Új Világ, 1977. március-július (6. évfolyam, 12-30. szám)
1977-03-25 / 12. szám
1977. március 25. Emberi jogok Ha csupán a hírmédia megnyilatkozásait figyelnénk, azt lehetne hinni, hogy bizonyos témakörök úgy jönnek divatba (vagy mennek ki belőle), mint a hosszú szoknya és a paróka. Néha valami menthetetlenül a terítéken van, ugyanakkor más kérdéscsoportnak nyomát sem lehet találni. Nos, most már nyilvánvaló, hogy 1977 első negyedéve az emberi jogok firtatása jegyében zajlott le, legalább is ilyen minősítésben rögzítik majd ezt a krónikások. A hullámelmélet hívei bizonygathatják, hogy amit a hullám a talajára vesz, az fenn van, amit pedig elejt, az menthetetlenül elsüllyed. A második világháború vége, a modern önkényuralmak egyik-másikának gyászos összeomlása és az Egyesült Nemzetek életrehívása felvetette az emberi jogok kérdését. Később úgy tűnt, hogy a megszövegezés tényével kimerült az ebbe sűrített dinamizmus. A rabnépek sorsa, a lábbal tiport jogok kérdése a hidegháború során még fel-felbukkant néha. Később a magyar forradalom véste véres betűkkel a figyelmeztetést a könnyen felejtő emberiség lelkiismeretébe s a jajkiáltás robbant még egyet 1968-ban, Csehszlovákia lerohanásának idején. De a koegzisztencia és később a hétente köde mindent elfedett. Ma már látható, hogy amikor Jimmy Carter, az Egyesült Államok elnöke, a hivatalba lépését követő első napokban üzenetet küldött Moszkvába az emberi jogok védelme érdekében, ez a lépés nem volt ötletszerű, hanem szerves része az új kormány új külpolitikájának. Barátságot, jó kapcsolatokat akarunk minden néppel, de ez nem jelenti, hogy százmilliókat eladunk, odavetünk cserébe a békesség illúziójáért. A levelet hivatalosan nem a moszkvai kormány vette kézhez, de az igazi címzett mégis ő volt. A figyelmeztetés, a rendreutasítás, az elnyomottak bátorítása, a belügyekbe való durva beavatkozás! így magyarázta ezt a Központi Bizottság és ezzel ismerte el, hogy százmilliók elidegeníthetetlen joga mindig is alkudozás tárgya, zsarolás eszköze volt. Amikor zsákutcába keveredünk, ellentmondások kicsavart kuszáltsága köt gúzsba, a gondolat ösztönszerűen a kezdethez repül vissza. Az elindulás pontjához, az első lépést megelőző helyzethez, amikor még minden olyan ideálisan szépnek látszott. Az ember, a polgár nem az állam terméke, hanem fordítva. Az állam szerkezetét a szükségszerűen közösségbe tömörült egyedek építették fel, kimondottan a maguk védelmére és szolgálatára. Idők múlásával azonban az lett belőle, mint a modern fantasztikus regényekben az emberi agy által teremtett komputerből: óvatlan pillanatban a maga kezébe kaparintotta a hatalmat és az embert rabszolgájává tette, így öltött testet a “milliók egy miatt” régi önkényuralmi rendszere. Az embernek Istentől kapott jogai szinte feledésbe is merültek. Mégsem igaz, hogy a “les droits de l’homme” újonnan történt felfedezése a francia forradalom dicsősége lett volna. Szofoklész Antigonéja erre figyelmezteti Kreon királyt. Ezt hirdette a korai kereszténység és ezt tanította Aquinói Szent Tamás. Nyomai ott vannak IX. Alfonz spanyol király figyelmeztetésében, a magyar Aranybullában, a Magna Cartában. Most azután beszélhetünk a francia forradalomról, de csakis az angollal és az amerikaival együtt. Az 1791-es “Bill of Rights”, az amerikai szövetségi alkotmány a polgár emberi jogai köré épült. Az ENSZ alapokmánya 1945-ben csupán újrafogalmazta ezt: “Hiszünk az alapvető emberi jogokban, az emberi személyiség méltóságában és értékében, férfiak és nők, nagy és kis nemzetek egyenlő jogában.” Gyönyörű szavak és egy pillanatig sem kétséges a mögöttük rejtőző jószándék. A Helsinki Egyezmény tulajdonképpen ezt fogalmazta volna újjá, különös tekintettel a megosztottságban maradt világra, az egymástól elkülönített népekre, a szétszakított családokra. Az általános jószándék feltételezése ebben az esetben azonban már megbocsáthatatlan naivság lenne. Az okmány aláíróinak egy része az ünnepélyes aktus pillanatában jól tudta, hogy az emberi jogokat zálogtárgyaknak fogja fel, amelyek ideiglenes kiváltásának feltételeit ő szabja meg. Így történt, hogy a “homo sapiens” megjelenése után félmillió esztendővel, közel kétezer évvel Jézus Krisztus születése, kétszázzal az amerikai és a francia forradalom után, az emberi jogokért még mindig harcolni kell. A polgárrá vált emberi lény már régen tudomásul vette, hogy jogainak egy részét az államban fel kell adnia. Pontosan úgy, ahogy ezt Thomas Hobbes háromszáz évvel ezelőtt megfogalmazta és semmiesetre sem új rabszolgaság vállalásával. Egyszers mindenkorra el kellene dönteni, hogy amint az emberek testi szükségletei, éppen úgy Istentől kapott elidegeníthetetlen jogaik sem tartoznak a belügyi hatóságok rendelkezése alá. Amelyik ország ezt nem teszi magáévá, annak nincs keresnivalója az államok családjában, világszervezetben, külkereskedelmi kapcsolatokban, közös kultúrában. 1LAG Még légiónyian élünk mi, akik minden különösebb fáradság nélkül vissza tudjuk irányítani emlékezetünk fényszóróját akár a Pester Lloyd, vagy legalábbis a Friss Újság hatvan év előtti világpolitikai híreire. Mélyen benn gázoltunk azokban a világtalan időkben, amelyekről Sir Edward Grey angol külügyminiszter beszélt előrevetítetten a londoni Whitehallban, amikor eldördültek az armageddon ágyúi, Európa fényei kialudtak. Wilson amerikai elnök délibábot kergetett a Fehér Házban. Délibábja a népuralom, a demokrácia volt, amelynek életerejét a szabad népek önrendelkezési jogában vélte felismerni. Az a népuralom, amely eltörli a titkos diplomáciát és a háborúkat és megteremti az úgynevezett nemzetközi igazságot, amelyet a szabad népek tömörülése garantál örök időkre. Az elnök nem szívelte az “imperializmust”. Többrendbeli naivitásáért Wilsonnak hosszú, keserű közelharcokat kellett vívnia Európa imperialistáival : Clemenceauval, Lloyd George-zsal, Orlandóval és a többiekkel, ideértve a pánszlávokat is. Húsz évvel később beszélgettem Dr. Baty angol jogtudóssal a tokiói külügyminisztériumban, ahol ő mint nemzetközi jogszakértő működött. Megkérdeztem, hogy szépen zsendül-e Woodrow Wilson demokrata magvetése Albionban? A válasz: Nagybritannia sohasem volt, ma sem az, holnap sem lesz demokrata. Megmarad imperialistának, így Párizs, Róma, Brüsszel és Hága is. Wilson, mint szülőhazájában is súlyosan kiábrándult ember halt meg. Demokrata elveinek magjaiból egynéhány televénybe is hullott cseh, román és szerb rablott földön. Prága, Bukarest és Belgrád csendőrei azokból növesztettek fütykösöket, hogy azokkal beverjék a magyar őslakosok fejeit, a nyugati demokrácia nevében. Az amerikai elnök feltehetően tudott róla. Az osztrák-magyar monarchia életének utolsó négy esztendejében a császári és királyi közös hadsereg katonái a monarchia egységéért elkeseredett, véres ütközeteket vívtak az ellenséges arcvonalakon. A cseh, román és szerb katonák vállat vállnak vetve harcoltak együtt a magyar és osztrák bajtársakkal. Az előbbiek, akik oly hosszú időn át annyi ambícióval és pánszláv izgatással igyekeztek homokot szórni a Monarchia komplikált szerkezetébe, a Monarchia életének utolsó négy évében csodálatos lojalitással harcoltak a lángoló frontokon a közös szülőföld fennmaradásáért. Talán csak az ősi görög példákban találunk ekkora bajtársi hűséget, bajtársi “demokráciát” a halálig. Holott a Monarchia a végén híg káposztalénél, penészes profántnál egyebet már nem adhatott bronz, kis-, nagyezüst, Károly-csapatkeresztes és arany vitézségi medáliás hőseinek a Karsztokban és az Isonzónál. Ott, ahol már csak a halál aratott. Ott aludt ki a Monarchia végveszedelmében egymásratalált népek bajtársi hűségének a fényes örökre. Ez több volt mint történelem. Ez maga volt a megtestesült csoda. A “demokrácia” amerikai evangéliuma nem horpasztotta be az öt földrész emberiségének gondolkodását. Elvégre, globálisan, Jézus Krisztus sokkal átfogóbbat hirdetett Hegyi-beszédében. Franklin Delano Roosevelt külpolitikai mannahullatásában kiemelte, hogy támogatja azokat a népeket, amelyek ellenállnak a támadónak, mert ezzel elhárítják az ellenségnek Amerika földje elleni támadását is. Az emberi jogok biztosítják a szabadságot és szüntetik meg a félelmet . . . E szavakat 1941 januárjában intézte a Kongresszushoz. A rákövetkező emberöltőben a volt keleti szövetséges akaratából az egész szabad világ be lett fagyasztva a félelem szibériai mélyhűtőjébe. Harry S. Truman mondotta 1947 márciusában ugyancsak a Kongresszusban, hogy amennyiben az Egyesült Államok elmulasztja kitenni diplomáciai kirakatába Amerika vezető szerepét, azzal veszélybe sodorhatja a világ békéjét és ugyanakkor alááshatja az amerikai nép jólétét. Dwight Eisenhower elnök az amerikai ügyvédi kamara plenáris ülése előtt mondotta, hogy mindaddig, amíg a “béke” elismeri azt a status quo-t, amely felöleli az annyi nemzet ellen elkövetett igazságtalanságokat, a brutális elnyomást és a nem szűnő üldözést, annyi országnak a félelem eszközeivel történő tudatos paralizálását, nem lehet igazi békéről beszélni. És hogy a rabországok népei feletti további basáskodást már nem igazolhatja többé az a kifogás, hogy az a szörnyűség az államvédelem ügyét szolgálja. Eisenhower ezt a kifakadást 1955 augusztusában tette. Alig egy évvel rá, az 56-os cserbenhagyott magyar vértanúk odaroskadtukban már odapingálhatták Eisenhower akkortájt még “minapi” szavait a mellükön fakadt vérrózsákból a rab maradt Budapest flaszterköveire. Az ifjú, szép reményű vértanú-elnök, John F. Kennedy, beiktatásánál mondotta: Tudja meg minden nép, amely akár jót, akár rosszat kíván nekünk, hogy az amerikai nemzet minden árat megfizet, terhet elvisel, nehézséggel megküzd, minden barátot megsegít és minden ellenség előtt megveti a lábát azért, hogy az emberek szabadsága továbbra is éljen és viruljon .Miért kellett őt kitépni a nemzet virányából? Jimmy Carter beiktatásánál a következőket üzente: Világunkat egy új lelkűlét hatja át. A felszaporodott nemzetek törekvéseik fokozottabb politikai tudatában helyet és emberi jogokat követelnek a maguk számára a nap alatt. Szabadság szenvedélyük új méreteket ölt. Az Egyesült Államok számára nincs nemesebb vállalkozás, mint kinyitni az erőnek a csapjait, hogy azzal is segíthessen egy igazságos, békés és emberszerető világot kialakítani. . . . Vörösen villong az ég alja. Az emberiesség és az embertelenség megütközött. Moszkva kiállt a porondra, hogy megmérkőzzék a világ véleményével és az emberjogokért küzdő szovjet gladiátorokkal. A titkos rendőrség most lefogta Anatoly Shcharanskyt, egy 29 éves komputermérnököt, a szovjet disszidensmozgalom egyik zsidó élharcosát a már letartóztatásban lévő Alexander Ginzburg, Yuri Orlov, Mikola Rudenko és Oleksa Tihi mellé. A Nobelbékedíjas Szakharov egyenesen Carter elnökhöz folyamodott, hogy vegye védelmébe Shwharansky t. A legújabb letartóztatásba belerengett az egész szovjet disszidens társadalom. Attól tartanak, hogy a Kreml széles arcvonalon zsidó-, kivándorlás- és diszszidensellenes támadást indít el, hogy Carter elnök emberjogi kiállását és a helsinki okmány vonatkozó emberjogi diktumát a legnyersebben visszautasítsa. Úgy látszik, a kocka el van vetve.