Új Világ, 1978. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)

1978-01-27 / 4. szám

1978. január 27.­­ fókusz Hányféle mérték? Igaz, hogy Amerika most érkezett el a mértékrendszerre való áttérés időszakába és így sok amerikai agyában pillanatnyilag elkerülhetetlen kettősség tapasztalható, de ez még nem indokolja, hogy Washington például méterrel mérje a magyar- vagy lengyelországi helyzetet és rőffel az olasz belpolitikai fenyegetést. Aki kicsit is tájékozott, tudja, mi történik Olaszországban. Andreotti másfél esztendő (a legutóbbi választások) óta kisebbségi kormánnyal vezeti az ügyeket. A kommunisták most egyszerre kijelentették, hogy rést kívánnak a vezetésből és amikor ezt a miniszterelnök megtagadta, nem szavaztak bizalmat a kormánynak. Ennek egyenes következménye volt a kabinet felbomlása. Mi lesz az olasz belpolitikai helyzet következő felvonása? Természetesen senki sem tudja pontosan, legfeljebb találgatni lehet. Washington római követe hetek óta küldte a tájékoztató sürgönyöket az egyre romló olasz helyzetről, de a jelek szerint ezeknek senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget. Amikor Róma utcáin szélsőbaloldali csoportok elkezdték gyújtogatni a gépkocsikat és megkezdődött az orvlövészet a karhatalmi alakulatokra, az amerikai fővárosban egyidejű horkantással ébredt fel mindenki a jóízű szunyókálásból. Carter azonnal hazarendelte Gardner nagykövetet. Kissinger keményhangú figyelmeztetést menesztett a Fehér Házba: ha nem állítják meg az olasz kommunistákat, a következő lépés Franciaország, majd Portugália, Spanyolország­t és Nyugat-Európát máris le lehet írni a szövetségesek listájáról. Amerika a még szabad Nyugattal együtt félti Európát, félti a N­ATO-t, az emberi szabadságjogok eddig megmaradt bástyáit és utolsó reménységeit. A külügyminisztérium meg is fogalmazta, hogy "nem helyesli" a kommunisták részvételét az olasz kormányban. Ez azután általános felzúdulást váltott ki , és nemcsak a kommunista berkekben. Még Giscard d’Estaing francia elnök is kijelentette: semmiesetre sem tűrne el hasonló beleszólást a francia belügyekbe. Amikor egyrészről érthető Carter elnök — kissé elkésett — aggodalma, másrészről a bírálatok sem minden alap nélkül hangzottak el. A kommunisták Itáliában szabad választáson szerezték meg szavazataikat. Olyan szabad választáson, amilyet a kommunista tömbön belül három évtized óta egyetlen nép sem élvezett. Mégis, Lengyelországban jártakor, Carter elnök igen meg volt elégedve az emberi jogok ottani helyzetével, annak ellenére, hogy a lengyel polgár nem gyakorolhatja szabadon politikai jogait és így kormányát sem ő választotta, törvényeit nem ő hozta. Washington nem feszegeti túlságosan ezt a kérdést, sem Lengyel­vagy Magyarországon, sem Iránban vagy Szaud- Arábiában, ahol ebben a pillanatban a kapcsolatokat erősíteni szeretné. Az ilyen kétféle mérték azonban megbosszulja magát. íme, a példa. A lengyelek földjén szabadság van — mondta Carter Varsóban és ma mindenki rákerekíti a szemét, amikor a római eseményeket bírálja. Szabadság, emberi jog vagy van, vagy nincs. Nem lehet csavargatni. Ha mindvégig megmarad a férfias elhatározottság és következetesség Ázsiában, Afrikában vagy az öreg kontinensen, az európai népekben sem alakul ki olyan kép, hogy Amerika nem törődik velük, Washingtonban különben sem lehet megbízni, mert előbb-utóbb cserben hagyja a szövetségeseit — és akkor majd nem kacsintgatnak másfelé. Itt azonban pontosan és felelősségteljesen be kell tartani a sorrendet, hogy a végén ne legyen bukfenc. De maradjunk a tárgynál és csak fordítsuk meg a bizonyítás irányát. Az Egyesült Államok súlyos válságon ment át az elmúlt évtizedben. Megtanulta, hogy a győzelem szándéka nélkül nem lehet büntetlenül hosszabb ideig háborút viselni és hogy a politikai szabadság az ellenséges züllesztésnek is szabad utat nyit. A morális bomlás láncreakciója felnyitotta a nemzet védelmi­­ övezetét — a katonaság, fegyver és hadiipar csúnya szavakká váltak, miközben az ellenfél talpig felfegyverezte magát. Szerencsére még maradt a régi gazdagságból: a továbbra is fölényben álló haditechnológia, ami megteremtette a cirkáló rakétát és a neutronbombát és így az egyensúly még­sem billent fel, legalább is nem katasztrofálisan. A túlsó oldal irányításával megindult azonban a lélektani aknamunka. A cirkáló rakétát békére való hivatkozásokkal akarják megsemmisíteni, a neutronbombát pedig embertelen tömegpusztításnak kiáltják ki, csak azért, mert egyelőre hiányzik az arzenáljukból. A neutronbomba békében hagyja az épületeket, de kiirtja az embereket — harsogja a Moszkvából irányított propaganda. Használata tehát erkölcstelen és jogtalan. Ezzel szemben a Szovjet megteremtette az SS-20 rakétát, amire a SALT-egyezmény nem vonatkozna, mert hivatalosan nem kontinensközti ugyan, de rövid idő alatt át lehet alakítani. Atomtöltettel van felszerelve és hatása pusztító. De hogyan lehet humánusabb azért, mert az emberek mellett az épületeket is elpusztítja? Brezsnyev erre nem is akar válaszolni, hiszen nem azokhoz szól, akikben egyáltalán felmerül ilyen kérdés. Mint látható tehát, a kétféle mérték csábító lehetőség, de nem mindenkinek illik élni vele.­­ Napoleon Bonaparte tábornok-császár a tizennyolc-tizenkilences századfordulóban — Lipcse és Waterloo kivételével — Európa minden ellene bevetett haderejét blitzes bravúrral legyőzte. Auszterlitz, Jéna, Friedland, Eckmühl, Wagram és a légiónyi többi, Itáliától Egyiptomig annyi katonai dicsőséget halmoztak Franciaországra, hogy akár maga Dzsingiszkhán is megirigyelhette volna. Ebből a legendás francia nemzeti glóriából ivott nagy kortyokban Charles De Gaulle, Franciaország volt elnöke is. Bezzeg, amikor aztán — egy másik sorsfordulóban — III. Napóleon 1870 szeptember 2-án Szedánnál, francia területen, vezérkarával együtt a győztes németek hadifogságába kerülve kapitulált, a japán hadseregnél működő francia oktatótisztek is csomagolni kezdtek. Mutsuhito reformcsászár felmondott nekik és helyükbe a porosz katonai nevelés szakembereit szerződtette. A régi napóleoni nemzeti dicsőségforrás eldugulásával Franciaország — egymagában — képtelen volt Auszterlitz-szerű katonai győzelmek kivívására és a Teutonok ellenében kétszer is eljegyezte magát az orosz katonai gőzhengerrel. De azt, az első világháború első évében Hindenburg a mazuri ingoványokba fullasztotta. A második világháborúban a franciákkal szövetséges szovjet gőzhenger végül belegurult Európa kellős közepébe. De nem La Douce France, hanem egyesegyedül a vörös Ivánok politikai és katonai dicsőségére. A francia utókornak, amely megérte gyarmatbirodalmának naplementéjét, megmaradt­, egy hűséges múzsája, a gall szellemeskedés. Athénben, egy bölcselkedési összejövetelen egy radikális francia filozófus, a marxista Roger Garaudy, előzően a francia kommunista párt tagja, emelkedett szólásra. Nem kertelt. Egyenesen odatálalta a görög tudósoknak — és a szintén megjelent újságíróknak — hogy Görögország nem az a bölcsője a demokráciának, amelyről a történelmi könyvek akarják meggyőzni a világot. Azt is kimondotta, hogy Nagy Sándor egy barbár volt. Ezt megtetézte azzal a megállapítással, hogy a híres marathoni csata, amelynek folyamán Leonidas védte maroknyi, 300­ főnyi spártai katonájával és 700 Thespiánusszal a thermopylae-i átjárót a nagy túlerővel támadó perzsák ellenében mindhalálig — egyáltalán nem történt meg. Athén közönsége felháborodott. A görög sajtó a klasszikus görög dicsőségen ejtett csorbát marxista badarságnak nevezte. Idegenek eddig kesztyűs kézzel bántak a görög legendákkal, mítosszal. Monsieur Garaudy nem habozott belegázolni a hőstörténetbe. Tudta, hogy történészek vitatkoznak afelett, hogy ki találta ki a "hellenizmust". Vannak, akik ezt egyenesen Byronnak, a költőnek tulajdonítják. Garaudy nem mondott újat, csak egy kupacba rakta a hitetlenek bírálatait. A francia marxista nem kegyelmezett meg a történész Hérodotusznak sem. Szerinte ez utóbbi nem annyira történész, mint inkább egy zúgíró volt, aki imádta a pénzt és bőven írt, ha bőven fizették érte. A világhódí­tó Nagy Sándor barbár ember volt, mivel egy magas műveltségi fokon civilizált államot, Perzsiát tette tönkre. Athén kultúrájának aranykorszaka, amelyben Periklész a Parthenon kreálásával a Xerxes által elpusztított Acropolist kívánta újraépíteni, hatással van a mai korra is. Soha azóta egy arányban oly kisszámú nép, mint az akkori athéni görög, nem volt képes egy oly legmagasabb fokú kultúrmunkát felmutatni a történelem során. A hellén kultúra televényében Szókratész és Plátó jelképezik az erény és a tudás szoros kapcsolatát. Ez a kapcsolat tükröződik, bizonyos fokig, minden görög gondolkodásban, a keresztény felfogás ellenében. A keresztény erkölcsi álláspont szerint a lényeg a tiszta szív, amely megtalálható úgy a tanultak, mint a tudatlanok között. A görög és a keresztény etikának ez a különbözősége mind a mai napig fennáll. A vendégszónok Garaudy hajlandó volt egy kis kötelező udvariasságra is: igen, igen — mondotta — volt "valami" az ősi Athénban, aminek "valamelyest szabadelvű formája volt. De azt már nem állta meg a radikális marxista bölcsész gall szellemessége, hogy oda ne mondja a görögöknek, hogy az akkori Athént rabszolgamunkával építették fel. Görög történészek ezt a kitételt azzal cáfolják, hogy a városépítő munkások munkaadóiknál étkeztek és laktak is, ezért nem illik rájuk a rabszolga megjelölés, így is, úgy is. Monsieur Garaudy adósa maradt Periklész Athénjének, mert elállt egy fundamentális méltatástól: a hellén kultúrának az volt a fő célja, hogy "úriembert", "gentle­man"-t faragjon az emberből. Bertrand Russel mondta ki, hogy Plátó idejében Athén a 19. szá­zadbeli Angliához hasonlított. Athénban is, Angliában is arisztokraták éltek, akik élvezték javaikat és társadalmi tekintélyüket anélkül, hogy egyúttal monopolizálják országuk politi­kai hatalmát. Inkább abban serénykedtek, hogy imponáló magaviseletükkel erejüket gyarapít­sák. Talán erre gondolt Constantine Tatsos, Görögország elnöke is, aki nem nyilatkozott a bölcsészek találkozójáról, de a marxizmust a romanticizmus legújabb formájának nevezte és felhívta a világ társadalmait, hogy térjenek vissza az Akropolisz klasszikus szelleméhez. Korunk eseményeinek krónikásai tollhegyre vehetik a legújabb kormányjelentést: Amerika népe egyre gyorsuló ütemben szórakozik, játszik , és fizet is érte. Szórakozásra és az ahhoz szükséges eszközökre ebben az évben kereken százhatvanezer millió dollárt költ az ország szórakozni vágyó népe. Majdnem kétszer annyit, mint nemzetvédelmünkre áldozunk! Ezekkel a csillagászati számokkal szemben lássuk, mivel szórakozik Kína mértékletességre nevelt népe. Annak ellenére, hogy a pekingi kormány állandóan inti a fiatalságot, hogy halassza el a házasságot addig, amíg a férfi eléri 28., a nő 25. életévét, a házasságon kívüli "sex" hivatalos statisztikai száma nagyon alacsony. Az újszülöttek szemeit már nem kezelik ezüst­nitráttal, mivel, hivatalos jelentés szerint a nemi betegségeket sikerült megszüntetni. Az abszolút kúra módját nem fedik fel. Feltesszük, hogy a betegek fejét nem pallosozták le. A kétgyermekes családok már mindinkább általánosak, öt évvel ezelőtt még ritkaságszámba ment az abortus, ma a terhességek 40 %-át klinikailag szüntetik meg. Shanghaiban a házasfelek egyikét, vagy másikat 46 %-ban sterilizálták, a falvakban ritkábban. Első fokon erős rábeszéléssel oldják meg ezt a problémát. Míg a Nyugaton a fegyelem napról­­napra kapitulál az Anarchiának, Kínában a fegyelem óráról-órára acélosítja a birodalom 800 milliós társadalmának felkészültségét a holnapi problémák megoldására. Székely Molnár Imre A csodálatos tollú magyar író egyik legszebb novellás kötete Az apostol és a paradicsommadár Kemény vászonkötésben Ára: S 8.00

Next