Új Világ, 1975 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-03 / 1. szám

Mi a mulatságos? Kis unokámat, aki ezekben a napokban négyéves, ka­rácsony hetében elvittük a moziba. Egy pillanatig nem lankadó figyelemmel kapcsolódott az eseményekbe, ame­lyek Benji kutya körül zajlottak. Ez az okosszemű állat valóban ámulatba ejtő tetteket vitt véghez és bár mindenki tudta, hogy a hatásos részletek kidolgozásában és a törté­net összeállításában az idomítóé és a rendezőé az oroszlán­­rész, illetőleg a kutyarész, mégis az első pillanattól kezdve mindenki a szívébe zárta Benj­it, beleértve a felnőtteket is. A kislány kipirult, mert ártatlan szíve minden dobba­násával a kutyus mellett állt, neki izgult. Bevezetőben lát­tuk Benji szürke mindennapjait. A gazdátlan kis kutya el­hagyott, öreg házban élt, amelynek belsejébe egy betört emeleti ablakon át jutott. Ez nem volt egyszerű, mert az út idáig egymásra dobált lomokon és egy korhadt farács felső peremén vezetett, szinte cirkuszi akrobaták ügyességét kö­vetelő körülmények között. De Benjinek mindez könnyű volt, mert hosszú időn át megszokta. Egy alkalommal azonban megismerkedett egy ugyan­csak gazdásan, csapzottszőrű fehér kutyával és elhívta ma­gához. "Új barátját valóban bámulatos tervszerűséggel ve­zette az úton a házig. Amikor a nyaktörő légtornászmutat­­ványra került sor, a vendégkutya félénken bizonytalanko­dott és ott, fent a magaslaton, egyszer meg is csúszott a lába. A mozitermen a nevetés hulláma futott végig. Ami­kor elcsendesült a nézőtér, kis unokám hangját lehetett hallani: — Ez nem mulatságos! Az emberek minősíthetetlen viselkedése felett érzett teljes felháborodását beleadta ebbe a mondatba. És miután a megjegyzést angolul tette, messzire hallhatóan, újabb nevetés jött és mindenki felénk fordult, kutatva a vékonyka hang tulajdonosát. Egyszerre az érdeklődés központjába kerültünk. A kislány felénk fordult és most már halkabban, így magyarázta: — Az a kutya majdnem leesett! — Ami azt jelentette, hogy az ártatlan állat veszedelemben volt és ezen nem illett nevetni. Dehát az emberek már ilyenek. Itt elgondolkoztam. (Nem tudom, puszta nagyapai el­fogultság-e, de kis unokám megjegyzésein egyre többet kell elgondolkoznom.) Az embereknek ezt a különös reakcióját Katona József így fogalmazta meg: “. . . már így születtünk, szegény em­berbarátunk kárán tapsolok. Hiszen ha hét az utcán hétszer elesik, azon szint annyiszor nevetjük magunkat el.” Ami a nevetést illeti, kétségkívül ez a helyzet, de vajon így születtünk-e valóban? Az emberi természet öröklött velejárója-e a káröröm, amit mások balesete felett érzünk? Ehhez hozzá kell tenni, hogy valóban nem minden bal­eset mulatságos. De amikor váratlanul jön és ez mind az ál­dozatot, mind a körülállókat meghökkenti, néha valami el­lenállhatatlanul nevetésre kényszerít. Képzeljük el például a jelenetet (megszámlálhatatlanul feldolgozták régi amerikai filmbohózatokban), amikor em­ber megy a járdán, vállán hosszú faléccel. Valaki mögötte elejt egy pénzdarabot, ami csörögve ér földet, ösztönösen megfordul és közben a léc mindkét végével hókon nyom valakit. Amikor azok összeesnek, a zajra visszafordul és újabb két gyanútlan járókelőt terít le. Ezt a mozzanatot le­het ismételni néhányszor és a hatás sosem marad el. Az egyik amerikai komikus egyszer találó jelenetben tapintott az ügy elevenére. Valaki rálépett a lábára, amire megjegyezte, hogy ez nem mulatságos. Letépték a kabátja ujját, amire szintén megjegyezte, hogy ez nem mulatságos. De amikor a neki szánt habos lepényt más képébe vágták, nem tudott ellenállni: “Ez mulatságos!” Tehát amikor a félreértésen, vagy véletlenen alapuló baleset mással törté­nik, nem velünk, akkor mulatságos. Ez pedig nem más, mint káröröm. De vajon valóban a kárörömnek a bensőn­ket csiklandozó ördögével együtt születtünk-e? Kis unokám arra ébresztett rá, hogy nem.­­Mindany­­nyian őszintének és tisztának születtünk, bensőnkben túl­áradó együttérzéssel, barátsággal a másik élőlény iránt. Ilyenek is vagyunk egy darabig, ki hosszabb, ki rövidebb ideig, míg a környező világ meg nem fertőz. Talán féltjük a magunk javait és boldogságát másoktól. Úgy érezzük, ha másnak több van, nekünk kevesebb jut. Irigyek leszünk. Innen már csak egy apró lépés a káröröm. Elfog az ellen­állhatatlan derű, amikor a másik ember bajba jut. Neve­tünk a balesetén. Ez azonban nem öröklötten emberi. A szolidaritás az. A gyengébb megvédése az. A rokonszenv az. A barátság és ragaszkodás az. Nem is tudtuk, hogy igazán akkor voltunk emberek, négyéves korunkban, amikor a világ még nem rontott meg. METZGER NÁNDOR A letűnt századok csillagászai nem kife­jezetten egy termonukleáris összecsapás­ban látták a világ végét, hanem abban, hogy egy hatalmas üstökös ütközik a Földünkbe és felgyújtja azt. Ismeretes volt Mohamed jóslata a Koránban, amely szerint az utolsó óra el fog érkezni, abban nincs semmilyen kétség odafönt, még­sem hiszi el az embe­rek nagy sokasága. Az Ég pusztítsa el meg­teremtett Földjét ? Az Ég ne tudja be a jóra törekvők többségének érdemeit? Mindenki kétkedett abban, hogy az Ég igazságtalan lehet. Századok után a kétkedők igazolást nyer­tek. Míg az Ég keble minden bőségével árasztotta az éltető napfényt és buzogtatta a források kristály vizét, 1945 augusztus 6-án, reggel 8 órakor egy hadipilóta a fel­hők feletti légben meghúzta a ravaszt és gyorsabban, mint ezt kimondjuk, ráhullott Hiroshima polgáraira a tömeghalál. Nem is tudták, mi ütötte meg őket. Nem egy Ég küldötte üstökös. Hanem egy a földi tudó­sok kreálta atombomba. Három nappal ké­sőbb egy második ilyen szörnyűség égette fel Nagaszakit, még kiterjedtebb pusztító­­erővel, mint az első bombát. Azt a Nagasza­kit, amelyet az operakedvelők világa elad­dig jobbatlán Belasco librettója és Puccini zenéjében a Pillangókisasszony és Pinker­ton U.S. haditengerésztiszt románcának ki­kötővárosával azonosított és amelyben 1945 augusztus 9-én a plutonium atombomba Celsius 5000-fokos poklában vagy félszáz­ezer férfi, nő és gyermek, civil és katona, percek alatt hamuvá égett. Büszke századunk, par excellence, a volt — és mert volt, ki biztosít, hogy nem lesz több? — világháborúk százada. Sorban a harmadik ilyennek mutatkozót, esetleg már thermonukleáris kivitelben, 1962-ben még csírájában fojtotta meg Kennedy elnök Hruscsov abortív kubai missziókalandjá­­ban. A következő USSR-US konfrontációt Washingtonnak a világ négy tájában vil­lámgyorsan elrendelt szárazföldi, tengeri és légi riadókészültsége szerelte le legújab­ban, azaz 1973 őszén, még mielőtt Brezs­­nyev ejtőernyős brigádjai elérték szuezi cél­pontjaikat. Leckével szolgáltunk a Kreml urainak: bár a Watergate skandaluma ká­rokat okozott nemzetünk belpolitikai vete­ményeskertjében, az ellenség perfidiája nem csorbította ki az amerikai kard élét. Mit szüretelt a második világháború? Mindenekelőtt két egymással ideológiailag, politikailag, gazdaságilag és katonailag késhegyig versenyző szuperhatalmat: Ame­rikát és Oroszországot. Azután végrehaj­tott egy kontinensnyi súlyos amputációt önönmagán. Kettévágta az ősi Európát és annak keleti felét “for keeps” ráfecsérelte a szibériai Medve bőrére. Nagy kár, hogy a második világháborúnak nem akadt egy Franchet d’Esperey tábornoka (ilyen csak Károlyi Mihályéknak jutott Belgrádban), aki a teheráni, jaltai és potsdami csúcskon­­ferenciázóknak gall realizmussal odaritt­­tyentette volna az emlékezetes szavakat: “Etes-vous tombés si bas? (Ilyen mélyre süllyedtetek?)’’ A második világháború szüretelt egy el­bűvölően autentikusan zengő, de a valóság­ban csupán egy Nesze-Semmi-Fogd-Meg- Jól csodabogarat is: az Egyesült Nemzetek organizációját, amely tojásból még alig ki­kelve, nagy fába vágta a fejszéjét. Nemzeti életre akkreditált egy maroknyi, sokat szen­vedett ősi népet egy földrajzi hinterland nélküli sivatagi területen, amelyen, ugyan­csak ősi szokásjogon, az autochthon, ősla­kos izlám arab társadalom honolt. És csele­kedte ezt az idézett “világfórum” anélkül, hogy még mielőtt a függönyt felgördítette Izrael államára, kialkudta és biztosította volna az involvált, környező izlám-arab si­vatagországok istenhoztáját és kooperáció­ját a hitleri haláltáborokból odaérkezett, megkínzott pártfogoltjai számára. Ez na­gyon tragikus mulasztás volt, valakit terhel a felelősség. A sorozatos arab-izraeli hábo­rúk igazolják ezt. Ma már csak Amerika áll Izrael mögött. Mindenki más faképnél hagyta Jeruzsálem ügyét, szentélyeivel egyetemben. Ami nem sikerült Dzsingisz kánnak, Attilának, Nagy Sándornak és Szulejmán­­nak, az sikerült az Ezeregyéjszaka arab olajsejkjeinek. A nyugati kultúra és civili­záció kalaplevéve üres olajoskannákkal áll sorba a sivatagi naftakutak előtt. 25 év múlva Anno Domini 2000-et írunk és a Föld lakosságának száma nyolcezermilió lélek lesz■ Ki telíti meg gyomrukat ? Már nyilvánosan feljajdulnak, panasz­kodnak a hazában. A média leközli a saj­­tóban, rádióban, televízión a sirámokat. Hangjuk vádol: Energiaiparunk élelmiszer­­üzemeink és a közszolgáltatások egyre nö­velik profitjaikat, míg kormányunk tűri a tűrhetetlen drágulást. Émelyeg a polgárok gyomra, amikor jól profitáló üzemek agyon­dotált vezetői siránkoznak a helyzet felett. Várjuk a kormány közbelépését de a magas állásban levő, jól dotált funkcionáriusok hellyel-közzel maguk is részvényesei oly ér­dekeltségeknek, amelyek ellen el kellene járniok. A kormány csak úgy segíthet, ha a tehetősek zsebébe nyúl. De nem nyúl. Mi polgárok, erkölcsi felháborodásunkban tö­megfelvonulásokat rendezünk valahányszor katonáink sokezer mérföddel odébb ártatlan polgárokat pusztítanak el vagy amikor polgárjogainkon sérelem esik, máskülön­ben birkák módjára akár ítéletnapig is vá­rakozunk csak, sőt, ha kell, beállunk ingyen­levesért a sorba is, ahelyett, hogy — ugyan­csak polgári felháborodásból — piketelnénk kormányunk főhadiszállásainak, ipari és kereskedelmi központjaink és testületeink bejáratait, hogy olimpuszi isteneink figyel­mét a nép bajainak orvoslására serkentsük. . . . így viszen az út a világon az epe és a mézesmadzag között, 1975 felé. Az óév egy kreszcsendóval végződött. A párizsi Le Fi­garo kommentátora, Raymond Aron iga­zolt kétségbeeséssel írta egy vezércikkét, ki­fejtve, hogy az Egyesült Államok és Fran­ciaország diplomáciai viszonyát lehetetlen rezónnal analizálni, mert az annyiszor vált szenvedélyessé, hogy a megfigyelő azt kezd­te gyanítani, hogy a két partner titkos örö­mét leli a civódásokban. Csak egy gonosz manó tehetségének lehetett akkora ereje, hogy a barátból ellenséget csinált.­­ Ugyanez a Raymond írta a Ford-Giscard martiniquei találkozó után kitörő lelkese­déssel, hogy a purparlé lezárta az Egyesült Államok és Franciaország közötti civódások áldatlan korszakát■ Csodáról nincs szó. Nem minden problémát oldottak meg az ál­lamfők. De valami történt Fort France-on, amit a kommüniké betűi nem tolmácsol­hatnak papíron. Amerika és Franciaország szellemben találkoztak. 20

Next