya félénken bizonytalankodott és ott, fent a magaslaton, egyszer meg is csúszott a lába. A mozitermen a nevetés hulláma futott végig. Amikor elcsendesült a nézőtér, kis unokám hangját lehetett hallani: — Ez nem mulatságos! Az emberek minősíthetetlen viselkedése felett érzett teljes felháborodását beleadta ebbe a mondatba. És miután a megjegyzést angolul tette, messzire hallhatóan, újabb nevetés jött és mindenki felénk fordult, kutatva a vékonyka hang tulajdonosát. Egyszerre az érdeklődés központjába kerültünk. A kislány felénk fordult és most már halkabban, így magyarázta: — Az a kutya majdnem leesett! — Ami azt jelentette, hogy az ártatlan állat veszedelemben volt és ezen nem illett nevetni. Dehát az emberek már ilyenek. Itt elgondolkoztam. (Nem tudom, puszta nagyapai elfogultság-e, de kis unokám megjegyzésein egyre többet kell elgondolkoznom.) Az embereknek ezt a különös reakcióját Katona József így fogalmazta meg: “. . . már így születtünk, szegény emberbarátunk kárán tapsolok. Hiszen ha hét az utcán hétszer elesik, azon szint annyiszor nevetjük magunkat el.” Ami a nevetést illeti, kétségkívül ez a helyzet, de vajon így születtünk-e valóban? Az emberi természet öröklött velejárója-e a káröröm, amit mások balesete felett érzünk? Ehhez hozzá kell tenni, hogy valóban nem minden baleset mulatságos. De amikor váratlanul jön és ez mind az áldozatot, mind a körülállókat meghökkenti, néha valami ellenállhatatlanul nevetésre kényszerít. Képzeljük el például a jelenetet (megszámlálhatatlanul feldolgozták régi amerikai filmbohózatokban), amikor ember megy a járdán, vállán hosszú faléccel. Valaki mögötte elejt egy pénzdarabot, ami csörögve ér földet, ösztönösen megfordul és közben a léc mindkét végével hókon nyom valakit. Amikor azok összeesnek, a zajra visszafordul és újabb két gyanútlan járókelőt terít le. Ezt a mozzanatot lehet ismételni néhányszor és a hatás sosem marad el. Az egyik amerikai komikus egyszer találó jelenetben tapintott az ügy elevenére. Valaki rálépett a lábára, amire megjegyezte, hogy ez nem mulatságos. Letépték a kabátja ujját, amire szintén megjegyezte, hogy ez nem mulatságos. De amikor a neki szánt habos lepényt más képébe vágták, nem tudott ellenállni: “Ez mulatságos!” Tehát amikor a félreértésen, vagy véletlenen alapuló baleset mással történik, nem velünk, akkor mulatságos. Ez pedig nem más, mint káröröm. De vajon valóban a kárörömnek a bensőnket csiklandozó ördögével együtt születtünk-e? Kis unokám arra ébresztett rá, hogy nem.Mindanynyian őszintének és tisztának születtünk, bensőnkben túláradó együttérzéssel, barátsággal a másik élőlény iránt. Ilyenek is vagyunk egy darabig, ki hosszabb, ki rövidebb ideig, míg a környező világ meg nem fertőz. Talán féltjük a magunk javait és boldogságát másoktól. Úgy érezzük, ha másnak több van, nekünk kevesebb jut. Irigyek leszünk. Innen már csak egy apró lépés a káröröm. Elfog az ellenállhatatlan derű, amikor a másik ember bajba jut. Nevetünk a balesetén. Ez azonban nem öröklötten emberi. A szolidaritás az. A gyengébb megvédése az. A rokonszenv az. A barátság és ragaszkodás az. Nem is tudtuk, hogy igazán akkor voltunk emberek, négyéves korunkban, amikor a világ még nem rontott meg. METZGER NÁNDOR A letűnt századok csillagászai nem kifejezetten egy termonukleáris összecsapásban látták a világ végét, hanem abban, hogy egy hatalmas üstökös ütközik a Földünkbe és felgyújtja azt. Ismeretes volt Mohamed jóslata a Koránban, amely szerint az utolsó óra el fog érkezni, abban nincs semmilyen kétség odafönt, mégsem hiszi el az emberek nagy sokasága. Az Ég pusztítsa el megteremtett Földjét ? Az Ég ne tudja be a jóra törekvők többségének érdemeit? Mindenki kétkedett abban, hogy az Ég igazságtalan lehet. Századok után a kétkedők igazolást nyertek. Míg az Ég keble minden bőségével árasztotta az éltető napfényt és buzogtatta a források kristály vizét, 1945 augusztus 6-án, reggel 8 órakor egy hadipilóta a felhők feletti légben meghúzta a ravaszt és gyorsabban, mint ezt kimondjuk, ráhullott Hiroshima polgáraira a tömeghalál. Nem is tudták, mi ütötte meg őket. Nem egy Ég küldötte üstökös. Hanem egy a földi tudósok kreálta atombomba. Három nappal később egy második ilyen szörnyűség égette fel Nagaszakit, még kiterjedtebb pusztítóerővel, mint az első bombát. Azt a Nagaszakit, amelyet az operakedvelők világa eladdig jobbatlán Belasco librettója és Puccini zenéjében a Pillangókisasszony és Pinkerton U.S. haditengerésztiszt románcának kikötővárosával azonosított és amelyben 1945 augusztus 9-én a plutonium atombomba Celsius 5000-fokos poklában vagy félszázezer férfi, nő és gyermek, civil és katona, percek alatt hamuvá égett. Büszke századunk, par excellence, a volt — és mert volt, ki biztosít, hogy nem lesz több? — világháborúk százada. Sorban a harmadik ilyennek mutatkozót, esetleg már thermonukleáris kivitelben, 1962-ben még csírájában fojtotta meg Kennedy elnök Hruscsov abortív kubai missziókalandjában. A következő USSR-US konfrontációt Washingtonnak a világ négy tájában villámgyorsan elrendelt szárazföldi, tengeri és légi riadókészültsége szerelte le legújabban, azaz 1973 őszén, még mielőtt Brezsnyev ejtőernyős brigádjai elérték szuezi célpontjaikat. Leckével szolgáltunk a Kreml urainak: bár a Watergate skandaluma károkat okozott nemzetünk belpolitikai veteményeskertjében, az ellenség perfidiája nem csorbította ki az amerikai kard élét. Mit szüretelt a második világháború? Mindenekelőtt két egymással ideológiailag, politikailag, gazdaságilag és katonailag késhegyig versenyző szuperhatalmat: Amerikát és Oroszországot. Azután végrehajtott egy kontinensnyi súlyos amputációt önönmagán. Kettévágta az ősi Európát és annak keleti felét “for keeps” ráfecsérelte a szibériai Medve bőrére. Nagy kár, hogy a második világháborúnak nem akadt egy Franchet d’Esperey tábornoka (ilyen csak Károlyi Mihályéknak jutott Belgrádban), aki a teheráni, jaltai és potsdami csúcskonferenciázóknak gall realizmussal odaritttyentette volna az emlékezetes szavakat: “Etes-vous tombés si bas? (Ilyen mélyre süllyedtetek?)’’ A második világháború szüretelt egy elbűvölően autentikusan zengő, de a valóságban csupán egy Nesze-Semmi-Fogd-Meg- Jól csodabogarat is: az Egyesült Nemzetek organizációját, amely tojásból még alig kikelve, nagy fába vágta a fejszéjét. Nemzeti életre akkreditált egy maroknyi, sokat szenvedett ősi népet egy földrajzi hinterland nélküli sivatagi területen, amelyen, ugyancsak ősi szokásjogon, az autochthon, őslakos izlám arab társadalom honolt. És cselekedte ezt az idézett “világfórum” anélkül, hogy még mielőtt a függönyt felgördítette Izrael államára, kialkudta és biztosította volna az involvált, környező izlám-arab sivatagországok istenhoztáját és kooperációját a hitleri haláltáborokból odaérkezett, megkínzott pártfogoltjai számára. Ez nagyon tragikus mulasztás volt, valakit terhel a felelősség. A sorozatos arab-izraeli háborúk igazolják ezt. Ma már csak Amerika áll Izrael mögött. Mindenki más faképnél hagyta Jeruzsálem ügyét, szentélyeivel egyetemben. Ami nem sikerült Dzsingisz kánnak, Attilának, Nagy Sándornak és Szulejmánnak, az sikerült az Ezeregyéjszaka arab olajsejkjeinek. A nyugati kultúra és civilizáció kalaplevéve üres olajoskannákkal áll sorba a sivatagi naftakutak előtt. 25 év múlva Anno Domini 2000-et írunk és a Föld lakosságának száma nyolcezermilió lélek lesz■ Ki telíti meg gyomrukat ? Már nyilvánosan feljajdulnak, panaszkodnak a hazában. A média leközli a sajtóban, rádióban, televízión a sirámokat. Hangjuk vádol: Energiaiparunk élelmiszerüzemeink és a közszolgáltatások egyre növelik profitjaikat, míg kormányunk tűri a tűrhetetlen drágulást. Émelyeg a polgárok gyomra, amikor jól profitáló üzemek agyondotált vezetői siránkoznak a helyzet felett. Várjuk a kormány közbelépését de a magas állásban levő, jól dotált funkcionáriusok hellyel-közzel maguk is részvényesei oly érdekeltségeknek, amelyek ellen el kellene járniok. A kormány csak úgy segíthet, ha a tehetősek zsebébe nyúl. De nem nyúl. Mi polgárok, erkölcsi felháborodásunkban tömegfelvonulásokat rendezünk valahányszor katonáink sokezer mérföddel odébb ártatlan polgárokat pusztítanak el vagy amikor polgárjogainkon sérelem esik, máskülönben birkák módjára akár ítéletnapig is várakozunk csak, sőt, ha kell, beállunk ingyenlevesért a sorba is, ahelyett, hogy — ugyancsak polgári felháborodásból — piketelnénk kormányunk főhadiszállásainak, ipari és kereskedelmi központjaink és testületeink bejáratait, hogy olimpuszi isteneink figyelmét a nép bajainak orvoslására serkentsük. . . . így viszen az út a világon az epe és a mézesmadzag között, 1975 felé. Az óév egy kreszcsendóval végződött. A párizsi Le Figaro kommentátora, Raymond Aron igazolt kétségbeeséssel írta egy vezércikkét, kifejtve, hogy az Egyesült Államok és Franciaország diplomáciai viszonyát lehetetlen rezónnal analizálni, mert az annyiszor vált szenvedélyessé, hogy a megfigyelő azt kezdte gyanítani, hogy a két partner titkos örömét leli a civódásokban. Csak egy gonosz manó tehetségének lehetett akkora ereje, hogy a barátból ellenséget csinált. Ugyanez a Raymond írta a Ford-Giscard martiniquei találkozó után kitörő lelkesedéssel, hogy a purparlé lezárta az Egyesült Államok és Franciaország közötti civódások áldatlan korszakát■ Csodáról nincs szó. Nem minden problémát oldottak meg az államfők. De valami történt Fort France-on, amit a kommüniké betűi nem tolmácsolhatnak papíron. Amerika és Franciaország szellemben találkoztak. 20